2014

Európa és Oroszország kapcsolatáról

„Az igazság kétségbevonhatatlan. A rosszakarat megtámadhatja, a tudatlanság kigúnyolhatja, de végül is, ott van.”

Sir Winston Churchill

Vajon hol húzódik ma a határ Európa és Ázsia között? Erre a kérdésre nem túlságosan nehéz válaszolni. A földrajzi szempontok figyelembevételétől azonban el kell szakadnunk. Egyetlen egy dolog van, ami alapján egyszerűen és világosan különbséget lehet tenni a két félteke között. Európába csak és kizárólag azok az államok tartozhatnak, amelyek egyszer és mindenkorra eltaszították maguktól az egyeduralom gondolatát. Akik mindörökre megtagadták az egyetlen személy csodálatára és feltétlen követésére, kizárólagos központi döntéshozásra alapozott államberendezkedést és gondolkodásmódot, akik elkötelezték magukat és minden nehézség ellenére ki is tartottak a szabadság és a demokrácia eszméje és szellemisége mellett. Nagy-Britanniának, Franciaországnak, Németországnak, Svédországnak és a többi nyugat-európai országnak, eltérő időben bár, de mindez sikerült. Európa és Ázsia határai nem a térképeken húzódnak elsődlegesen, hanem az emberek fejében. Kelet-Európa államai azonban még mindig ingadozó állapotukban vannak. Nehéz lenne nyugodt szívvel kijelenteni, hogy a történelem nem ismételhetné meg önmagát. (Kelet-Európát és Ázsia nyugati részét tekintve az alábbiak mondhatók el. Ha a határokat ma húznánk meg Oroszország, Fehéroroszország, Törökország, Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország, a Fekete-tengert természetes határnak tekintve, Ázsiához tartozna – Törökország, Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország még földrajzi értelemben is teljesen. Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Csehország – amelynek a múlt évi kormányválsága éppen a cseh demokrácia, azon belül a sajtószabadság erejét bizonyította –, Ausztria, Szlovénia és Görögország Európa területére esik. Az alábbi országok – igaz eltérő mértékű ázsiai vonásokkal – az Európa és Ázsia közötti határterületen fekszenek: Szlovákia, Magyarország és Románia a nemrégiben bekövetkezett változások következtében került ki Európából és remélhetőleg csak egy átmeneti, rövidebb időre; Horvátország mivel még rövid idő telt el az Európai Unióhoz történt csatlakozása óta és így még egyértelműen nem sorolható Európához; Bulgária kérdéses; Ukrajna, Moldova, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó, Macedónia, Albánia tipikus és tartós határállamok.) A II. világháború végén Ázsia szovjet zászlókat lengetve betüremkedett Európába és majd félévszázadra új határokat merevített meg a kontinens közepében. Míg Európa nyugati fele haladt tovább a szabadság és a demokrácia megerősítése felé és rálépett az európai egység útjára, addig Kelet-Európa vészesen süllyedt, nemcsak gazdasági és politikai tekintetben, hanem az emberi szabadság és méltóság értékein felépülő polgári öntudat kiépítésének lankáján is. Az emberekben nem alakult ki, nem rögződött belé az a beállítottság, hogy ha az emberi szabadság és méltóság mindennek a kiindulópontja, az emberhez méltó élet kialakításának az előfeltétele, amelytől ha megfosztanak valakit, akkor a lehetőségek közötti választás, a döntés, a felemelkedés útját zárják el előle. A rendszerváltások korában, a szovjet elnyomás összerogyása után feléledt a remény, hogy Európa határai talán Keletebbre tolódhatnak és Ázsia, és annak politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális gondolatvilága visszaszorul földrajzi határai közé. Azonban több mint húsz évvel a rendszerváltások után legnagyobb jóindulattal is legfeljebb azt kell mondani, hogy az Európa és Ázsia közötti hidegháborús határok legfeljebb elmosódtak, de el még nem tűntek. Egy olyan országot, ahol szinte mindenki a szabadságról, a függetlenségről és azok veszélyeztetettségéről szónokol, de közben kis híján senki sem ismeri a szabadság igazi jelentését, és azt, amikor az valóban fenyegetve van, nagyon nehéz lenne Európához tartozónak tekinteni. Nincsen az anyagi, politikai és hatalmi (múlt, jelen, illetve jövőbeli) haszon, amelyért megéri egy országot gazdaságilag és így áttételesen politikailag kiszolgáltatni egy könnyen nagyon veszélyessé és követelőzővé váló akaratnak. Mennyire hiteltelenné válik így minden korábbi szó és mondat. Minden vélt és valós történelmi szerepnek és jelentőségnek, még azok gondolatának ezennel vége. Az, aki képes azt az országot, amelynek esélye volt európaivá válni, önként visszavetni Ázsia kebelére, az egy a nyugati kultúrkörhöz tartozó államban, a