Július 4-e alkalmából Monticello bölcse és Alkotásai előtt tisztelegve

„A tiszta elméket nem csábítja a hatalom.”

Thomas Jefferson

Július 4-e alkalmából Monticello bölcse és Alkotásai előtt tisztelegve

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik. Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását. A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék.”

A fentebbi részlet minden kétséget kizáróan az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat leghíresebb sorai. Mindössze néhány mondat, amelyek hatása viszont forradalmi volt és mindörökre megváltoztatta az amerikai emberek önmagukról és a világról alkotott képét. Ezek a szavak mind a mai napig éppen annyira igazak és egyben aktuálisak, mint amennyire szükségesek voltak 1776-ban a szabadságáért küzdő nemzet megszületéséhez és küzdelme igazolásához. Ebben a néhány mondatban benne foglaltatik minden, ami egy szabad ember életvezetőjéül szolgálhat. Ezek azok a sorok, amelyek megingathatatlan széket biztosítanak Thomas Jefferson a Szabad Világ Örök Pantheonjában.

Jefferson egy rendkívül különleges személyiség volt. Bevándorlók leszármazottja (mint egyébként mindenki Amerikában), ősei között skótokat és walesieket találhatunk, igazi értelmiségi, egy ún. polihisztor, aki nemcsak a jogtudományok, a filozófia, a természetrajz, az építészet és a mechanika iránt érdeklődött, de még hegedülni is kiválóan tudott. Miközben azon kevés nagy gondolkodók közé tartozott, akik értették is, hogy mit jelenthetnek egy ember számára az emberi jogok és mi lehet a jelentőségük az egyes emberi lény és az egész emberiség szempontjából is, a rabszolgatartók közé tartozott. (Ugyanakkor az nem igaz, hogy erőszakoskodott volna a rabszolgáival. Az igazság ennél egyszerűbb és egyben bonyolultabb. Felesége, Martha Wayles, akivel szerelemben éltek és akivel hat gyermekük született, akik közül csak kettő élte meg a felnőttkort, fiatalon halt meg és Jefferson őszintén meggyászolta őt. Martha apjának, aki ugyancsak rabszolgatartó volt, született egy lánya az egyik rabszolgájától, aki – feltehetően – hasonlított Marthára. Jeffersonnak állítólag ezzel a félvér rabszolganőjével, Sally Hemingsszel volt, felesége halála után, haláláig tartó szerelmi kapcsolata, akitől gyermekei is születtek. Sally Hemings gyermekei a számítások szerint mind akkor fogantak, amikor Jefferson a birtokán tartózkodott, állítólag hasonlítottak Jeffersonra és mindannyian be tudta illeszkedni a többségi társadalomba. Bizonyítani az utókornak csak azt sikerült, hogy Jefferson és Sally Hemings leszármazottai között genetikus kapcsolat van, ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy maga Thomas Jefferson és nem egyébként népes rokonsága közül valaki más volt Sally Hemings gyermekei apja. Maga Jefferson sosem mondott vagy írt semmi olyat, ami alapján apasága egyértelműen megállapítható lenne.) Egy virginiai ültetvényes és tisztviselő legidősebb fiakánt kiváló nevelésben és oktatásban részesült, az értelmiségi és vagyonos elit tagja volt, akinek a fő hitvallása szerint a világ legideálisabb állama a kisbirtokosok, a farmerek köztársasága lenne. Az Alapító Atyák egyik legjelesebb képviselője, a Függetlenségi Nyilatkozat és a Virginiai Vallásszabadság Törvényének megalkotója, az amerikai államférfiak egyik legnagyobbika volt, ugyanakkor az első Republikánus Párt megalapításával és abban játszott szerepével bebizonyította, hogy vérbeli politikusi véna is rejlett benne. Részt vett az Egyesült Államok mind a mai napig legsikeresebb és legtehetségesebb kormányában George Washington elnöksége alatt, majd az Egyesült Államok második alelnöke, még később pedig a harmadik elnöke lett. Diplomataként az egyik legjelesebb tette az volt, hogy az Egyesült Államok franciaországi nagyköveteként segítő szerepet vállalt az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata egyik tervezetének elkészítésében. Virginiai ültetvényén, Monticellón álló híres házát ő maga tervezte, amely építészeti és technikai szempontból egyaránt egyedi megoldások tárházát, Jefferson saját kivételes elmeszüleményei rejti. Jefferson szelleme mind a mai napig ott él, lüktet az amerikai társadalom ereiben, már kisiskolás korban minden amerikai polgárnak meg kell ismerkednie és el kell sajátítania legjelesebb gondolatainak papírra vetett változatát. Demokráciatörténetileg a Függetlenségi Nyilatkozat és a Virginiai Vallásszabadság Törvénye mellett talán a harmadik legjelentősebbnek tekinthető alkotása Thomas Jeffersonnak az Első Beiktatási Beszéde volt.

„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett,”

Ezzel a megállapítással nem lehet vitatkozni. Ugyanakkor azt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy amikor Jefferson megfogalmazta ezt a mondatot, akkor a rabszolgatartás az amerikaiak körében teljesen elfogadott jelenség volt, maga Jefferson is ismerte, és ha nem is pártolta (hiszen tudjuk, hogy az ő második elnöksége idején tiltják meg a rabszolgabevitelt az Egyesült Államokba) a fenntartását, de nyíltan nem is ellenezte. A rettenetes véget ért francia forradalomban, a francia felvilágosult gondolkodók már eljutottak a végállomásig, hiszen az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában már minden ember jogairól szólnak nem téve különbséget az egyes emberek között sem nyelv, sem bőrszín, sem származás, sem vallás(!) szerint (habár az is tény, hogy a rabszolgatartás gondolata is idegen volt magán az európai kontinensen, aminek viszont az volt az oka, hogy Európában sokáig nem is gondolkodtak még az egyenlő fehér férfiak társadalmában sem, amelyet Amerikában a bevándorlók a maguk számára kialakítottak; Európában magában a többségi társadalmon belül léteztek az egyenlőtlenségek; Amerikában a többség és a kisebbségek között). Azt a szemléletet, amelyet a Függetlenségi Nyilatkozat első mondata sugall tudatosan kellett és kell mind a mai napig nemcsak az Egyesült Államokban, de Európában is az embereknek magukévá tenni. Thomas Jeffersonnak a Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott gondolatai a legeredetibbek közé tartoznak, amelyek valaha csak megszülettek egy ember elméjében. Ez a folyamat mind a mai napig nem ért véget, de ha egyszer egy nemzedék hajlandó ezt a beállítottságot elfogadni, akkor a következő generációk már ilyen szellemben nőhetnek fel és így meg van az esély arra, hogy egyszer egy társadalomban valóban magától értetődőnek tekintse a túlnyomó többség azt, hogy minden ember egyenlőként teremtett és egyenlő lehetőségek illetik meg. Hogy utána mihez kezd a lehetőségeivel, az már a saját dolga. Az emberi egyenlőség léte pedig megkérdőjelezhetetlen és bizonyítást sem igényel. Az a tény azonban vitán felül állóan igaz, hogy az emberi egyenlőség és az azon alapuló emberi jogok elismerése az egyes ember részéről csak egy valamit igényel: elhivatottságot. És ha az ember többségében megvan ez az elhivatottság, akkor már a társadalomban is megvan, akkor már a népben is megvan, és akkor már az általa létrehozott Kormányzatban is meg kell lennie, hiszen ahogy majd a későbbiekben látni fogjuk a Kormányzat beállítottsága, elvei csak az emberektől függnek.

„az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.”

A következő kérdés, amivel a felvilágosodás gondolkodói szembesültek az az volt, hogy miben nyilvánulhat meg minden ember egyenlősége. A királyi, a nemesi és az egyházi előjogok és az azokból adódó társadalmi egyenetlenségek és az szülte feszültségek voltak a felvilágosodás kora eljövetelének egyik fő kiváltó okai. Az előjogok fogalmából, ha úgy vesszük egyenesen következett a gondolat, hogy ha ezeket az előjogokat megnyirbáljuk, sőt ha ezektől megfosztjuk a kiváltságos rétegeket, és ha azok helyébe olyan jogokat állítunk, amelyek mindenkit egyenlő mértékben és egyenlő módon megilletnek, akkor létrehozható egy igazságon és egyenlőségen alapuló társadalom. (Ennek a társadalomnak a létrehozása természetesen a kiváltságos rétegek ellenállása miatt Európában évszázadokat igényelt, Amerikában azonban, ahol hiányoztak a középkori társadalomszerkezetben gyökerező kiváltságos rétegek nem volt akadálya a felvilágosodás gondolatának az értelmiségi, vagyonos elit köreiben történő elfogadásának.) Minden jogot valamilyen sérelem hozott életre. Az emberi jogok első generációja, a polgári és politikai jogok annak a középkori szemléletnek az érvényesülése eredményeként bukkantak fel, amely szerint csak egy király, csak egy ország és csak egy vallás létezhet az adott országon belül, vagyis csak az történhet az országban és az országgal, amit a központi hatalom akar, csak annak a szava érvényesülhet, aki az adott országban az éppen aktuálisan regnáló uralkodó hűséges pribékje és csak azt a vallást követhetik az alattvalók, amit az állam támogat, amely gyakorlathoz az adott egyház, saját jól felfogott érdekében, lelkesen csatlakozott. A középkori gyakorlat, ahol az egyház és az állam szövetséget kötött, miszerint az egyház elhiteti a hívekkel, hogy az uralkodó regnálása és az államhatalom fennállása szent és megmásíthatatlan, sőt sérthetetlen, az állam pedig támogatja az egyházat nemcsak anyagiakkal, de azzal is, hogy egyeduralkodóvá teszi a „vallások versenyében”, sőt segédkezet nyújt más vallások üldözésében, az újkorban a frissen kialakult új társadalmi csoportnak, a polgárságnak már nem felelt meg. A polgárság nézete szerint az emberre sem azt nem lehet rákényszeríteni, hogy tűrje a központi hatalom kegyetlenkedéseit, sem azt, hogy tűrje a vallási indíttatású üldözést. A legkorábbi időkben azok, akik szabadulni akartak a kényszertől új hazát kerestek maguknak és rá is leltek a legtöbben Amerika földjén, ahova már nem ért el az európai uralkodók, kiskirályok, de még a papok keze sem. A telepesek megszenvedtek, mire élhető körülményeket teremtettek maguknak, de tudták, hogy ez a küzdelem még mindig vállalhatóbb annál, mint amit az Óvilágban kellett elszenvedniük. Tudták, ha nem akarnak meghasonlani önmagukkal és emellett még életben is akarnak maradni, akkor meg kell teremteniük minden nehézség ellenére új életük feltételeit az Újvilágban. Ezek az emberek magukkal hozták a szabadságvágyukat, leszármazottaik pedig a tőlük örökölt dacot, elszántságot és szabadságérzetet egyesíteni tudták az európai felvilágosodás nagy alakjainak gondolataival, és ennek az eredménye lett többek között Jefferson szellemi remekműve. Az Élethez, a Szabadsághoz és a Boldogságra törekvésre (Boldoguláshoz) való jog nagyjából teljesen le is fedi azt jogi kört, amelyet megléte elengedhetetlen az emberhez méltó élet lehetőségéhez. (Ezek a jogok ugyanakkor nem korlátozhatatlanok. Jogot csak jog korlátozhat. Két jog összeütközésekor elengedhetetlen, hogy valamelyik, vagy akár mind a kettő sérüljön (akár látványosan, akár észrevehetetlenül). A Boldogságra való törekvéshez való jog tűnik a három közül a legnehezebben értelmezhetőnek. Habár Thomas Jefferson sok mindennel foglalkozott, de az akkor még létre sem hozott pszichológia tudományát nem művelte. A vallás területén azonban meglehetősen jártas volt és hitt abban, hogy a Boldogságra nemcsak a halál utáni, hanem már a földi életben is rátalálhat az ember. A lelki Boldogság elérésére azonban csak akkor lehet esélye az embernek, ha erre lehetőséget adnak a külső körülmények, például az állam felépítése és a kormányzók hatalomgyakorlásának módja. Feltehetően úgy érthette a Nyilatkozat fogalmazója a Boldogságra való törekvéshez, vagy Boldoguláshoz való jogot, hogy egy zsarnoki Kormányzat alatt, amikor az emberek az elnyomás alatt élnek a szenvedések során az embereknek esélyük sem lehet nemhogy arra, hogy Boldogságban éljenek, de még arra sem, hogy törekedjenek a Boldogságra, Boldogulásra. Egy szellemileg annyira szabad emberi lénynek, mint Jefferson, akinek leghíresebb mondása szerint megesküdött Isten oltáránál, hogy örökké küzdeni fog az emberi elme feletti zsarnokság minden formája ellen, kínszenvedés lehetett egy elnyomó, erőszakos Kormányzat intézkedéseinek nyomása alatt élni. Jefferson fenti szavai szerint az emberi elme feletti zsarnokság volt a legnagyobb bűn, amit az emberiség ellen el lehet követni. A Boldogságra, Boldogulásra csak egy olyan Kormányzat uralma alatt lehet törekedni, amelyben az emberek szabadon gondolkodhatnak, gondolataikat szabadon fejezhetik ki és szabadon ültethetik át a gyakorlatba, szabadon elmélkedhetnek, amelyben az emberek lehetőségekre lelhetnek, amelyekkel szabadon élhetnek saját Boldogulásukra. Az idézetből is kitűnik, hogy Jefferson, deista vallásából is adódóan, hitt a földi Boldogságban és ez a hit szellemisége nyomán az amerikai gondolkodásnak és így az amerikai kultúrának is a részévé vált. (Habár az Élethez való jog is a különös megvilágításba kerül az Egyesült Államok megszületésétől sok államban mind a mai napig fennálló halálbüntetés fényében.) Ez csak megerősíti azt az alapvető tényt, hogy minden embernek már születésének tényétől fogva rendelkeznie kell azokkal a jogokkal, amelyekkel talán sosem akar, vagy talán csak bizonyos idő elteltével és tudás, bölcsesség megszerzésével tud élni. Ezektől a jogoktól pedig senkit nem lehet megfosztani. Ehhez senkinek sincsen hatalma. Az Egyesült Államokba a telepesek elsősorban a vallásüldözés elől menekültek, hitüket az Újvilágban is megtartották és a vallásszabadságot még a jogok között is kiemelkedő fontosságúnak tartották, a sajtó- és a véleménynyilvánítás szabadságával egyenrangúnak tartották. Maga Jefferson a szabad gondolkodás, a minden kötöttségtől mentes elme híve volt (és azt be kell ismerni, hogy a vallásos gondolkodásmód, még a legfelvilágosultabb is befolyással van az elmére), de elismerte mások jogát vallásuk szabad megválasztásához és a szabad vallásgyakorláshoz. Nem volt ateista, ahogy azt ellenfelei állították róla, hanem deista volt; hitt Istenben és feltételezte, hogy a világot Isten teremtette és ezért szükségszerűen az általa elismert természeti törvényekről is hasonlóan vélekedett, de tagadta, hogy Isten ezen túlmenően részt venne a világ működésében és az emberek életében. Nem tudni, hogy az ember teremtéséről, az emberi faj kialakulásáról a lelke mélyén Jefferson mit gondolt. Nem ismerjük Istenről alkotott legmélyebb véleményét. (A nagy amerikai személyiségeknek szokásuk volt egy bizonyos titkos kis dobozt tartani a lelkük mélyén, amelybe senkinek nem engedtek bepillantást.) Mindent összevetve, ahogy az 1700-as években, ügy mind a mai napig az amerikai nép az egyik legvallásosabb a világon és ezt tükröztette, vagy saját elgondolására, vagy más hatására Jefferson is az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban. (A második és a harmadik generációs emberi jogok, vagy a gazdasági, szociális és kulturális jogok és a jövő nemzedékek jogai, amelyek ötlete az Egyesült Államokban nem tudott gyökeret verni ugyancsak bizonyos sérelmeknek „köszönhették” megszületésüket. Míg a munkához, vagy az egyenlő munkáért egyenlő bérezéshez való jog, az emberhez méltó életkörülményekhez való jog ugyanazon okból jött létre, amelyért a tudatosabb és fejlettebb nyugati államok a XIX. és a XX. század elhúzódó évtizedei alatt – Németországban Bismarck, a vaskancellár idején, Nagy-Britanniában a fiatal már politikus Churchill korában, az Egyesült Államokban FDR New Dealje részeként – bevezették az öregségi és a betegbiztosítást, a társadalombiztosítást, és amelyért a gyárakban, az ipari üzemekben – egyelőre még csak életkor és nem – szerint korlátozták a munkaórák számát. A munkásosztály küzdelmei egyes államokban géprombolásokra, majd munkásvédelmi törvények, a munkakörülmények állam általi, az iparosok, a gép- és gyártulajdonosokra kötelező szabályozásához vezettek, más országokban szélsőséges politikai mozgalmak első kezdeményezéseinek megszületéséhez. A jövő generációk jogait is több sérelem, veszély és a még sosem látott fegyverek és a még sosem tapasztalt mértékű károkkal járó balesetek okozta károk hívták életre. A II. világháború után elterjedt atomfegyverek, amelyek korábban még sosem látott pusztítást tudnak végezni mind az emberi életekben, mind a természetben, valamint az atomerőművek, amelyek viszonylag olcsó energiát tudnak előállítani, de ha meghibásodnak irtózatos mértékű pusztítással járó baleseteket tudnak előidézni sokak számára megkondította a vészharangot. Ezek a veszélyek már az egész emberiséget érintik. A tiszta környezethez és a békés életkörülményekhez való jogok meglehetősen megfoghatatlanok és a legkevésbé elfogadottak a világon – míg a polgári és politikai jogok leginkább az Egyesült Államokban tekintendők értékesnek, mindenekfelett állóan értékesnek, viszont a gazdasági, szociális és kulturális jogoknak, valamint a harmadik generációs jogoknak még a létét is megkérdőjelezik, addig az egykori Szovjetunióban éppen a második generációs jogok voltak azok, amelyeket fontosnak véltek és az elsőket nem, addig a mai Európában minden emberi jognak megpróbálnak érvényt szerezni, egyes államokban több, más államokban kevesebb sikerrel. A klímaváltozás pedig az egészséges környezethez való jogot egy egészen új megközelítésbe helyezi. Vajon joga van-e az egyes embereknek, vagy inkább az egész emberiségnek arra, hogy a gazdasági érdekeket a háttérbe szorítva az egyes államok kiálljanak a természet erősebb védelme mellett. Létezhet-e egyáltalán „az egész emberiség joga”, vagy csak az egyes emberek, illetve a kisebb közösségek jogai elképzelhetőek? Egy közös összefogás egy élhetőbb Földért, az egész emberiség életteréért csak akkor valósulhat meg, ha a planéta minden állama hajlandó részt venni benne. A nagyon egymást figyelik és ameddig mindegyik nem hajlandó a gazdasági fejlődést átalakító, viszont a természetet megóvni, vagy legalábbis a jelenlegi állapotában fenntartani képes útra lépni, addig az egyesek saját és szövetségi rendszerük jól felfogott érdekeikben nem fogják szabad akaratukból egyoldalúan önmagukat meggyengíteni és ezzel az ellenfeleket előnyösebb helyzetbe hozni. Egy ésszerű ember ezt nem tenné meg, mert az még a klímaváltozásnál is gyorsabban hozna és nagyobb veszélyt a fejére.)

„Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik.”

Már jóval Jefferson korát megelőzően, tulajdonképpen az első államok megalakulásától fogva általánosan tudott és elismert volt, kimondva, kimondatlanul, észlelve, vagy tudattalanul is elfogadva az a tény, hogy az emberi közösségek csak szervezett formában tudnak fennmaradni. Miután a XVII-XVIII. században megszületett az emberi jogok ötlete és a felvilágosult elmék berkeiben általános elfogadásra tett szert az ősi és az újkori gondolat egymásra talált és a Kormányzatok létrejöttének elképzelt ideális módja, a Kormányzatok szerepe, a Kormányzatok felé tanúsított elvárás megváltozott. Jefferson mindmáig igaz megállapításai szerint a Kormányzatokat csakis az emberek hozhatják létre, csakis saját akaratukból és csakis olyan formában, amelyben az emberek azt jónak tartják. A Kormányzatok törvényes hatalma csak és kizárólag a Kormányzatot létrehozók és annak általuk ráruházott hatalmát maguk fölött elismerő kormányzottaktól származhat. A Kormányzat hatalmának fenntartása ugyancsak a kormányzottak beleegyezésétől függhet. (A törvényes hatalom ellentétéhez, a zsarnoki hatalomhoz a kormányzottaknak nem lehet sok köze. De éppen az elől menekültek el európaiak tömegei egykoron az Újvilágba.)

„Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.”

A fenti mondta jelentősége felbecsülhetetlen. Magában rejti azt az elgondolást, amelytől az újkorban Európa uralkodói a legjobban rettegtek és a legjobban gyűlöltek. A megváltoztathatóságot. Európában hirdette mind az állam, mind az egyház kart karba öltve a fennálló társadalmi, gazdasági és főleg hatalmi rend megváltoztathatatlanságát, örökkévalóságát és egy felsőbb hatalom általi elrendeltségét, ilyen nyomás Amerikában nem terhelte sem az emberi elméket, sem a lelkeket. Jefferson kimondja azt, ami Európában széles körökben sokáig tabunak számított, vagyis, hogy bármikor előfordulhat az, hogy egy Kormányforma, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik arra, hogy a teremtője által az emberre ruházott elidegeníthetetlen jogokat biztosítsa. A népnek pedig Jogában áll az ilyen Kormányzatot megváltoztatni vagy akár eltörölni és a helyébe új Kormányzatot létrehozni. Ezzel pedig az európai uralkodóházak, uralkodócsaládok és azok birodalmai, királyságai örök időkre fennálló és megkérdőjelezhetetlen hatalmába vetett az uralkodók és az egyház által a hétköznapi emberek fejébe sulykolt elgondolás végzetes sebet kapott. Egy uralkodó, egy király, vagy akárcsak egy demokratikus úton megválasztott államfő hatalma sem lehet megkérdőjelezhetetlen és egyikőjük hatalomgyakorlása sem lehet örök, állandó. Ezzel a középkori európai társadalommodell alapjaiban rendült meg és omlott össze az amerikai bölcselők politikatudományról szóló könyveinek lapjain, ugyanis az Újvilágban csak ott volt addig is fellelhető és még csak lehetőséget sem kapott arra, hogy az amerikai gondolkodásmód részévé váljon. Az új Kormányzat alapjainak lerakása természetesen új elvek szerint is történhet, hiszen azok az elvek, amelyekre alapozva egy Kormányzatot felépítenek, azok sem lehetnek megmásíthatatlanok és azokat sem lehet érinthetetlennek és sérthetetlennek tekinteni. Azon elvek kiválasztása, amelyekre a Kormányzatot felépítik, ugyancsak a Nép, az emberek joga. Az államhatalom szervezetének, az állam szerkezetének megváltoztatása nem feltétlenül, de olykor szükséges lehet és a Népnek, illetve választott képviselőinek erre is joga van, ha úgy érzi, hogy szükséges. De az egész elméletben az a legfontosabb, hogy mindezekre a változtatásokra nemcsak egyszer, de bármennyiszer sor kerülhet, amíg a Nép meg nem találja, legalább átmenetileg azt a Kormányzatot, amely képes jobban védeni Biztonságát és jobban elősegíteni Boldogulását (Boldogságra való törekvését). És valóban minden népnek, az emberiség bármely korszakában, a világ bármely pontján, bármely Kormányzat alatt is éljenek a Biztonság és a főként anyagi Boldogulás az, ami az emberhez méltó élethez szükséges, aminek viszont előfeltétele egy a nép Biztonságát az aktuális helyzetben a lehető leginkább védő és a Boldogulását a lehető legjobban elősegítő Kormányzat fennállása, amelyet az emberek elidegeníthetetlen Jogaik biztosítására létesítenek. Vagyis mindennek a kiinduló pontja a Jogok elismerése. Ezek pedig valóban forradalmi gondolatok. Olyanok voltak akkor, mint egy villámcsapás az éjszakában, amely egy megtisztító zivatar ígéretét hordozza, amely szinte mindig rombol is amikor lesújt, de a nyomában valami tisztább és jobb érkezhet, mint ami korábban volt.

„A józan ész azt kívánja, hogy a jól bevált Kormányzatot ne változtassuk meg jelentéktelen és múló nehézségek miatt; és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat.”

Jefferson a józan észt említi a Nyilatkozatban, amely történelmük során nemcsak a politika- és államtudományokban, de a jogtudomány különböző területein is szerepet kapott a későbbiekben. A változtatás lehetőségével, amely hatalmas újítása Jeffersonnak ugyanakkor nem lehet korlátlanul, felelőtlenül, meggondolatlanul, kapkodva, sietve élni. Jefferson egy örök emberi tapasztalatot fogalmaz meg egy politikai nyilatkozattól talán idegen mondattal, amely szerint az emberek inkább tűrik a rosszat mindaddig, amíg az már elviselhetetlenné nem válik, és inkább tűri jogfosztott vagy jogaiban korlátozott állapotát, mintsem, hogy kivívja jogait és megváltoztassa, eltörölje a megszokott formákat. Ez pedig nagy igazság. Talán ezért is járnak a társadalmi, gazdasági és politikai reformok akkora felfordulással és égzörgéssel és ebből következően nagy áldozatokkal minden egyes alkalommal, mert az emberek mindig megvárják azt a végső határt, amelynél tovább már nem lehet a feszültséget a fedő alatt tartani és amikor már az elégedetlenség, a harag, a feszültség átlépi az elfogadhatóság határát, akkor a lezárt fedő, amely az energiát elzárta a szabad légkörtől egyszer csak lerobban a fazékról és visz mindent, ami az útjában áll. Nem lehet tudni, hogy mi történt volna, ha az angol Korona, az angol Kormányzat és az angol törvényhozás nem akarta volna igazságtalan adóit minden áron a gyarmatokra erőltetni. Azokra a gyarmatokra, amelynek lakói sokáig kitartottak minden sérelmük ellenére az angol király mellett, az angolok mellett, akiket akkor még testvéreiknek neveztek és tekintettek is. Ha engedték volna, hogy legalább a feszültség egy rész elpárologjon a légkörbe, akkor talán a történelem teljesen máshogy alakult volna. Azonban nem így történt, köszönhetően a zsarnoki hatalom természetének, amelytől idegen a kompromisszum, a megértés és az előrelátás. Ennek köszönhetően elkerülhetetlenül bukásra van ítélve, hiszen azt sem képes felismerni, hogy hosszú távon mi képezheti fennmaradásának érdekeit. Ugyanakkor, ha ezt képes lenne felismerni, akkor már nem is lenne tisztán zsarnoki és így lassan önmagát alakítaná át törvényes hatalommá (amely út helyett általában a külső, társadalmi harag ereje az, ami eltörli a zsarnoki hatalmat és hoz helyette valami újat létre, amely jobban védi Biztonságát és jobban elősegíti Boldogulását, amikor a zsarnoki hatalom már teljesen elszakadt a többségi társadalomtól, teljesen elidegenítette magától az emberek tömegét, amelyek egyszer csak úgy érzik, hogy elviselhetetlenné vált a helyzetük).

„Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék.”

Az amerikai gyarmatok hosszú idő és sok sérelem elteltével döntöttek úgy, hogy a függetlenség útjára lépnek, gyenge és kisszámú hadseregükkel még a harcot is vállalva a nála jóval erősebb Brit Birodalommal szemben. Az amerikaiak szerencséjére volt egy George Washingtonjuk, aki személyiségével, karizmájával, ravaszságával és mindenek előtt tudásával ki tudta fárasztani annyira az angol csapatokat, hogy az angol koronának a kontinentális konfliktusok mellett már nem állt érdekében a gyarmatokért is harcolni az Óceánon túl. Washington a hadvezéri potenciált szolgáltatta az amerikai állam születéséhez (ugyanakkor államfői kvalitásokról is tanúbizonyságot tett amikor többen is felajánlották neki a zűrzavaros időkben, hogy vezessen be akár átmenetileg is zsarnokságot a gyarmatokon, hogy nyugalmat teremtsen ő azonban ezt a lehetőséget teljes felháborodással és őszinteséggel visszautasította), Jefferson és társai (többek között Adams, Madison, Hamilton, John Jay) pedig azt a szellemi tőkét, amely szükséges volt ahhoz, hogy függetlenségi törekvéseiket, háborújukat a világ és saját közvéleményük előtt is igazolják, azok szükségességét és indokoltságát érvekkel is alátámasszák. Ennek a törekvésnek lett egyik legjobban sikerült eredménye az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat, amelyben örök időkre felmentést és igazolást adtak azon népeknek, akik egy zsarnok Kormányzat igája alatt nyögnek, hogy kitörjenek az alól és a saját útjukra lépjenek. Az 1776-os Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott érveket minden szabadságszerető nemzet, a világ minden táján és minden időben a magáévá teheti és felhasználja. Jefferson azzal, hogy a mindenkori szabadságra törekvő emberek kezébe adta a szükséges szellemi muníciót valóban minden idők egyik legnagyobb és leginkább tiszteletre méltó politikai gondolkodójává vált. Jefferson nemcsak a nép jogává, de egyenesen kötelességévé tette, hogy az olyan Kormányzatot, amelynek egyértelmű célja, hogy a rá bízott népet, hiszen végső soron a nép az, amely a mindenkori Kormányzatot megbízza azzal, hogy védelmezze őt, teljes zsarnokságba hajtsa, eltörölje vagy megváltoztassa és a jövő nemzedékek Biztonsága és Boldogulása érdekében új Kormányzatot, új Védelmezőket hozzon létre. (Ugyanakkor az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat esetén nagyon érdekes, az a gondolati fordulat, amelyet Jefferson vezetett be a politikai gondolkodásba, és amelyről fentebb már szó volt. A gyarmatok gondolkodói, a függetlenségi háború idején már mindannyian többgenerációs bevándorlók voltak, a gyarmatok és a Korona közötti kapcsolat kialakításában semmilyen módon nem vettek részt. De az elődeik igen és mivel ők abba a népbe születtek bele, amelynek korábbi tagjai részt vettek ilyen módon a Koronához kötődő Kormányzat létrehozatalában, így sajátjuknak érezhették a fennálló Kormányzatot mindaddig, amíg a kudarcba fulladt kiegyezési kísérletek után úgy döntöttek, hogy új Kormányzatot hoznak létre maguknak a gyarmatokon, saját országot hozva ezzel létre. Így igaz az is, hogy a Korona Kormányzatában valóban részt vettek az amerikai emberek elődei, akiknek viszont, amikor ez a Kormányzat elviselhetetlenné vált joga és kötelessége volt azt eltörölni, és egy újat létrehozni. Vagyis már maga az akkori Brit Birodalom sem volt öröktől adottnak és örökké fennmaradónak tekinthető, az amerikai nép akkori tagjainak jogában állt attól megválni és a Brit Birodalom fennhatóságának megfelelő Kormányzat helyett egy újat létrehozni.) A jövő biztonsága különleges szerepet töltött be Jefferson gondolkodásában. Saját filozófiáját úgy fogalmazta meg John Adamsnek, hogy jobban szereti a múlt árnyainál a jövő illúzióit. Jefferson az elme embere volt, aki elnöksége végén nehezen tudta elfogadni, hogy polgártársai az elvek helyett olykor a gazdasági előnyt és a hasznot részesítik előnyben, de ha nem az lett volna, akkor sosem lett volna képes olyan törvények megalkotására, mint a Virginiai Vallásszabadság Törvénye, valamint elnökké választása után elhangzott beiktatási beszéde. Jefferson felismerte azt is, hogy a Kormányzatokat az emberek azért hozzák létre, hogy Biztonságukat és Boldogulásukat, a jövő biztonságát védelmezzék. A Kormányzatok leginkább Védelmezőként, az emberi jogok biztosítóiként határozhatóak meg, ha ezen feladataiknak nem tudnak eleget tenni, mert pl. zsarnokságba kívánja hajtani a népet, akkor az a Kormányzat rossz és a népnek joga és egyben önmaga (és a világ) felé fennálló kötelessége, hogy azt a Kormányzatot megváltoztassa vagy akár eltörölje. A védelmezőknek, a kormányzóknak pedig azoknak kell lenniük, akik a leginkább alkalmasak a nép Biztonságának megteremtésére és a Boldogulásához, Jefferson vallásos nézetei szerint az evilágon is elérhető Boldogságra törekvéséhez való joga érvényesítéséhez szükséges körülmények biztosítására.  Jefferson ezzel alátámasztotta és igazolta a gyarmatoknak a szabadságukért vívott küzdelmét. Ezzel pedig örökre beleírta nevét nemcsak az Egyesült Államok, de az egész Nyugat nagykönyvébe.

Habár egy Kormányzat sem lehet megváltoztathatatlan vagy múlhatatlan, de a nagy emberi elmék szüleményei azok. Thomas Jefferson múlhatatlan gondolatait már sokan és sokféleképpen felhasználták. De talán az a legbiztonságosabb, ha azokat eredetiben idézzük fel. Vizsgáljuk előbb meg közelebbről Virginia 1786-os törvényét a vallásszabadságról, amely ugyancsak Jefferson elméjét és szellemiségét, gondolkodásmódját, valamint kézjegyét hordja magán. Virginia volt Jefferson szülőföldje, otthona, az az állam, amelyhez élete végéig kötődött. Elnöksége után ő maga alapította meg a virginiai egyetemet, amelynek az első rektora is volt. Washington elnöksége idején, amikor Jefferson külügyminiszter, Hamilton pedig pénzügyminiszter volt Hamilton az államadósság rendezése és a nemzeti egység megerősítése érdekében azzal a tervvel állt elő, hogy az egyes államok adósságait, amelyeket a függetlenségi háború idején milíciáik felfegyverzésére külföldi államoktól vettek fel, egyesítsék és szövetségi szinten, központilag törlesszék. (Ez a  kormány, George Washington első kormánya volt talán minden idők legtehetségesebbje, a legnagyobb hatású intézkedéseket bevezető és a legnagyobb eredményeket elérő kormánya az Egyesült Államok történetében, talán Franklin Delano Roosevelt első kormánya veszi fel még vele a versenyt, holott mindössze négy miniszterből állt: Thomas Jefferson külügyminiszterből, Alexander Hamilton pénzügyminiszterből, Henry Knox hadügyminiszterből és Edmund Randolph igazságügy-miniszterből. Ezek az emberek a saját szakterületükön legendás képességekkel rendelkeztek és a Washington tábornok iránt érzett tiszteletből egyik sem mondott nemet a felkérésre.) A Virginia állam, amely adósságát már korábban kifizette, ügyét szívén viselő Jefferson ebbe csak azzal a feltétellel egyezet bele, hogy az új szövetségi főváros helyét, amely minden kétséget kizáróan az új állam politikai, gazdasági és kulturális központjává válik majd idővel, az Egyesült Államok akkori területéhez mérten Délen, Virginia és Maryland határánál, a Potomac folyó mentén jelölik ki, így biztosítva az akkori déli, mezőgazdasági államok, többek között Virginia elsőbbségét, vezető szerepet, főségét a tagállamok között. Az Egyesült Államok története és a fejlődés menete azonban másként alakult. Jeffersont időskorában nagyon rosszul érintette az, hogy a meginduló északi iparosodás és az ennek következtében meglóduló fejlődés következtében kedves Virginiája másodrangú állammá vált. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a virginiai vallásszabadság törvénye egyértelműségével, egyszerűségével, és legfőképpen igazságtartalmával már korában is párját ritkítóan jó törvény volt, a benne megfogalmazott gondolatok pedig mind a mai napig aktuálisak.

Törvény a vallásszabadság megalapozására

„I. Minthogy a Mindenható Isten elménket szabadnak teremtette;”

Jefferson fentebb már idézett híres mondása szerint megesküdött Isten oltáránál, hogy örökké küzdeni fog az emberi elme feletti zsarnokság minden formája ellen. Ebből az egy mondatából is egyértelműen kitűnik, hogy Jefferson, a virginiai vallásszabadság törvényének megalkotója egyszerre hitt Isten létezésében és az emberi elme szabadságában. Az emberi elme felett kiterjesztett, vagy kiterjeszteni szándékozott mindennemű elnyomást, érkezzen az bármilyen formából és forrásból, helyről az emberiség ellen elkövetett bűnnek tartotta, amely ellen küzdeni kell. Még vallásos meggyőződésre hivatkozva sem lehet az emberi elmét befolyása alá kényszeríteni. Ebben a felfogásban kiütközik a deista hitvallás, amely szerint Isten a Teremtés után, miután szabad elmét adott az embernek a háttérbe vonult és hagyja, hogy az ember saját maga határozzon sorsa felől. Isten Jefferson nézete szerint a Teremtés után már nem avatkozik be az emberek viselkedésébe, gondolkodásába, magatartásába. Ha ezt az Isten sem teszi, akkor az embernek hogyan lenne erre joga?

