2013. augusztus 20-ra

Az időket zengem én, és az idők apját,

Teliteljes fényiben a dicsőség napját.

Vajha késő énekem egy Józsua lenne!

Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

Üle István szent király fejedelmi székén,

A soknyelvű nemzetet birja vala békén;…

Arany János: István örökje

(1855 körül)

Arany János István örökje című verséből mindössze a fent idézett másfél versszak készült el.  Azonban ez témánk szempontjából nem is akkora nagy probléma. A műkezdeményt könnyen megfejthető gondolatok inspirálták. 1855-ben egy levert szabadságharc majd az azt követő véres, kegyetlen megtorlás után, egy elnyomó és büntető rendszer járma alatt nyögött a magyar nemzet. A császárhoz hű nemzetiségek, akikkel már akkor kezdett kiéleződni a viszony pedig azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül, vagyis az ő helyzetük sem volt éppenséggel túl rózsás. A költő ebben a helyzetben megérezte, hogy a magyar nép lelkének éppen az egykori dicsőség felemlegetésére volt szüksége. És ki személyisítené meg jobban a nemzeti dicsőséget, mint a már akkor vitán felül állóan hősként tisztelt I. István király. Habár a soknyelvűség akkor még nem és a békesség már akkor sem jellemezte az ország belpolitikai viszonyait, tekintve István meglehetősen mozgalmas és eseménydús uralkodására, azonban a célnak legalábbis magyar szempontból mindenféleképpen megfelelt volna. A nemzetiségekről már nem lehetett volna ezt ilyen egyértelműen kijelenteni. Nem tudni, hogy ez, vagy valami más motoszkálhatott Arany János fejében, amikor félbehagyta a verset. De ez jelen pillanatban nem is fontos. Ebben a hat sorban benne van az a három kulcsszó, amik más társaikkal együtt az elkövetkező évtizedekben komoly jelentőségre fog szert tenni.

Államalapító István király egyike a középkori Európa legjelesebb történelmi személyiségeinek. Egy olyan állam vezetését örökölte meg apjától, amely éppen csak elindult az első évezred körül a túlélést jelentő katolicizmus és központi államhatalom kiépítése felé. Alig harmincnyolc év alatt sikerült kiépítenie és megerősítenie egy olyan szervezetrendszert, amely az elkövetkező évszázadokban lehetővé tette az ország fennmaradását és olykor-olykor újjáéledését. Ezért adózunk még mindig tisztelettel Szent István király emléke előtt és tekintjük őt példaképnek, ha nagy, sorsfordító kérdésekkel kell szembenéznünk.

I. István legnagyobb érdeme mégis abban rejlik, hogy nem félt komoly változtatásokat megvalósítani országa működésében és konok népe kulturális hagyományaiban akkor, amikor erre égető szükség volt a fennmaradáshoz. Bátorsága, céltudatossága és rendíthetetlensége például szolgálhat mindenki számára, aki egy erős európai állam felépítésének feladatával néz farkasszemet. Azok számára, akik az európai föderáció megteremtését tekintik a XXI. századi óviláglakók legfőbb feladatának.

A legmélyebb megrázkódtatás és kétségbeesés korában éppen az egység és a nyugodt gyarapodás gondolatával lehetett reményt önteni a nemzetiségi ellentétektől hemzsegő és sötét sorsa ellen passzív ellenállásba burkolózó országban. Ugyan a nemzetiségi probléma megoldásához (az önrendelkezés biztosításához – amit most oly hevesen követelnek a magyar vezetők és a magyar kisebbségek egyes tagjai az egykori nemzetiségek lakta szomszédos országoktól) sem akkor, sem később nem került közelebb a vezető magyar értelmiségiek döntőképes többsége – habár az is igaz, hogy arra pár évtized múlva csak egy amerikai professzor éleslátása volt képes –, aminek utóbb az országra nézve katasztrofális következményei lettek, a boldog békeidők kora, ha csak néhány évtizedre is, de a verskezdemény megszületése után rövid időn belül beköszöntött a Kárpát-medencébe. Ez azonban egy másik történet.

