„Nemcsak a saját szürkeállományomat kamatoztatom teljes mértékben, de mindenki másét is, akiét csak kölcsönvehetem.”

Woodrow Wilson

„A hatalomkoncentráció mindig is a szabadság ellensége volt.”

Elöljáróban

A címként választott idézet egy olyan embertől származik, aki a történelem „furcsa figurái” közé tartozik. Ronald Reagan rendkívül színes, szórakoztató személyiség volt, nem az igazi nagy sztár, inkább a mindig szimpatikus, kedves, és segítőkész mellékszereplő. Politikusi és elnöki karrierjének megítélése már ennél jóval bonyolultabb. Talán nem ő volt a legtehetségesebb az elnökök közül, de képes volt arra, hogy a megfelelő emberekkel vegye magát körül. Ráadásul volt olyan karizmája, hogy a végrehajtó hatalom fejének szerepét tökéletesen el tudta játszani mind az amerikai nép, mind a világ többi része előtt. Valamint a történelmi helyzet is szerencsés volt. Ugyanakkor mindez nem jelenti azt, hogy véleménye és gondolatai, a beszédei elmondásával vállalt, a nyers szövegekben lévő kijelentései nem lehetnek értékesek. Ha olyan emberek hívják azokat segítségéül, akik ugyanolyan gondolatkörnyezetben érzik magukat biztonságban és kényelemben, mint Reagan. Mint minden a demokráciában és a szabadságban bízó, és azok megoltalmazása mellett a végtelenségig elkötelezett, azokhoz minden körülmények között, minden nehézség ellenére hűséges amerikai. Olyanok azonban, akik csak akkor tekintik értéknek a demokráciát és az igazi szabadságot, amikor érdekük fűződik hozzá és egyébként készek mindig abba az irányba fordulni, ahonnan a nagyobb hasznot sejtik saját maguknak, nos, azok még arra sem méltóak, hogy egy amerikai elnök valaha is kiejtett szavait a szájára vegye.

Többségről, összefogásról, sajtóról

„Egy bátor ember már önmagában többséget jelent.”

Thomas Jefferson

Thomas Jefferson egy vérbeli polihisztor volt. Filozofikus beállítottságának köszönhetjük többek között azt a néhány mondatot, amelyek a nyugati eszmevilág egyik legjelentősebb szellemi termékének, a Függetlenségi Nyilatkozatnak a bevezető soraivá váltak és megteremtették egy hatalmas nemzet identitásának alapjait. A fenti kijelentésének is lehet valóságtartalma; egy lakatlan szigeten legalábbis biztosan. Azonban mivel az ilyen csodahelyek már szinte teljesen eltűntek a Föld színéről, amelyek megmaradtak, azok viszont megfizethetetlenek, ezért az idézetnek másféle értelmezést kell adnunk. Egy bátor ember már valóban többséget alkothat, mivel a bátor, karizmatikus embereknek megvan az a tulajdonságuk, hogy magukhoz vonzzák, és maguk mögé állítsák a többieket (akik kevésbé bátrak, vagy kevésbé törtetőek, vagy kevésbé magabiztosak, ahogy tetszik). És itt kezdődik a probléma. Ilyen alakokból viszonylag kevés szaladgál egy emberöltőben, közülük pedig még kevesebben vannak azok, akiket jó szándék vezérel. Akik segíteni akarnak másokon is, őszintén, nem csak magukon (és az önérdek alatt itt érthető a jót akarók, a támogatók, a közel álló érdekcsoportok szűkebb tágabb elit körei). Természetesen mindig van önérdek, tagadhatatlan, vitathatatlan, egy kevés nem is árt belőle, csak az arány, az, ami igazán sorsfordító. A túlzott önérdek-érvényesítés még sosem hozott szerencsét egy vezetőnek sem. Hosszabb vagy rövidtávon, de mindenféleképpen bukáshoz vezet, hacsak az illető nem tér még időben észhez. Ami sajnos történelmi tapasztalatok szerint ugyancsak ritkán szokott előfordulni. Talán, aki olyan mélyre süllyed saját maga által önmagára ruházott szerepében, hogy észre sem veszi, mennyire káros és ellentmondásos, amit tesz, az már nem is képes a cselekedeteinek az irányán változtatni. Vagy egész egyszerűen ilyen beállítottságú. Az ilyen alkatú embereknél figyelhető meg a hatalomtól való megrészegülés különös és rémisztő, elborzasztó lehetőségeket magában rejtő jelensége. Vajon legközelebb szerencsénk lesz-e? Vajon most már el fogjuk tudni-e kerülni az ilyen embereket? Ez most a nagy kérdés.

