„A bátorság az az emberi tulajdonság, amire legelőször is szükség van.”

Sir Winston Churchill

Szövetségesek, becsületesek

Oroszország szemlátomást elfelejti, Nagy-Britannia pedig olykor elfelejteni látszik, hogy már nem a XX. században élnek. Egy szivárogtató a mostani állapotok közepette nem tekinthető hősnek. Éppen ellenkezőleg. Csak egy áruló képes arra, hogy egy olyan nehéz helyzetben, amelyben egy alantas, földalábújó, kegyetlen ellenséggel kell a nyugati világnak szembenéznie, a legerősebb demokratikus állam, a szövetség vezetőjének titkait sunyi, gyáva és visszataszító módon kiteregesse. (Úgy tűnik, legfőképpen anyagilag, megérte neki.) Oroszország pedig minden valószínűség szerint újfent időzavarba került. A hidegháború kora már lezárult, a Szovjetunió megszűnt létezni, jogutódja, Oroszország pedig immáron nem számít sem szuper-, sem világhatalomnak (bármennyire is igyekeznek mostani politikusaik országukat saját állampolgáraik és a Föld többi része előtt így feltüntetni). Kiterjedéséből következően nagy állam, jelentős, adott esetben politikai célokból más országok zsarolására felhasználható mennyiségű ásványkincs-vagyonnal, de ettől még el kell fogadnia, hogy régi, kétes értékű és megítélésű világpolitikai szerepét elveszítette. Oroszország mindemellett nem egy európai, hanem egy ázsiai állam. Ázsiai típusú államberendezkedéssel és hatalomfelfogással (amit a népesség nagy része gond nélkül elfogadni látszik). Oroszországnak természetesen van lehetősége Európához tartozni, ha az orosz nép egyszer így dönt és olyan vezetőt ültet az ország élére, aki ezt a véleményt képviseli és kész is ezt az elképzelést a valóságba is átültetni. De ameddig vezető orosz politikusok úgy vélekednek, hogy bár szövetségese Oroszországnak a nyugati államok, azonban azok ennek ellenére Moszkvára szegezik rakétáikat, ami önmagában is nevetséges feltételezés, addig nem lehet komoly, megbízható partnerként tekinteni Ázsia egyik legnagyobb államára. Kedves orosz barátaink, nem mi, hanem ti álltok a valós szövetség útjába. Az, hogy a hidegháború korában kölcsönösen megtagadta a két fél bizonyos személyek kiadatását, azon nem kell csodálkozni, bevett gyakorlat volt az ellenséges szuperhatalmak közötti diplomáciában. Most, a XXI. században erre a gyakorlatra már nem hiteles hivatkozni. Most már nem szovjet és amerikai kémekről beszélünk. Jelenesetben ez nem is kémügy. Ez a kiszivárogtató nemcsak az amerikai népet, de az európai népet is, sőt minden demokratikus szövetséget elárulta. Azt nem lehet tagadni, hogy a 2001-es lélegzetvétel óta a terrorizmus elleni harc mindent összevetve (a megtörtént terroresemények ellenére is) sikeres volt. Napjainkban jóval szigorúbb ellenőrzéssel jelentős nagyobb esélyünk van a terrortámadásokat megelőzni és megakadályozni. Ehhez azonban fel kellett használni a nyugati államoknak is, nem hagyva meg azt fegyvernek egyoldalúan a másik oldalnak, az információs társadalom erejét és előnyeit is. Sérültek az emberi és polgári jogok? Feltehetően igen. De nem mindenkié és túlnyomó többségben nem maradéktalanul elfogadható indokok nélkül. (A szerencsétlen balesetek, főként a rossz emberek rossz helyre történő helyezésével olykor-olykor valóban előfordultak, azonban nem voltak gyakoriak és nem voltak következménynélküliek. Az ilyen ballépéseknek a legrövidebb időn belül és a leggyorsabb módszerrel, kivétel nélkül, kötelezően, közvetlen felsőbb ellenőrzéssel minden államban véget kell vetni.) A mostani kiszivárogtatás éppen akkora probléma, mint a több évvel ezelőtt tengernyi dokumentumot és adatot kiáramoltató oldalnak az esete és annak vezetője hősiesnek és dicsérendőnek kikiáltott cselekedete. Ezek a kiszivárogtatók a „dicső” tetteik elkövetése után szeretnek az emberi jogok, a szólásszabadság és véleménynyilvánítás szabadsága mögé bújva, szeretnek elrejtőzni a szabad világ igazságszolgáltatása elől. Úgy vállalják a felelősséget a világot előrevivő tetteikért, hogy elmenekülnek a felelősségre vonás elől. (Legfeljebb a feltűnési viszketegségüket kevesebb tehetséggel és önuralommal leplezni képes kisebb halakat tudják az államok bíróság elé állítani, akik nem elég fürgék és ravaszok ahhoz, hogy tettük elkövetése után még lelepleződésük előtt meg tudjanak szökni az igazságszolgáltatás elől. Lelki gyengeség vagy pszichiátria betegség természetesen előfordulhat ezeknél az embereknél is – bár a kérdéses cselekmények igényelte teljes tudatosság és az esetleges, olykor valószínű következmények ismerete mellett világosan felismerhető teljesen egyértelmű és határozott együttműködési hajlandóság némileg megkérdőjelezi ezeket a feltevéseket. Azonban ebben az esetben is mindent el kell követni, hogy az akart-akaratlan, emberi életeket és javakat minden esetben komolyan veendő, akár közvetlen, akár közvetett veszélybe sodró árulás ne ismétlődhessen meg.) Hőstettük végrehajtása után a jutalmat már nem kívánják zsebre vágni. Ez nem hősiesség, ez a feltűnési viszketegség mögött megbújó, majd magára maradó reszkető gyávaság. Gyávaság és alávalóság. Ezek az emberek nem hősök, hanem árulók. A kiszivárogtatók nem az emberi jogokért szálltak síkra. Éppen az emberi és polgári jogok létezésének tagadóit és eltipróit támogatják, valamint az ő érdekeiket szolgálják, amikor ténykedésükkel veszélybe sodorják azoknak a személyeknek a munkáját, akik készek meghozni a legnagyobb áldozatot is azért, hogy megvédelmezzék a szabad és demokratikus országok állampolgárainak életét. Még a szivárogtatókét is. Ez mindazoknak az arculcsapása, akik „teljes odaadással”, vérrel, erőfeszítéssel, verítékkel és könnyekkel szolgálták a szabadság, a demokrácia és a jogállamiság szellemét az elmúlt kétszáz, háromszáz év viharai során.