Ami 2013-ban számunkra igazán fontos, az az a világkép, aminek a felvázolásába Arany János belefogott. Tekintsük most messzebbre Magyarország határainál. Az elkövetkező években, évtizedekben éppen olyan határozottságra, elszántságra és kitartásra van szükség, amiről az első magyar király tett tanúbizonyságot. Olyan politikusokra, diplomatákra, akik nem rettennek meg a feladat nagyságától és a nehéz döntések meghozatalától, akik az áldozatokat vállalva tudatosan törnek előre egy kitűzött nagy közös cél felé, miközben biztonságot és nyugalmat sugároznak a bizalmukat beléjük helyező emberek felé. Ez egy olyan feladat, ami sokaktól egész életük munkáját fogja követelni. Azon múlik minden, hogy lesznek-e néhányan, akik úgy vélik, hogy nagy közös népük szolgálata megéri ezt az árat.

Európa most egy különleges helyzetben van. A jövő még nagyon képlékenynek tűnik. A különlegességre vegyük például azt, hogy csak az Európai Unióban huszonnégy hivatalos nyelv létezik. Ehhez a huszonnégy nyelvhez legalább huszonnyolc különböző kultúra kapcsolódik. A jövő egyre inkább úgy látszik, megköveteli, hogy ebből a kulturális sokszínűségből egy egységességét elismerő, a szükség órájában összetartó népet kovácsoljunk Lehetetlen? Nem, egyáltalán nem az, ha bölcsen, türelmesen és józanul közelítjük meg a kérdést. Egy nemzettől sem várható el, hogy adja fel a saját egyediségét, az azonban igen, hogy valamivel mindegyik járuljon hozzá a közös európai mivolt kialakításához.

