„Nem segíthetünk mindenkinek, de mindenki segíthet valakinek.”

Ronald Reagan

Ukrajna, ellenzék

Ukrajna helyzete az elmúlt időszakban egyáltalán nem volt egyszerű – ahogy sosem lesz az. Szerencséjére, szerencsétlenségére két térség határán foglal helyet, és előbb-utóbb bizony el kell majd döntenie azt, hogy milyen szerepet kíván a világpolitikában betölteni. Nem lehet a kérdést annyira leegyszerűsíteni, hogy „mindössze” aközött kell döntenie, vajon Európához, vagy Ázsiának az Oroszország dominálta, a mostani orosz vezetőség elképzelései szerint a jövőben, vezette szférájához akar-e tartozni. (A jelen eset még távolról sem ennek az egyszerinek látszó hatalmas horderejű döntés meghozatalának a történelmi pillanata vagy annak elszalasztása volt. Az elmúlt hetekben ilyen közvetlen hatással lévő, meghatározó, visszavonhatatlan lépésre nem kerülhetett sor. Ukrajna kétség kívül még messze van az Európai Unióhoz való csatlakozástól, ezzel a mostani egyezménnyel ugyanakkor tény és való, hogy jelentős lépést tett volna afelé. De a kocka még egyáltalán nincsen elvetve. Ukrajnának minden joga megvan nem csatlakozni egy esetleges jövőbeni orosz vezetésű „Nyugat-Ázsiai Unióhoz”. A választás lehetősége még mindig adott neki. A mostani helyzet még távolról sem olyan drámai, mint amilyennek talán néhányan akár a legnagyobb jó szándékkal is hevesen láttatni próbálták.) Oroszország nagyon jelentős tényező a rendkívül színes kulturális, gazdasági, politikai palettával bíró Ázsiában. Emellett pedig az az állam, amely a kontinensen a legközelebb áll a nyugati kultúrkörhöz. Sajátos gondolkodásmód jellemzi az orosz népet és az orosz vezetőket is, ez kétségtelen, de mégis Oroszországnak van a legtöbb közös vonása és kapcsolódási pontja Európával. Ázsia stabilitása, egyáltalán átláthatósága nagyon fontos lenne a Nyugat számára is. Ehhez pedig Oroszország nagyban hozzá tudna járulni. A jelenlegi orosz vezetőség törekvései között szerepel, hogy az Európai Unió mintájára főként az egykori Szovjetunió befolyási övezetében egy – természetesen orosz vezetésű – szervezetet hozzon létre. Ezzel még önmagában nem is lenne semmi probléma – sőt egyenesen üdvözlendő lenne egy ilyen, Ázsia bizonyos Európához közelebb fekvő területeit lefedő szövetség létrejötte. Csakhogy a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy Oroszország az olyan szövetségi szervezetekben, amelyekben ő a legerősebb szereplő, korlátlan és teljes, akár megfélemlítésre is alapozott egyeduralomra törekszik (habár most már nem feltétlenül fegyverekkel tartja sakkban szövetségeseit, hanem gazdasági eszközökkel), így teljes mértékben érthető, hogy orosz vezetésű ázsiai unióhoz való csatlakozásnak még a gondolata ellen is miért idegenkednek ennyire Ukrajnában bizonyos politikai szervezeteket. (Nagy valószínűséggel egy Moszkva központú ázsiai unióban nem tűrné el azt, mindenféle komolyabb szankció nélkül a központi vezetés, hogy egy tagállam kormányfője semmibe vegye a közös célokat és érdekeket és csak a saját politikai pecsenyéjét sütögetve és saját magáról alkotott történelmi ábrándképeit kergetve lábbal tiporjon a közös értékeken. Ez egy nagyon nagy különbség Nyugat és Kelet között.) Az oroszokkal nagyon óvatosan kell bánni. Az Európai Unió természetesen nem zárkózhat el az ukrán kérdés elől, azonban a végső döntést nem az európaiak és szerencsés esetben nem is az oroszok fogják meghozni az ukrán orientáció irányának kérdésében. Az ukrán népnek