„A szabályok nem feltétlenül szentek, az alapelvek azok.”

Franklin Delano Roosevelt

Az Egyesült Európáról

Európa nemzetei rövidesen válaszúthoz érkeznek. Gazdasági egység a továbbiakban nem létezhet politikai egység nélkül. Az egyesült Európának, nevezzék azt akár Európai Egyesült Államoknak, akár Európai Uniónak, olyan nemzetek szövetségének kell lennie, amelyek hajlandóak belátni egy nagy közös európai föderáció megteremtésének és megóvásának szükségességét és a közös európai érdekek védelme érdekében készek és képesek áldozatokat honi – a közös európai érdekekért olykor saját nemzeti érdekeikből is engedni. Az európai nemzeteknek a saját földrajzi és lélektani határaikon felülemelkedve egy új szemszögből kell tekinteniük a világra. El kell fogadniuk, hogy immáron nemcsak mint nemzetek léteznek, hanem mint az európai nép építőelemei is. Ez egy teljesen új nézet meghonosodását igényli az európai emberek fejében, amelyhez legalább évek szükségesek. Az Újvilág esetében a Függetlenségi Nyilatkozat és a Függetlenségi Háború, a közös hadsereg és a közös erőfeszítések, az új Alkotmány megszületése és elfogadása, az új központi szervezetrendszer kiépítése, valamint a hamiltoni gazdaságpolitika (amely a szövetségi szinten érvényesített közös gazdaságpolitika és közös pénzrendszer alapelemeire épült) voltak azok a kapcsok, amelyek összefogták és egyben tartották az Amerikai Egyesült Államokat. Európa esetében a II. világháború után jutottak el a nyugat-európai nemzetek addig a pontig, amikor belátták, hogy a köztük lévő ellenségeskedésnek csak azzal vethetnek véget, ha egyesítik, ha közös nevezőre hozzák, kezdetben csak bizonyos területen, majd egyre kiterjedtebb szinten politikáikat. A háború okozta megrázkódás és sokk, valamint a háború során elszenvedett veszteségek olyan mélyen rázták meg az európai nemzetek akkori vezetőit, hogy hajlandóak voltak korábban sosem látott formában, szabad akaratukból és belátásukból összekapcsolni jövőjüket. Ez gazdaságilag minden résztvevő számára meglehetősen kedvező eredményekkel járt. Ez az európai államközösség a XX. század második évtizedeiben újabb tagokkal gyarapodott és jelentős módosításokon esett át, a tagállamokat összekötő szálak folyamatosan erősödtek. A rendszerváltások korában, a vasfüggöny lebomlása után Európa keleti felének államai is esélyt kaptak az európai tagállamok Közösségéhez való csatlakozásra. A kelet-európai államok közül jó néhány élt is már ezzel lehetőséggel. Néhány európai állam, Norvégia, Liechtenstein és Izland helyzete különleges, ezek az államok nem kívántak és továbbra sem kívánnak csatlakozni az Európai Unióhoz, a politikai közösségnek nem, azonban a gazdasági közösség a részei (ezek az államok alkotják Svájccal együtt az Európai Szabadkereskedelmi Társulást). Svájc helyzete még különlegesebb, ő ugyanis a másik három országtól eltérően, a közelmúltban svájci oldalról felülbírálásra ítélt, kétoldalú szerződésekkel vált az Európai Unió Egységes Piacának részévé. (Az Európai Unió és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás fenti tagjai alkotják az Európai Gazdasági Térséget.) Ezek a kivételes megoldások, már csak az adott négy állam földrajzi megkerülhetetlensége okán is, meglehetősen kedvezőek voltak mind az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, mind az Európai Unió számára. Azonban mint minden kapcsolatnak, a résztvevők szempontjából az Európai Gazdasági Térségnek is megvannak a maga előnyei és bizonyos időkben kiküszöbölhetetlen hátrányai. Nemcsak az előnyöket, de a hátrányokat is elfogadja az, aki egyszer egy ilyen kapcsolatba belép. Ha egyszer egy állam meg akar szabadulni a megállapodás hátrányaitól, akkor annak előnyeiről is le kell mondania. Az egységes Európára tekintve az Európai Szabadkereskedelmi Társulás és az Európai Unió viszonyát újra kell gondolni. Európában politikai közösség nélkül a gazdasági közösség önmagában többé nem elég. Ami akár az eddigi megállapodások újratárgyalását is maga után vonhatja. Az Uniónak ezeket a tárgyalásokat és akár a szerződések felbontásából következő a gazdasági hátrányokat is vállalnia kell. Az egységes Európához az Európai Unión keresztül vezet az út és mivel Norvégia, Svájc, Izland és Liechtenstein még az Uniót is elutasítják, így nem valószínű, hogy az egységhez csatlakoznának. A XXI. században a gazdasági közösség és a laza politikai közösség már kevés. Az Unió nem lehet elég hatékony, nem tudja az értékeit, még a saját határain belül sem érvényesíteni, mert nem rendelkezik a megfelelő hatáskörrel. Ezen kell változtatnia, ha a mostani helyzetén javítani akar. A tagállamoknak pedig egyszer és mindenkorra el kell fogadniuk, hogy a központi szint bizonyos, meghatározott kérdésekben a tagállami szint fölött áll.