Sokan azért félnek a föderációtól, egy Európai Egyesült Államoktól, mert azt hiszik, hogy egy szorosabb államszövetségben elveszítenék egyediségüket, azt, ami a kontinens más országaitól megkülönbözteti őket. Attól tartanak, hogy a föderáció, példának okáért az Európai Egyesült Államok hívei minden európai nemzetet egyetlen nagy embertömeggé akarnak összegyúrni. Ez a feltételezés nem is állhatna távolabb a valóságtól. Egy föderáció, mint az Európai Egyesült Államok nem fogja az embereket saját közelebbi, nemzeti identitásuktól megfosztani. Nem fogja elszakítani a gyökereket, amelyek őket a szülőföldjükhöz kötik. Mindenki tudja, hogy ezzel mennyire meggyengülnének. Nem, egy föderatív államban, például az Európai Egyesült Államokban, az emberek csak egy újabb perspektívával gazdagodnának. Valóban sok mindenben különbözik egyik európai nemzet a másiktól, ez vitathatatlan tény, azonban van valami, ami összeköti mindnyájukat. Mégpedig az, hogy valami oknál fogva mindannyian ugyanazon a kontinensen élnek. Ez a nem is túl kicsi földdarab mindannyiuk közös hazája. Európa az évszázadok során már bebizonyította, hogy nemzetei sorsa, ha akarják, ha nem minden jelentős történelmi fordulónál összekapcsolódik. Ez alól senki sem vonhatja ki magát. A görög művészet, amely az európai eszmény lelkét és a római államszerkezet, amely a testét adja, minden európai közös öröksége. Ahogy a századok során toleránssá alakult zsidó-keresztény vallási kultúra és a becsületességet és a tisztességet megjelenítő középkori lovageszmény is, amelyek a közös európai szellem változásának, egyben fejlődésének útjelzői. A demokrácia, az emberi jogok, a szabadság és az egyenlőség Európában megfogant eszméjére, a nyugati világ ezen óriási jelentőségű civilizációs vívmányaira minden európai ember büszke lehet. Európa nemzetei osztoznak a múlton, és éppen így osztoznak a jövőn is. Most esélyük van arra, hogy felismerve azt, ami közös bennünk, tudatosan munkálkodhassanak azon a jövőn. Minden európai nemzet egyedi és ezt meg is kell őriznie, de közben értékelniük kell azt is, ami összeköti őket. A nemzetek alkotta európai nép, ha létrejön, a világon egyedi lesz. Egyedi, mert ez esetben nem az erőszak, vagy a megtorlástól való félelem, hanem a közös alapok, a közös cél, a közös érdek és legfőképpen a közös akarat fogja majd egy közös néppé összefogni a különböző nemzetiséghez tartozó embereket. Nagyon fontos, hogy az emberek megértsék, hogy nem fogják elveszíteni a nemzetiségüket, hanem kapni fognak az mellé egy olyan köteléket, amely a viharos időszakokban nagyobb biztonságot és békességet képes szavatolni számukra. Ha Európa nemzetei felül tudnak emelkedni az egymástól való idegenkedésükön, az egymás iránt érzett ellenérzéseiken, és az egymás iránt táplált bizalmatlanságukon, és ha lesznek olyanok, akik az egység eszményét életben tartják és megingathatatlanul kitartanak mellette, akkor a nagy álom megvalósulhat. Akkor jöhetnek újabb dicsőséges korszakok minden nemzet életében. Habár ez az álom már jó ideje ott él a mindenkori európai gondolkodók némelyikének a fejében és semmi sem garantálja, hogy az elkövetkező évtizedekben a gondolat végre testet ölthet, azonban ébren tartása és minél szélesebb körű elterjesztése mindaddig elengedhetetlenül fontos, amíg a tiszta elméletnek a gyakorlatba való tényleges átültetése meg nem kezdődik. Sosem szabad letenni a nagy célról és minden alkalmat meg kell ragadni, hogy egy kicsit közelebb léphessünk hozzá. Amíg el nem érkezik az idő a tényleges egyesülésre. Hogy ez jövő évben, vagy tíz, vagy akár ötven év múlva következik-e be, az még a jövő zenéje. De mindig törekednünk kell felé. Éppen I. István magyar király életútja és eredményei bizonyítják azt, hogy semmi sem lehetetlen.

István örökje sosem fejeződött be, de talán jól van ez így. Annak a király a regnálása, akinek uralkodói attitűdje még kis híján ezer év múltán is például szolgál az utókor arra méltó képviselőinek, a dicsőség mindenkor felemlegetésre méltó korszaka. I. István alakja örökre megőrződik a magyar nemzet emlékezetében. Azonban ennél többre is hivatott. Alakjára még mindig szükség van. Még ezer év elteltével is tanulhatunk tőle. Jellemére, azon tulajdonságaira, amelyek méltóvá és alkalmassá tették feladata ellátására, most is nagyon nagy igény lenne mind a szűkebb hazában, mind a tágabb hazában. Azok a döntések, amiket életében meghozott, egy nemzet megszületését és fennmaradását tették lehetővé. Éppen ilyen emberek kellenek most is, akik nagyhorderejű elhatározásokra tudnak jutni és elhatározásaikat tettekbe is át tudják formálni.