kell majd állást foglalnia amellett, hogy az európai nemzetek családjához csatlakozva részévé kíván-e válni az európai népnek, vagy inkább az orosz fönnhatóságot választja. (Habár, ha már tartozni kell valakinek, minden gazdasági és politikai kényelmetlenség ellenére támogathatóbbnak tűnik az a gondolat, hogy egy ilyen érdekes helyzetben lévő országot, amellett az integráció mellett, amelyhez állítólag csatlakozni kíván, inkább egy olyan nemzetközi szervezet irányába terhelje fizetési kötelezettség, amelyben az őt leginkább fenyegetni, zsarolni képes állam, habár jelentős szereplő, de mégis csak egy szereplő a többi között, mint közvetlenül az adott, ránézve veszélyes helyzetben lévő állam felé. Természetesen az elérhető kölcsön nagysága, időtartama és feltételei is jórészt közrejátszhattak az ukrán vezetés döntésének meghozatalában. Ukrajna gazdasági nehézségei így vélhetően gyorsabban enyhülést nyertek.) Az biztos, hogy az orosz közelségtől Ukrajna nem tud megszabadulni, már csak a földrajzi és népességi tényezők miatt sem, a gazdaságiakról nem is beszélve. Oroszország nehezen engedné ki vonzáskörzetéből, dominanciája alól Ukrajnát. Ukrajna emellett akár az egységes Európa és Oroszország közötti összekötőkapocs szerepét is betölthetné. Talán ez jelenthetné Ukrajna számára a harmadik utat. A két térség közötti esetleges közvetítő szerep hosszútávon viszont ugyancsak tarthatatlannak tűnik éppen az egyik oldalról érkező nyomás miatt, hiszen ha az egyik térséghez csatlakozik, akkor a másikkal végső soron már csak, mint az adott térséget képviselője, a régiót összekötő szervezet tagja tárgyalhatna, legalábbis egy orosz vezetésű unió esetén nagy valószínűséggel ez lenne a helyzet. (Habár az mindenféleképpen feltűnő, hogy még a kormányoldalon felsorakozók sem az Európai Unió ellen lépnek fel, csak úgy vélik – amiben vitán felül állóan igazuk van –, hogy országuk még nem áll készen arra, hogy az európai integrációhoz csatlakozzon. A mostani konfliktusnak egyébként sem ez volt a főkérdése. Inkább csak az irányváltás és a távoli jövő volt – közvetetten – érintett. Úgy látszik még sincs Európa és főként annak nyugati része olyan gyászos helyzetben, hogy ne inkább felénk akarnának a tőlünk Keletebbre lévő kisebb hatalmú államok fordulni, mint inkább el tőlünk.) Ha Ukrajna akár a közeljövőben, akár a későbbiekben úgy dönt, hogy Európához csatlakozna az egyik ázsiai integráció helyett, kérdés, hogy Oroszország engedi fogja-e ezt neki. Gazdasági eszközökkel nagyon könnyen tudja zsarolni ugyanis szomszédját a mindenkori orosz vezetés – elvonatkoztatva a mostanitól, amely ugyanakkor való igaz, hogy párját ritkítóan vehemens tud lenni, ha az egyelőre, és feltehetően még jó ideig, csak az elképzeléseiben élő regionális és világhatalmi pozíciója kiépítéséről és megszilárdításáról van szó. Amit majd azután segélyként, segítségként, jótéteményként állíthat be, a világot és főként saját népét, meg esetleg az általa kifejtett nyomást elszenvedő országban élő velük szimpatizálókat megvezethetőnek nézve. Ha az ukrán nép, amikor valóban a végső irányváltás fog kockán forogni (most hangsúlyozottan nem ez volt a helyzet) Európát fogja választani, akkor azt mindegyik félnek, Európának és Oroszországnak is el kell majd fogadnia. Ahogy azt is, ha másként dönt. Az Európai Unió, amely a már mostani saját tagállamai felé is mélységes türelmet tanúsít, képes lesz erre – inkább Oroszország reakciója a kérdéses. Mennyi