„hogy minden elménk befolyásolására irányuló törekvés, evilági büntetések vagy terhek, vagy polgári képtelenségek által, csak a képmutatás és a gonoszság szokásait szokta nemzeni, és eltévelyedés vallásunk Szent Alkotójának tervétől, aki mind testnek és elmének Ura, mégsem kívánta a hitet sem testi, sem szellemi kényszerrel terjeszteni, amint ezt Mindenható hatalmában állna tenni;”

A vallásszabadság kérdése az újkorban nagyon érzékeny kérdés volt. A mai ember számára elképzelhetetlen az a gyakorlat, amellyel egyes emberek másokat vallásuk elhagyására, feladására, megtagadására igyekeztek rávenni az Óvilágban. Egy bizonyos vallás terjesztésére irányuló törekvéseknek az évtizedek előrehaladtával és a modern államrendszerek első formáinak kiépülésével már nemcsak erőszakos, büntetésekben kimerülő formái voltak. Egyes országokban az állami hivatalok betöltését is meghatározott vallás tanainak követéséhez kötötték, ami rendkívül igazságtalan az állam részéről nézve pedig káros gyakorlat volt, mivel így esetekben éppen azoktól fosztotta meg önmagát az államigazgatás, akik tehetségesebbek és rátermettebbek lettek volna társaiknál, csak éppen egy másik vallás hitelveit elfogadhatóbbnak tartották. Európa így veszítette el több generációjának javát. Jefferson tisztában volt ezzel, ahogy azzal is, hogy a vallásosság nem feltétlenül függ össze azzal, hogy valaki egy adott hivatást mennyire jól, eredményesen tud betölteni, ezért tartotta szükségesnek annak törvényben rögzítését, hogy a vallási szempontokat teljesen figyelmen kívül kell hagyni a hivatalok betöltésénél. Hiszen minden elménk befolyásolására irányuló törekvés csak a képmutatás és a gonoszság szokásait szokta nemzeni. Az elmék befolyásolására irányuló gyakorlatot és annak a Jefferson által rendkívül pontosan megfogalmazott eredményét is ismerték a XVIII. század végi Amerikában, mert a szabad és így jobb élet reményében kivándorló elődeik elmondásai alapján tudták, hogy mi zajlott az ő idejüket megelőzően és látták hogy mi zajlok még az ő korukban is az Óvilágban.

„hogy a polgári, csakúgy mint az egyházi törvényhozók és uralkodók istentelen önteltsége – akik lévén önmaguk esendő és lélek nélküli emberek, mások hite feletti hatalmat tulajdonítottak maguknak, saját véleményüket és gondolkodásmódjukat egyedül igaznak és tévedhetetlennek állítván be, és mint ilyet másokra rákényszeríteni törekedtek – a világ legnagyobb részén és az idők folyamán hamis vallásokat alapozott meg és tartott fenn;”

Jefferson egy mondatban tökéletesen összefoglalja a vallási türelmetlenség lényegét és káros hatását. Jefferson és korának nagy gondolkodói közül többen is értették és tudták, hiszen ismerték a nyugati világ addigi történelmét, hogy micsoda veszélyeket rejt magában az, ha egy gondolati, vagy eszmefüzér, vegye azt körül tömjénfüst vagy bármilyen más áldásos jelkép, túlzott elsőbbségre, önuralomra, őrült egyedüli szerepre, vagy egyeduralomra tesz szert az emberek fejében, kiszámíthatatlan észjárásában, akkor nagyon könnyen borulhatnak a világra nagyon sötét napok. A múltat nem változtathatjuk meg, de tanulhatunk belőle. Jefferson és kortársai nagyon helyesen úgy látták, hogy túl sok vért ontottak már ki mindenféle vallásos hittételekre hivatkozással, amelyet némi felvilágosodással a jövőben könnyen el lehetnek kerülni. Ez a gondolat talán az egyetlen, amelynek az egész világon gyökeret kellene vernie. A vallási alapú terrorizmusnak legalábbis egyszer és mindenkorra vége lenne. Ez pedig rendkívül ígéretes kilátás.

„hogy egy embert pénz adományozására kényszeríteni olyan vélemények terjesztésének támogatására, melyben ő nem hisz – bűnös és zsarnoki;

A zsarnokság, amely ellen Jefferson egész életében fellépett, és amelynek legfőbb tulajdonságai a képmutatás és a gonoszság, amikor vallási köntösbe bújt azt gyakran pénzszerzési céllal tette. Jefferson ismerte mind a reformáció, mind a vallásháborúk történetét. Az egyház fennmaradása a középkorban saját, többnyire a világi hatalomtól kapott földbirtokaik bevételeitől, ill. a hívek adományaitól, de főleg a számukra befizetendő adóktól függött. Ha úgy tetszik Európában is a hívek tartották fenn az egyházat, csakhogy nem saját akaratukból, hanem mert erre az adót előíró királyi parancs, később törvény kötelezte őket. Akár elfogadták az egyház tanításait, akár nem, az adót – a közembereknek – meg kellett fizetniük – az államnak, az uralkodónak és a földesúrnak, a nemeseknek fizetendő adókkal együtt. Az Egyesült Államokban azonban nem voltak sem uralkodók, sem nemesek, de még állami egyház sem. A Jefferson nyomán is kialakult gyakorlatnak köszönhetően azonban az állami adók mellett sosem vált elfogadottá, sőt egyenesen riasztó gondolat lett volna egy kötelezően előírandó egyházi adó, vagy támogatás, vagy bármilyen más néven az egyháznak fizetendő kötelező hozzájárulás. Az egyházakat Jefferson korában, Amerikában is a hívek tartották fenn, de ezt Monticello bölcsének helyes meglátása szerint csakis önkéntesen tehették. Sem az állam, sem maga az egyház nem írhatott elő kötelező hozzájárulást, az egyházak mégis megmaradtak, mert a hívek fontosnak tartották, hogy – többnyire pénzadományok útján – fenntartsák azokat. Így az egyházakat jobban a magukénak is érezhették, érezték. Ez a társadalmi önkéntes finanszírozási gyakorlat, ami többek között az egyházakra is vonatkozott és vonatkozik mind a mai napig, Amerikának egyik azon jellegzetessége, amely kiemelte a demokráciák sorából és hosszú távon a szabad világ vezetőjévé tette.

„hogy polgári jogaink nem függnek jobban vallási meggyőződéseinktől mint amennyire a fizikáról vagy geometriáról alkotott véleményeinktől;

Egy demokratikus társadalomban a polgárok között nem lehet a vallási meggyőződéseik szerint különbséget tenni. A XXI. században ez már a szabad világban magától értetődő, de az újkorban Jefferson ezen gondolata ugyancsak forradalmi és rendkívül eredeti volt.

„hogy ezért bármely személy a köz bizalmára méltatlannak ítélése, alkalmatlannak nyilvánítván bizalommal és tiszteletdíjjal járó hivatalok betöltésére, hacsak nem vallja vagy tagadja ezt vagy azt a vallási meggyőződést, e személy sérelmes megfosztása azon előjogoktól és előnyöktől, melyekhez polgártársaival egyetemben természetes joga van;”

A demokratikus köztársaságok, mint amilyen az Egyesült Államok, nagy újítása volt az állami hivataloknak nem származás, vagy vagyon, vagy akár vallási meggyőződés alapján, hanem az ideák szerint a polgári társadalom megkövetelte érdem (feddhetetlenség, tisztességesség) és tudás alapján való betöltése. Valóban nagy előrelépés volt a születési és társadalmi egyenlőtlenségek kiiktatása a közpénzekből fizetett és közbizalommal felruházott állásokba jelentkezők, vagy jelöltek közötti választás során, de az új megoldás is, a később kialakult, majd nagy nehézségek és egy elnök halála, valamint legalább két elnök munkássága révén eltüntetett zsákmányrendszer és az újkori államszervezet krónikus és hol szélesebb körű, hol átmenetileg visszaszoruló betegsége, a korrupció azt mutatja, hogy még a legtökéletesebb elméletet is képes az emberi elem tönkretenni.

„hogy ez csak azon elvek korrumpálódásához vezet, melyet a vallás támogatni kívánt azáltal, hogy a világi tisztességek és tiszteletdíjak monopóliumával megvesztegetik azokat, akik színleg vallják és alávetik magukat nekik;”

Jefferson nem volt vallásellenes és nem volt ateista. Az értelmes emberek világában hitt, amelyet bár az Isten teremtett, de amelytől utána távol tartja magát és ahol az ész kormányoz. Hitt abban, hogy a maga tisztaságában a vallási elvek jók és hasznosak az emberiség számára, csak akkor veszélyesek és csak akkor válnak korrupttá, ha rossz célja használják fel azokat. Ha hogy színleges elfogadásuk és követésük esetére világi, állami tisztességek, tisztségek és tiszteletdíjak járnak, akkor minden vallásos őszinteség a porba hullik és a gondolkodó embere bizalma örökre elvész minden vallásban. Ami pedig örök veszteség lenne. Létezik egy régi alapelv, amely szerint három szabályösszesség uralta mindenkoron az emberi kultúrák életét az egész világon. Ez a három szabályrendszer a jog, az erkölcs és a vallás. Ez a három szabályrendszer nagy valószínűséggel közös tőről fakad. A jogról és az erkölcsről most ne legyen szó, mind a kettő külön is megérne egy-egy misét. A vallás azonban egy különleges jelenség volt, amelynek gyökerei egészen az emberiség kifejlődéséig nyúlnak vissza. A vallás hasonló alapokon nyugszik, mint a babona. Egyik hatalmát sem szabad lebecsülni. A legnagyobb hatalom a világon. Mind a kettőnek az ereje ugyanabban rejlik. Abban, hogy az emberek félnek az ismeretlentől, és így félnek a jövőtől is és minden segédeszközt, legyen az fizikai vagy inkább szellemi megragadnak annak érdekében, hogy a jövő homályába biztos talapzatot építsenek maguknak, amire megnyugvással és így önbizalommal telve ráléphessenek. Mindenki hisz valamiben. Van, aki a szerencsében, van, aki Istenben, van, aki valamilyen babonában, vagy rítusban. Minden hit mögött a bizonyosság iránti vágy bújik meg. Félünk a jövőnktől, mert félünk az ismeretlentől, ami kiszámíthatatlan és így a jövőbe tekintve nem lelhetünk a magunk és a számunkra fontos személyek szemünk előtt még nem kibontakozó életére, az azzal kapcsolatban felmerülő kérdésekre megnyugtató, boldogító válaszra. A vallás segedelmével, ahogy minden mitikus, megfoghatatlan, a gyakorlatban meg nem magyarázható eszmélettel, elmélettel, a gondolatok, a mesterségesen, az ember alkotta eszmények világával leginkább a jövőnket próbáljuk számunkra kedvező eredményre vezetően befolyásolni, de amikor ráébredünk, hogy erre még a vallás, az ima, minden könyörgéssel is képtelen lehet, akkor megnyugvásért, az elfogadás kincséért fordulunk a valláshoz, vigaszért, amelyért el tudunk fogadni mindent, amit emberi ésszel fel nem foghatunk. Nem szerencsés, amikor azok, akik hivatalosan ezen vallás földi magyarázóiként vannak kikiáltva saját anyagi érdekeik mentén haladva tévesztik meg a híveiket, akiket sem jó szándékuk, sem akaratuk nem visz arra, hogy miden további nélkül, azonnal ellent mondjanak a vallás képviselőinek. Ilyenkor nem marad más, mint a világi hatalom, amelynek olykor szükségszerű közbelépnie, ha a vallásszabadság, a hívek lelki szabadsága egyes egyházi személyek kapzsisága miatt veszélynek van kitéve. Ezt ismerte fel már a XXVIII. század végén Thomas Jefferson. Vajon boldogabb lenne az emberiség vallások nélkül? Erre a kérdésre a válasz eddigi tapasztalataink alapján egyértelműen nem. A vallás, vagyis inkább az őskorba nyúló misztikumok, amelyekben a vallások alapjai fellelhetők minden emberi kultúrában jelen voltak, már a kezdetek kezdetekor is és nagyon fontos szerepet játszottak az emberiség mindenkori túlélésében. Vajon önvakítás hinni egy feljebb való akaratban, amelynek döntései megkérdőjelezhetetlenek, hiszen kihez, vagy mihez is lehetne fellebbezni akkor, amikor egy esemény, vagy történés, vagy egy emberi tett végeleges és megváltoztathatatlan, visszafordíthatatlan hatással volt az emberi életre, egy ember életére. Talán az, de ez a kis önámítás vagy fatalizmus, nevezzük bárminek az, ami már oly sokszor, oly sokakat segített túlélni a saját életük történéseit (tudjuk, hogy magát Abraham Lincoln, Woodrow Wilson vagy John F. Kennedy elnököt is jellemezte az a sajátos fatalizmus, sorsszerűségbe vetett hit (Wilson esetén, ezt is tudjuk hátrahagyott irományaiból, egyértelműen vallásos alapokon állt ezt a fatalizmus), amellyel szembe néztek az életük és elnökségük során elébük kerülő nehézségekkel).

„hogy bár valójában azok a bűnösök, akik a kísértésnek nem tudnak ellenállni, mégis, azok sem ártatlanok, akik erre csábítják őket;”

Nagyon nagy igazság.

„hogy eltűrni, hogy a polgári elöljáró hatalmával avatkozzon be a vélemény szférájába, és veszélyes tévedés korlátozni rosszindulatú törekvéseik sejtésén alapulva az elvek kinyilatkoztatását és terjesztését, mely minden vallási szabadságot megsemmisít, mivel az egyén, lévén bírája minden tendenciának, véleményét az ítélkezés mércéjévé teszi és mások érzelmeit csak annak alapján ismeri el vagy kárhoztatja, amint ők a sajátjával egyetértenek vagy attól különböznek;”

A vallásszabadság ugyanúgy az első generációs jogok közé tartozik, mint a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságához való jog, egy tőről fakad mind a kettő. Az eszmék szabad áramlása, legyenek azok akár vallási, akár politikai eszmék nagyon fontosan egy olyan társadalomban, amely fejlődni akar. Egy ember eszméi maradéktalanul, kivétel nélkül sosem lehetnek helyesek. Mindenki megvan győződve a maga igazáról, és ez így helyes, de a közösség, az állam csak akkor haladhat a helyes úton, ha az eszmék harcából, amelyben mindben lehet valamennyi igazság, végső soron kiforrhat az a gondolat, amely a lehető legtöbb ember számára Biztonságot és Boldogságot hozhat. Ezért nagyon veszélyes az, amikor egyedül egy ember, vagy akár egy kisebb csoport ötleteit, meglátásait követik minden vita és ellenkezés nélkül az egész közösségben, mert fenn áll annak a veszélye, hogy ez az egy ember téved és akkor nemcsak ő maga, de a közösségben mindenki a hátrányát fogja látni a szellemi egyeduralomnak. Minden ember, még a legbölcsebbek is tévedhetnek, és ha nincsen senki, aki ellent tudna, vagy merne mondani nekik, akkor a hibás döntések miatt mindenki szenvedni fog. Egész egyszerűen túlságosan kockázatos egy ember kezébe adni a mindenben való döntés jogát, beleértve a támogatható és követendő vallási hittételek, vagy politikai elvek kiválasztását. Egy ilyen gyakorlat túl sok rizikót rejt magában. Egy demokratikus társadalom ezt nem vállalhatja.

„hogy akkor jön el az ideje annak, hogy a jogos célok érdekében a polgári kormányzat és hivatalnokaik beavatkozzanak, amikor az elvek a béke és közrend elleni tettekben nyilvánulnak meg;”

Az alábbi bekezdésben a törvény írója megmagyarázza azt, hogy a béke és a közrend, amelyekre a nép Biztonságának és Boldogulásának elsődlegesen szükség van, biztosítása érdekében melyek azok a kivételes helyzetek, amikor a vallásszabadság az állam oldaláról korlátozható. Jefferson maga is azon az állásponton volt, hogy a gondolatok, a szellem világába a világi, polgári kormányzatnak csak a lehető legvégső esetben kell és szabad beavatkoznia. Egy demokráciában az állam rendelkezik a jogos erőszakhatalom kizárólagos monopóliumával, az egyéni bosszú és az önbíráskodás visszaszorítása minden modern állam kialakulásának egyik legfőbb indoka volt. A világi hatalom fellépésének csak akkor van jogilag is alátámasztható alapja, ha egyes szellemi termékek, egyes elvek már a béke és a közrend elleni tettekben, cselekedetekben, tehát nemcsak szavakban nyilvánulnak meg. A béke és a közrend, amely a polgárok Biztonságának és Boldogulásának az előfeltételei, megóvása ugyanis minden polgári kormányzat és hivatalnokai (az állami alkalmazottak) legfőbb feladata. Ha a béke és a közrend veszélybe kerül, akkor egyeseknek a vallás- és a szólás- valamint véleménynyilvánítás szabadságához való jogának sérelme mellett is, a közhatalomnak be lehet és be is kell avatkoznia. De csak, ha béke és a közrend elleni fellépés bizonyos kiválasztott eszmékre hivatkozással már meg is történt. Egyébként a vallás- és a szólás- valamint véleménynyilvánítás szabadságának szféráját az államnak tiszteletben, érintetlenül kell tartania.

„és végül, hogy az igazság erős és magára hagyatva is diadalmaskodni fog, hogy ő a tévelygés helyes és elégséges ellenzője, és semmi oka nincsen a konfliktusoktól való félelemre, hacsak emberi beavatkozás nem hatástalanítja természetes fegyvereit, a szabad vitát és párbeszédet, a tévedések megszűnnek veszélyesnek lenni, ha megengedett szabadon ellent mondani nekik.”

És végül az igazságba és annak végtelen erejébe vetett talán illuzórikus jeffersoni hit és meggyőződés. Azonban az igazság is csak akkor tud győzedelmeskedni, ha lehetőséget adnak neki feltűnni. A gondolatok kavalkádjában kivédhetetlen, hogy legyenek helyesek és kevésbé helyesek. Igazak és valótlanok, ha úgy tetszik. De amíg az igaz eszmék is kifejezést nyerhetnek, akár szóban, akár írásban, akkor Jefferson elképzelése szerint nem lehet nagy baj, mert az igaz gondolatok, amelyekre az emberek teljesen természetesen kezdetben az értelmiségi elit segedelmével és irányításával, majd maguktól rá fognak ismerni, el tudják és el fogják majd nyomni a valótlanokat. A történelem bemutatta, hogy ez nem teljesen van így. Jeffersont megdöbbentette, hogy honfitársait saját anyagi, önző érdekei sokkal jobban érdeklik, mint a magasztos, emelkedett elvek, amely dicső fénybe vonják a köztársaságot. Az emberiség minden nagy katasztrófáját megelőzően voltak olyanok, akik már jóval korábban figyelmeztettek a veszélyes gondolatokra és annak a lehetséges következményeire, ha azok, az emberek többségének támogatásával a gyakorlatba is átültetésre kerülnek. A történelem bebizonyította, hogy utólag könnyű okosnak lenni és felfedezni azokat a gondolkodókat és szavaikat, akik már ideje korán meg akarták akadályozni a veszedelem beütését. Ebből is kiütközik Jefferson végtelen idealizmusa, amellyel azonban önmagában nincsen semmi probléma. Olykor szükség van az illúziókra ahhoz, hogy egy ország előre tudjon lépni. Olykor az illúziók nélkülözhetetlenek. Olykor pedig csak azokra van szükség. Csak nem mindegy, hogy ki az, aki az illúziókat kergeti. Jefferson azt is gondolta, hogy az igazságnak semmi oka nincsen arra, hogy féljen megütközni a valótlan gondolatokkal, hacsak mesterségesen, a külső hatalom nem fosztja meg természetes fegyvereitől, a szabad vitától és a párbeszédtől, amelyben a gondolatok ütközhetnek egymással és a gondolkodók kipróbálhatják elméleteik hatásosságát és Jefferson szerint kiderülhet, hogy melyik az igaz és így a tévedések is megszűnnek veszélyesnek lenni, ha szabadon ellent lehet mondani nekik. A történelem azt is bebizonyította, hogy a gondolatok összeütközéséből sem feltétlenül derül ki mindig, hogy melyik az igaz. De az tény, hogy ha még a természetes fegyvereitől is megfosztja a külső, államhatalom az igazságot magában foglaló gondolatot, akkor még csak esélye sem lehet győzedelmeskedni. Ez a gondolatvilág majd első beiktatási beszédénél, a világ egyik legjobban sikerült beszédénél is elő fog tűnni.