Európa és Oroszország viszonya meglehetősen hullámzó volt mindig is. Mióta Nagy Péter kikötőt nyitott Európára, Oroszország jelentős szereplőjévé vált az európai politikai térképnek. A keleti térségben messzire benyúlt az Orosz Birodalom Európába, szoros kapcsolatokat építve ki Poroszországgal és a Habsburg Birodalommal. Az I. világháború és annak tragikus orosz következményei, a proletárforradalom, a lenini, világforradalomra váró évek, majd a sztálini uralom, később forradalom egy országban fémjelzésű diktatúra alatt Európa szinte minden kapcsolatot megszakított az oroszokkal. A II. világháború során ellenségből szövetséges majd újra ellenség lett a Szovjetunió. Kelet-Európa bekebelezése, a szabad választásokra tett sztálini jaltai ígéret teljes figyelmen kívül hagyása után, a teljes hidegháború alatt jeges volt a viszony a diktatórikus Szovjetunió és a demokratikus Nyugat-Európa, később a létszámukban egyre gyarapodó Európai Közösségek között. A hidegháború végével a Szovjetunió kelet-európai „szövetségesei” felszabadultak (végre valóban) és Európához közeledtek. Oroszország, miután kiheverte a Szovjetunió összeomlása és ebből eredően a szuperhatalmi státusz elvesztése miatti sokkot, lassan hozzálátott régi szerepének és befolyásának (befolyási övezeteinek) a visszaszerzéséhez. Nekikezdett egy Ázsiai Unió kiépítéséhez az egykori ázsiai szovjet utódállamok bevonásával, természetesen az orosz irányítás, dominancia biztosításával. Ez Ázsiában még nem is okoz problémát, Európának az ázsiai viszonyokba beleszólása nincsen. Azonban, ahogy Oroszország elkezdett újra gazdasági nyomásgyakorlással Kelet-Európa felé terjeszkedni, azt már Európa nem hagyhatja szó nélkül. Ahogy Európa nem törekedhet befolyása alá vonni Ázsia nyugati részét, úgy Oroszországnak sem engedheti meg, hogy bekebelezze, még ha csak közvetlenül, az energiaforrások segítségével is, Kelet-Európát. Ahogy haladunk előre az időben, úgy változik a világpolitikai térkép. Az Amerikai Egyesült Államok még mindig a világ legnagyobb hatalma, mert meg van benne a potenciál, hogy az legyen. Kína erősödése feltehetően lassulni fog, ahogy kényszerűségből a gazdasági átalakulás útjára fog lépni, de semmi esetre sem lenne jó, ha helyét Oroszország venné át. Egy hármas egyensúly, az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország a hidegháború második felében megadta a Nyugat számára azt a fejlődési lehetőséget, amire szüksége volt. Kérdés, hogy egy ilyen újabb háromhatalmi egyensúly megfelelő és működőképes lenne-e újfent? A történelmi helyzetek ritkán ismétlik meg önmagukat változatlanul. Tény és való, hogy lassan Európának is fel kell nőnie egy nagyhatalmi státuszba (csak egységesen lehet képes