„A pesszimista minden lehetőségben a nehézséget látja; az optimista minden nehézségben a lehetőséget.”

Sir Winston Churchill

Minek tekintsük?

Ami megtörtént, megtörtént, kár sajnálkozni miatta. Franklin Delano Roosevelt egyszer azt mondta, hogy a politikában semmi sem történik véletlenül. Valóban nem. Magyarország most rendkívül nehéz helyzetbe került. Miközben még nézni is rossz azt, ahogyan ma az ország dolgait intézik, nincsen senki, akinek bizalommal a kezébe adható lenne a vezetés, és akinek reális esélye lenne a választásokon győzelmet aratni. A politikai életben nagyon ritkán adódik olyan alkalom, hogy ennyire nehézkes legyen egy nem túl bonyolult feladvány megoldása. Adott két kormánypárt, akiknek nem egész három év alatt sikerült egy európai mértékekkel mérve közepes fejlettségű országot az országok mezőnyének aljára „felemelniük”, és mindezt ráadásul olyan ügyesen, hogy minden kisebb–nagyobb piszkos trükkjük ellenére az emberek többsége fel is tudta ismerni ezt. Egy feladat lenne; ezeket az elégedetlen embereknek a közös cél elérése jelszavával egy közös ellenzéki politikai erő jelképét felajánlani.

Többféle politikus van. Van az erkölcsileg kifogástalan, de államférfinak/államasszonynak alkalmatlan. Van az erkölcsileg kifogásolható, de államférfinak/államasszonynak kiváló. Van az erkölcsileg kifogásolható és államférfinak/államasszonynak is csapnivaló. És vannak azok a ritka kevesek, nagyon-nagyon kevesek, akik erkölcsileg kifogástalanok és államférfinak/államasszonynak is kiválóak. Egy állam irányításához mind erkölcsre, mind vezetői képességekre szükség van. Nagyon nagy baj az egy országra nézve, ha legfőbb szintű döntéshozói bármelyikben is hiányt szenvednek, vagy ha az egyik elem elnyomja a másikat, ha eluralkodik egy ember személyiségén. Legalábbis egy fejlett demokráciákban ezek a karaktertípusok vázolhatóak fel. Minden vita nélkül el lehet fogadni, hogy Magyarország még nem tartozik ezek közé. Ezen a helyen a politikusok még magukban cipelik a szovjet korszak hangulatát. Ez talán azzal magyarázható, hogy még a közeg, amiben tevékenykednek, a magyar társadalom sem volt képes levetni magáról a szovjet éra köpenyét. De az első tétova lépéseket már megtette a nyugati civilizáció világába. Egyrészt húszon pár év bár nem olyan nagy idő, de ahhoz mégis elég, hogy egy modernebb szellemben felnőtt generáció tűnhessen fel, akiknek értelmesebb tagjai már könnyebben eligazodnak a világ történésein. Mármint akkor, ha egyáltalán ez érdekli őket. De az elérhető információmennyiség megtöbbszöröződését mindenképpen pozitívumként foghatjuk fel. Másrészt a kelet-európai politikusok éppen azzal teszik a legnagyobb szolgálatot is a gondolkodni csak egy kicsit is hajlandó állampolgároknak, amivel átmenetileg a legtöbbet ártanak nekik. Ez pedig az eddig csak négyévente felerősödő, a legutóbbi időkben viszont a politikusok oldaláról konstans tevékenységgé váló hazudozás.