A törvény tényleges rendelkezése az alábbi volt:

II. A törvényhozás által elhatároztatott, hogy senki sem kényszeríthető bármely vallásos istentisztelet, gyülekezeti hely vagy egyházközösség rendszeres látogatására vagy támogatására, sem nem kényszeríthető, akadályozható, bántalmazható vagy terhelhető testileg vagy javain keresztül, sem más módon nem szenvedhet vallásos meggyőződése vagy hite okán; de minden embernek szabad hittel megvallania és érvekkel megvédenie vallási ügyekben kialakított nézeteit, és e véleménye semmilyen módon nem csökkentheti, nagyíthatja vagy befolyásolhatja polgári képességeit.

A rendelkezés tulajdonképpen minden problémára megoldást kíván nyújtani, amit az I. pontban a törvény írója felsorolt. Nagyon jelentős előrelépés volt az, hogy Virginia törvényhozása Jefferson elveit általánosan elfogadva rendkívül széles körben, szinte korlátlan mértékben kiterjesztette a vallásszabadság határait (logikusan az I. pontból levezethetően egyedül a béke és a közrend megsértése esetén téve lehetővé ezen alapjog korlátozását). A szöveg egyrészt tilalmakat tartalmaz, miszerint egyrészt senki, tehát egyetlen polgár sem jelent kivételt legyen bármilyen vallású, sem kényszeríthető arra, hogy bármely vallásos istentiszteletet, gyülekezeti helyet vagy egyházközösséget rendszeresen látogasson, vagy támogasson. A vallásosságnak, annak kinyilvánításának, kimutatásának ugyanis éppen a rendszeresség a lényege – a rendszeres kifejezés akár elhagyható is lenne a szövegből. Másrészt senki sem kényszeríthető, akadályozható, bántalmazható vagy terhelhető testileg vagy javain keresztül, sem más módon nem szenvedhet, vagyis semmilyen büntetést nem szenvedhet el, vallásos meggyőződése vagy hite okán. Ez a vallásszabadság negatív oldala. Ugyanakkor szabad minden embernek hittel megvallania és érvekkel megvédenie vallási ügyekben kialakított nézeteit, és e véleménye semmilyen módon nem csökkentheti, nagyíthatja vagy befolyásolhatja polgári képességeit. A gondolat második félmondata nagyon fontos. Ebben ugyanis Jefferson egyértelműen leszögezi, mint utólag látni fogjuk egyszer és mindenkorra, hogy egy ember vallásos meggyőződésének, vagy akár mindennemű vallásos elvektől való idegenkedésének, azok elvetésének semmi köze sincsen az illető egyén világi, polgári létéhez. Ezzel Jefferson egyértelmű határt húz a vallás világa és a közösségi, a közszféra, az állami szféra között. Ez pedig elengedhetetlen minden demokrácia, minden demokratikus társadalom létéhez. Az állam és az egyház elválasztása, amely előfeltétele annak, hogy egy államban egyáltalán demokráciáról beszélhessünk ebben az egy pontból tökéletesen, példaértékű módon kiviláglik. A vallás napjainkra az egyik olyan érzékeny kérdéssé vált, amelytől nem függhet az emberek megítélése, amely alapján nem lehet az embereket diszkriminálni, igazságtalan hátránnyal, például egy állami hivatalba, egy polgári állásba történő kinevezés meg nem szerzésével, járó módon az emberek között különbséget tenni. Ez pedig minden demokrácia egyik alappillére. Annál pontosabban megfogalmazni a vallásszabadság lényegét, ahogy azt Jefferson mindössze egy mondatban megtette azóta sem sikerült senkinek. A virginiai törvény a maga nemében mindmáig egyedülállónak tekinthető.

A demokratikus rendszerekben a törvényhozások jönnek és mennek, egy más politikai színezetű parlament saját nézetei szerint könnyedén megváltoztathatja az elődei által hozott törvényeket. Ehhez természetesen minden demokratikus úton megválasztott törvényhozásnak joga van. Ezt Jefferson sem vonta kétségbe. Azonban tisztában volt azzal is, hogy a vallásszabadság törvénye, azon kívül, hogy egy rendkívül jól sikerült törvény volt, egy nagyon fontos jogot garantált a virginiai polgároknak, amelyet nem lenne szerencsés, ha a későbbiekben megvonnának tőlük. Ezért a törvény III. pontjában szerepel egy érdekes kijelentés.

III. És bár jól tudjuk, hogy e törvényhozó gyűlés, minthogy a nép által csak a törvényhozás általános céljaira választatott, nem rendelkezik a hatalommal, hogy az ezt követő gyűlések tetteit korlátozza, melyek a miénkkel egyenlő erővel fognak bírni, és hogy ezért ezen törvényt visszavonhatatlannak nyilvánítania törvénykezésben hiábavaló lenne; mégis, minthogy szabadságunkban áll kinyilatkoztatni, és ki is nyilatkoztatjuk, hogy az itt meghatározott jogok az emberiség természetes jogai, és ha bármely, ezután alkotott törvény visszavonná vagy hatáskörét szűkítené, az ilyen törvény a természetes jog megsértője lesz.

Demokratikus államokban egyik törvényhozó gyűlés sem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy utódai kezeit megkösse és ezért nem is tud egy törvényt visszavonhatatlannak nyilvánítani. Így akár bármelyik későbbi virginiai törvényhozás minden gond nélkül elvethette volna Jefferson vallásszabadságról alkotott törvényét. A törvényt azonban, mint vérbeli demokrata Jefferson sem nyilváníthatta örök érvényűvé, ugyanis ez ütközne minden demokratikus elvvel. Ezért egy átmeneti megoldást talált ki. Nem tette a törvényt megváltoztathatatlanná, hanem egy kinyilatkoztatást foglalt be, amelynek tulajdonképpen semmilyen kötelező ereje nem lenne, de mivel Monticello bölcsétől származott, ezért Virginiában nagyon komolyan vették. Kinyilatkoztatást, aminek, megismételve, semmilyen kötőereje nincsen a következő törvényhozásokra nézve, valóban szabadságában, ill. jogában áll minden törvényhozónak tenni. Jefferson már nem is egy „egyszerű”, „átlagos” törvényhozó hatalom szintjéről szól, hanem magasabbra emelkedik, az egész emberiség természetes jogairól szól, amelyeknek valóban megvan az a tulajdonságuk, hogy földi törvény nem mondhat nekik ellent – legalábbis a felvilágosodás korának egyes gondolkodói, és Jefferson szerint. Ha pedig a természetes jogokat, amelyekről Virginia Vallásszabadságról Szóló Törvénye rendelkezik bármilyen későbbiekben alkotott törvény visszavonná, vagyis eltörölné, vagy hatáskörét szűkítené, vagy korlátozná, az ilyen törvény nem lesz érvénytelen a földi, művi törvények körében, hiszen nem lehet az, ha egyszer egy demokratikusan megválasztott törvényhozás a szükséges többséggel megszavazta (Jefferson elképzelhetetlennek tartotta, hogy szeretett Virginiája valaha is megtűrje zsarnokok és a zsarnokság uralmát – lásd Virginia jelmondatát is; Sic semper tyrannis), viszont egy magasabb törvénnyel, egy magasabb joggal, a természetes joggal akkor is ellentétes, annak megsértője lesz. És mivel a természetes joggal ellenétes földi jog nem lehet érvényes, így azt a törvényt sem kell majd Virginia polgárainak a természetes jogra hivatkozással betartania. Legalábbis feltehetően ez lenne Jefferson szándéka.

Jeffersont egy nagyon harcias és heves érzelmeket kiváltó kampány után választották meg az Egyesült Államok elnökének. Az elmérgesedett viszonyok közepette ő is érezte, hogy beiktatási beszédében, amelyben elsőként szólalhatott meg a Kongresszus, a törvényhozás előtt mint a végrehajtó hatalom feje. Érezte a két párt, a federalisták és saját pártja az akkori republikánusok között feszülő éles ellentéteket és úgy döntött, igazi államférfihoz méltóan, hogy békülékenyebb hangot üt meg. Első beiktatási beszédében is megmutatkozott ugyanakkor páratlan demokratikus gondolkodói zsenije. Örökérvényű gondolatai közül beiktatási beszédében az alábbiakra lelhetünk.

Jefferson utalván a választási verseny hevességére az alábbiakban foglalta össze egy demokratikus államban lezajlott demokratikus választások jellemzőit.

A vélemények összecsapásában, melynek tanúi lehettünk, a viták és erőpróbák hevessége némelykor oly formát öltött, mely meghökkenthette az idegeneket, akik nem szoktak hozzá, hogy szabadon gondolkozzanak, hogy szabadon mondják ki vagy vessék papírra gondolataikat; minthogy azonban most a vitatott kérdést a nemzet szava eldöntötte, és az Alkotmány szabályainak megfelelően kinyilatkoztatta, természetesen mindenki aláveti majd magát a törvény akaratának és közös erővel összefog a közjó érdekében.”

Jefferson beszédének elhangzásakor az Egyesült Államok még fiatal demokrácia volt, de a világon egyedülálló. (A maga nemében egyébként mind a mai napig az, többek között azért is, mivel a demokráciák között a legöregebbnek és a legtapasztaltabbnak számít.) Tulajdonképpen ez minden demokratikus választás legfőbb jellemzője. A pártok küzdenek, kampányolnak, az adott kampánytól függően hevesebben vagy kevésbé hevesebben, élesebb vagy kevésbé éles fegyverekkel majd lezajlik a választás, azon valamelyik párt győz és ezt a győzelmet mindegyik fél elfogadja az Alkotmány, a legfőbb törvény és a kisebb törvények parancsai szerint. A közjó érdekében történő közös összefogás azonban újabb példáját jelenti Jefferson illúzióinak. Közjóból ugyanis akkoriban még Amerikában legalább kettő volt. Az egyik az egyik párt elképzelései szerinti közjó, amely párt meg volt győződve nemcsak a saját igazáról, de arról is, hogy egyedül ő tudja, hogy mi a jó az amerikai népnek és semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó a másik oldallal és létezett a másik párt által képviselt elgondolás a közjóról, amely ugyancsak kizárta a másik fél képviselte megoldás bármilyen mértékű elfogadását. Jefferson is azon Alapító Atyák közé tartozott, aki meg volt győződve arról, hogy a pártosodás csak átmeneti jelensége lesz az amerikai demokráciának és amikor majd az amerikai értelmiségi elit újfent közös nevezőre képes jutni egymással a közjóról folytatott vitája során, hosszabb vagy rövidebb idő múlva, akkor a pártok is el fognak tűnni. A történelem igazolta, hogy ez nem így történt, sőt időszakonként egyes pártok csak még inkább megmakacsolták magukat a közéleti viták során, minden áron ellenálltak az ésszerű kompromisszumoknak, vagy csak lehetetlen alkuk árán lettek volna hajlandóak együttműködni a másik, többnyire éppen mind az elnöki széket, mind a kongresszusi többséget, vagy akár csak az elnöki széket birtokló politikai ellentáborral (lásd Wilson esetét a Népszövetséggel, vagy napjaink republikánusainak egyre hevesebb, erőszakosabb támadásait). Többnyire akkor jártak el így a pártok, amikor érezték, hogy egy olyan lépésre készül az ellenoldal, amely, ha sikerre viszik, akkor hosszú időre megpecsételi saját győzelmi esélyeiket a választásokon. Jefferson elmélete ilyen tekintetben újfent illuzórikusnak minősült.

„Ugyancsak mindenki emlékezetében tartja azt a szent elvet, hogy bár a többség akarata minden esetben érvényesül, ahhoz, hogy ezen akarat jogos legyen, méltányosnak is kell lennie; hogy a kisebbségnek egyenlő jogokkal kell rendelkeznie, melyet egyenlő törvények védelmeznek, és amelyeknek megszegése elnyomást jelentene.”

Ez az egy mondat talán a legfontosabb az egész beszédben. Ebben ugyanis újfent egy olyan demokratikus szabályt fektet le Jefferson zseniálisan megfogalmazva, amely örökérvényű és amely nélkül talán átmenetileg működőképes lehet egy demokrácia, de sikeres, erős és biztonságos nem. Valahogyan minden rendszert működtetni kell, valahogy a kérdésekre választ kell adni, valahogyan el kell dönteni, hogy az állami vezetők melyik irányba kormányozzák az ország hajóját, amelyen mindannyian rajta állnak. Ezt a legegyszerűbben a többségi szavazással lehet megoldani. Ez általában tiszta, vitathatatlan eredményre vezet, ha ugyan nem történnek a választások és a szavazások körében bizonyos anomáliák, amelyek azonban magát az intézményrendszert döntik össze, magába a szabadság szellemének szívébe döfnek kést, magát a demokráciát pusztítják el helyrehozhatatlanul. Azt azonban sosem szabad elfelejteni, hogy vesztesek nélkül nincsenek győztesek, hogy kisebbség nélkül nincsen többség, és hogy a szerepek bármikor felcserélődhetnek. A többség megkapja azt a jogot, hogy önmaga dönthessen bizonyos kérdésekben, azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy amikor eljár nemcsak azokat juttathatja előnyösebb helyzetbe, akik rá szavaztak, hanem azoknak is életteret kell hagynia, akik nem. Ha úgy tetszik az a demokrácia egyik szépsége és a demokratikus társadalom mentsvára, hogy a többségnek úgy kell kormányoznia, hogy tudatában van annak, hogy bármikor kisebbségbe kerülhet, és amit esetleg ő elkövetett ellenfelei rovására, azt vele is bármikor megtehetik. Legalábbis egy egészséges demokráciában ezek azok a játékszabályok, amelyeket senki sem szeghet meg, vagy kikerül a demokratikus körforgásból, már sosem lehet sem győztese, sem vesztese egy választásnak és így minden lehetőséget elveszít arra, hogy saját nézeteinek, természetesen a közjó érdekében érvényt szerezhessen. A demokrácia és a diktatúra, a szabadság és a zsarnokság között ott húzódik a határ, ahol a kisebbség elveszíti reális lehetőségét annak, hogy valaha többséggé válhasson.

Jefferson is jól tudta, hogy milyen veszélyekkel jár az, ha egy politikai nézet erőszakosan, a más nézeteket vallókat aljas módszerekkel tönkre téve egyeduralomra tesz szert. „És hadd jegyezzük meg, hogy bár száműztük országunkból azt a vallási türelmetlenséget, melytől az emberiség oly sokáig vérzett és szenvedett, csak keveset nyertünk ezzel, ha eltűrünk egy politikai türelmetlenséget, mely legalább annyira despotikus és gonosz, és mely éppolyan keserű és véres üldözésekre képes. Az óvilág vajúdásai és megrázkódtatásai közepette, a felbőszült ember gyötrelmes rohamai között, amint vérrel és mészárlással kereste rég elvesztett szabadságát, nem volt meglepő, hogy a hullámok háborgása e távoli és békés partot is elérte; hogy ezt némelyek jobban érezték és félték mint mások, és ez megosztotta a biztonság rendszabályait illető véleményeket. De véleménykülönbség még nem jelenti az elvek különbözőségét. Ugyanazon elveket valló testvéreket illetünk különböző elnevezésekkel. Mi mindannyian köztársaságpártiak és föderalisták vagyunk. Ha akadna bárki közölünk, aki ezen szövetség felbontását vagy köztársasági formájának megváltoztatását kívánná, álljon ki szabadon, mint azon biztonság emlékműve, mellyel a téves véleményeket eltűrhetjük, amikor az értelem szabad ennek kihívására.

Újfent a véleménynyilvánítás szabadsága és a szabad értelem, amely minden veszélyes eszmével felveszi a versenyt és legyőzi azt, az országot és az embert is a helyes, igaz úton megtartva. A politikai türelmetlenség, annak despotikusságának és gonoszságának felemlegetése Jefferson válasza volt arra az elharapózó hangulatkeltésre, amely megválasztásainak körülményeit jellemezte. Visszataszító vádak hangzottak el, mind a republikánusok, mind a federalisták oldaláról és Jefferson tudta, hogy a felkorbácsolt indulatokat valahogyan le kell hűtenie. Egy politikai párt, csoportosulás, nézetrendszer egyeduralomra jutása, más nézetrendszerek elnyomására való törekvése éppen annyira veszélyes lehet, mint a vallási türelmetlenség. Jefferson gondolata beigazolódott. Ahogy egy ember sem tévedhetetlen, úgy a gondolatok is olykor tévesek lehetnek, még egy olyan politikai ideológia, egy olyan politikai párt képviselte gondolatvilág sem volt az emberiség történetében, amelynek mindenben, minden meglátásában igaza lett volna. Ha egy nemzet hagyja, hogy megfossza önmagát a különböző pártok képviselte álláspontok nyújtotta választási lehetőségtől, akkor a pártot alkotó politikusok előbb-utóbb bekövetkező tévedései miatt nagyon nagy annak a kockázata, hogy a nemzet rövidebb vagy hosszabb időn belül nagyon nehéz helyzetbe kerül. Jefferson azonban egy mondatban megfogalmazta az amerikai demokrácia lényegét. A „véleménykülönbség még nem jelenti az elvek különbözőségét. Ugyanazon elveket valló testvéreket illetünk különböző elnevezésekkel.” Tulajdonképpen ez lenne minden demokrácia lényege, amely azonban a maga valójában csak az Egyesült Államokban érvényesül. Napjaink amerikai politikai palettáján maradva a legfontosabb kérdés szempontjából teljesen mindegy, hogy republikánus vagy demokrata párti jelölt nyeri-e az elnökválasztást. Ugyanis a demokrácia alapja, a szabadság eszméje, a Bill of Rightsban foglalt jogok tiszteletben tartása mindkét pártnak, valójában minden igaz amerikainak kedves és értékes. Az Alkotmány mindenki állami vezetőt köt, és mindannyian tudják, hogy amennyiben túllépik hatáskörüket, ott állna egyik oldalról a Kongresszus, a másik oldalról pedig a Legfelsőbb Bíróság, amely visszaterelné a végrehajtó hatalom kiöntött folyamát a számára az Alkotmány szintjén kijelölt mederbe. Ahogy Jefferson megfogalmazta: „Ha akadna bárki közölünk, aki ezen szövetség felbontását vagy köztársasági formájának megváltoztatását kívánná, álljon ki szabadon, mint azon biztonság emlékműve, mellyel a téves véleményeket eltűrhetjük, amikor az értelem szabad ennek kihívására.” Ebből a jeffersoni szemléletből, aki ugyanakkor hevesen kiállt a tagállamok jogai mellett, merített később Abraham Lincoln is, amikor az Unióból való kiválást nem jogos lépésnek, hanem árulásnak minősítette és fegyvert fogott annak érdekében, hogy a kiszakadó tagállamokat az Unióba való visszatérésre kényszerítse. Kellemes elképzelés egy olyan társadalomban élni, ahol nem kell félni semmilyen, még a legszélsőségesebb gondolatoktól sem, mert tudhatja a jó szándékú, a közjót a szeme előtt tartó polgár, hogy hiába is hangzanak el még a legerőszakosabb tettekre buzdító szavak is, az értelem minden egyes esetben felveszik majd azokkal a versenyt és a józan belátású többség támogatását maga mögött tudva le is győzi majd azokat. Az Egyesült Államokban úgy tűnik működőképes az elmélet, a lehető legszélesebb gondolati spalettának hagynak érvényesülési lehetőséget, és káruk még ebből végső soron nem keletkezett. Az Óvilágban már Jefferson korában sem és azóta sem tud ez a módszer megfelelő lenni. Nem az értelemmel, a józan belátással van probléma, nem az hiányzik, egész egyszerűen hiányzik az az ellenerő, amely a tettekre sarkalló szélsőséges gondolatokat még a tettek megvalósítása előtt legyőzné. Nehéz megérteni, hogy miért, de valószínű, hogy a válasz a történelemben gyökerezik.