erre, és akkor majd a lehallgatások miatt is őszintén kikelhet, ha képes lesz minden nyugati szövetséges, köztük Amerika számára megnyugtató módon és mértékben egyenrangú félként védeni önmagát és a teljes Nyugatot, benne a legnagyobb szövetségesét, az Amerikai Egyesült Államokat is többek között a terrorizmustól a megelőzés eszközével), amellyel egy újabb világpolitikai egyensúly jöhet létre átmenetileg. A szövetséget pedig mind a stagnálás, mind az emelkedés korában Európának kell építeni az egyik erős keleti állammal (hogy közvetíteni is tudjon akár az Egyesült Államok a keleti szövetséges között – a felemelkedés pedig azért kell, hogy ne beszélhessenek el a feje felett). Azonban hiába kell a szövetséges Keleten. Nem szabad ugyanazt a hibát elkövetnünk, mint az 1930-as években. Nem adhatjuk oda Ukrajnát a kétes orosz barátságért cserébe. Harcolnunk kell Ukrajnáért, még ha ez súlyos feszültségeket, akár átmeneti (viszont csakis átmeneti) szakítást is fog szülni Oroszországgal való kapcsolatunkban. Még egyszer nem maradhat magára egy a szabadságáért harcoló nemzet. Még egyszer nem. Hogy miért lenne minden kétséget kizáróan csak átmeneti a szakítás Oroszországgal? Mert Oroszország jól tudja, hogy csak egy olyan világban van esélye majdnem nagyhatalmi szerepet betölteni (most ez a szerepe és ez a maximum, amit elérhet most és a továbbiakban is a nemzetközi szintér jelenleg meglévő és jelenlegi erősséggel rendelkező szereplőivel szemben), ha az Egyesült Államok marad a világ vezető nagyhatalma és Kína minden kölcsöne és népességének nagy száma ellenére is csak a második marad a ranglistán. (Európa is hasonló, majdnem nagyhatalmi szereppel rendelkezik, és ott is fog ragadni, hacsak Európa nemzetei nem hajlandóak végre megteremteni az egyesült Európát; ha erre nem képesek, akkor a mindig is erősebb kettő örökké csak az első tíz második felében fog helyet foglalni– a legjobb esetben –, a többiek pedig vagy beférnek az első ötvenbe a nemzetek örök ranglistáján, vagy pedig még lejjebb fognak csúszni.) Oroszország tudja, hogy az Amerikai Egyesült Államok, a titkosszolgálatával és a CIA-val együtt is még mindig biztosabb szövetséges, mint a vörös panda. Az orosz-amerikai viszonyok mindig is feszültek voltak, de legalább a feszültség okaiban biztosak lehettek és a legalapvetőbb pontokban nagy nehezen kialakult ötven év alatt megállapodásra jutottak egymással. Ezeket a megállapodásokat mind a két félnek felelőssége megóvni és nem világhatalmi víziók és a Szovjetunió egykori hatalmának emlékén nosztalgiázva és annak visszaszerzésére áhítozva felelőtlenül feszültséget szítani. Az egykori szovjet befolyási és irányítási rendszer visszaállítását a Nyugat ugyanis nem fogja hagyni.