Szent István nemcsak egy, az első magyar király volt, akinek a nevéhez a legsikeresebb regnálás kötődik Magyarország történelmében, de egy jeles európai személy is. Nem voltak egy kerekasztal körül helyet foglaló lovagjai, mint Arthur királynak; nem hódította meg Európa felét, mint Nagy Károly, de mégis a nagy közös európai történelemkönyvben ezek között a hősök között van a helye. Mert ő is hős volt, képes volt arra, amire rajta kívül csak nagyon kevesen a történelem folyamán; megmentett egy nemzetet az eltűnéstől, a népek olvasztó medencéjében való elmerüléstől. Furcsa fintora a sorsnak, hogy utódai néhány rövid időszaktól eltekintve, olyan ballépéseket tudtak elkövetni, amelyek még az ő emlékét is a feledés homályába vetették. Az európai nép soraiban a magyar nemzet feladata I. István király alakját leporolni és a közös európai örökségek tárában a számára méltó helyre állítani. Vajon büszke lenne most Szent István, ha látná, hogy mi lett az országából? Mérgelődne, vagy szégyenkezne-e amiatt, hogy összezsugorodott az országa? Egy olyan uralkodó szemében, akinek elsődleges célja népe fennmaradásának a biztosítása és országa biztos lábakra való helyezése volt, de aki ugyanakkor a fiának írt Intelmek tanulsága szerint tisztában volt azzal is, hogy amennyiben tehetségtelen, hozzá nem értő, vagy csak becsület nélküli vezetők kerülnek egy állam élére, akkor könnyen semmivé válhat mindaz, amiért ő keservesen megharcolt. Félelme kis híján beigazolódott, de egy – két tisztességes embernek hála, akik megadatott az az érdem, hogy saját korukban tiszta maradt a lelkiismeretük és az elvek övezte úton maradtak, még akkor is, ha az göröngyös, nehéz és akadályokkal teli volt. Ezeknek a keveseknek köszönhető, hogy ma még létezik Magyarország. I. István király igenis büszke lenne hazájára azért, hogy néhány ilyen embert, akik vagy bekerültek a köztudatba, vagy nem, tudott adni önmagának és a világnak. Akik tovább mentek az apja és az általa megkezdett úton, és megmentették ezt a nemzetet az eltűnéstől. Majd ezer évvel a halála után nekünk is hálásnak kellene lennünk azért, ami megmaradt, nem folyamatosan a múlton, a veszteségeken keseregni, aminek egyébként javarészét a magyarok a mindenkori többséget képviselőknek, a hatalom birtokosainak köszönhetik. Nyugtalankodna-e most a nagy király hazája jövője miatt? Lenne-e oka nyugtalankodni? Vagy most is megvannak azok a kevesek, akik visszarántják majd a helyes irányba az ország szekerét, sőt dicsőséget hozva a nemzetre előmozdítják majd Európa egységét? Vagy a nagy király képviselte értékek már régen hallottak? Minden, ami valaha dicső volt, az már nincsen? Ezekre a kérdésekre mindenkinek magának kell választ adnia. Én úgy vélem, hogy nem, és mindaddig nem is fognak, amíg lesznek néhányan olyanok, akik életben tartják azokat. És meg merik hozni a nagy döntéseket a fontos pillanatban, bízva saját nemzetük és többiek erejében, amely a kiindulópontja és legfőbb feltétele az európai nép létrejövetelének. A közös Európához csak a tisztesség és a becsület értékeivel és igaz elvekkel övezett úton juthatunk el. I. István király szelleme éppen abban rejlik, hogy nem kell félnünk a változástól, mert ha méltóak és elég kitartóak vagyunk, akkor egy európai egységesedéstől csak erősebbé válhatunk. Ez olyan eszme, amire többek között az európai nép és föderáció megteremtése során támaszkodhatunk. Ezért augusztus 20-án dicshimnuszok helyett azzal adózunk a leginkább Szent István király emlékének, ha örökét megosztjuk nagy közös hazánk minden polgárával. Ha kitartunk az általa képviselt értékek mellett, és nem térünk le az elvek övezte útról, akkor nem ma, nem is holnap, talán nem is tíz év múlva, de egyszer majd fel fogunk kapaszkodni a nyugati civilizáció egy újabb fokára, mindazok ellenére, akik különböző egyéni vagy világnézeti indokok és érdekek alapján, egy lankán tartanák a közös európai fejlődést, vagy egyenesen belelöknék egy szakadékba. De ha az I. István király eszménye egy kicsit is gyökeret ver a jövő európainak fejében, és ami még fontosabb a lelkében (ami ha egyszer megsérül, arra nincsen gyógyír), akkor hamarosan büszkén vallhatják majd magukat az európai kontinens nemzetei egy közös nép fontos, pótolhatatlan alkotóinak, akiknek ragaszkodniuk kell egyediségükhöz nemcsak a saját, de az egész európai nép érdekében. Legyen ez az idei augusztus 20-a legfőbb üzenete idehaza és odahaza is.