„Valójában tudom, hogy vannak olyan becsületes emberek, akik attól tartanak, hogy egy köztársasági kormányzat nem lehet elég erőteljes, hogy ez a kormányzat még nem elég erős; de magára hagyna-e egy igaz hazafi a sikeres kísérlet dagályának tetőpontján egy kormányzatot, mely eleddig megtartotta szabadságunkat és szilárdságunkat, csak arra az elméleti és vélt félelemre támaszkodva, hogy ennek a kormányzatnak, a világ legfőbb reménységének, talán nem lesz elég ereje ahhoz, hogy önmagát fenntartsa? Bízom benne, hogy nem. Ellenkezőleg, én e kormányzatot a földkerekség legerősebbjének tartom. Hiszem, hogy ez az egyetlen kormányzat, mely alatt a törvény hívására mindenki a törvény zászlaja alá sereglene és a közrend ellen intézett támadást személyes gondjának tekintené.”

Jefferson korában, illetve már őelőtte is sokan megkérdőjelezték, hogy Amerikában hosszabb távon egy köztársasági kormányzat fenntartható-e, vagy ahogy gyarapodik az Egyesült Államok mind méretben, mind népességszámban úgy lesz egyre nehezebb azt fenntartani és a működőképesség, a szervezettség érdekében valamiféle egyeduralomra kell majd áttérniük (Európában egyes körökben élt az a nézet, amit az Alapító Atyák is ismertek, hogy a demokrácia csak kis területű államokban lehet életképes, mert a nagyobbakat csak egy erős központi kormányzat tarthatja egyben, garantálhatja az államszervezet hatékony működését). De Jefferson azt is tudta, hogy egy igazi hazafit a kétes félelmekre alapozott kételyek nem ingathatnak meg. A világ reménysége nem merülhet el az irracionális félelem tengerében. Ha Jefferson megválasztásáig elég erős volt a polgári kormányzat, hogy megvédje polgárai szabadságát és a szilárdságát, akkor a továbbiakban miért ne lenne erre képes? Csak azért, mert talán, esetleg nem lesz majd elég erős hozzá? Jefferson azonban már akkor látta és a történelem igazolta a meglátását, hogy az Egyesült Államok, egy nagyobb területtel rendelkező államban működtetett polgári kormányzat nem csak egy kísérlet volt a világpolitikai történelem lapjain, hanem egy nagyon jó megoldása annak a talánynak, hogy hogyan lehet a hatalmat úgy megosztani különböző intézmények között, hogy azok sose egyesülhessenek közös kézben és így biztosíthassák azt a szabad légkört és életszférát, amelyben a polgárok a végső döntést a saját kezükben érezve, szabadon tevékenykedhetnek, biztonságban, amelynek következtében így nagyobb eséllyel boldogulhatnak, nagyobb eséllyel találhatnak rá saját boldogságukra. Jefferson bizakodását ebben az esetben igazolta a történelem (köszönhetően főként legjelesebb utódjának Abraham Lincolnnak, aki véres harcok árán, de egyben tartotta az Uniót). Jefferson tudta, hogy nem szabad emberekre, személyiségekre építeni az államszervezetet. Az Egyesült Államok elnökének tisztjét nem George Washingtonra mintázták, hanem az Alkotmányban egy általános elnöki, egyébként valóban széleskörű, hatalmat alkottak meg. Jefferson úgy vélte az a helyes, ha az államot törvényekre és nem emberekre építik. Ebben ugyancsak igaza volt, hiszen a törvény szilárdságával ellentétben az emberi jellem olyan könnyen hajlik. Valamint az is igaz, hogy még egy jól meghozott törvény egyedi és örök lehet, addig az emberek éppen annyifélék, ahányan csak vannak és az egyes pozíciókban viszonylag gyorsan, a törvény állandóságához képest, váltogatják egymást. (Majd Gerald Ford nyúlik vissza ehhez a gondolathoz, amikor a szégyenletes Watergate-ügy szennyében fuldokló amerikai társadalmat ki kellett hozni a víz alól a felszínre, hogy újra friss levegőt szippanthasson és kiürülhessen testéből az Egyesült Államok legsúlyosabb alkotmányos válságának mérge.) Jefferson jól látta, hogy az a kormányzat az erős, amely fennállása alatt minden polgár a közrend ellen intézett támadás idején a törvény hívó szavára minden polgár a törvény zászlaja alá sereglene és segítene elűzni azt a veszedelmet, amely a kormányzatot és így áttételesen a társadalmat is, amelynek akaratából, amelynek munkája és döntése eredményeként az adott kormányzat fennáll, fenyegeti, veszélyezteti. Az amerikai társadalom már számtalanszor bizonyította, hogy a szükség órájában képes egy zászló alá seregleni és az országát ért támadást személyes támadásként értelmezve fellépni, akár fegyverrel is hazája védelmében. Ha úgy vesszük Jeffersonnak ebben is igaza volt. (Bár az is igaz, hogy az amerikai társadalmat alkotó mindenkori polgárok már jó ideje kicsi koruktól fogva az iskolában Jefferson és társai szellemében nevelkednek, így, ha úgy vesszük, Jefferson mind a mai napig tanítja őket arra, amely a polgári kormányzat fenntartásához és így saját boldogságuk elérésének lehetőségéhez szükséges.)

A következőkben Jefferson tulajdonképpen felsorolja azokat a jellegzetességeket és adottságokat, amelyek Amerikát és amerikai népet kiemelték más országok és más nemzetek közül és amelyek lehetővé tették, hogy a polgári kormányzat egy hatalmas területű államban működőképes és hatékony legyen.

„Kövessük hát bátorsággal és bizalommal saját föderális és köztársasági elveinket, a szövetséghez és a képviseleti kormányzathoz fűződő kötődésünket.”

Az érzelmi kötődés, a hűség a föderális és köztársasági elvekhez, valamint a szövetséghez és a képviseleti kormányzathoz az a lelki, belső elem, amely nélkül az Amerikai Egyesült Államok nemcsak, hogy az évszázadok nehézségeit, de még a saját megszületése utáni izgalmas évtizedeket sem élte volna túl. (Ha George Washington nem ragaszkodott volna a köztársasági elvekhez olyan nagyon, akkor könnyen vezethetett volna be egyeduralmat még a köztársaság megszületése, a demokratikus elvek alkotmányos szintre emelése, egy nagyszerűen kitalált és kiépített, a hatalommegosztás szabályát tökéletesen érvényesítő, a szabadság, a demokrácia és a köztársaság fennmaradása számára a lehető legnagyobb biztonságot garantáló államszervezet kialakítása és Alkotmányba foglalása előtt. És nyugodtak kijelenthető, hogy nem lett volna egyetlen elég nagy tekintéllyel és a társadalom elég széles köreinek, valamint az értelmiségi és a vagyonos elit elég nagyszámú tagjának a támogatását élvező személy sem, aki sikeresen felléphetett volna a nagy hadvezér egyeduralmi törekvései ellen. Ha ugyancsak Washington nem lett volna olyan jellem, amilyen volt és nem utasította volna a harmadik elnöki ciklusra való jelölését arra hivatkozással, hogy egy köztársaságban a végrehajtó hatalom feje nem rendezkedhet be túl hosszan tartó hatalomgyakorlásra és ha nem lett volna olyan szigorú önmagával és nem lett volna képes reálisan belátni, hogy mivel romló egészségi állapota feltehetően nem teszi majd képessé arra, hogy az újabb rendes négyéves terminust kitöltse és nem félt volna még annak a lehetőségétől sem, hogy hivatali idejében bekövetkező halála esetén az életfogytig tartó elnöki terminus intézménye válhatna gyakorlattá az Amerikai Egyesült Államokban, ami felér egy egyeduralommal, akkor talán minden másképp alakult volna és a polgári kormányzat valóban csak egy röpke kísérlet lett volna az amerikai kontinensen. A világ szerencséjére ez nem így történt és Washington saját a polgári, demokratikus úton választott kormányzat iránt tanúsított hűségével örök például szolgál minden amerikai polgár számára. Washington érdemeiről egyébként első beiktatási beszédében Jefferson is megemlékezett, Amerika „első és legkiemelkedőbb forradalmi egyéniségé”nek nevezte, „akit kimagasló szolgálatai érdemessé tettek az első hely elfoglalására hazája szeretetében, és méltó helyet biztosítottak számára a történelemkönyvek lapjain”.)

„A természet és a széles óceán jóvoltából elválasztatván a föld egynegyedén dúló rombolástól;”

Európa az évszázadok során, magával hozva középkori terhei, valóban sokat szenvedett, azonban szenvedései nagy részét magának köszönhette. Az Egyesült Államok egyből az újkorba született, nem terhelték azok a főként társadalmi nehézségek, amelyek a rendi, nemesi, előjogokkal bíró kevesek és a jogfosztott sokaság közötti feszültségek szültek. Amerikában mindenki (bár igaz, hogy sokáig még csak a fehér férfiakat értették ez alatt) a gyarmatokon való letelepedésétől fogva szabad ember, polgár lett, egyenlő jogokkal, kiváltságos, többletjogokkal rendelkező társadalmi csoport pedig nem létezhetett, még csak ki sem alakulhatott. Ez hatalmas segítség volt a fejlődés során, amikor nem kellett, azokkal az áthatolhatatlan falakkal szembesülniük az egyes embereknek, amikor gazdasági, politikai vagy személyes kapcsolatba kerültek egymással, amelyek Európában megkérdőjelezhetetlenek voltak egészen a XX. század elejéig. Hogy ez mennyire fontos szerepet játszott az Amerikai Egyesült Államok felemelkedésében, azt szinte felfogni sem lehet. Amiért Európában hosszú évszázadokon át ezrek haltak meg, a szabadságért, azt Amerikában a függetlenségi háború óta természetesnek vették. A polgárháborút leszámítva, amely viszont rettenetes áldozatokat követelt mind emberben, mind nyersanyagban és főként Délen szörnyű pusztítást végzett, Amerika földjét jelentősebb ideig és mértékben nem dúlták és fosztogatták idegen hadak, az indiánháborúkat és az angol, valamint később a spanyol gyarmatbirodalom ellen vívott kisebb háborúkat (habár a hatalmas területeket, amellyel az ország gyarapodott az amerikai kormányzat ritkán fegyverrel, többnyire inkább a tulajdonos európai nagyhatalom nehéz helyzetét kihasználva üzletkötésekkel szerezte meg – lásd. Jefferson esetét Napóleonnal, amely Louisiana amerikai kézbe kerüléséhez vezetett). Az amerikaiak talán történelmük legjobb döntését hozták meg akkor, amikor híres Nyilatkozatukban kifejezésre jutatták, hogy elszakadnak Európától, elszakadnak az angol Koronától és kiszakadnak az angol gyarmatbirodalomból és ügy döntöttek, hogy az európai nagyhatalmak egymás elleni harcaitól is távol tartják magukat. Csak akkor léptek fel, illetve léptek be a XX. században az európai háborúkba, amikor már nagyhatalommá nőtték ki magukat és az egész nyugati kultúra, amelyhez ők maguk is minden vitán felülállóan mind a mai napig tartoznak forgott végveszélyben. Ha úgy tetszik ezzel (a Marshall-segélyről nem is szólva) visszafizették Európának azt a kölcsönt, amit Európa nyújtott az Újvilágnak azzal, hogy évszázadokon át európaiak generációinak legjava hagyta el az öreg kontinenst és vált amerikai állampolgárrá, az amerikai gazdaságot és kultúrát, politikai rendszert erősítve ezzel.

„büszkébbek lévén annál, mintsem eltűrjük mások lealacsonyítását;”

Az Egyesült Államok távolról sem volt mindig az a szuperhatalom, amellyé a XX. század második felére kinőtte magát. A kezdeti 13 gyarmat sem túlzott katonai, sem jelentős gazdasági potenciállal nem rendelkezett. Közelharcban bármelyik akkori európai nagyhatalom legyőzte volna. Egyetlen előnye az volt, hogy minden nagyobb államtól legalább egy óceán választotta el, így az utaztatás, az utánpótlás nehézségei miatt egyik nagyhatalomnak sem állt érdekében háborút indítani az Amerikai Egyesült Államok ellen. Akik megtették, többnyire győzelmeket arattak, egészen addig, míg a hazai pálya és támogatás előnyeit élvező amerikai csapatok ki nem fárasztották az idegen seregeket és rá nem ébresztették az adott támadó országok vezetőit arra, hogy egész egyszerűen nem éri meg tovább háborúzni a 13 gyarmat ellen. Az amerikai nemzeti (össz)tudat kialakulása egészen Andrew Jackson színrelépéséig váratott magára. Jefferson is tudta, hogy mennyire fontos a nemzeti büszkeség és az amerikai népnek az önmagába vetett hitének a megteremtése és életben tartása, annak erősítéséről már nem is beszélve, ezért első beiktatási beszédében az összegyűlt törvényhozók figyelmét is felhívta arra, hogy a fiatal amerikai nemzet is van annyira kiváló, mint bármelyik „öreg” európai.

„birtokolván egy általunk választott országot, mely bőséges teret nyújt leszármazottainknak ezer és ezer generáción át;”

A születés és a választás kérdése nagyon fontos, és tulajdonképpen a választóvonalat jelenti a középkori és az újkori gondolkodásmód között. A középkorban mindenki beleszületett egy helyzetbe, egy társadalmi osztályba és – egyes extrém esetek, pl. a felségárulás bűnébe esés esetén – ott is maradt élete végéig. Az újkori társadalom és gondolkodás nagy újítása viszont az volt, hogy nem muszáj megragadni egy adott szinten, egy olyan helyzetben, amelybe az ember akaratán kívül, születésével került, hanem lehet feljebb, vagy akár lejjebb is kerülni. Nem muszáj abban a faluban, abban a városban, abban az országban, vagy akár azon a kontinensen leélni egy emberi életet, ahol valaki megszületett. Hanem a döntés, a választás lehetősége mindenki számára adott. Erre tapint rá nagyon pontosan Jefferson ebben a gondolatában.

„elfogadván egyenlő jogaink kötelező érvényét képességeink kihasználására, iparunk szerzeményeire, polgártársaink tiszteletére és bizalmára, mely nem születésünk, hanem tetteink és azok értékelésének következménye;”

Egyenlő jogok az egyéni képességek kihasználására, az ipar szerzeményeire, a polgártársak és barátok tiszteletére és bizalmára, mely hangsúlyozottan nem a születés, hanem a tettekből és azok értékeléséből ered. Ebben a félmondatban újfent ott van a felvilágosodás forradalmi gondolata, amely az egész újkor jelszavává vált a demokratikus gondolkodók számára. Nem a születés, a származás, a háttér határozza meg az embert, hanem az, hogy hogyan dönt, hogyan cselekszik. De a cselekedetek alapján való megítélés kimondatlan, természetesnek vett újkori, a demokratikus társadalomban érvényesülő szabálya semmit sem érne, ha nem lenne az emberek számára biztosítva az egyenlő jogokon alapuló ugyanolyan lehetőségük arra, hogy akaratuknak megfelelően, ha esélyük adódik rá tetszésük és döntésük szerinti tetteket vigyenek véghez. Az egyenlő jogokat minden emberi társadalomban, még a legerősebb demokráciában, az Egyesült Államokban is törvénybe, a legfőbb törvénybe, az Alkotmányba kellett foglalni, mert hiába gondolta azt a felvilágosodás értelmiségi elitje, hogy az egyenlő jogok mindenki számára adottak kell, hogy legyenek, egy Nyilatkozat vagy még inkább egy közös Alkotmány birtokában a nép minden tagjának lassan-lassan, hosszú idő elteltével, a megfelelő iskolai oktatás eszközével természetessé válik az, hogy minden ember már születésétől fogva szabad és a jogaiban is egyenlő minden más embertársával. Köztudott, hogy Jefferson Amerikája még az egyenlő fehér férfiak társadalmára épült és még évtizedek telnek majd el, mire legalább Északon többségbe jut az a gondolat, hogy a rabszolga is ugyanolyan ember lenne, mint a rabszolgatartó és nem tárgy, így nem lehet tulajdonjog tárgya sem, és még vagy száz év eltelik majd, mire a női egyenjogúság gondolata is meg tud erősödni és társadalmi támogatottságra tud szert tenni. Ilyen tekintetben Jefferson nem előzte meg a korát, de már az is hatalmas lépés volt, hogy a felvilágosodás gondolatainak, újításainak, amelyeket ő is elfogadott, korábban soha nem látott módon érvényt tudott szerezni. Ez pedig még a saját kortársait is ritkító teljesítmény.