Magyarország vezetői nagyon nagy erővel próbálnának Keleten szövetségesekre találni. Egyes keleti országok talán még egy kis kapunak is tekinthetik Magyarországot, amelyen keresztül könnyebben Európába juthatnak. Bármiféle állampolgárság-árulás azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a magyar állampolgárság megvételével nemcsak Magyarország, de az Európai Unió állampolgárává is válhat a vásárló. Ez pedig nagyon veszélyes, hiszen leellenőrizni azt, hogy akinek elég pénze van egy ilyen állampolgárság vételre, az honnan szerezte arra a pénzt és mi okból kíván az Európai Unió egy tagállamának és így az Európai Uniónak magának is az állampolgárává válni, nagyon nehéz, teljesen biztos és megnyugtató válasz nem is adható. A Kelet egyes államai harcias szövetségesek lehetnek, ha azok akarnak lenni. Márpedig még Keleten is szigorúan megválogatják azt, hogy kivel kötnek egyezséget. Kína elég értelmes ahhoz, hogy ne öntögesse lyukas szitába a pénzét, minden, olykor meglehetősen komikus, hízelgés ellenére se. Iránhoz közeledni a mostani helyzetben, az iráni nukleáris kérdésnek egy ennyire rendezetlen állapotában nagyon különös és nyugtalanító, vagy pusztán a Nyugatra való sértődöttségre, vagy valami másra is utal, mindesetre veszélyes és nem támogatható. Felmerült a kérdés, hogy a nyugati államok és főként az európai nemzetek miért nem próbálják megállítani egy európai országban az európai normák eltűnését, miért hagyják szó nélkül az adott ország vezetőinek cinikus és arrogáns viselkedését, miért engedik, hogy az adott ország hátat fordítva a nyugati, demokratikus, szabadságelvű világnak a keleti nagyokhoz és az arab államokhoz közeledjen? Miért nem védik meg a magyar népet a magyar vezetőktől? A válasz egyszerű: miért harcoljanak olyanokért, akik nem akarják, hogy megmentsék őket. Az, hogy egy adott ország Kelethez, vagy Nyugathoz akar-e tartozni, azt az adott ország népének kell eldöntenie. Ha pedig nem engedik dönteni, de mégis szó nélkül eltűrik a Keletre orientálódást, nos, akkor a nyugati országok és maga az Európai Unió sem tehet semmit. Mindössze figyelhetik, hogy az érintett (tag)állam mikor merészkedik olyan messzire, hogy még a szövetségesi kötelezettségeit is nyilvánvalóan és szemmel láthatóan megszegi. (Habár kérdéses, hogy a demokratikus szervezetrendszerrel való trükközés, a törvényhozás házában birtokolt többséggel a szervezetrendszer és a tömegtájékoztatás intézményeinek csak és kizárólag a kormányzó pártkoalícióhoz hű személyekkel történő feltöltése vajon indokolható-e egyszerűen a politikai hatalomátvételt követő személycserékkel? A legfőbb közjogi méltóságok szisztematikus lecserélése, olykor a szerencse (a hivatali idő lejárta), olykor az új alaptörvény létrehozta új vagy megújított tisztségek felhasználásával már több, mint amit egy demokratikus államban elfogadhatónak lehet tekinteni. Egy nagy választási győzelem kihasználásával látszólag demokratikus úton, de valójában kizárólag egy adott párt érdekeit és a következő választásokon való győzelmét szem előtt tartva nem lehet a teljes állami intézményrendszert, az abban dolgozó minden személyt leváltani. Ez már nem elfogadható egy demokratikus államban. Hiába próbálták bármiféle forradalom hangoztatásával legitimálni egy új alkotmány megalkotását, az államszervezet vezető tisztségviselőinek kivétel nélküli leváltását, ez a gyakorlat már erősen sérti a demokratikus államok szabályait. Az az egyetlen pozíció, aminek az újbóli feltöltésével várnia kellett a kormánytöbbségnek, az volt az egyetlen, amelynek szabályozását az európai nemzetek már az Európai Unió hatáskörébe adták (amely terület folyamatos európai egységesítése jelenleg is napirenden van). Ez volt az egyetlen olyan tisztség, amit Európának átmenetileg sikerült megóvnia a politikai hatalomvágy és mohóság keltette türelmetlenségtől. Európa nehéz döntések előtt áll. Az európai nemzeteknek olyan mély szövetségre kell lépniük egymással, amire korábban még