(Egyiptomról: Kérdéses, hogy mit nem lehet belátni azon, ha a mostani egyiptomi államot gyengítjük, azzal a szélsőségesek malmára hajtjuk a vizet. Az emberáldozatok valóban rettenetesek, de ez még nem ok arra, hogy ne próbáljuk meg tiszta fejjel és józanul szemlélni az eseményeket. A demokratikusan megválasztott elnök olyan intézkedésekre készült közvetlenül megbuktatása előtt, ami az egyik legfőbb demokratikus normának mondott volna a lehető legfelháborítóbb módon ellent. És a nép a hadsereg segítsége nélkül sosem tudta volna ezt megakadályozni. Ami utána történt, azt majd független, nemzetközi szervezetek segítségével, ki kell vizsgálni – amit szintén csak egy nyugodtabb, világi szemléletű rendszer engedélyezne, a vallási alapon szerveződő erők, a tapasztalatok alapján, nem valószínű, hogy ugyanígy járnának el. De hagyják, hagy normalizálódjon a helyzet. Adjanak nekik időt és lehetőséget, hogy ezt megtehessék. Ha a különleges egyiptomi viszonyokat és hagyományokat minden tekintetben figyelembe kel venni, akkor azt is el kell fogadni, hogy Egyiptomban még nem lehet a nyugati mód szerint megvédelmezni a szabadságot és az emberi jogokat, hanem számunkra középkorinak tűnő eszközökhöz kell folyamodniuk, mert nekik nincsen más. Ezt is figyelembe kell venni, amikor ítéletet mondunk most fölöttük. Ők még egy olyan korban élnek, ami ahhoz hasonlít, amelyben ez a híres mondat megszületett: „A szabadság fáját hazafiak és árulók vérével kell öntözni.” Félreértés ne essék, ez a kor Nyugaton már sosem térhet vissza, azonban el kell fogadni, hogy valahol még ilyen állapotok uralkodnak. Akár tetszik, akár nem. Nem lenne egészséges, ha hirtelen több száz év civilizációs fejlődését akarnánk az egyiptomi népre kényszeríteni, mert az nem működik. A véráldozat szörnyű, de jelen esetben, ha nem akarnak mindent feladni, amit eddig elértek, akkor nincsen más eszközük. Ez már éppen hogy nem háború. Európa és Amerikai vezetői pedig a cinizmus és fennköltség álarca mögé bújva elítélik azokat, akik egy olyan világrendszer elérésért küzdenek, ami nekik már magától értetődő. Ne büntessék gondolkodás nélkül azokat, akik ellenállnak a szélsőségeknek. Senkinek sem érdeke, hogy vallási alapon irányított államok jöjjenek létre közvetlenül a szomszédságában. Ugyanis ez a fanatizmus még veszélyesebb, mint a korábbi világi ideológiai alapon szervezett volt. A korábbiakkal legalább lehetett tárgyalni és az ígéreteiknek legalább a felé betartották. Mert akkoriban felfogta mind a két fél, hogy esztelen támadásaikkal milyen könnyen elpusztíthatják az egész világot. Az még egy másik kor volt. Más játékszabályokkal, amelyeket előbb-utóbb minden játékos megismert, és a helyén tudta kezelni az egyes lépéseket, a teljes emberi civilizációra veszélyes módszerek mellőzésével is válaszolni tudott azokra. Habár a feltűnés és a látszat, a látvány akkor is fontos volt, de ezeket egészen más eszközökkel érték el. Annyira értelmes volt mind a két fél, hogy csak a pusztítás öröméért nem áldozták fel ártatlan emberek tömegeit. Mind a