konfliktust lesz érdemes Moszkvával felvállalni Ukrajna támogatása érdekében? A Szovjetunió felbomlása még ma is nagyon sok orosznak okoz nagyon mély fájdalmat. De akkor a gazdasági problémák miatt nem tehetett mást a szovjetvezetés. Mostanra Oroszországban javult a helyzet és jelenlegi vezetői vissza akarják szerezni az egykori világhatalom legalább csak egy részét is. Ehhez pedig már nem a katonai, hanem a gazdasági körzetek szolgálnak. Végső soron Ukrajnán áll, hogy Oroszországgal vonja-e még a jelenleginél is még szorosabbra a gazdasági kapcsolatait, igaz nem úgy, mint ahogy egyszer már meg kellett tennie, mégis félelmetes emlékekkel dacolva, vagy Európával. A világnak pedig el kell fogadnia a döntését. Döntése elfogadtatásában lehet a számára segítséget nyújtani. De dönteni helyette nem lehet és nem szabad. Ha pedig egy állam a XXI. században már nem katonai, hanem gazdasági eszközökkel próbál befolyása alá vonni egy másik országot, a nehéz helyzetbe került ország ugyanúgy méltó a védelemre és a segítségre, és ugyanúgy jogosult is arra, mint ahogy a XX. században is minden államnak joga lett volna döntést hozni a saját sorsa felől. Azt azonban tudniuk kell az ukránoknak, hogy egy szabad európai ember nem tűrheti el más államok rabigáját a nyakán.

Az ellenzék érdekes helyzetbe került Magyarországon. Azt – feltehetően – minden ellenzéki szereplő megértette már, hogy egy olyan erős támogatottsággal bíró ellenfélt, mint a jelenlegi nagyobbik kormányzópárt csak egyesítetett erőkkel lehet legyőzni (a hatalmon lévők illetékesei egyébként ezzel régóta tisztában vannak). Csak az összefogásról alkotott elképzelések nem egyeznek az ellenzéki oldalon. Akik megállapodtak egymással feltehetően úgy képzelték, hogy egyezségük után a többi kisebb ellenzéki erő minden további túlzott ellenállás vagy elvárás nélkül csatlakozni fog hozzájuk, vagy inkább beáll majd mögéjük. Ilyen elképzeléssel azonban nem lehet túl messzire jutni. Jelen esetben két lehetséges út áll Magyarország előtt. Vagy minden megy tovább úgy, mint eddig, és akkor nagy valószínűséggel az ország sorsa a választások után fog eldőlni, vagy az ellenzék vezetői valami különös fordulat folytán észhez térnek és beállnak a közös zászló alá, amivel még mindig nem biztosított a győzelem, de jóval nagyobb esély van rá. Egy olyan országban, ahol a kormányzópárt vezető politikusai még a látszatra sem adva, saját és pártjuk népszerűsége emelése céljából minden további nélkül képesek a hivatalosan független hatalmi ágaknak parancsokat osztogatni, a saját felelősségüket rájuk áthárítani, majd szemrebbenés nélkül learatni a szakszerű döntések szülte emberi elégedetlenség miatti politikai hasznot (amivel a jogállamiság utolsó morzsáit is elfogyasztják), ott ez az ellenzéki tevékenység kevés. (Habár az tagadhatatlan, hogy az egyik ominózus ügyben nem a törvényhozás és nem is a végrehajtás feje üzent a harmadik hatalmi ágnak, hanem a nagyobbik kormányzópárt parlamenti képviselőcsoportjának vezetője, ugyanakkor ez a lépés ismerve az adott párt, sőt pártszövetség felépítését és működését, rendkívül átlátszó. Amit a devizahitelek ügyében tettek a párt vezetői, közhatalmi pozíciójukban megnyilvánulva, azt egy jogállamban sem tűrnék el az öntudatos polgárok.) Van egy határ, amit még ilyen helyzetben sem szabad túllépni, ez is tény. Egy szélsőséges, embertelen eszméket is valló párttal semmilyen formában nem lehet közösséget vállalni. Ilyenkor nem