„megvilágosítván egy kegyes vallás által, melyet különböző módon vallunk és gyakorolunk, de mely minden formájában becsületet, igazságot, mértékletességet, háládatosságot és az ember szeretetét oltja szívünkbe; elismervén és csodálván egy mindenek felett uralkodó Gondviselést, mely minden rendelésével azt bizonyítja, hogy örömét leli az ember evilági boldogságában és még jobban gyönyörködik az utána következő még nagyobb boldogságban, – mindezek áldások birtokában, van-e még másra szükségünk, hogy boldog és virágzó nemzetté váljunk?”

Isten részt vett Jefferson életében, hitt az Isten általi Teremtésben, de abban nem, hogy Isten csak szenvedést és bánatot szánt volna az embernek, és hogy a boldogság csak a túlvilági életben lenne elérhető az embernek. Jefferson leginkább abban hitt, hogy mindenkinek joga van olyan vallásúnak lennie, amilyennek csak akar, hitt a vallásszabadságban, és saját hitének megfelelően úgy gondolta, hogy a boldogság nemcsak a túlvilágon, de már a földi életben is elérhető az ember számára. Hiszen, saját szavai szerint a Gondviselés is örömét leli az emberi evilági boldogságában és még jobban gyönyörködik az utána következő még nagyobb boldogságban. Az egy kegyes vallás kifejezéssel a kereszténységre utal, amely akkoriban valóban egyeduralkodó volt az Egyesült Államokban, különböző formákban természetesen, de amelyek mind közös gyökerüket az ősi keresztény tanokban lelik. Az ember szeretetét is említi Jefferson, amely a kereszténység alapelve, ezért természetesnek is vehető, hogy keresztényként megemlíti, mint az egyik legfontosabb áldást, amit az Isten adott az embereknek. Ez a gondolat a kereszténység legalapvetőbb és legelengedhetetlenebb szellemi talapzata, amelyre minden formája, minden alága is – többek között – építkezik. A kereszténység ugyanis az egyetlen vallás a világon, amely a szeretetre épül. A legmegbecsülendőbb emberi tulajdonságok Jefferson szerint, amelyet a kereszténység oltja, annak bármelyik formájában is az emberek szívébe, a becsület, az igazság, a mértékletesség, a háládatosság és az emberek szeretete. Ezek a tulajdonságok nagyrészt már az ókori görög bölcsek tanításában is fellelhetőek voltak, amelyeket Jefferson feltehetően ugyancsak ismert, de ezek az általános pozitív emberi tulajdonságok minden korban a tulajdonságok piramisának a csúcsán helyezkednek el. Ezek megemlítésében nem feltétlenül Jefferson illúziókba vetett hitét kell újfent felfedezni, egész egyszerűen meg volt győződve ezen tulajdonságok értékességéről és fontosnak tartotta, hogy a kereszténység tanításához kapcsolva, ahonnan ő is magáévá tehette azokat említést tegyen ezen tulajdonságokról a beszédében némi büszkeséggel és boldogsággal töltve el ezzel hallgatóit, akik azt a következtetést vonhatták le gondolatából, hogy ezen pozitív tulajdonságoknak ők is birtokában lehetnek, ha akarnak, hiszen a közös keresztény vallás, amelyben mindegyikük hite gyökerezik ezt lehetővé teszi a számukra. Jefferson úgy véli, hogy az általa felsorolt adottságok, vagy inkább, Istenhez kapcsolódva, áldások, amelyekkel az amerikai nép már most rendelkezik elegendőek ahhoz, hogy boldog és virágzó nemzetté váljon a jövőben. Újból feltűnik szavaiból a boldogság, amely úgy tűnik központi szerepet kapott világképében, talán a legfontosabb volt, aminek az elérésére az embernek törekednie kellett. Megállapítható, hogy ebben Jefferson őszintén hihetett. Az ő szemében, szavai szerint, minden adva volt ahhoz, hogy az amerikai nép valami hatalmas tettet hajtson majd végre a világtörténelemben. És ebben is igaza lett az Egyesült Államok harmadik elnökének. Az amerikai nép nemcsak a kezébe vette a hatalmat Andrew Jackson és pártja segedelmével, de Abraham Lincoln vezetésével meg is védte a polgári kormányzatát és néhány évszázad alatt a világ vezető hatalmává tette országát. Kijelenthető, hogy a kísérlet jól sikerült. (Habár a nép önző nem éppen tisztességes és becstelen viselkedése és az elvek iránti érdektelensége, amely teljes ellentétben állt Monticello bölcsének a kormányzásra éretté vált népről alkotott illúzióval, idős korában meglehetősen elkeserítette Jeffersont.)

„Még egy dolog kell, polgártársak – egy bölcs és mértékletes kormányzat, mely megóvja az embereket egymás bántalmazásától, de ezen kívül biztosítja szabadságukat, hogy saját munkájukat és előrejutásukat szabályozzák, és nem veszi ki a dolgozó szájából a megszolgált kenyeret. Ez a jó kormányzat lényege, és ez az, ami szükséges ahhoz, hogy boldogságunk teljes legyen.”

Jefferson végső soron, ráadásként megemlíti azt az egy összetevőt, ami nem Isten adta áldás, mint az előzőek, hanem teljes mértékben ember alkotta elem. (Nem szabad feledni, hogy Jefferson szerint Isten a teremtés után magára hagyta az embereket, az emberi élet eseményeit már nem Isten akaratát, hanem az emberek szabad akaratából véghezvitt tettei valósítják meg.) Így mivel az országokat vezető polgári kormányzatok is emberekből állnak, ezért nagyon fontos az, az egész ország szempontjából, hogy milyen emberek ülnek a kormányzatban, vagyis hogy milyen az adott kormányzat, milyen döntéseket fog hozni, merre fogja kormányozni az ország hajóját. Jefferson valóban a bölcs és mértékletes kormányzat híve volt, napjaink politikusaitól eltérően, akik, olykor Jeffersonra is hivatkozva, szintén olcsó és minél kisebb kormányzatról beszélnek, miközben a gyakorlatban vezetésük alatt titokban, nem a minisztériumok, hanem a közigazgatás kevésbé látványos, kevésbé nyilvános és kevésbé a figyelem középpontjában álló, a minisztériumok alatt megbúvó szintjén, az állami állások száma nemhogy csökkenne, hanem éppen jelentősen növekszik, gyakorlatot is szerezhetett benne már elnöksége előtt amikor George Washington első kormányában mai szemmel nézve hihetetlenül csekély költségvetésből irányította a külügyeket egy néhány fős iroda élén. Jefferson gondolataiból az olvasható ki, hogy egy kormányzatot tartott üdvözítőnek az amerikai társadalom számára, amely a lehető legkevesebb korláttal teszi lehetővé a polgárok számára azt, hogy Istentől kapott tehetségüket és adottságaikat kibontakoztassák, akár a mezőgazdaság, akár a vállalkozás, akár a kereskedelem, akár az értelmiségi, tudományos tevékenységek területén – az ipart, jó déli ültetvényes család sarjaként kevésbé tartotta fontosnak. Jefferson véleménye szerint a kormányzat feladata az alábbiakból áll: először is óvja meg az embereket egymás bántalmazásától, másodszor hogy biztosítsa az alkotmányban is garantált szabadságukat, hogy saját munkájukat és előrejutásukat szabályozhassák (vagyis, hogy ne kelljen a szövetségi törvények áradatával megbirkózniuk életük és munkájuk során és elég legyen az egyes tagállami szabályozásokat betartani, azokra figyelni – természetesen Jefferson nem arra utal, hogy az emberek legyenek önmaguk saját törvényhozóik munkájukat és előrejutásukat illetően; ez ellenkezne az egyik legalapvetőbb demokratikus elvvel, miszerint az emberek saját hatalmukat ruházzák át szabadon megválasztott törvényhozóikra annak érdekében, hogy az ország, a nép hatalmát még a legnagyobb mértékben érvényesítve, működőképes legyen – valójában a szövetségi szabályozás csökkentését és a tagállamok szerepének erősítését tűzte ki célul ezzel kormányzatának Monticello bölcse – ami megfelelt Jefferson azon ideájának miszerint az a kormányzat, amely a lehető legkisebb mértékben avatkozik be akár segélyekkel, akár törvényben szabályozott tilalmakkal az emberek életébe; ez a szemlélet még a XX. században is szerepelt egyes elnökök programjában, a szövetségi szabályozás korlátozása, csökkentése, de akárcsak a kormányzat zsugorításának bizonyos időközönként felmerülő ötletének a gyakorlatba való átültetésére tett kísérletek, rendszerint ezek a próbálkozások is kudarcba fulladtak), és végül, hogy ne vegye ki a dolgozó szájából a megszolgált kenyeret, vagyis, hogy a túlzott szövetségi adóztatással ne fossza meg az embereket munkájukkal megszerzett nyereségük túl nagy részétől. Jefferson tehát vissza akarta fogni a hatásköri versenyben a szövetségi kormányzatnak a tagállamok rovására történő előretörését. Ő meg volt győződve arról, hogy ez a jó kormányzat lényege és ez szükséges ahhoz, hogy az amerikai nép boldogsága teljes legyen. Jeffersonban ez volt a legérdekesebb. Mind a tagállamok jogait előtérbe álló későbbi politikusok, mind maga az Unió megmentője, aki tagadta a tagállamoknak az Unióból való kilépésre vonatkozó jogát, Abraham Lincoln is talált életművében hivatkozási alapot saját gondolatai alátámasztására. (A tagállamok jogait képviselő déli rabszolgatartó államok még a szakadás előtt előszeretettel hivatkoztak azokra a határozatokra, amelyeket Madison hatására Virginia és Jefferson hatására, aki akkor, mint az előző elnökválasztáson a második legtöbb szavazatot kapott jelölt az ellentétes politikai elveket valló John Adams elnök alelnöke volt, Kentucky állam törvényhozása fogadott el, amelyekkel alkotmányellenesnek nyilvánították az Adams elnök idején elfogadott, egyébként a Bill of Rights szempontjából szégyenletes, többek között a kormány bírálatát bűncselekménnyé nyilvánító Idegen és Lázítási törvényeket. A déli államok szerint ezek a határozatok is azt támasztják alá, hogy a tagállamok dönthetik el, hogy melyik szövetségi törvény alkotmányos és melyik nem. Ez természetesen egy föderális államban nem lehet igaz, ez a hatáskör egyedül a szövetségi Legfelsőbb Bíróságot illetheti meg.) Ráadásul saját elnökségének végére ő is, előzetes fogadkozásai ellenére, azon utódaihoz hasonlóan, akik később hasonló fogadkozásokra ragadtatták magukat, meglehetősen kiterjesztette az elnöki hatalmat. Végtére Jefferson is csak ember volt.

Saját kormányzata legfontosabb elveit, amelyek akár minden demokratikus állam bármely kormányzatnak alapelvekül szolgálhatnak, és amelyek Jefferson szerint első hivatali idejének jellegét meghatározták, az alábbiak voltak.

„Egyenlő és pontosan körülhatárolt igazságszolgáltatás minden ember számára, függetlenül rangjától, vallási vagy politikai meggyőződésétől;

Az igazságszolgáltatás fontosságát egy demokratikus államban nem lehet kellően kihangsúlyozni. Az igazságszolgáltatás hagyományosan a bíróságokhoz kötődik, és a bíróságoknak van egy nagy előnyük a másik két hatalmi ággal szemben. A legjobban ezt talán egy olyan személy fogalmazta meg, amelynek kettőhöz is szerencséje volt. William Howard Taft, aki az Egyesült Államok 27. elnöke volt, már mint az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának 10. főbírája egyszer azt mondta: „Az elnökök jönnek és mennek, de a törvényszék örökre megmarad!” Tulajdonképpen ez a lényege az igazságszolgáltatásnak. Mind az Elnöknek, mind a Szenátus, mind a Képviselőház tagjainak mandátuma viszonylag rövid időtartamú. (Az már más kérdés, hogy a Kongresszus esetében egyáltalán nem ritka az, hogy egy képviselő, vagy szenátor hosszú-hosszú keresztül, sok-sok választáson keresztül megőrzi székét a törvényhozás valamelyik házában, de ezzel nincsen semmi probléma, hiszen adott időközönként minden egyes alkalommal indulnia kell minden egyes választáson és ott győzelmet is kell aratnia. Ezzel a demokrácia nézőpontjából semmi probléma nincs. Az elnökök pedig az egy FDR-t leszámítva, őelőtte mindig tartották magukat a George Washington mutatta példához és az elnökségért legfeljebb kétszer szálltak ringbe; FDR után, éppen az ő utolsó, negyedik, alig néhány hónapos elnöki ciklusa és az azt megelőző nagyjából egy évnyi súlyos egészségromlásának tapasztalataiból okulva immáron kettőben maximálták alkotmányos szinten is azt, ahányszor egy személy az elnökségért folytatott versenyben részt vehet.) A bíró széke azonban ennél biztosabb. Habár az Amerikai Egyesült Államokban az a gyakorlat a bevett, hogy a szövetségi bírói székekbe az Amerikai Egyesült Államok elnöke jelöli a bírákat, ez azon a tényen nem változtat, hogy ha egyszer egy bíró elfoglalta a bírói székét, akkor az a szék már az övé is marad egészen addig, amíg hivatalát el tudja látni (hacsak természetesen nem követ el törvénytelenséget, de ez kivételes eset). Azonban az igazságszolgáltatás, amellett, hogy határok közé szorítja a törvényhozó és a végrehajtó hatalom olykor-olykor elharapózó, túlharapózó hatalmi törekvéseit, ugyanakkor ugyanezt a szerepet másik két hatalmi ág is eljátssza a bíróságokkal szemben (pl. a költségvetésük törvényhozásbeli megszavazása, vagy a szövetségi bírák kijelölése útján). Jefferson maga is szembesült a szárnyait bontogató bírói hatalmi ág érdekérvényesítésével, amikor a híres Marbury v. Madison ügyben a Legfelsőbb Bíróság először mondta ki azt, hogy jogában áll a szövetségi törvények alkotmányellenességét megállapítani és azok követése ebből eredően azoknak az alsóbb fokú bíróságoknak nem szabad érvényt szerezniük. A hatalommegosztás elvét Jefferson mint igaz köztársaság- és szabadságpárti gondolkodó elengedhetetlenül fontosnak tartotta egy sikeres és hosszú távon is életképes állam megteremtése érdekében. Elnöksége idején a Kongresszusban saját párttársai voltak többségben, a Legfelsőbb Bíróságban azonban még a federális bírák, így könnyen érthető, hogy miért a Kongresszussal ápolt jobb kapcsolatokat. Már első beiktatási beszédében is hangot adott azon gondolatának, hogy bár tisztában van az elnöki hatalomhoz kapcsolódó feladatok nehézségével és az azzal járó felelősséggel, és emiatt valójában teljességgel erőt venne rajta a kétségbeesés, ha a Kongresszusban a beiktatási beszéd elhangzásakor megjelent törvényhozók közül sokan nem emlékeztetnék arra, hogy az Egyesült Államok Alkotmánya által kialakított más főhatóságokban meg fogja majd találni „a bölcsességnek, erénynek és lelkesedésnek azon forrásait”, melyekre minden nehézség esetén támaszkodhat. Jefferson úgy fogalmazott, hogy „Önökre tehát, Uraim, kikre a törvényhozás szuverén feladatai bízattak és mindazokra, kik Önökkel kapcsolatban állnak, felbátorodva tekintek, számítván irányításukra és támogatásukra, melynek birtokában egy zavaros világ ellentmondó elemei közepette biztonsággal kormányozhatjuk a hajót, melynek mindannyian utasai vagyunk.” Jefferson elnöki ciklusa elején tudta, hogy az Egyesült Államok még mennyire gyenge és sebezhető, hogy az európai államokkal minden nemzeti büszkeség ellenére sem veheti fel a versenyt sem gazdasági, sem katonai téren (a kultúra területe egyébként még napjainkban is kérdéses, a másik kettő természetesen nem, amelyben Európának mind a mai napig behozhatatlan előnye van). Így szükség volt a törvényhozás és a végrehajtás lehető legszorosabb együttműködésére annak érdekében, hogy túlzott sérelem nélkül vészelhesse át az ország a veszélyes éveket. Az egyenlő és pontosan körülhatárolt igazságszolgáltatás mindenki számára magában foglalja az előítéletektől mentes igazságszolgáltatás megvalósítását. Az előítéletek különös érzelmek. Még a legjobb szándékú és a legfelvilágosultabb nézeteket valló emberrel is előfordultak, hogy haragjában, dühében feltámad benne a vallási vagy politikai türelmetlenség és az észérveket átmenetileg teljesen félretéve, azok iránt, akik más vallási, vagy politikai nézeteket vallanak, mint ő, teljesen irracionális harag és felháborodás tölti el. De ezzel önmagában nincsen semmi baj. Az ember önző lény, ugyanakkor gondolkodó is, ha hajlandó ezektől az irracionális érzelmektől gyorsan megszabadulni, akkor nem követett el hibát. Ha azonban nem hajlandó belegondolni és elfogadni azok irracionalitását, akkor hibázik. De mindez csak elhatározás kérdése. Jefferson is tudta, hogy az Egyesült Államok az egyenlőség eszméjére, az amerikai népre alapozott társadalma nem tűrheti azt a különös bírósági szisztémát, ami az európai kontinensen régóta megszokott volt, az egyes társadalmi, vallási és politikai csoportba tartozó emberek nem részesülhet más-más bírósági elbánásban. Egy egyenlőségre alapozott társadalom ebben is különbözik az európai, az egymástól szigorúan elhatárolt rendekre alapozott társadalmi berendezkedéstől, amelyen belül legfeljebb csak a legfelsőbb szinteken, a nemesség és a papság soraiban következhetett be, amikor például egy nemesi család fiatalabb fiát papnak adták; és természetesen olykor az uralkodó személye is módosult, amikor egy-egy nemesi család szerezte meg a koronát, de az uralkodó házak az újkorra nagyjából rögzültek pozíciójukban szerte Európában (főleg miután több országban bevezették, hogy női utód is elfoglalhatja a trónt). Egyébként az a társadalmi szisztéma mozdíthatatlan volt és így hosszabb távon életképtelen is. Egy ilyen rendszernek megfelelő, egy nem semleges bírói hatalom nem volt megtűrhető Amerikában. A bírónak döntései során figyelmen kívül kell hagynia mind a politikai, mind a vallási meggyőződést, mind a sajátját, mind a felekét és csak az igazságot tarthatja szem előtt, ha képes megtalálni. Ha nem, akkor pedig a tényeket. Legalábbis Jefferson illúziója szerint, ez lenne a helyes.