nem volt a történelmükben példa és olyan formába kell rendeződniük, amire korábban még az egész világ történelmében sem volt példa. Az Amerikai Egyesült Államokban mindenki amerikai és kész. Európában mindenki európai és még vagy francia, vagy német, vagy görög stb. Amerikában az államok lakosai, amellett, hogy az adott államban élnek, mindannyian az amerikai néphez tartoznak. Európában a tagállamok között kulturális és nyelvi határok is léteznek; ami Amerikában ismeretlen. Az egykori Szovjetunió, amely ugyancsak több nemzetet tömörített rettenetes, elrettentő példa és bizonyíték arra, hogy erővel, erőszakkal nem lehet az európai nemzeteket hosszú távon egybetartani (az ázsiaiak már más kérdés). Erre már a Habsburg Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia korában is volt kísérlet, de az sem hozott tartós eredményt a legtöbb nemzetnek (kivéve azt a kiemelt egyet, majd az Osztrák-Magyar Monarchia esetében kettőt, amelyek a legfőbb nyertesei, haszonélvezői voltak, amelyek a legnagyobb előnyre tettek szert és mindent összevetve kevesebb hátrányát szenvedték el, mint azok az ugyancsak a birodalom területén élő nemzetek, amelyek még a Monarchia elnevezésében sem kaptak helyet, a kényszer szülte szövetségnek). A mostani Európában egy olyan európai államot kell létrehozni, amely egyszerre tartja tiszteletben minden nemzetiség érdekeit, miközben elég erős központi hatalommal rendelkezik a közös érdeknek – olykor a nemzetiségi érdekek ellenében történő – érvényesítésére is. Amerika példájából át kell vennünk, amit át lehet, de a nemzetiségi megosztottságot kezelnünk kell, mert az nagy valószínűséggel elmúlni sosem fog, legfeljebb mérséklődni. Azonban még a több évezredes ellenségeskedéseken is felül kell emelkedni, ha Európa nemzetei tovább akarnak lépni és a jövőben a világban egy esetleges nagyhatalmi státuszra szert tenni. De, ahogy eddig sem volt kötelező minden nemzetnek az európai politikai unióban részt venni, úgy ez a továbbiakban sem lesz elvárás, igaz a legtöbb nemzet saját jól felfogott érdekében eddig még a csatlakozás mellett döntött – kivéve azokat, amelyek akár a nemzetközi pénzvilágban betöltött speciális helyzetük, akár energiahordozók általi ellátottságuk és az európai nemzetek közötti szolidaritástól való idegenkedésük miatt ezt nem tartották számukra elfogadhatónak. Európa nemzeteinek hamarosan dönteniük kell, hogy egyedül néznek-e szembe a világgal, esetleg mindenáron, a megalázkodást, a nevetségessé válást és annak a meglehetősen kiemelkedő kockázatát is vállalva, hogy kihasználják őket, keleti szövetségesek kegyeit keresve néznek szembe a világgal, és így szükségszerűen a világ népeinek másod vagy akár harmad vonalába, a diktatúrák és az emberi jogok eltipróinak szintjére csúsznak vissza, vagy nemzeti szuverenitásuk bizonyos részeit feladva, részt vesznek az európai nép megteremtésében, az európai politika kialakításában és az európai történelem megírásában. (Magyarországról: ez a mostani megállapodás nem a lehető legjobb, de a jelenlegi személyi, jogi és belpolitikai körülmények között ez volt a legtöbb, amire a mai magyar ellenzéki érzelmű politikai csoportosulások rá tudták venni magukat. Ezt el kell fogadnunk. Azonban az egymást érő botrányokkal, jelen esetben a pénztárgépzűrzavarral, ami nagy valószínűséggel újfent a láthatatlan kiválasztott kevesek és a kormányzó politikai erők meglehetősen bőkezű kampánytámogatóinak rendkívül jelentős boldogulását és exponenciálisan növekvő jobblétét szolgálja. Nincsen ország, ahol ezeket az esélyeket egy valamirevaló ellenzék, akárcsak utalásokkal és sejtelmekkel is ne tudná kihasználni.) Akinek teher az európai értékek és érdekek érvényesítése, az valljon színt és ne nehezítse az európai emberek életét, valamint ne terhelje az Európai Unió költségvetését. Az európai nemzetek vezető politikusainak pedig nem szabad politikai érdekből eltűrniük a nekik tett ígéretek folyamatos megszegését, a közös szervezeteken való