szabad Sir Winston Churchillre és arra hivatkozni, hogy a II. világháború borzalmai közepette, amikor egyáltalán Nagy-Britannia és a polgári Európa fennmaradása volt a tét, szövetséget kötött az akkor ugyancsak szorongatott helyzetben lévő, éppen ezért a szövetségre szintén hajlandó Sztálinnal. Akkor és ott élethalálharc folyt. Azt a helyzetet a mostanival, mind hatalmas korrupció ellenére, össze sem lehet hasonlítani. „Ha Hitler a poklot foglalta volna el, az ördöggel is szövetkeztem volna” – mondta egykoron a zseniális államférfi. (Mindazonáltal ahogy Roosevelt elnök utólag megállapította, Sztálinnal nem lett volna szabad üzletelni. Hiszen a szovjet vezető minden jaltai ígéretét megszegte – amint érezte, hogy enyhül a német veszély és már megtehette.) Azonban az ő helyzete a mostanitól drámaian különbözött. Vannak olyan végveszéllyel fenyegető pillanatok, amikor azokkal is össze kell fognunk, akiket egyébként messzire elkerülnénk. A mostani viszont távolról sem volt olyan. Az idő nagyon szorítja már az ellenzéket, ez tény és való. Azonban még mindig nincsen semmiről sem lekésve. A kormányváltás gondolata az emberek többségének a támogatását – minden gazdasági visszaütő és öngyilkos kormányzati lépés ellenére – feltehetően még mindig bírja. És az is igaz, hogy minél később lép fel a színpadra az ellenzék vezére, annál kevesebb ideje marad az erre illetékeseknek őt bemocskolni; ami ugyanakkor valószínűleg az elégedetlenkedő választópolgárokat túlságosan már nem érdekelné, mivel már ismerik a kormányzópárt erre a célra bevetett eszközeit. Ha a jövőre tekintünk, a legvalószínűbbnek az a forgatókönyv tűnik, hogy – hacsak a legnagyobb ellenzéki erő nagyon gyorsan nem változtat a szemléletmódján – a választásokban, bármi is legyen azok eredménye, túl sok köszönet nem lesz. A mostani kormányzó pártok ideológiáját és gyakorlatát már ismerjük, az ellenzéki pártokét, ez eddigi tevékenységükből ki tudjuk következtetni. Az ellenzék erőinek különböző ideológiái több-kevésbé világosak; a gyakorlatuk viszont elkeserítő – hiszen még arra sem képesek, hogy egy közös színpadra álljanak, sőt egyenesen megtiltotta ezt az egyik a másiknak. Teljesen elképesztő, hogy egy ilyen kedvező helyzetet az ellenzék vezetői hogyan hagyhattak elveszni. Hogy egy ilyen nagy lehetőséget hogyan engedhettek – kis híján – kicsúszni a markukból. Nem vártak tőlük az emberek túl sokat. Minden további magyarázkodás nélkül jelöljenek ki egy embert, akit az ellenzék a vezetőnek tekinthet és egy olyan programot, amellyel hihető módon rendbe teszik az országot, visszaállítják a normalitást. Azonban az ellenzék egykori két legerősebb pártja erre nem volt képes. Vagy komolyan gondolták, hogy az általuk megálmodott megoldás a lehető legjobb (amely megoldás egyébként egy kevésbé kiélezett helyzetben talán még működhetett volna is), vagy az egész csak utólagos magyarázkodás volt, amellyel a megegyezésre való képtelenségüket próbálták leplezni, nem tudni. Talán azt képzelte a két ellenzéki erő, hogy a továbbiakban ők már moshatják kezeiket, a többi ellenzéki erő pedig vagy álljon melléjük, vagy legalábbis hallgasson el és magától, minden további nélkül engedje át választópolgárait nekik. Ez azonban éppen az az arrogancia, amire ilyen helyzetben egyik ellenzéki párt sem vetemedhet. Hiába ostorozzák a kormányzópárt ideológiáját, beállítottságát, ha ők maguk sem képesek önzetlenül, nagyvonalúan eljárni a saját lehetséges szövetségeseikkel