„A tiszta elméknek a hatalom nem csábító.”

Thomas Jefferson

Lassan már évek óta másról sem hallani az ellenzéki oldalról, hogy összefogásra van szükség. Ebben az egyben mindenki egyetért. Hogy akkor mi a probléma? Az, hogy ezt a nagy összefogást mindenki máshogy képzeli el. Amiből pedig túl sok jó nem származhat. Az alázatot nagyon sokan készek olyan gyorsan alábecsülni, pedig akiben megvan, az pótolhatatlan kincset tudhat a magáénak, akiből pedig hiányzik, az nem tehet semmit. Éppen olyan, mint a tehetség és az értelem. Vagy van valakiben, vagy nincs. Alázattal sokkal többet lehet elérni, sokkal kevesebb veszteséggel. Vannak, akikből háttérszereplő lesz és van, vagy legalábbis lehet valaki, akiből vezető. De ezt csak tárgyalások útján lehet kialakítani. Megfelelő diszkrécióval. Mert az óra már vészesen ketyeg. Tiszta elméből viszont egyelőre úgy tűnik, még a szükséges és lehetséges, megszokott kevés sem terem meg mostanság a magyar politikai ugaron.

„Ahol sajtószabadság van, és minden ember tud olvasni, ott a biztonság uralkodik.”

Thomas Jefferson

A fenti mondatot kiegészíthetnénk még azzal, hogy a biztonsághoz nem elég az olvasás készségének az elsajátítása, írni is tudni kell megfelelően. Nemcsak a nyelvtant és a stilisztikát, hanem a tartalmat is figyelembe véve. Az újságírás hatalmas felelősséggel jár. Erre már a reformkorban is rájöttek, példának okáért egy nem kisebb személyiség, mint Kossuth Lajos. Amikor emberek véleményének az alakításához való hozzájárulás lehetőségéről, országok sorsának alakításáról, jövőképek formálásról van szó, akkor nem lehet könnyelműen, pusztán önérdeket és öncélokat figyelembe véve, vagy pusztán politikai külső és/vagy belső elvárásoknak eleget téve tevékenykedni. Nem véletlenül vallják sokan, hogy a toll, vagy manapság inkább már a klaviatúra, igazi fegyver lehet a hozzáértő kezekben, ill. kezek alatt, amelyekkel még egy amerikai elnököt is meg lehetett egyszer buktatni. Bár, hogy mennyire volt ez a lépés arányos az elkövetett bűnnel, az továbbra is viták tárgyát képezi, de az biztos, hogy a politikai fair play szabályainak olyan aljas áthágását, amivel akkor szembesült, már a sokat próbált amerikai társadalom sem bírta lenyelni. Az egyenlőtlen helyzettel, lehetőségekkel és az erőfölénnyel való visszaélés eredményeképpen a másik oldal hátba döfése és az ellene intézett orvtámadás a szabadságjogokra épülő Amerikai Egyesült Államokban megbocsáthatatlan bűn. A választási mocskolódás egy dolog; bűncselekmények elkövetése, vagy azok leplezése viszont valami egészen más. A magánéleti botrányokkal ellentétben, egy felnőtt demokráciában megbocsáthatatlan. Valószínűleg maga az elnök is átérezte bűnösségét, ugyanis idősebb korában így nyilatkozott:

„Ártottam barátaimnak. Ártottam az országnak. Ártottam kormányrendszerünknek, mert szétzúztam mindazon fiatalok álmait, akiknek kormánytisztviselővé kellett volna válniuk, de most úgy gondolják, hogy minden túlságosan is korrupt… Ártottam az amerikai népnek. És ezt a terhet egész életemben hordoznom kell.”

