„Én személy szerint mindig kész vagyok tanulni, habár azt nem mindig szeretem, ha tanítanak.”

Sir Winston Churchill

Február 11-re

Ha a mai magyar belpolitikai helyzetet szemügyre vesszük ugyancsak lehangoló kép tárul a szemünk elé. Mind kormány-, mind ellenzéki oldalon a felhozatal nem túlzottan kecsegtető. A kormánypártok ténykedése minden érdeklődő előtt közismert. Az ellenzék eddigi szereplése csüggesztő. Már a legelső lépések idején (a köztársasági elnök kijelölése, az alkotmánybíróság elleni orvtámadások) egyértelmű volt, hogy a vezetőréteg milyen rendszerben képzeli el saját hatalmának kiélését. Az ellenzéknek ebben a színdarabban nem lett volna szabad szerepet vállalnia. Ha valóban a romlás megállítása lett volna a legfőbb és egyetlen céljuk, akkor a pusztulás folyamata legitimálásának megalázó tisztét, nem lett volna szabad önkéntesen magukra vállalniuk. Bármennyire is biztos anyagi forrásokkal jár egy parlamenti mandátum.

Azonban minden társdalomban van egy réteg, amelynek bár túlnyomó többsége az esetek kimagasló hányadában teljes érdektelenséget mutatnak a politikai iránt, ugyanakkor akiken uralmi rendszerek jövője múlhat. Azok az ifjú felnőttek, akiknek egy-egy elhibázott kormánydöntésen hosszú-hosszú évekre behatárolódhat az élete, beszűkülhetnek a lehetőségei, azok az ilyen esetekben rendkívül érzékenyen képesek reagálni. Az már az adott saját társadalmi környezetükből magukkal hozott mintákon és hagyományokon múlik, hogy elégedetlenségüknek milyen módon adnak hangot. Van azonban egy határ, ami fölött már nem lehet méla türelmet és tűrést gyakorolni. Amikor generációkat akarnak megfosztani a szabad választás jogától, hogy maguk dönthessék el, hogy élni kívánnak-e a helyzetük kínálta lehetőségekkel és mondjuk a jobb élet reményében külföldön kívánnak bizonyos időre letelepedni és ott munkát vállalni, nos akkor végleg minden felháborodás jogos és védhető. A mostani magyar ötlet, a „röghöz kötésről” újabb példáját adja a mostani hatalomgyakorlók által követett elvnek, miszerint a felötlő ötleteket erővel, harciasan és lehetőleg minél gyorsabban, akár a gyakori változtatási kényszert is felvállalva kell megvalósítani. Holott a puszta erőt csak a barbár, vad időkben tekintették minden problémára megoldásnak. Azt hihetnénk, hogy ennek a gondolkodásmódnak már leáldozott. De úgy tűnik, végleg sosem tűnik el. Ez ellen a gondolkodásmód ellen nagyon nehéz küzdeni anélkül, hogy mi magunk is olyanná ne válnánk, mint azok, akik ellen saját és a köz érdekében is fel kell lépnünk.

Az értelmiségi mintaképe sokak szemében Szókratész volt. Néhányunk szemében bizonyos döntéseivel bár ellenkezve, de mind a mai napig az. Szókratész nem padsorokban szerezte a tudását. Természetes, veleszületett bölcsesség lakozott benne. Meglátta a jót, az értékest másokban, és hitt a tudás hatalmában. Mégis saját szülőföldje vezetői ítélték halálra. De ő nem futamodott meg. Megtehette volna, bizonyos értelemben talán meg is kellett volna tennie, de mégsem tette, mert hű volt városához és annak törvényeihez. Mindhalálig. Számomra azonban nem a méregpohár az, ami a legérdekesebb az ő „történetében”. Hanem az, hogy olyan eredeti módon tudott gondolkodni, ahogy őelőtte senki (És azóta se sokan.) Kimondta azt, hogy igenis vannak örök igazságok, a jó és a rossz értékpár nem fogadható el egész egyszerűen relatívnak, amit a helyzettől és kortól függően kedvükre módosíthatnak az emberek. Nem ebben az elgondolásban gyökerezik a nyugati eszmerendszer? Nem ezért igyekszünk hinni egy jónak, egy igazságosnak a létezésében és nem ezért törekszünk olykor csak a nagy nemzetközi dokumentumok szövegezési szintjén minden ember boldogulására törekedni? Az emberi jogoknak értékként történő elismerése nem ugyanezen az elméleten alapszik? Minden értelmiséginek tanulnia kellene Szókratésztől. Igenis léteznek értékek a világban, amik mellett érdemes kiállni, mert jók. Nem szükséges magyarázatot adni rájuk. Egész egyszerűen jók. Jó az, hogy mindenkinek emberi joga van a szabad, félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez? Igen, jó. Szabadságot csak a demokráciában lelhet az ember. Ez tény, a diktatúra fogalmától idegen a szabad, nyugodt, békés élet. A diktatúra feszültségben és konfliktusban él. Olykor teljesen feleslegesen, de ha ettől az egy jellemzőjétől megfosztanák a diktatúrát, összeomlana. A hazugságot, főként, ha égbekiáltó, nagyon könnyű leleplezni. De elszántság kell hozzá, kitartás és bátorság. A jelen álláspont szerint a röghöz kötés ellen küzdőknek nincsen veszíteni valójuk. Hiába kötik őket egy helyre, ha azon az adott helyen nincsen lehetőségünk az életre, akkor úgyis hiába voltak a felsőoktatásban eltöltött évek. A XXI. században, európai uniós polgárként mindenkinek, legyen bármilyen korú, rendelkezzen bármilyen végzettséggel joga van az Unió területén szabadon mozogni, letelepedni, munkát vállalni. Ehhez minden magyar állampolgárnak joga van. Jogunk van. Ragaszkodnunk kell hozzá.

No comments

Írja meg véleményét!