való megállapodások során. Ha arroganciával, nagyképűséggel, ellenségességgel viszonyulnak szövetségeseikhez, ha a múlt sérelmein legalább átmenetileg, az ország érdekében nem képesek túllépni, akkor hogyan is gondolhatták azt, hogy győzelmet képesek aratni egy biztos lábakon álló, elképesztő kiépítettséggel és huzamosan, meglehetősen szilárd támogatással bíró rendszer ellenében. Akinek hátra kellett volna lépnie, az egy igazságos alku keretében feltehetően hátra lépett volna – és ezt a saját híveivel is elfogadtatta volna a győzelem érdekére hivatkozva. Ha azt képzelte a két ellenzéki párt, hogy a megállapodásuk után az össze többi erő szó nélkül meghajol előttük és átengedi számára választópolgárait, akkor valamit nagyon félreképzeltek. Előre látható volt, hogy főként egy ilyen helyzetben, ez nem fog bekövetkezni. Más lenne a helyzet, ha valódi erőt tudnának felmutatni, de nem tudnak – az is előrelátható volt, hogy nem is fognak tudni. Nem tudnak bátorságot önteni az emberekbe, és ez rettenetes. Egy olyan helyzetbe akarták az kormányváltást akaró embereket belekényszeríteni, amiben igazán választási lehetőségük nincsen – ha kormányváltást akarnak, akkor kettejük közül valamelyikükre kell szavazniuk – ez volt az üzenet. Egy kényszerítéstől sem visszariadó rendszert, kényszerrel nem lehet legyőzni. Ez ellen- és nem rokonszenvet vált ki az emberekből. Egy polgár nem szereti, ha akár még a saját nézeteihez legközelebb álló, a saját elképzeléseit leginkább megvalósítani ígérő párt is kényszeríteni akarja. Ha azt hitték, hogy ezek után minden ellenzéki érzelmű ember rájuk fog szavazni, bármilyen megállapodást is tegyenek le az asztalra és ahhoz utána bárkit is – ne – engedjenek csatlakozni, akkor nem értették meg az emberek akaratát. Ezt a hibát ugyanis egyszer már sokan elkövették. Még egyszer nem fognak csak azért egy jelöltre szavazni, mert a neve mellett egy adott pártcsoportosulás jelzése van. És nagyon helyes, hogy nem teszik, bármennyire is zavaró legyen ez az egyezséget kötő ellenzéki erőknek. Igenis meg kell dolgozniuk az emberek szimpátiájáért, a bizalmáért, és hosszú távon ez igenis az ország érdekeit fogja szolgálni. Ha az emberek hajlandóak elgondolkodni azon, hogy kire adják le a voksukat és nemcsak pártszimpátia alapján automatikus arra adják le a szavazatukat, akit éppen az adott párt eléjük állít, hogy válasszák meg, akkor végső soron igazi polgárokká válhatnak. A modern korban nem abban áll a politikus és az államférfi közötti különbség, hogy ki tud úgy több embernek parancsolni, hogy ki tud nagyobb hatalmat a kezében összpontosítani, hanem azon, hogy ki képes kompromisszumokkal országa sorsán javítani, helyzetét előrelendíteni. Ugyanis a modern korban, a színes gondolatok földjén, a valós sikerhez már nem az elnyomás és az elrettentés útján lehet eljutni, hanem kompromisszumok árán. Tudni kell, hogy kivel lehet kompromisszumot kötni, a szélsőségekkel valóban nem, de akivel lehet, azzal tudni kell megállapodást kötni. A siker kulcsa a modern, sok kultúrát élni hagyó világban, ugyanis ebben rejlik. Jelenleg a helyzet tehát nem túl rózsás. Nem látni, hogy ki lehetne az, aki az ellenzék berkeiben rendet tudna teremteni és össze tudná fogni a most legalább öt felé széthúzó erőket. Hogy lesz-e? Majd elválik. Magyarország jelenleg egyik nehezebb időszakát éli át, és várja azt, aki kivezethetné belőle. Vajon lesz-e valaki, aki erre képes lesz?

No comments

Írja meg véleményét!