szabadságszerető emberek körében semmi másra nem méltó, csak megvetésre. (Ázsiával és annak Európa számára legjelentősebb nagyobb államával kapcsolatban azt el kell mondani, hogy egy erős Oroszország valóban érdeke Európának; de csak akkor, ha hajlandó a saját jogos érdekkörén belül maradni; a történelmi értelemben vett Európa határain kívül.) Az illető ezzel aláírta történelmi halálos ítéletét. (Habár egy ilyen határmódosítással valóban fel lehet tenni egy országot a térképre – ha bárkinek bármikor is ez volt az egyik távlati célja ezzel a lépéssel; ami azonban már önmagában is kétséges. Politikai érdekből anyagi előnyöket juttatni a leghatalmasabb, a legnagyobb tőkeerővel, ehhez kapcsolódóan zsarolópotenciállal rendelkező és így legbefolyásosabb egyéneknek és ezzel kiszolgáltatottá tenni az adott országot több nemzedékre egy fenyegető és veszélyes államnak nemcsak, hogy államférfihoz nem méltó cselekmény, de még a politikusok között is csak bizonyos kasztokban elfogadott gyakorlat.) A földrajzilag Kelet-Európához tartozó államokban élő emberek, a kelet-európai nemzetek, népek egyszer már döntöttek arról, hogy Európához vagy Ázsiához óhajtanak-e tartozni. Ha a vezetőik el akarják adni az országaikat Ázsiának, azt csak az emberek állíthatják meg. Csak az emberek lehetnek azok, amelyek megakadályozhatják azt, hogy a vezetőik, a gyorsan és látszatra olcsón érkező pénzhullám csábításának engedve újabb ötven évre Ázsiához láncolják ezeket az államokat. Oroszországról tudott, hogy nem szégyelli bevetni gazdasági lehetőségeit, akár fenyegetéssel is hajlandó saját maga mellé láncolni más, kisebb, nehezebb helyzetben lévő országokat. Ezeknek a kisebb országoknak kell bölcsebbnek lenniük és ellenállni a kezdetben csábító, majd kínkeserves és akár könyörtelenül érvényesített elköteleződést magában rejlő ajánlatoknak. Mert Ázsiával nemcsak pénz érkezik, de ez a kontinens magával hordja azt a tekintélyre és egyeduralomra alapozott szemléletmódját, amelytől – Európával ellentétben – az ókor óta nem tud megszabadulni. Az Európához vagy Ázsiához való tartozás, akárcsak a nemzetiség választás kérdése. Európa tény és való, hogy az egységesedés irányába halad. Előbb-utóbb a gazdasági mellett még szorosabb politikai integráció is létre fog jönni, hiszen Európa csak így válhat mind a XXI. mind a következő évszázadokban versenyképessé a világban. Az az állam, az a nemzet, amely Európa mellett teszi le a voksát, az az európai nép, az európai állam és az európai jövő mellé áll. Nagy-Britannia helyzete különleges. A legnagyobb brit, Sir Winston Churchill volt az egyik élharcosa az európai egységnek, igaz ő még úgy képzelte, hogy Nagy-Britannia ezen az egységen kívül maradna és gyarmatbirodalmára támaszkodva közvetítő szerepet játszana az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Európa között. A brit birodalomhoz fűződő viszonya az egyik legvitatottabb és legkevésbé elfogadható epizód Churchill életművében, sokoldalú gondolatvilágában. Nehezen érthető, hogy miért nem volt képes belátni azt, hogy a brit birodalom órái a II. világháborút követő években meg voltak számlálva. Talán annyira szerette hazáját, a közeg, amelyben felnőtt, annyira természetes és magától értetődő volt számára – mint az angolok hősiessége és az európai civilizáció megmentőiként hosszú évszázadokra visszanyúlóan játszott szerepük, amelynek, egyebek mellett, Európa az 1940-es években a túlélését köszönhette -, hogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy az valaha is elveszítse, elveszíthesse vezető helyét a világban. Ragaszkodott a régi birodalom dicsőségéhez, amelyből arisztokratikus származásából következően ő maga is részesedhetett. Éppen annyira fogja maradt a saját és családja múltjának, mint amennyire belelátott Európa jövőjébe. Ezért nem érdemes őt megvetni. Gyarmatbirodalmak manapság már nem léteznek, az a brit birodalom, amelybe Churchill beleszületett, és amelyben felnőtt, amelyet megszokott, amelynek az eszményében a leginkább otthon érezte magát a XX. század közepén a végnapjait élte. Nagy-Britanniának szembe kell néznie azzal, hogy habár minden európai nemzet elismeri az országnak a II. világháborúban tanúsított hősiességét, azonban a XXI. században már sem Amerikai, sem Európa szemében nem az első az európai nemzetek sorában, hanem „csak” egy közülük. Csatlakoznak-e az európai néphez vagy sem, az rajtuk áll. De, ahogy azt a történelem már többször megmutatta, egy Unió nem olyan, mint egyházasság, amelyből a nehézségek esetén gond nélkül ki lehet lépni, majd