A szakmai becsület az semmi, kérlek. A politikai becsület, az a valami. Csak abból lehet jól megtömni a zsebedet, barátom.

Legalábbis manapság nagyon is ez az érzése támadhat az embernek, ha figyelemmel kíséri a legújabb belpolitikai híreket. Úgy tűnik a politikai hűség, az egyszemélyi vezetőhöz való hűség és megbízhatóság az elmúlt három évben a legértékesebb jellemzőjévé vált az embereknek, dolgozzanak az élet bármely területén (a tudományos és a művészeti életet, valamint a sport sokszintű, sokszínű, dicsőséges, természetesen makulátlanul tiszta, szövevényes és minden pénzt bárminemű gond és a gazdasági és szociális problémák miatt érzett lelkiismeret-furdalás nélkül elnyelő, támogatott s megajándékozott világát is beleértve). (Habár ez a mindenkori magyarországi viszonyokat kissé szemügyre véve megszokottnak, teljesen természetesnek és normálisnak tűnik, ami az emberek nagy része számára minden további nélkül elfogadható, sőt az össztársadalmi értékrendszer és az általános vélemény szerint egyenesen magától értetődőnek tekintendő.) Ezt a tulajdonságot keresik, ha fontos vagy akár kevésbé fontos pozíciók betöltetéséről van szó. (A prédarendszer egyébként nem ismeretlen jelenség, azonban egy állam demokratikus erejét nagyban jellemzi az, mennyire akarják, próbálják a hivatalok és a gazdasági előnyök a vezetőhöz való hűség, pártszimpátia és –támogatás alapján történő osztogatását jogszabályi eszközökkel megszüntetni. Kellenek a markáns, tisztességes és becsületes politikusok ahhoz, hogy egy ilyen jogszabályi rendezést végig lehessen vinni és meg lehessen honosítani egy állam jogszabályrendszerében és joggyakorlatában. Ehhez a fejőstehenek és aranybányák pártpolitikai alapon való osztogatása megszüntetésének fontosságáról való folyamatos szájtépés kevés.) A mostani kormányzópárt nagyon előrelátóan főként anyagi előnyökkel bebiztosította magának azt a szavazóbázist, amellyel rendes körülmények között egy választást Magyarországon meg lehetett eddig nyerni. (A határon túliakról nem is beszélve.) Nehéz megérteni, hogy az elmúlt három év tapasztalatai (és a legutóbbi alapjogsérelmek) után egy pozíciónak még mindig lehet akkora csábító ereje, vagy a politikai szimpátia még mindig olyan erős tud lenni, hogy a központi vezetésnek nyugodtan igent lehet mondani. Ez van, jó ideje tudjuk, hogy most ilyen időket élünk. A kérdés inkább az, hogy lehet-e a mostani helyzeten változtatni. Feltehetően, igen. A megfelelő adottságokkal és körülményekkel. A körülmények már megvannak. Minden egyéb azonban hibázik. Az ellenzéknek tisztában kell lennie azzal, hogy az elégedetlenség hangulata, amely az ország állampolgárainak nem tudni pontosan hány százalékát többé-kevésbé a hatalmába kerítette, a jövő évi választási győzelemhez még távolról sem lesz elég. A bölcsesség és a bátorság a világpolitikai számadatok alapján kevés politikusnak adatik meg. Nehezen lehet most irigyelni a magyar elégedetlenkedők táborát. Sokuk három évvel ezelőtt a remény feléledésének örültek, de ez az álom hamarosan rémálommá vált. A választók elkeseredettségük következtében egy nyíltan egyszemélyi uralomra épülő párt hatalomra jutását tették lehetővé, amely a közvélemény-formálásban legfontosabb közmédia pártszempontú átalakítása után teljes támadást indított a demokratikus államgépezet ellen, előbb-utóbb minden elképzelhető hatalmat a saját köreikhez tartozóknak juttattak, és az