gúnyolódást, politikai célokból azok folyamatos támadását, az azok elleni harc, sőt az azok felett aratott nem létező győzelmek hangoztatását, az európai eszmék és szellemiség semmibe vételét, sőt gyalázását. Ahogy azt sem szabad szótlanul nézni, ahogy egy kormányzat tűri, sőt talán hallgatólagosan támogatja is azt, hogy bizonyos szélsőséges elemek a közös szimbólumokat becsmérlik. A szólás- és véleménynyilvánítási szabadságot tiszteletben kell tartani, de egy Európai Uniós tagállam törvényhozásában meg kell tudni védeni az európai szimbólumokat, meg kell tudni akadályozni azt, hogy azokat jogtalanul eltávolítsák vagy meggyalázzák; és amennyiben ez mégis megtörténik, akkor megfelelő eszközökkel képesnek és késznek kell lennie az adott állam mindenkori vezetőinek arra, hogy megakadályozzák a szimbólumok levételének vagy megrongálásának megismétlését és az elkövetőket megbüntessék. Vagy ha, az adott állam vezetői és az adott államalkotó nemzet is hátat akar fordítani Európának és inkább Kelet felé próbál barátkozni, akkor valljanak színt egyszer s mindenkorra és ne vegyék el az európai nemzetek pénzét. Akik csak az Unió előnyeiből akarnak részesülni (a pénzbeli támogatásokból), viszont a nehezebb pillanatokban egyből hátat akarnak Európának fordítani és a hátrányok meghagyni azoknak a nemzeteknek, amelyektől eddig is a legtöbb támogatást kapták. A továbbiakban ahogy a politikai unióból távolmaradók és csak a gazdasági unió pozitívumait élvezni szándékozók sem részesülhetnek egyoldalúan csak az előnyökben, ahogy a politikai unióból való távolmaradás és kizárólag a gazdasági unióban való részvétel sem tartható fenn örökké. Az előnyökből való részesülése a továbbiakban a hátrányokban való osztozás nélkül nem tartható fenn, úgy a látszólag kizárólag az anyagi támogatás érdekében (aminek bizonyos része bizonyos országokban a korábban meglehetősen gyenge uniós ellenőrzés miatt az eredeti szándékoktól eltérően meglehetősen ellentmondásos helyekre kerültek és így annak csak bizonyos százalékát fordították Európa fejletlenebb részének felzárkóztatására – ez a probléma a szigorúbb uniós ellenőrzéssel elvileg kezelhetőbbé – habár még mindig nem megoldottá, hiszen kérdéses, hogy az ilyennemű problémákat valaha is teljesen meg lehet-e oldani, válhat) az Unióban résztvevő államoknak az Unióban való maradása miatt sem kell a végtelenségig harcolni. Ahogy az Unió sem használhatja ki a tagállamait, úgy a tagállamok sem használhatják ki az Uniót. Az nem elfogadható, hogy egy nemzet csak az előnyökből akarjon létesülni, miközben folyamatosan becsmérli az Uniós intézményeket és értékeket. Az Amerikai Egyesült Államok megteremtésének korában a szövetségi szint és a tagállamok, valamint a tagállamok egymásért is felelősséget vállaltak, osztoztak előnyökön és hátrányokon. Mind a szövetségi kormányzat, mind a tagállamok elfogadták azt, hogy kölcsönösen áldozatokat hoznak a közös haszon reményében. (Például Hamilton javaslatára az államok elfogadták, hogy minden állam adósságát szövetségi szinten, a központi költségvetésbe való befizetésekből fizetnek ki. Cserébe a szövetségi főváros helyét a saját adósságát már korábban kifizető Virginia szomszédságában jelölték ki – amely így ezen megállapodással újabb fizetési kötelezettségekre tett szert, amelyet a többi állam adósságának, az államok közötti egyezséggel nemzetivé változtatott, közös államadósságnak a kifizetésére fordítottak.) Virginia példája jól mutatja, hogy egyes államok a közösség érdekében egykoron milyen áldozatokra voltak hajlandóak. (Igaz az államok közötti ellenségeskedés a XVIII. századtól egészen a XIX. század közepéig fennmaradt, a polgárháborúban csúcsosodott ki, de akkor egy bátor elnöknek és rengeteg önfeláldozó amerikainak hála az Egyesült Államok erős és egységes maradt, amiért Európa is rendkívül hálás lehet a XX. század eseményeinek fényében.) Egy nemzet sem húzhat kétfelé. Vagy Európához kötődik, vagy másokhoz, de a kettős játszmát még