Az tény és való, hogy a politika és a mellébeszélés, a nagyotmondás, sőt nem túl halkan még azt is hozzátehetjük, hogy a hazugságok úgy együtt járnak, mint a jobb kéz meg a bal. Egyetlen ismert politikusról tudunk, akik azt ígérte választópolgárainak, hogy „Sosem fog hazudni nekik”. Ezt az embert Jimmy Carternek hívják, aki hiába volt rendkívül rendes és szorgalmas fickó, még sem tudta magát hosszú távon az amerikaiakkal elfogadtatni. Hazudni bűn, de nélküle nem működne az emberi társadalom. A hazugság, nagyotmondás létét el kell fogadni. (Erre tökéletes például szolgál Franklin Delano Roosevelt, a nagy korszakalkotó megtévesztő és Ronald Reagan, a nagy optimista varázsló – csakhogy mindkét párt képviseltesse magát.) Azonban a hazugság mértéke és minősége, alkalma és indoka egyáltalán nem mindegy. Hiába az amerikai szakértők, és ha valahol, akkor az Amerikai Egyesült Államokban, ebben a témában igazi szakértelemre lehet szert tenni, ha az emberi anyag, aminek a megsegítésére fel kellene használni ezt a szakértelmet, csak felületesen és leegyszerűsítve képes a megvett tudást felhasználni. Csakhogy ezt a visszamaradott hazudozást az emberek már, igaz húszévnyi tapasztalattal a hátuk mögött, de felismerik. És az is érződik, hogy már nagyon kezd elegük lenni belőle. Ugyanakkor azt sem könnyű megjósolni, hogy ha egyszer valaki az őszinte, kiábrándító igazsággal és kizárólag betartható igényekkel kampányolna, milyen messzire jutna. Az emberek ugyanis szeretnek álmodozni és azt nem nagyon szeretik, ha a kegyetlen igazsággal fejbe kólintják őket. Ha folyamatosan azt hangsúlyozzák nekik, hogy a lehetőségek nem végtelenek (ezt is Jimmy Cartertől tanultuk), és hogy nem lehet minden szépet megvalósítani, amiről csak mesélnek, illetve amit csak megígérnek nekik. Kijelenthető, hogy az emberek szeretik jól érezni magukat, és olyanokat szeretnek megválasztani, akiktől jól érezik magukat, akikben megbíznak, akiknek el tudják hinni, hogy minden úgy fog történni, ahogy ők ígérik, akik biztonságérzetet keltenek bennük. Ezek után sokszor jön ugyan a kegyetlen kiábrándulás, de az biztos, hogy aki meg tudja érezni a közhangulatot és annak megfelelően tud viselkedni, bátornak, magabiztosnak és erősnek mutatja magát, ha emberek kétségbeesettek, vagy félnek, vagy elégedetlenek, vagy az erkölcs szobrának, ha a választópolgárok a túlzásba vitt hazudozástól megcsömörlöttek (aminek ugyancsak hosszantartónak, hevesnek és nagyon szégyentelennek kell lennie, mert egyébként választott vezetőiknek a választók rengeteget hajlandóak eltűrni).