amelynek egy fellendülést követő esetleges kibékülés után újra esküt lehet tenni. Ez nem így működik. Politikai reformra szükség van az Európai Unión belül, de nem a tagállamokat összekötő szálak gyengítésére, hanem éppen azok erősítésére van szükség. Minden nemzetnek joga van rendelkezni saját sorsáról. Legalábbis a nyugati nézőpont szerint, ahova Európa is tartozik. Ázsiában más a helyzet, ott legfeljebb egyszer adnak döntési lehetőséget, vagy még egyszer sem. Ázsiához, ha egyszer csatlakozik egy állam, onnan már nagyon nehezen van visszaút. Legutóbb majd félévszázadot kellett rá várni. Nem mindegy, hogy egy állam milyen irányban kötelezi el magát, milyen irányból kér segítséget (vagy a legvégső, legszerencsétlenebb esetben, hogy milyen irányban adósodik el). Nincs az a pénz, amelyért megéri Ázsiához kötni magunkat. Földrajzilag lehet egy állam Európa keleti felén, ha gazdasági, politikai kapcsolatai Ázsiához kötik, akkor az az állam nem tekinthető európainak. Átmeneti megoldás pedig nincsen. Egyszerre nem lehet Európához és Ázsiához is tartozni, vagy mindkettőhöz csak félig. Ilyen megoldás nem létezik, hiszen olyan fejlődésbeli torzuláshoz vezetne egy ilyen kísérlet, amely végső soron egy állam teljes összeomlásához vezetne. Hiszen nem tartozna sehova, nem lenne benne egy tiszta modell. Ebben a tekintetben nem létezik egy új, korábban sosem látott megoldás, amely majd mind a kettőnél jobb lesz. Nem. Egy ilyen átmeneti forma még az ázsiainál is rosszabb lenne, hiszen olyan két elemet akarna összeházasítani, amelyeket elvi szinten kizárják egymást. A demokrácia, a szabadság nem tűri meg a korlátlan felső vezetést, a központból, túlzottan irányított gazdaságot. Irányított demokrácia nem létezik. Ha egy demokratikus intézményrendszert felülről irányítanak az már nem demokrácia. Az már valami egészen más. A demokráciát ugyanis végső soron nem felülről, hanem alulról irányítják. A végső, a legvégső döntést minden esetben a nép hozza meg, a választott tisztségviselők csak átmenetileg kapnak felhatalmazást tőle, hogy azt a feladatot, amit a nép méretéből és összetettségéből adódóan nem tud elvégezni, azt elvégezzék helyette. Ha viszont a nép elégedetlen, akkor lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy azt a vezetőséget, amelynek a munkájával elégedetlen, azt leválthassa valaki mással. És ez a lehetőség a fő különbség Európa és Ázsia között. A választás lehetősége. Ez a különbség népuralom és egyeduralom között. Ez a szabadság egyik legfőbb megnyilvánulása a demokráciákban. Ha egy államban a vezetést lehetetlen leváltani, akkor abban az államban nem létezik demokrácia. Egy ilyen állammal nem szabad szoros szövetségre lépni, mert az egy a szövetségkötéskor még európai állam európaiságára könnyen végzetes lehet. Egy európai és ázsiai közötti átmeneti státuszról még álmodozni sem érdemes. Egy ilyen próbálkozás szükségszerűen kudarcra van ítélve, hiszen a szabadság és az elnyomás rendszere fogalmilag kizárja egymást. Nem lehet összegyúrni bizonyos elemeket azokból, mivel olyanok, mint az olaj és a víz; nem tűrik meg egymást, nem keverednek, még csak házasságra sem lépnek egymással. Oroszország így hiába tartozik a térképen Európához (bizonyos mértékben), valójában nem tekinthető európai államnak. A XXI. században világosan ki kell jelölni a határokat Európa és Ázsia között, amely határokat mind a két félnek tiszteletben kell tartania. A volt szovjet tagköztársaságoknak pl. Ukrajnának (valamint egyes ázsiai államoknak, például Törökországnak, ahol a látszatlépések helyett tényleges demokratizálódásra vár évtizedek óta az Európai Unió, példának okáért a sajtó szabadságának és a valóságos, megerősödésre és kormányváltásra képes pártokból felépülő többpártrendszer tiszteletben tartására, aminek már többször hangot is adott) egyszer és mindenkorra dönteniük kell, hogy Európához (azon belül az egységes Európához) vagy Ázsiához akarnak-e ténylegesen tartozni. Ha pedig döntöttek, akkor ki kell állniuk mellette, amibe az is beletartozik, hogy nem létezhet az a pénz, az a kedvező ajánlat, amiért az európai szabályok felrúgásával és semmibe vételével, vagy az Európai Unió megkerülésével eladják majd magukat Ázsiának. Ugyanis azzal, ha maguk fölé engedik, bármilyen gazdasági szinten is az orosz fennhatóságot, azzal nemcsak magukat, de egész Európát, minden európai nemzetet, az egész Európai Uniót, minden tagállamot veszélynek tesznek ki. Amit Európa semmiféleképpen sem hagyhat. A most kialakulóban lévő helyzet mindenesetre erősen aggasztó.