rövid távon sem tűrheti az európai fél. Ugyanis ha egy uniós állam kitárja kapuit az ázsiai barátai, vagy az arab világ felé, az nemcsak önmagára lesz hatással, de az egész Uniót veszélybe sodorhatja. Ezt pedig nem lehet tűrni. Európának egésznek és erősnek kell maradnia, ha nem akar visszacsúszni múltjának egyes kisebbségi szélsőségesek által még mindig támogatott és már csak jelenlétükkel is felidézett árnyaiba (a tevékenységükről már nem is beszélve). Európának nem szabad a közelmúlt felé fordulnia. Ott kevés a fény és túl sok a sötétség. Az egységre kell tekintenie, mert az európai nép csak úgy léphet előre, a jövőjébe. Európa nemzeteinek maguk mögött kell tudniuk hagyni évszázadok ellenségeskedését. Ha erre nem képesek, akkor is fejlődhetnek, külön-külön is valamennyit, de egységesen jóval nagyobb eredményre lehetnek képesek. Csak megfelelő szabályozás kell, amely lehetővé teszi, hogy minden tagállam részesülhessen az előnyökben és megfelelő arányban viselje a terheket. (Minden nemzet minden tagjára és azok minden problémájára tekintettel kell lenni. Egy egyesült Európában más államokkal kétoldalú megállapodást csak az Unió, mint egész köthet – annak figyelembevételével, hogy amennyiben egy tagállam egy szerződéstől való elesés miatt pl. az energiahordozókkal való ellátottság kérdésében nehéz helyzetbe kerülne, akkor az Uniónak, a többi tagállamnak kellene a segítségére sietnie. És ha az adott kétoldalú megállapodások életben léte alatt viszály keletkezne, akkor is az Unió feladat lenne eljárni az aktuálisan érintett tagállama védelmében. Még a bolgár kamionosok védelmében is Törökország ellenében. Ami probléma természetesen mindkét ország uniós részvételével fel sem merülne. Változatlan körülmények között azonban az Uniónak mindenféleképpen saját tagállama érdekeinek védelmében kellene fellépnie, amennyiben a szükséges változtatások eredményeképpen lenne rá hatásköre.) Európa múltjában jól megférnek egymással a dicsőséges és a kevésbé dicsőséges periódusok. A görög demokrácia öröksége, a Római Birodalom páratlan történelmi hozadéka, a középkori királyságok kezdeti szárnypróbálgatásai, a véres háborúk és a sötétség századai, az európai városok, a szabadság kis köreinek kialakulása, a hűbériség és a feudalizmus, a jobbágyság kora, birodalmak ellenségeskedései, a gyarmatosítások kora, Amerika felfedezése, az amerikai világ európai megszállása, a világ felosztása, majd a dicsőséges forradalom, az oroszok feltűnése, a felvilágosodás, a fény és a forradalmak (pl. ipari) ideje, a demokrácia újjáéledése és megerősödése, a liberalizmus, a konzervativizmus, a nacionalizmus és a szocializmuseszméinek elterjedése, a francia előretörés, a nemzetállamok felemelkedése, a birodalmak újabb hullámának kialakulása, a technika és feltalálók szárnyalása, majd a háborús XX. század és az európai egységfolyamatok beindulása. Az európaiak sokáig a világ középpontjában érezték magukat, de saját ellenségeskedéseikkel kis híján romba döntöttek mindent, amit több ezer év alatt építettek fel az elődeik. Az Újvilág segítségével és saját belátásukkal azonban talpra álltak és elindultak történelmük újabb szakaszán. Ezen a szakaszon voltak állomások és ezeken az állomásokon egyre közelebb jutottak egymáshoz. Ezen az úton azonban nem szabad megtorpanniuk. Ez az újabb nagy történelmi korszak, ami Európa előtt áll. Olyan változások került már eddig is sor, ami az elmúlt évszázadokban elképzelhetetlen lett volna, de ez az eddigi nagy változások idején is így volt. Ennek az újabb szakasznak, ami 1952-ben, az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó párizsi szerződés hatályba lépésével kezdődött még csak körülbelül a felénél tartunk. Európa egységének megteremtéséig még sok idő szükségeltetik. Hogy miért fontos ez az egység? Nemcsak a gazdasági hatásai miatt, hanem azért is, mert az európai nemzetek történelmében többször is bebizonyosodott, hogy amennyiben összefognak az adott nemzet tagjai, sokkal többet