Richard Nixon megítélése bár egyszerűen tűnik első látásra, mégsem az. Richard Nixon elnök a történelem által neki kiosztott igazságtétel java részét már jó előre magára vállalta. Mert beismerte (bár nyíltan sosem fogalmazta meg) a bűneit, látta, hogy mekkora kárt okozott ezzel a demokráciának (amit az szerencsésen és hamar kihevert – az amerikaiak már csak ilyenek; nem szeretnek sokáig rágódni azon, ami rossz volt), és amennyire egy önérzetes államférfitől telik, őszintén megbánta bűneit. Érdemeit elvitatni nem lehet. De talán még nem jött el az ideje, hogy róla is tisztább képet alkothassanak az átlag amerikaiak. Nagy érdeme, hogy (igaz némiképp saját érdekében is megkímélve pozíciója maradék méltóságát és becsületét, lemondott tisztségéről), ráébredt bűnösségére, megértette azt és vezekelt érte. Igaz, emléke még sokáig hordozni fogja ezt a terhet. De egyszer majd minden helyére kerül. És tevékenysége pozitív oldalait is figyelembe fogják venni 37. elnökük megítélésekor. Az azonban már most bátran kijelenthető, hogy a sajtószabadsághoz két feltétel megléte is szükséges; egyrészt a minőségi, saját függetlenségéhez és saját álláspontjához ragaszkodó újságírói szakma megléte, másrészt az a társadalmi közeg, amely mindezt igényli, és amennyiben bárki megpróbálja a sajtó szabadságát aláaknázni, azonnal felhördül ez ellen és segít a szabad információszolgáltatóknak visszaverni az orvtámadást. Ezen áll vagy bukik egy országban a sajtószabadság. Az a sajtószabadság, ami nélkül nincsen demokrácia. Demokrácia, ami nélkül meggyőződésem, hogy nincsen szabad, boldog jövő.

Magyarországon kevés vezető van, akik valaha beismerte volna hibáit. Napjainkban a vezető szólamot olyan hangok adják az élet minden területén (politika, gazdaság, „civil” szféra, ahogy önmagukat nevezik), amelyeket boldogabb időkben a mikrofon közelébe sem engedtek volna. A sajtó és az Alkotmánybíróság szabadságának elpusztítása között az a legnagyobb különbség, hogy míg a sajtót körülményesen, de nagyobb eséllyel kevesebb ellenállással és több hajbókolással lehet behódoltatni, míg az Alkotmánybíróságot csak a törvény nyilvánosságával és nagyobb szakmai rosszallással lehet átszínezni. Bár más országokban egy Alkotmánybíróság politikai alapon való feltöltése olyan szintű ellenállásba ütközött volna, ami miatt még Franklin Delano Roosevelt is visszavonult. Mert egy erős demokrácia még ennek az elnöknek sem tűrte el ezt a tervbe vett lépést. Egy gyenge demokrácia egy jóval más kaliberű embernek még ezt is kisebb szemrebbenésekkel lenyelte. Ma az egykori magyar Alkotmánybíróság még kitartó tagjai szemlátomást addig igyekeznek megtenni minden tőlük telhetőt, amíg még ebben a féloldalas felállásban is esélyük van rá. Ez azért még megnyugtató (például a legutóbbi „vörös csillag”- döntés). Habár már ennek a végső küzdelemnek az órái is meg vannak számlálva. Utána pedig még egy kis része lesz a magyar közéletnek, ami tökéletes sötétségbe burkolózik a kitartóan ellenálló kevesek szemei előtt.

U.i.: Reménykedjünk, hogy az olaszok az eszükre, és nem a káprázatra hallgattak. Bár a mediterrán országok esetében – a nemcsak messzi távoli történelmi tapasztalatok szerint – sosem mehetünk biztosra. Nagyon sok minden a mai estén. Túl sok. Nem kellett volna idáig jutniuk, de mégis megtörtént. Bizakodjunk. Most ennek van itt az ideje. Európáért, az európaiakért, magunkért.

No comments

Írja meg véleményét!