„Sokféleképpen lehet előremenni, de csak egy módon lehet egy helyben maradni.”

Franklin Delano Roosevelt

Ország vagy haza?

Az angol nyelvben gyakran ugyanazzal az egy szóval fejezik ki mind a kettőt. De vajon ugyanazt jelentik-e? Nem feltétlenül. Tisztelni sok országot tisztelhet az ember, de szeretni csak a hazáját szeretheti. Vajon lehetséges-e, hogy egy embernek két hazája van? Egy született és egy választott? Arról, hogy hova születik az ember, nem tehet. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy azt a helyet egyben a hazájának is érezhesse? A hazaszeretettel alapvetően nem lenne semmi probléma. A baj akkor adódik, ha szélsőségesen ellentétes nézetek uralkodnak a társadalomban arról, hogy mi lenne a hazának jó. Ilyenkor a vélemények összecsapnak, valamelyik győzedelmeskedik, és ha a hazának szerencséje van, akkor a történelmi megítélés szerinti „jók” nyernek.

Vannak országok, amelyeket a veszély, a szükség pillanatában mindig a megfelelő, tehetséges, értelmes és bátor vezetőkkel áldott meg a sors. Vannak, akik viszont éppen akkor voltak a legszerencsétlenebbek, amikor a leginkább szükségük lett volna a megfelelő emberekre a megfelelő helyeken. Hogy min múlik ez? Talán végső soron az embereken. Igen, végső soron minden rajtuk múlik. Milyen az általános nemzeti érzelmük, milyen alapokra épül fel az országuk és ebből kiindulva milyen értékeket sajátítanak el a hazájukkal kapcsolatban már kiskoruktól fogva. Megtanulják-e, hogy a döntéseknek, akárcsak egy behúzott X-nek is mindig micsoda jelentősége lehet? A bátorság, boldogság és a szabadság szeretetének értékét szívják-e már kicsi gyerekkoruk óta magukba, vagy az örök pesszimizmust, félelmet és a múlton való bánkódást. Nem mindegy, hogy a valós érdemeken alapuló dicsőség érzetével, vagy az egykori, már régen letűnt nagyság nyomasztó terhével szembesül a mindenkori legfiatalabb nemzedék az iskolában. Talán innen ered minden.

Magyarországon a kiegyezéseknek már hosszú történelme van. Amit most emlegetnek, annak ezekhez a kiegyezésekhez vajmi kevés köze van. Ha visszagondolunk 1703-1711-re, 1848-49-re, vagy 1956-ra, ezekben az esetekben egy külső erőtől vert helyzetben kényszerültek elődeink kiegyezni a nagyobb, erősebb, akkor legyőzhetetlennek látszó hatalommal. A történelmet meggyalázó szemtelenség ezt a mostani helyzetet azokhoz hasonlítani. Azokban a pillanatokban nem volt más lehetőség, hogy élhetőbb életet teremtsenek népüknek akkori vezetőink (habár, hogy ez a visszatérő megoldás mennyire volt hosszú távon szerencsés, vagy szerencsétlen, az más kérdés – a kiegyezéseken hosszú távon eddig mindig rajta vesztett Magyarország – még ha rövid távon javul is a helyzet, a szabadságért folytatott küzdelemben nincsen megalkuváson alapuló megoldás – egyszerűen üti egymást a két fogalom).

A nagy ellenzéki megállapodás, mondhat bárki, amit akar csak egy célt szolgált és az nem a szavazatmaximalizálás volt (ezt így utólag jól kitalálták). Kissé átlátszóan, de leplezni lehetett vele azt, hogy a legfontosabb kérdésekben a két tárgyalópartner nem tudott megegyezni. Annyira tehát mégsem annyira rossz ebben az országban lenni, ha a két ellenzéki nagyobb erő ilyen kellemesen eltárgyalgathat, és olykor elszórakozhat egymással – szemlátomást úgy érzik, van rá lehetőségük – akkor az ő szemükben mégsem lehet akkora a baj.

Az oroszok, akik minden emberhez hasonlóan vágynak a példaképre, talán maguknak is jót tennének, ha Sztálin helyett inkább II. Sándort helyeznék ebbe a kitüntető pozícióba. Habár a nagy reformer cár sem volt tökéletes, bírálták is őt már saját korában mind a konzervatív, mind a „liberális” oldalról elegen, de képes volt arra, amire az orosz történelemben rajta kívül talán senki sem. Úgy modernizálta országát, hogy közben hazája jellegzetességeit is figyelembe vette és amit csak lehetett, meg is őrzött belőle. Az oroszok „nagy embereinek” listáján mégsem tartozik a legdicsőbbek közé. Miért? Talán nem uralkodott elég látványosan? Nem volt elég színes szereplő a történelmi szappanoperában? Azt hiszem, ebben rejlik a probléma gyökere. Az oroszok a legtöbb kelet-európai néphez hasonlóan szeretik a drámát. Ha már szenvedni kellett a múltban, akkor emlékezzünk arra úgy, hogy akkor nagyon kellett szenvedni. Valami morbid önigazolásféle ez. A reformokat, a lassú építkezést nem szeretik. Ha valami, akkor ez Európa keleti régióihoz köti őket.

A szíriai probléma a nagyhatalmak szempontjából a lehető legszerencsésebben zárul. A rezsim megtarthatta a hatalmat, a vegyi fegyvereket elzárják valahol és végső soron így majdnem mindenki jól járt. Oroszország megtartotta szövetségesét, Amerika újfent megmutatta, hogy micsoda tekintélye van katonai erejének a világban, még ha be sem veti azt, csak egy részét felvonultatva fenyegetőzik vele, és a Glóbusz átmenetileg megmenekült egy újabb „Egyiptom” problémájától. A jövő így még alakítható. Ugyanakkor a mostani ténykedésért díjazás senkinek sem jár. Itt nem a béke és az emberi értékek iránti vágy csapott a felszínre, hanem a status quo majd’ mindenáron való fenntartása. Ezt elérték. Végső soron ez a nyugati félnek sem volt ellenére, mivel mások háborúját a továbbiakban a tapasztalatokon okulva nem kívánja megvívni. Indulhat a közvetett támogatás.

One comments

One Reader’s Comments

  1. Kalous Antal

    A II. Sándort pozitíve beállító olvasat a valóságban az Orbánhoz hasonlóan a szélsőjobbal és az egyházzal parolázó putyini “egységesoroszok” propagandája. A legenda a papíron már végrehajtott alkotmányos reformról – utólag kiagyalt baromság, és II. Sándor ugyanaz a középkorba visszavágyó feudális deszpotész volt, mint a többi Romanov. (Habsburg, stb.)
    Akkor már inkább a Generalisszimusz, aki munkahelyet és lakást adott a népnek, nem nyomort misével.
    Sajnálom. Ez van. A jegyinorosz szép mesék csak mesék maradnak.

Írja meg véleményét!