Kiskunhalas

7 Comments

7 Reader’s Comments

  1. Kedves Lilla,
    Legyenszives, hallgasson bele Dr Drabik Janos eloadasaba es rajon, hogy az egyetemen nem mindig az igazsagot tanitottak, hanem felszinesen es atszinezetten adtak elo a demokraciarol szolo “dajka meseket”. Sajnos az igazsagot nem fogjak az orrunkra kotni, sokszor titkositjak tobb evtizedre( lasd: JF Kennedy gyilossag). Remelem, vegig tudja majd nezni, Dr Drabik nem buta ember, lehet tole tanulni.
    Udvozlettel: Ozzmik

  2. Én nem tudom, mit tanítanak az egyetemen, stb… Józan ésszel teljesen egyetérthet minden magasabb IQ-val rendelkező ember a cikkíróval! Ha Szent István Királyunknak bő egyezer éve igazat adunk folyamatosan (a mai igazi értelmiség is!), akkor a pénzéhség senkiket nem jogosíthat fel arra, hogy a múltunkat átírják, mert nekik csak a pénz számít, hogy az ellenkező irányba induljanak és lassan tényleg skizofrén jelleget erőltessenek rá a tömegekre, a Népre… Ez az ezeréves huzavona már népi elmebaj!

  3. Nem lehet a magyar nép egyszerre az oroszok kiszolgálója az ő gondolkodásmódjuk szerint és a nyugatiaké is az ővék szerint. Se nyomorban, se jóllétben. Ahogy nemrég az alulról jövő éhségmeneteket se értették a magas Parlamentben, ahogy az ukránok alulról jövő akaratát se akarja megérteni Moszkva, de ahogy nemrég Londonban alulról tették nevetségessé a… Utóbbi “felülről” itthon elképzelhetetlen mostanában… Nincs holtpont, EGYENSÚLY Kelet és Nyugat között, ha lenne, ezer év alatt megtaláltuk volna. Ez egy kb.ezer éve tartó, tudathasadáshoz hasonló “néplélek-állapot”! Magyarország még mindig se ez, se az?! Mindkettő se lehet. Döntésképtelen? Magában, független a Kelettől, a Nyugattól se megy ezer éve!… Akkor? Végre valódi esélyt kaptunk a Nyugat felé és az első komolyabb nehézségsorozat miatt megint a Keletet választjuk? Megint a Népnek kell döntenie! Mert létezik a Nép, nem csak egy szó, akár tetszik a legnagyobb uraknak, akár nem!

  4. Bartus Úr! Nincs egy órája, hogy az Ön írását olvasva (Mihály…)és egy hozzászóló link-hivatkozását (Népszabadság, orbán-vallás…)… ÚRISTEN! ITT TÉNYLEG HORTHY-RESTAURÁCIÓ KÉSZÜL?!!!

  5. Teljesnek tűnik a káosz!… Az a “fehér forint” lehetne talán az utolsó (?) szalmaszál a Kelet és a Nyugat közé “ragadt” Magyarságnak, gazdaságilag, ha politikailag nem is, az előzőekben leírt problémák miatt… De nagy kérdés, meg lehet-e velük értetni, hogy működhet a dolog… Speciális taktikákkal lehetne talán csak rászoktatni őket… (Hogy pld. Svájcban van ilyen, >>azoknak könnyű<<, mondaná a magyar… De Kubában és máshol is működik!)

  6. Nagyon úgy néz ki, hogy a “keleti nyitás” elbukott, a Nyugatnak már nem kell ez a kormány, csak a magyaroknak kell, meg az ellenzéknek, az egyháznak… A vihar késik, csak a Jóisten ismeri a magyarok észjárását!

  7. Mi más maradt nekünk, mint Szent István és tanítása? Szent Jobb… Jobb, mint a “keleti nyitás”?!

Írja meg véleményét!