„a béke, kereskedelmi kapcsolatok és őszinte barátság fenntartása minden nemzettel, mindenkivel elkerülvén azonban az elkötelező szövetségeket;”

Jefferson a más nemzetekkel való szövetségkötésről különös nézeteket vallott. Amikor Elnök lett, sőt már azt megelőzően, tulajdonképpen az amerikai függetlenség elnyerése és az Egyesült Államok létrehozatala óta Európában véres harcot vívtak egymással az akkori nagyhatalmak, az angolok, a franciák és olykor háborúk robbantak ki a korábbi angol gyarmatok szomszédságában élő még spanyol uralom alatt álló területeken is. Amikor pedig éppen nem a franciákkal háborúztak, akkor újra az egykori amerikai gyarmataikat támadták – természetesen azok visszaszerzése reményében – az angol katonák. Jefferson nagyon nem szívlelte az egykori angol testvéreket, jelentős francia kapcsolatokkal rendelkezett, alelnökként és elnökként is a franciákkal való szorosabb viszonyra és az angoloktól való eltávolodásra törekedett (ez volt egyébként az egyik lényeges különbség Adams federalista pártja, amelyet angolbarátnak tituláltak és Jefferson republikánus pártja között, amelyet franciabarátnak). Ugyanakkor azt sem pártolta volna, hogy a fiatal és viszonylag gyenge Egyesült Államok bármelyik nemzettel túlzottan szoros kapcsolatokat, szövetséget kössön. Az Amerikai Egyesült Államok Jefferson korában még egy nagyon fiatal állam volt, egy köztársaság, polgári kormányzatát tekintve egyedülálló a világon, és kereste a helyét a nemzetek között. A bölcsebb amerikai vezetők tudták, hogy az Egyesült Államok akkor meglévő, gyenge szárazföldi és tengeri haderejével nem sok eséllyel léphetne be bármilyen szövetség keretében, bármelyik szövetséges állam oldalán. Gyenge hadereje gyorsan felmorzsolódna és az európai nagyhatalmaknak nagyon könnyű célpontot jelentene. Jefferson ezért határozta el, hogy távol tartja hazáját egy azt elkötelező szövetségtől, de a kereskedelmi kapcsolatokat bármelyik nemzettel fenntartaná, hiszen ez az amerikai gazdaság érdeke, elsősorban a mezőgazdaságé, amelynek támogatója lenne Jefferson szerint a kereskedelem.

„az egyes államok jogainak támogatása, minthogy ezek belügyeink leghathatósabb igazgatói és a legbiztosabb támaszok a köztársaság-ellenes tendenciák ellenében;”

Jefferson a szövetség és a tagállamok párharcában első beiktatási beszédében egyértelműen a tagállamok oldalára állt. Korábbi megnyilvánulásaiban is a tagállamok jogait hangsúlyozta többször is. Úgy vélte, hogy egy elharapózó, egyeduralomra törő, zsarnoki, diktátori jellemvonásokat mutató központi hatalom ellen a legnagyobb biztosítékot a tagállamok, és esetleg azok kiterjesztett hatáskörei jelentik. Mindaddig így vélte ezt, sok utódjához hasonlóan, amíg az elnöki székbe nem került. Ugyanis, ahogy a kezében tartotta a központi hatalom egyik ágának az irányítását, tevékenykedésével éppen hogy nem csökkentette ezt a hatalmat, hanem éppen kiterjesztette. Hatalmat csak hatalommal lehet korlátozni, de nem mindegy, hogy ezek a hatalmak honnan erednek. A szövetségi hatalmat valóban korlátozhatják a tagállamok jogai és fordítva, de ez a szövetségi hatalom nemcsak a végrehajtó hatalmat, hanem a törvényhozás és az igazságszolgáltatás szövetségi szintjeit is magában foglalja. Egy föderális berendezkedésű állam csak akkor lehet hatékony és erős, ha a szövetségi szint rendelkezik azokkal az ugyancsak erős hatáskörökkel, amelyekkel, amikor szükséges gyorsan és megfelelő támogatottsággal döntést tud hozni. A törvényhozásba egy föderális államban egyébként is a tagállamokból származó képviselők ülnek, akiknek, ha komolyan akarják venni a feladatukat, akkor meglehetősen nehéz dolguk van, mivel egyszerre kell a tagállamuk érdekeit képviselniük, ugyanakkor olykor fölül kell azokon emelkedniük, hogy a közjó érdekét szolgálják, amiért tulajdonképpen elsősorban a Kongresszus Házaiban ülnek. A Legfelsőbb Bíróság elég hamar egyértelművé tette, hogy nem engedi sem az elnöki, sem a törvényhozói hatalom elburjánzását, de ugyanakkor az elnöki jelöléssel és a szenátusi megszavazással a végrehajtó hatalom és a törvényhozás is őrködni tud a Legfelsőbb Bíróság az Alkotmány szabályainak megfelelő és az Alkotmány által számára megszabott kereteken belüli működése felett. A tagállamok őrködhetnek saját hatásköreik felett, de a legfontosabb kérdésekben a döntő szó a szövetségi szinté kell, hogy legyen. A gyakorlatban ezt a szabályt Jefferson is érvényesítette.

„a központi kormányzat fenntartása teljes alkotmányos erejében, mely itthoni békénk és külföldi biztonságunk szilárd mentsvára;”

Jefferson is érezte, hogy a tagállamok jogainak védelme mellett, meg kell említenie a központi kormányzat ereje fenntartásának szükségességét is. Beiktatási beszéde arról árulkodik, hogy már elnöksége elején is két hatáskört megkérdőjelezhetetlenül a szövetségi kormányzathoz kötődőnek tartott, amelyekbe a tagállamoknak nem lehet beleszólásuk. A közbiztonság és a közrend fenntartását a határokon belül és a béke fenntartását a határokon kívüli nemzetekkel, hogy az ország népe boldogságban és békességben élhessen és így gyarapodhasson is. Teljesen magától értetődő, hogy miért tartotta annyira fontosnak Jefferson ennek a két hatáskörnek a szövetségi kormányzathoz kapcsolását. Akár a tagállamok egymás közötti villongásait egyértelműen csak a szövetségi kormányzat fojthatja el, csak a központi kormányzatnak lehet joga azt elfojtani, mivel a tagállamok jogai egyenlők, egyik a másikra nem erőltetheti rá a saját akaratát, de még egyes tagállamokon belül is előfordulhatnak olyan erőszakos cselekmények, amelyek meghaladják a tagállami vezetők és az azok rendelkezésére álló fegyveres erők lehetőségeit, vagy akár saját akaratukba is ütközhetnek és akkor ugyancsak a szövetségi kormányzatnak kell beavatkozni, hol a tagállamot megsegítve, hol éppen a tagállam vezetőinek akarata ellenére. Utódai közül többen kényszerültek arra, hogy a szövetségi hadsereget vessék be egy-egy tagállami villongás megszüntetése, vagy egy-egy tagállamnak a szövetségi kormányzat döntéseivel való szembenállásának letörése érdekében.

„féltő gondoskodás a nép általi választás jogának biztosítására, – mely gyengéd és biztonságos kiigazítója a visszaéléseknek, melyeket a forradalom kardja nyes le, ha nem talál módot a békés megoldásra;”

A nép általi választás joga, amely a legkifinomultabban és a legsikeresebben, ugyanakkor fejlődőképes módon az Egyesült Államokban lelhető fel, hatalmas büszkeségre adott okot mindig is az amerikaiaknak, akik bizony gyakran érezhették úgy, hogy a választás joga, a szavazáshoz való jog, az, hogy ő maguk dönthetnek arról, hogy kik legyenek az államuk vezetői, akár a törvényhozás szférájában, akár a végrehajtó hatalom fejeként, a legfontosabb joguk, ami megkülönbözteti őket az zsarnokság alatt álló népektől. Ettől valóban különlegesnek érezhették magukat és erre jó okuk is volt. Az európai államokban sokáig elképzelhetetlennek tartották, hogy az egyszerű, hétköznapi emberek döntsenek arról, hogy kik legyenek azok, akik majd az állam életében felmerülő lényeges kérdésekben a döntéseket meghozzák. Nem bíztak népük ítélőképességében és mind az uralkodóválasztást, mind minden más fontos kérdésben való döntés jogát a kiválasztott kevesek tartották meg maguknak. Az Egyesült Államokban azonban, habár kezdetben érvényesült az értelmiségi és a vagyonos elit akarata, abban a tekintetben, hogy kik léphetnek be egyáltalán a saját soraik közül az elnökségért folytatott küzdelembe, azonban főleg Andrew Jackson tábornok korától fogva a nép már megszerezte magának azt a jogot, hogy akár az egyszerű származású emberek soraiból is kikerülhessen az a jelölt, aki végül, a nép többségének támogatásával az Egyesült Államok elnöke lehet. Washington, Adams, Jefferson, Madison és Monroe lefektették azokat az alapokat, amelyeken a nép uralma a maga teljességében, minden önmagára is veszélyes lépés megfékezésének lehetőségével, kibontakozhatott. Az első elnöki csoport, ahova Jefferson is tartozott még csak az alapokat fektették le és megszilárdították az intézményrendszert, azt a vázat, amelyet a népuralom az ország veszélyeztetése nélkül kitölthetett. Az Egyesült Államoknak nagy szerencséje volt az, hogy ezek a férfiak, mind a demokrácia és a köztársaságeszme elkötelezett hívei voltak (habár hogyan is lehettek volna mások, hiszen ezen szellemben nevelkedtek, a felvilágosult gondolkodók köteteiből is szerezve műveltségüket) és megszilárdították a demokratikus intézményrendszert annyira, hogy képes a nép haragját becsatornázni, valamint mire eljött a nép első jelöltjének ideje, az emberek fejébe, szívébe és lelkébe a szabadság, a köztársaság és a demokrácia eszméje és szellemisége már úgy beleivódott, hiszen több generáción át abban nőttek fel, hogy már teljesen természetesnek vették azokat és már senkinek sem jutott eszébe azokat megkérdőjelezni. Jefferson tudta, ha a nép nem engedheti ki olykor a vezetői iránt felgyülemlett haragját és feszültségét békés módon, például úgy, hogy szavazás útján leváltja a haragját kiváltó és a feszültséget felszító vezetőket, akkor előbb-utóbb a nép haragja kirobban és abból születik meg a forradalom. A hatalommal való visszaélést a nép sajnos a tapasztalatok alapján csak már akkor veszi észre, amikor nagy a baj, nem tudjuk, hogy ezt Jefferson is így gondolta-e, feltehetően nem, de amikor valóban ráeszmél arra, hogy vezetői a saját politikai, vagy anyagi hasznukra kárt okoztak az országnak és így a népnek is, akkor ott kell, hogy legyen a választás eszköze, amivel kiengedi a benne gyülemlő, robbanásra kész feszültséget. Mert ha akarata érvényesítésére nincsen demokratikus eszköze a népnek, akkor fegyverhez nyúl és irtózatos károkat tud okozni, nemcsak azoknak, akiket elsődlegesen büntetni akart, de az egész országnak, és így magának is. Jefferson tudta, hiszen testközelből élhette át a francia forradalom során diadalát, majd elfajzását. Habár Jefferson saját maga úgy vélte, hogy a forradalom olyan, mint a vihar az atmoszférában és saját állítása szerint szerette is a forradalmat, valamint egyszer úgy fogalmazott, hogy a szabadság fáját zsarnokok és hazafiak vérével kell öntözni, de amikorra elnök lett már azzal is tisztában volt, hogy a nép ereje milyen pusztításokra képes, végső soron mennyire kevés eredményért, tulajdonképpen azért, hogy legvégül visszatérjen oda, ahonnan elindult, szinte semmi változást el nem érve, ezért úgy vélte, hogy egyedül a választás jogának féltő óvása lehet az, amely a nép hatalmát biztosíthatja és amely megmentheti azt önmagától. Jefferson átmenetileg üdvözlendőnek tartotta azt, hogy az értelmiségi, a kulturális és a vagyoni elit irányítsa az országot, egészen addig, amíg a nép fel nem készül, elég érett nem lesz arra, hogy kiteljesítse a választáshoz való jogát és akkor akár az egyszerű emberek is képessé válnak arra, hogy közhivatali tisztségeket, akár az Amerikai Egyesült Államok elnökének tisztjét is betöltsék. A nép, Jefferson elképzelése szerint, amint készen áll rá, hogy kitöltse az államszervezet posztjait, már olyan nagyvonalú és tisztességes lesz, hogy az elit minden aggodalom nélkül kiengedheti gyámsága alól. A gyakorlat azonban még Jefferson idős korában megmutatta, hogy a nép, ha hatalomhoz jut egyáltalán, nem viselkedik majd olyan becsületesen és tisztességesen, ahogy azt Jefferson elképzelte, amit Monticello bölcse idős korában keserűen vett tudomásul. Ahogy az is nagy meglepetésként érte még elnöksége korában, hogy amikor második ciklusa idején embargótörvénnyel akadályozta a britekkel folytatott kereskedelmet, arra az északi államok egy konvenció összehívásának tervével válaszoltak, amelyen érvényteleníteni akarták a gazdaságra nagyon súlyos csapást mért embargót és egyszerűen nem voltak hajlandóak áldozatot hozni a fensőséges eszményekért. Monticello bölcse egész egyszerűen nem látta be, hogy honfitársait nem az elvekhez való a végtelenségig kitartó ragaszkodás, hanem saját önös, önző gazdasági érdekeik vezérlik. A népnek igenis szüksége van a bölcs vezetőkre, akik a közérdeket szem előtt tartva képesek sikeresen vezetni az országot a lehető legtöbb polgár hasznára. A bölcs vezetők érkezése azonban sokszor csak a szerencsén múlik.

„teljes megnyugvás a többség döntésében, a köztársaságok tartópillérében, mely ellen fellebbezni csak erőszak alkalmazásával lehet, mely erőszak a zsarnokság lételeme és szülőatyja;”

Jefferson megválasztásának körülményeit, az elnökválasztási kampányt felfokozott izgalmak övezték. A többség döntésében való megnyugvás ugyanakkor békét és biztonságot garantál minden választás után az adott demokratikus országban és lehetőséget arra, hogy a kormányzat nyugodtan láthasson munkához. Természetesen ez csak abban az esetben történhet így, ha a nép általi választás joga a maga tisztaságában érvényesült, a szavazáson nem történtek visszaélések, csalások. Amennyiben mind a győztes, mind a vesztes fél elfogadja a szavazás eredményét, akkor beindulhat az új kormányzat működése és ez az, ami a köztársaságok tartópillérét jelentik. Az alapjuk a nép választáshoz való joga és a választásuk eredményének mindkét félre való kötelező ereje, de a tartópillérük az, hogy a nép választáshoz való jogát és a nép általi választás eredményét mind a többséget, mind a kisebbséget szerzett jelölt elfogadja. Egy tiszta választás eredménye ellen fellebbezni valóban csak erőszakkal lehet, amely ilyen helyzetekben mindig többet árt, mint használ. Egyrészt a közbiztonságot és a közrendet, az állampolgárok nyugalmát nagyon súlyosan megzavarja, ami mind az állam megfelelő, sikeres és hatékony működését, mind az emberek boldogulását hátráltatja, akadályozza, másrészt egy fiatal demokrácia esetében megváltoztathatja a külföldnek az adott államról alkotott véleményét. Akár gyengeségét is felfoghatják, ami a fiatal Egyesült Államok esetében akár külső támadásokra, katasztrofális következményekre, is vezethetett volna. A demokráciák a többség uralmán és ugyanakkor a kisebbség tiszteletén alapulnak; a zsarnokság az, amely erőszakban fogan és csak az erőszak eszközeivel tudja a hatalmát, az akaratát érvényesíteni. A katonaság kérdése ilyen tekintetben nagyon érdekes. Az államnak, minden államnak rendelkeznie kell jól kiképzett és jól felszerelt katonasággal, amelyre külső fenyegetés esetén és kivételes esetekben, szigorú szabályok között, amikor a belső helyzet már tarthatatlanná vált és a közrend és a közbiztonság súlyosan veszélyeztetett és a belső erők tehetetlenek, bátran és biztonsággal rá lehet bízni az ország védelmét, a béke helyreállítását. A katonaság túlzott hatalma és önállósodási törekvései azonban ugyancsak veszélyesek lehetnek.

„egy jól fegyelmezett milícia, mely békeidőben és egy háború kitörésekor a katonaság megszerveződéséig legjobb támaszunk;”

A tagállami milícia gondolata egyrészt összefügg Jeffersonnak a tagállamok jogait támogató, a szövetségi kormányzat helyett a tagállamokat előtérbe állító és megerősíteni törekvő szemléletmódjával, ugyanakkor Jefferson korában egyáltalán nem volt érthetetlen elgondolás. Habár elnökké való megválasztásakor az Amerikai Egyesült Államok még messze volt mai kiterjedtségétől, azonban nem rendelkezett túlzottan nagy létszámú hadsereggel és hadihajója sem volt sok, a támadásoknak azonban, mind Délről, a spanyol gyarmatbirodalom közép-amerikai területeinek a saját tagállamaival határos részéről, mind Északról, az angol gyarmat, Kanada felől folyamatosan ki volt téve. Az állami milíciák megszervezése és megerősítése valóban elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy egy gyors, váratlan külső támadás esetén legalább addig fel tudják tartóztatni az ellenséges haderőt, amíg a szövetségi hadsereg oda nem ér. Ezek a megerősített tagállami milíciák ugyanakkor veszélyt is hordoztak magukban. Egy föderális berendezkedésű államban tagállamok önállósodási törekvéseit ugyanis nagyban elő tudja segíteni az, ha tudják, hogy van egy jól szervezett, saját „magánhadseregük”, amely támogatni tudja önállósodási törekvéseiket. A jól szervezett állami milíciákhoz kapcsolódó szabad fegyverbirtoklás és fegyverviselés joga egyébként az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának első Tíz Kiegészítéseként elfogadott Jognyilatkozat II. cikkben ugyancsak megtalálható. Jefferson valóban támogatta a népnek a fegyverek birtoklásához és viseléséhez való jogát, azonban csak annyiban, amennyiben az egy jól szervezett tagállami milícia felépítéséhez szükséges. A milíciára Jefferson szerint pedig azért volt szükség, hogy az esetleges külső támadások esetén a szövetségi hadsereg megérkezéséig se legyen védtelen az adott tagállam. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a népnek a tagállami milícia felépítéséhez szükséges mértéken túl is joga lenne szabadon fegyverrel élni. Az ezzel ellentétes álláspont Jefferson gondolatának a teljes félreértelmezése. Jefferson ugyan hitt a szabad, önálló kisbirtokosok ideájában, azonban úgy vélte, hogy biztonságukról nem feltétlenül maguknak, hanem az államnak kell gondoskodnia, amelynek egyébként is feladatául szabta egyik elvében, hogy biztosítsa a közrendet és a közbiztonságot és védje meg az Egyesült Államokat és annak népét mind a belső konfliktusok, mint a külső támadások esetén. A kisbirtokos, a földműves farmer is csak annyiban tarthat, illetve viselhet fegyvert, amennyiben arra a milíciában való részvétele érdekében szüksége van. Egyébként nem.