Ezek az idők most változást hozhatnak Magyarországnak. Ha az emberek kitartanak az elhatározásuk mellett és végleg elvetik a kommunista érát idéző gyermeteg tündérmese-hazudozást, akkor feljebb léphetnek, ha nem is az igazságba, mert olyan a politika világában nem létezik, bármit állítson is bármelyik messianisztikus álaurával felruházott ön- vagy egy kisebb köz által jelölt szereplő, de a lehető legkulturáltabb és legfegyelmezettebb, világos, mind a politikus mind a választópolgár által előre ismert és elfogadott játékszabályok alapján folyó politikai szférába. Ezeket a szabályokat kötelezően be kell tartani, a megszegésük büntetéssel jár. Habár Sir Winston Churchill szavaival élve a politika és a háború között az a különbség, hogy a politikában többször is meglehet halni, az egyszer elszenvedett és átélt politikai gyilkosságból, ami a félreértések elkerülése végett nem egyenlő egy elbukott választással vagy újraválasztással, csak a legerősebb jellemek tudnak felállni. Ilyen erős jellemeket igényel ma a politika igényes fogyasztóközönsége Magyarországon. legalábbis a legjobb remények szerint. Amint ezen az átmeneti mélyponton, hullámvölgyön túljut az ország, amint megszabadul elszabadult, irányíthatatlanná vált politikusaitól, egy magasabb fennsíkon, fejlettebb formában folytathatja. Mind a kormányoldal, mind az ellenzék hatalmas károkat okozott ennek az országnak. A kormányoldal a visszataszító, elferdített, ámító, erőszakos, könnyen fogyaszthatóan ás emészthetően tálalt arroganciájával, az ellenzék „nagyjai” pedig cinikusságukkal, gyávaságukkal, a lehetőségek hiánya, és a fennköltebb erkölcsök címszóval álcázott tehetetlenségével, tunyaságával, határozatlanságával vagy gyengeségével olyan különös állapotba hozták a magyar társadalomnak a mostani rendszerből nyereséget nem szakító részét, hogy képesek lennének a szélsőségekhez húzókat leszámítva, bármilyen ellenzéki szövetséget a szavazatukkal támogatni, ha annak első, legfontosabb programpontja a mostani kormányerők leváltása lenne. Ilyen ellenzéki összefogásra még mindig van remény, habár nagy valószínűséggel most már nem egy nagyobb és egy a kicsinél minimálisan nagyobb politikai erő szövetségéről fog elsősorban szólni, hanem egy nagyobb és több kisebb politikai erő összefogásáról, és egymás javára való reális visszalépésükről. A legfőbb probléma a legutóbbi kísérlettel az volt, hogy volt egy ember és egy párt, amelyek egész egyszerűen nem találtak egymásra. Ezek ugyanis a győzelem elégséges, de ugyanakkor elengedhetetlen összetevői. Azonban jelen esetben ezek két különböző oldalon voltak fellelhetők. Az egyik tárgyaló félnek volt egy erős embere, a másik félnek pedig volt egy erős pártja. És valahogy nem sikerült az embert a nagy párt élére állítani. (Mindazonáltal az egyik legfőbb politikai hiba örök felbukkanásának bizonyítékául feltétlenül meg kell jegyezni, hogy roppant érdekes, ugyanakkor érthető és nevetséges volt, hogy amint kijöttek a legutóbbi, meglepő közvélemény-kutatási adatok, amelyek a tárgyalásokban résztvevő egyik politikai erőnek jóval nagyobb, többszörös támogatottságot mutattak, mint a nagy reményekkel, felhanggal és öntudattal megalakult másiknak, az akkor már a hallomások szerint a végső szakaszban lévő tárgyalások – bár ezek a tárgyalások akár már akkor, sőt azelőtt is akadozhattak, nem tudni pontosan – egyből zsákutcába jutottak. A nagyobb, vagy éppen a kisebb erő érzete és a tettek, amelyekre az sarkall, olykor nagyon, kívülállók számára talán nevetségesen túl könnyen végzetesek lehetnek a politikai élet mindazon szereplőjére nézve, akik kényszerből vagy elhivatottságból túl közel kerülnek hozzá.) Ha pedig a farok akarja csóválni a kutyát, abból sosem lesz akár már rövid távon, de hosszú távon biztosan semmi jó. De ha a kutya akarja figyelmen kívül hagyni annak a bizonyos porcikájának az akaratát, abból sem. Elúszott-e ezzel az ellenzék minden lehetősége a győzelemre a jövő évi választásokon? Nem feltétlenül. A legnagyobb ellenzéki párt és a többi kisebb ellenzéki erő (természetesen a szélsőségeket leszámítva) összeállásával (ne használjuk az összefogás szót, azt már oly sokan használták, olyan sok oldalról, és olyannyira elkopott), akár meg is lehet szorongatni a mostani kormányoldalt. Még ha nem is sikerül jövőre, akkor sem kell letargiába zuhanni. Abban az esetben azon kell dolgozni, hogy a következő ciklusukat a kormányzó pártok semmiféleképpen se tudják kitölteni. A következő ciklust minél hamarabb meg kell szakítani, hogy még maradjon valami, amit meg lehet menteni, amire később majd még lehet építkezni. Az ellenzéki választási szövetség, még ha nem is győz a következő választásokon, akkor sem bomolhat fel. Addig nem, amíg az országot újra egy közepes fejlettségű demokráciának nem tudják állampolgáraik. Ehhez nagyon sok munkára és maguk között nagyon sok kompromisszumra lesz szükség, aki előre tudja, hogy erre nem lesz képes, az bele se lépjen a szövetségbe. Magyarország számára ez az egyetlen a boldogabb jövőbe vezető út.

No comments

Írja meg véleményét!

 

Még több blog