érhetnek el. Ahogy a XX. század azt is bebizonyította, hogy a nemzetek együttesen még többre lehetnek képesek (többek között megmenthetik kultúrájukat, a demokráciát és a szabadságot egy diktatórikus rendszertől). Egy egységes európai nemzet sok mindenre képes, az egységes európai nemzetek még többre. (A világszintű összefogás lehetőségeiről nem is beszélve, ezért is lenne nagyon fontos, hogy az emberiség egységben több figyelmet szenteljen az állatvilág megóvásának; ezért elengedhetetlenül fontos, hogy Londonban a gyakorlatban is érvényesíthető egyezségre jussanak a nagy érdeklődéssel övezett magas rangú állami képviselők részvételével zajló nemzetközi konferencián az orvvadászat visszaszorítása érdekében. A legfontosabb a mágikus hatalommal és gyógyító képességgel felruházott állati szervek, testrészek valamint védett állatok elpusztításával előállítható luxustermékek kereslet visszaszorítása lenne. Ha nincs kereslet, nincs kínálat sem. Ugyanakkor azon vadászoknak, akik jobb, vagy legalább hasonló életszínvonalat biztosító munkalehetőség híján orvvadászatból tartják el a családjukat biztosítani kell más megélhetést is; ez természetesen nem vonatkozik azokra, akik nemcsak a még jobb híján, hanem pusztán a meggazdagodás céljával pusztítják a védett fajokat.) Európának, minden európai nemzetnek el kell számolnia múltjával, többek között a XX. század első felének történéseivel. Nem szabad meghamisítani, félremagyarázni azokat, attól még tűnnek el. A kelet-európai nemzeteknek békét kell kötniük Oroszországgal, de a nyugati értékekkel is. El kell fogadniuk, hogy a demokrácia felelősséggel és olykor áldozatokkal jár. De mégis megéri, hiszen hosszabb távon azok a nemzetek emelkedtek felül a történelmi nehézségeken, amelyek a szabadság, a demokrácia, a népuralom, a jogállam és a piacgazdaság elvei mellett kötelezték el magukat. Kelet-Európának ez még új volt és nem számított azokra a nehézségekre, amelyekkel a rendszerváltozások után rövid időn belül szembe kellett néznie. Amerikában és Nyugat-Európában már ismerték a gazdasági hullámzásokat, a szovjet fennhatóság alól alig húsz évvel korábban felszabadult államokban mindez szokatlan volt. De ez még nem ok arra, hogy visszarettenjenek az európai modelltől. A demokrácia előnyei értékesebbek, csak azokat a polgároknak mindenekelőtt maguknak kell megtalálniuk; majd olyan képviselőket, törvényhozókat kell választaniuk, akik nézőpontjukat képviselni tudják. Akik olyan vezetőket választanak az ország élére, akiket a nép akar. (Nem szerencsés, ha olyan politikákkal, amelyeknek csak az a célja, hogy a szegényeket szegényebbé, a gazdagokat pedig gazdagabbá tegye. Ha túl naggyá válik a különbség a társadalom legszegényebb és leggazdagabb rétege között, az nagyon könnyen robbanásveszélyes helyzetet eredményezhet. Nem minden országban tudja kivárni a társadalom azt, hogy egy nagyobb szolidaritást megvalósító vezetés váltsa fel választások útján a társadalom legfelső rétegét támogató gazdaságpolitikát folytató kormányzatot; a legerősebb demokratikus államban egyébként meglepően türelmesek tudnak lenni a polgárok. Az országa fejlődését veti vissza az a kormányzat, amely nem hajlandó fokozott szintű szolidaritásra rávenni a leggazdagabb réteget.) Egységben győzni fogunk, megosztva elbukunk. Sir Winston Churchillnek ezen szavai örökérvényűek. Annak az embernek, akinek talán a leginkább köszönhetjük az európai szellem fennmaradását, talán igaza lehet ebben is. Hinnünk kell benne.

One comments

One Reader’s Comments

  1. Sajnos nem tudok utánanézni időhiány miatt, hogy hogyan képzelik az U. S. E.működését, hacsak nem svájci mintára… Ugyanis egy nyelvű Európa lenne az ideális, de belátható időn belül kizártnak tűnik, hogy pld.az angol, a francia vagy a német a másik kettőből bármelyik nyelvet elsődlegesnek ismerje el. A spanyolok, portugálok csak ráadás… Ha a svájci minta működőképes… Nyelvi (kulturális) alapon dőlhet el az Unió sorsa?

Írja meg véleményét!