kettő felelősségteljes volt annyira, hogy egymás miatt érzett frusztrációjukat ne erőszakkal, hanem szavakban éljék ki. A vallási fanatikusok olyan békét akarnak, amiben csak az érvényesül, amit ők akarnak. Azonban az felérne egy szörnyű tragédiával. Ezzel minden jelentős civilizációs vívmányunk veszélybe kerülne. A mostani egyiptomi vezetés nem hódolhat be, nem engedhet a vallási szélsőségeseknek, mert az egyszeri engedmény után már nem lehetne megálljt parancsolni nekik. Egész egyszerűen kulturális okokból, megszokásból, a más hagyományaik miatt nem tartják szükségesnek a megállapodások betartását. Küzdeniük kell ellenük. A demokrácia, amely az egyetlen olyan politikai, kormányzati rendszer, amely a hosszú távú fejlődés és béke kulcsát rejti magában, csak így maradhat fenn Egyiptomban. Ezt is figyelembe kell venni, amikor rárontanak a mostani egyiptomi vezetésre, és az arra kirovandó büntetéseket tervezgetik. Nagyon kérdéses ugyanis, hogy az esetleges szankcióknak milyen messze ható következményei lehetnek mind Észak-Afrikában, mind a Közel-Keleten, mind Európában. Ha a most a világ oldaláról támadott oldal győz, akkor megmaradhat az esély arra, hogy a világi szemlélet egyszer majd elterjed és a vallási oldallal kölcsönhatásba lépve saját akaratából és erejéből keretek közé szorítja annak szélsőséges elemeit az egész arab világban – ne feledjük, Egyiptom kifejezetten jelentős, nagytekintélyű tagja az arab térségnek – és így az egész világ nyugalmasabb, biztonságosabb hellyé válhat. Az az egyetlen hatásos megoldás a vallási szélsőségek ellen, ha saját szélesebb vallási közösségük szigeteli el őket, határolódik el tőlük. Ha azonban a nyugati hatalmak nem adják meg az esélyt egy ilyen szemlélet megerősödésének, akkor a jövő tragédiáiért legalább bizonyos fokban, de önmaguk is felelősek lesznek. Ez pedig még egyszer nem történhet meg. Akkor már tényleg semmi és senki mást nem lehetne hibáztatni csak az elhibázott kiindulópontból meghozott elhibázott döntéseket. Valóban erre vágynak? A saját világrendszerüket odadobnák a sötét középkornak? A civilizáció, az emberiség, és maguk a hétköznapi, egyszerű egyiptomi emberek is ennél jóval többet érdemelnek. A nagy, tiszteletreméltó uraknak ezt is figyelembe kell venniük döntésük meghozatalakor. Az embereknek tudniuk kell, hogy minden rendben van; vagy legalábbis rendben lesz.  Ez az egy most mindennél fontosabb.)

(Az Európai Egyesült Államokról: A fegyvertartáshoz való jog felmerüléséről még szó sem eshet az Európai Egyesült Államokban. Amerikaiak, ha még a kicsi angyalok sírását se hallgatjátok meg, akkor tényleg nincsen mit tenni.)

One comments

One Reader’s Comments

  1. Lényegremagyar!

    Szent István korában a római pápához kellett igazodniuk az európai uralkodóknak. Ezért fogadta el a koronát. A mai világban az európai Egység eszméjéhez kell igazodniuk az országok vezetőinek, amely folyamatban már nem lehetnek elsők a vatikáni szempontok, nem a korona, az eszme a lényeg. A mai magyar politikusoknak is üzenem!

Írja meg véleményét!