egyébként is lanyha ellenzéki ellenállás teljes mértékű figyelmen kívül hagyásával sikerült kis híján az egész országot uralmuk alá hajtani, az állampolgárokat pedig önmagukat erőtlennek, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érző alattvalókká változtatni. Hosszú távon ez határozottan egy egészségtelen út lesz, több történelmi példából megtanultuk már. A legfőbb probléma mégis az, hogy hiába várjuk a nagy változást, az alternatíva sem tűnik túlságosan kecsegtetőnek. Az pedig ugyancsak nem megoldás, ha a két rossz közül a kisebbiket kell választanunk, mert jó egész egyszerűen nem lelhető fel. Talán csak ilyen szerencsétlen korszakot élünk, nincs meg az az egy politikus, aki egy ilyen belpolitikai válsághelyzetből, az egyszemélyi vezető iránt érzett vakhűség következményeiből eredő elnézéssorozatból, a csendes többség bizalmát megnyerve, ki tudná vezetni az országot. Egyébként ez nem az első alkalom az ország történetében. Európa már állami is átéltek már hasonló reménytelen szituációkat. Eddig még – igaz rémes áldozatok és a fejlett világhoz viszonyított gazdasági és társadalmi visszamaradás árán – valahogy mindig kikecmeregtünk belőle. Talán most is így lesz. Vagy talán csak várni kell még egy kicsit. Ha mégsem emellett döntünk, akkor az emberekre még egy nagy kérdés vár. Ha egyszer valaki fellépne egy új hangot képviselve, akkor vajon a lefizetetteken és megfizetetteken kívül esők, még mindig többségben lévő tábora, vajon bizalmat szavazna-e neki. Mindent összevetve azoknak a magyar embereknek, akik a legutóbbi választásokon a kormánypártra szavaztak legfeljebb két kérdést kell feltenniük magukban. Valóban ezt akartam? Vagy azt kaptam, amit vártam? Ha a válasz igenlő, akkor nekik nem is kell tovább gondolkodniuk, nekik hasznukra vált ez a mostani rendszer. Ha viszont a válasz nem, akkor alaposan gondolja meg, hogy mit fog nem egészen egy év múlva, a következő választások során tenni. Elmegy-e szavazni, vagy sem? Megéri-e elmenni szavazni, vagy sem? Ha úgy véli, hogy igen, akkor vajon kire fog szavazni? Talál-e olyan lehetőséget, akit valóban jó szívvel támogatni mer. Van még idő dönteni. A mostani helyzetről pedig még csak annyit, hogy az a hatalommal felruházott személy, legyen akár polgármester, akár önkormányzati, vagy országgyűlési képviselő, aki a mostani kormányzóerőkkel kompromisszumot köt, vagy ha úgy tetszik, megalkuszik a kormánypárthoz tartozókkal, az legyen tisztában azzal, hogy miközben így tesz, ezzel elismeri annyira becsületes és magához hasonló félnek őket, akikkel gond nélkül lehet üzletelni, ezzel együtt legitimálni őket. Bármit is ígérjenek, a piszkos játékosokkal nem lehet tisztán üzletelni. Ezt senki sem engedheti meg magának semmiért. Mert, ha nem így tesz, akkor ő is, akkor üzlettársaihoz hasonlóan ő is piszkossá válik. Sőt, még rosszabbá is. Árulóvá, megalkuvóvá és a továbbiakban már megbízhatatlanná és a támogatásra érdemtelenné. Nagyon alaposan gondolja meg az, aki egy ilyen alkukötésre álljon bármilyen kis település élén is fejet hajt. Minden kitartó ellenzékinek és elégedetlennek pedig annyit üzenhetünk, hogy várják meg a jó lehetőségeket és ne fogadják el a két rossz közül a kisebbiket. Még a politikájukat képviselők példája ellenére se, ők maguk ne alkudjanak meg. Keressék meg a jót. A valóban jót. És ha úgy érzik, hogy megtalálták, akkor tartsanak ki mellette.

No comments

Írja meg véleményét!