„a polgári hatalom fensőbbsége a katonaival szemben;”

A katonaság, vagy esetleg egy katonai vezető hatalma megnövekedésének veszélyével Jefferson is tisztában volt. Ezen elvét valószínűleg a régmúlt idők pl. Caesar uralomra jutásának története, és az akkori jelen történései ihlették, hiszen Európa akkoriban Napóleon korát élte. Az államnak, a polgári kormányzatnak ellenőrzése alatt kell tartania minden államban a katonáságát, az elnök főparancsnoki tisztje megkérdőjelezhetetlen, a katonaság nem kezdhet önálló akciókba, csak azt és csak úgy teheti meg, amire és ahogyan a polgári kormányzattól parancsot kapott. Olykor egyes tábornokok ezt semmibe vették, pl. Monroe elnök idején a később ugyancsak elnökké választott Jackson tábornok, hol nem volt hajlandó feloszlatni a hadseregét, hol a központból érkezett parancs saját értelmezésével foglalt el bizonyos területeket. De ezekből az esetekből általában nem származott kára az Egyesült Államoknak, pl. Jackson tábornok önkéntes hódítása után az Egyesült Államok előnyösebb helyzetben tárgyalhatott a spanyolokkal Florida, az egykori spanyol gyarmat megvételéről. Viszont ezeknek a ritka eseteknek a későbbiekben határt szabtak, igaz egyes nagy katonaegyéniségek, mint pl. Douglas MacArthur a későbbiekben is túllépték olykor mind a belföldi, lásd. MacArthur tábornoknak Hoover elnöksége idején a juttatásaikért a fővárosba vonuló veteránok telepei elleni erőszakos és kegyetlen fellépését, mind a külföldi műveleteik során, ugyancsak MacArthur nevét lehet felhozni példaként, aki a koreai háborúban a kínai beavatkozás után akár világháborúvá is hajlandó lett volna kiterjeszteni a háborút és már az atombomba bevetését javasolta, a parancsnokságtól érkező utasítok kereteit, mert egy jól működő, biztonságos demokráciában a katonai vezetők nem dönthetnek tetszésük szerint a katonai műveletek mikéntjéről, ez ugyanis akár magát a demokráciát, az állam működését veszélyeztetné. Természetesen az sem mindegy és gyakran csak az adott ország szerencséjén múlik, hogy a hatalmat a katonái erejével magával ragadó katonai vezetőnek mik a hosszú távú céljai, magának akarja-e bebiztosítani az állam vezetőjének pozícióját, vagy amint megnyugodtak némiképp a kedélyek visszaadja az állam vezetését a polgári erőknek. Ez többnyire az adott katonai vezető jellemén és gondolkodásmódján múlik, azon, hogy a demokratikus vagy a diktatórikus elvekhez vonzódik-e a lelke mélyén. Az pedig, hogy éppen aktuálisan a hatalomra tört katonai vezetőnek milyen a demokratikus beállítottsága a legtöbbször a véletlenen, az ország vakszerencséjén múlik.

„takarékosság a közkiadásokban, hogy a dolgozó ember ne te terheltessék meg túlzottan;”

A közkiadásokban való takarékosság ugyanahhoz az elvhez tartozik, amely szerint Jefferson a szövetségi kormányzat csökkentését, a tagállamokra való nagyobb hangsúly helyezését és a szövetségi szabályzat korlátozását tervezte első elnöki ciklusa elején. Ez a gondolat utódai fejében egészen a XX. század első feléig élt, mint magától értetődően követendő, minden megkérdőjelezés és kétség vagy kétely nélkül igaznak elfogadott, Amerika harmadik elnökének korától fogva adott és hozzá kötődő, mindig a rá történő hivatkozással betartott és szinte misztifikált szabály, sőt olykor még napjainkban is újra szárnyra kel a washingtoni Ovális Irodában a minimális kormányzás hangjának madara, ha változik a politikai széljárás és délről kezd el fújdogálni (általában végső soron egyébként az eredetileg meghirdetettnél éppen ellenkező eredményre, a kormányzat minisztériumi szint alatti széleskörű kiterjeszkedéséhez vezetve). Jefferson ugyanis abban hitt, hogy az Egyesült Államoknak a kisbirtokos földművesek, a farmerek köztársaságának kell válnia, amelyben az egyének saját munkájukból és erejükből boldogulnak, törekednek a boldogságra, míg az állam sem nem támogatja őket, sem nem nehezíti meg az életüket túlzott adóztatással. Sőt Jefferson álláspontja az volt, hogy egyenesen az a legjobb kormányzat, amely a legkevésbé avatkozik meg a nép életébe. Az öngondoskodás gondolata sokáig tartotta magát az amerikai társadalomelméletben és a politikai gyakorlatban, miszerint az államnak nem támogatnia kell a polgárait, hanem lehetőséget kell nekik teremteni arra, hogy saját erejükből boldoguljanak, miközben nem sújtja őket felesleges és túl magas adókkal, azonban a nagy gazdasági világválság, amelynél nagyobb tragédiát a polgárháború óta nem tapasztalt az Amerikai Egyesült Államok beláttatta Franklin Delano Roosevelttel azt, hogy a puritán öngondoskodás és az állami távolmaradása a szociális problémáktól nem tartható, ha túlságosan sok ember éhezik és túlságosan magas a munkanélküliek száma. A New Deal óta már nem idegenkednek annyira az amerikai vezetők sem a társadalombiztosítás, a munkanélküli és egyéb átmeneti segélyek, valamint a szövetségi szinten, törvényben szabályozott nagyságú minimálbér, vagyis a jóléti juttatások és a XIX-XX. században kiépített európai, angol vagy német modellnek megfelelő jóléti állam bizonyos elemei átvételének gondolatától, igaz ezek mértékét és a kedvezményezettek körét időnként kisebb-nagyobb mértékben megnyirbálják – lásd. Reagan álláspontját a segélyen élő „naccságokról”. A szövetségi adókat valóban csökkentette, azonban a szövetségi kiadások lefaragása hosszabb távon nem volt sikeres.

„adósságaink becsületes törlesztése és a közbizalom szent fenntartása;”

Az Egyesült Államoknak még a függetlenségi háború idejéről maradtak adósságai. (A függetlenségi háború során, mivel az Amerikai Egyesült Államok jó ideig még nem is létezett független és így adósságot más országoktól felvenni képes államként a tagállamok vettek fel kölcsönöket annak érdekében, hogy tudják finanszírozni a háborút, a katonákat el tudják látni és élelmezni tudják őket, hogy fegyvereket és lőszereket tudjanak vásárolni. Amikor Washington első kormánya alatt Alexander Hamilton pénzügyminiszter felvetette, hogy a tagállamok államadósságot egységesíteni kellene a nemzeti egység érdekében egyetlen szövetségi államadóssággá, akkor ebbe Jefferson is beleegyezett, akinek az otthona, Virginia már kifizette a háborúban felvett adósságát cserébe azért, hogy a már akkor is délinek számító Virginia és az északi államok határán épüljön fel a szövetségi főváros.) Más államoknak egy ország iránt érzett bizalma sok okból meginoghat. Többek között azért is, mert nem törleszti időben felvett adósságait. Tudta ezt Jefferson is és a más nemzetekkel megkötendő, vagy akkorra már meg is kötött barátságokat nem akarta azzal kockára tenni, hogy az Egyesült Államok elmarad vagy késedelembe esik az államadósságának törlesztésével.

„a mezőgazdaság és a kereskedelem, minthogy ez az előbbi szolgálója, támogatása;”

Az ipar támogatásáról nem beszélt Jefferson a beszédében. Jefferson egy déli államból, Virginiából származott, ahol a mezőgazdaság mindig is jóval lényegesebb szerepet játszott az iparnál. Maga Jefferson is a mezőgazdaság nagy pártolója volt, egy ültetvényes és köztisztviselő fiaként már fiatalkorától fogva ismerte és szerette a vidéki életet. Nagyon erősen kötődött szülőföldjéhez és határozott meggyőződésé vált felnőttkorára, hogy még ha nem is ültetvényesként, de egy átlagos család megélhetését biztosító föld tulajdonosaként minden ember elérheti a boldogulást. Jefferson úgy vélte, hogy Amerika jövőjét a kisbirtokos, becsületes, dolgos földművesek jelentik, akik elég önállóak és önellátóak ahhoz, hogy megfelelő távolságtartással szemlélve a politikai viszonyokat és mérlegelve a vezetőjelöltek tulajdonságait és adottságait, adókedvezmények vagy kedvezmények útján egyik politikai csoportnak sem lekötelezve képese válnak majd a választásokon megfelelő döntést hozni és megfelelő idő elteltével képesekké válnak majd önmaguk is a közhivatalok betöltésére. És amikor a nép majd ténylegesen kezébe veszi a választások eldöntését, akkor majd olyan önzetlenül, tisztességesen és olyan becsületesen fog viselkedni, amennyire csak a Gondviselés kegyeltjeitől elvárható, akiknek Isten még a maga jóságában egy új hazát is adott, ahol kivívhatták szabadságukat és amennyire azt Jefferson illúzióban maga elé képzelte. Azonban amikor a nép szélesebb rétegei valóban elkezdtek beszivárogni a demokrácia és az államigazgatás berkeibe, távolról sem bizonyultak annyira önzetlennek, becsületesnek és tisztességesnek, egy szóval emelkedettnek, amennyire azt Jefferson megálmodta. Jeffersont ez idős korában rendkívül elkedvetlenítette, alapvető elveit azonban teljesen soha nem adta fel.

„a visszaélésekről való információk és vádak a közértelem ítélőszéke elé állítása;”

Ennek az alapelvnek a megfogalmazása ugyancsak Jefferson korával magyarázható. A visszaélések alatt érthette a választási hadjáratban elkövetett egyes kétes kampányfogásokat, amelyek nagy kárt okoztak a jelöltekről a társadalom alkotta képben, de akár arra a különös lépésre is, amelyre John Adams szánta el magát, amikor a szégyenletes kudarcként megért választási veresége után, az utolsó pillanatban 26 bírósági kerület élére még federalista, a saját pártjához kötődő bírákat nevezett ki, akiket éjféli bíráknak is neveztek, utalván arra, hogy Adamas utolsó elnökként eltöltött percében írta alá kinevezési okmányaikat. Egyébként Jefferson kormányzata az előző elnöki időszakban végrehajtott federalista intézkedések java részét minden további nélkül érvényben tartotta; a valóban az Egyesült Államok Alkotmányába foglalt jogokat sértő (a törvénybe a lázítás ellen foglalt rendelkezések vonatkoztak erre) és az állampolgárság megszerzéséhez szükséges időtartamot is felemelő (a törvénynek az idegenek jelentette veszély elleni fellépést célul kitéző rendelkezései) idegen és lázítási törvények kivételével, amelyeknek a hatályát nem újították meg, akkor még érvényben lévő rendelkezéseit is visszavonták. Ezek a rendelkezések rendkívüli ellenállást váltottak ki az amerikai társadalomban, köszönhetően többek között Jeffersonnak is. De egyébként az új republikánus kormányzat nem változtatott az elődje által elfogadott rendelkezéseken.

„vallásszabadság;”

Jeffersonnak a szívügye volt a vallásszabadság, legjelentősebb törvényét is a vallásszabadság védelmében írta. Teljesen érthető, hogy miért szerepelteti az elnöki ciklusa kezdetén elmondott beiktatási beszédében a jövendőbeli kormányát vezető elvek között. Mai szemmel nézve különös és nehéz megérteni, hogy miért volt ez az akkori Amerikában ennyire fontos és érzékeny kérdés. Pedig a középkorban és még az újkorban is Európában embereket öltek meg pusztán csak azért, mert nem voltak hajlandóak elfogadnia a többséginek kikiáltott vallás hit- és/vagy tantételeit. A vallás a szellemhez és a lélekhez kötődik. A szellem szabadsága pedig mindennél fontosabb volt Jefferson számára. Ezért is tekinthette a vallásszabadságot ennyire fontosnak és természetesen még azért, mert azzal is tisztában volt, hogy őseinek azért kellett elhagyniuk egyszer az otthonukat, mert nem voltak hajlandóak a saját, az államilag elfogadottól és támogatottól eltérő vallásukról lemondani. Az új haza választása az első telepesek túlnyomó többsége számára a valóságban kényszerválasztás volt. A XXI. századból visszatekintve különös, hogy miközben Jefferson a vallásszabadságot az emberiség ilyen kiemelkedő értékének tartotta, a rabszolgaság, a bőrszín szerinti megítélés, egyes embereknek pusztán a származásuk és a bőrük színe alapján mozgó, beszélő munkaeszköznek, tulajdonnak, egyszerű dolognak tekintése, sőt tartása nem zavarta. Igaz, Jefferson nem bánt embertelenül a rabszolgáival, de egyes honfitársai mind az ő korában, mind a halála után igen. A rabszolgaság intézménye egy felvilágosult elme számára nehezen lehetett érthető, mégis talán választ találhatunk arra a kérdésre, hogy Jefferson miért nem kelt ki a rabszolgaság ellen azzal, ha felidézzük a rabszolgaság akkora már sok száz évre visszanyúló történetét. Az ókori Rómában a rabszolgaság egy teljesen természetes intézmény volt és mivel az ókori Róma virágkorát sokan a nyugati civilizáció csúcsának tekintették, így a rabszolgaság „erkölcsi” alapjait sem volt túlzottan nehéz megtalálni. Európában nem volt szükség rabszolgákra a középkorban. A nehéz, kétkezi munkát elvégezték a jobbágyok, majd a szolgák, akiknek jogfosztott állapotuk sokban hasonlított az amerikai kontinensen gyökeret vert rabszolgaságra. Az Egyesült Államok a szabad farmerek a saját kisebb birtokaikon nem igazán alkalmaztak rabszolgákat, egyrészt pénzük sem volt rájuk, másrészt a munkát a földjeiken még ők maguk is el tudták végezni. A gazdag ültetvényesek azonban hatalmas birtokaikon már nem hajthatták szolgaságba mg elszegényedett honfitársaikat sem, hiszen minden amerikai egyben szabad, öntudatos polgár, így a szabad nép tagja volt. Egy szabad polgárt pedig nem lehetett szolgává tenni. Így a nagy ültetvényesek, akik már nem lettek volna képesek és talán hajlandóak sem a saját földjeiken felmerülő munkát, főleg a gyapottermeléssel járó tevékenységeket elvégezni, és akiknek pénzük is volt rabszolgákat vásárolni, már jóval az Egyesült Államok megszületése előtt a rabszolgák munkaerejéhez fordultak. Nem szabad elfelejteni, hogy a rabszolgaság nemcsak az angol gyarmatokon, de a spanyol és a portugál gyarmatokon is mindennapos volt, a nagy rabszolga-kereskedők a portugál hajóson voltak, akik a rabszolgák iránti vágyat minden európai érdekeltségű földterületen kielégítették. Azonban azt is tudjuk, hogy habár maguk az Alapító Atyák, a legnevesebbek is szinte kivétel nélkül rabszolgatartók voltak, még George Washington is, Amerika Atyja azonban nem volt kegyetlen a rabszolgáival és végrendeletében úgy rendelkezett, hogy szeretett felesége halála után minden rabszolgája szabaduljon fel. Maga Martha Washington is még életében felszabadított több rabszolgát felszabadítottak és halála után valóban a Washington család összes rabszolgája szabad lett. Ezek az esetek azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy egészen a XIX. század közepéig még az értelmiségi és a vagyoni elitek körében sem tudott a rabszolgaság-ellenes gondolat annyira természetessé válni, hogy még akár a déli, a rabszolgaság mellett következetesen kiálló államokkal való szakítást is vállalva elnökké válasszanak egy olyan személyt, akinek a pártja célul tűzte ki, nem a rabszolgaság felszámolását, csak a rabszolgaság terjedésének megakadályozását (a déli államok ugyanis előre kinyilvánították, hogy ha az északiak megválasztják Abraham Lincolnt elnöknek, akkor kilépnek az Unióból – a déli államokat ugyanakkor nem elsősorban a rabszolgaság fenntartásának, vagy eltörlésének kérdése zavarta, bár a leglátványosabban ebben a kérdésben ütközött álláspontjuk az északiakkal; inkább az frusztrálta őket, hogy bármennyit is áldoznak gazdaságuk fejlesztésére, egész egyszerűen sehogyan sem képesek az északi, iparos államok gazdasági, kulturális és politikai előnyét behozni; tudták, hogy ahogy Észak a gazdaság szférájában átvette a vezető szerepet, úgy előbb-utóbb a politikaiban is át fogja venni és akkor több, mint valószínű, hogy az északi gazdasági, kulturális és társadalmi modell fog meghatározó válni az egész Amerikai Egyesült Államokban; hogy bár valamilyen mértékig meg fogják tudni majd védelmezni hagyományos kisvárosi, elzárkózó, mezőgazdasági életmódjukat – ez sikerült, hiszen még a XIX. század végén és a XX. században is ismert volt ez az életforma, amelyben Truman elnök, sőt pár évtizedekkel később még Johnson elnök, a déli származású felvilágosult, igazi társadalomreformer, már demokrata párti elnökök (a Dél valóban nem kerülte el, hogy Észak örökre, végérvényesen, alapjaiban megváltoztassa(!), még ha ez a változás a XX. század második felére, de főként a XXI. századra, egyelőre még kérdéses időre, rögzülni látszó államok szerinti pártszimpátiák alapján jelenleg elhalványulni is látszik, igaz ebben a pártok időközben bekövetkező a szélsőséges liberalizmus, ill. konzervativizmus irányába történő eltolódásai, de mindenekelőtt azok elveinek, nézeteinek, értékeik kihangsúlyozott elemeinek megváltozása is szerepet játszik) maguk is felnőttek, sőt maradványai mind a mai napig megtalálhatók az egykori Konföderáció tagállamainak kisvárosaiban -, de mégis társadalmi berendezkedésük végzetes változásokon fog majd átmenni, sosem lehet már a jövőben olyan, mint amilyen a XIX század közepén volt, és legfőképpen az északiak bizonyosan szövetségi szinten is érvényesíteni fogják az északi államokban a többség támogatását élvező rabszolgaságellenes, abolicionista nézeteket). Franciaországban, a modern emberi jogok hazájában, az emberi egyenlőség eszméjét, amint lehetőségük adódott megszabadulni a középkori társadalmi rendszer maradványaitól, a királyság és a császárság minden formájától, komolyabban vették, az emberek között a bőrszín szerint nem tettek különbséget, amit nagyon jól mutat pl. a francia társadalom mostani szó szerinti sokszínűsége, ami nemhogy gyengítené bármelyik társadalmat, hanem inkább erősíti azt, mert erősíti az emberekben az elfogadás, az emberek közötti különbségek természetesnek vétele és tiszteletben tartása, támogatása érzését. És egy társadalom annál erősebb, minél több elemből építkezik. Ameddig vannak néhány alapelvek, amelyekben mindenki egyetért, pl. a közös hazához való hűség, a szabadság és ebből következően a demokrácia tisztelete, valamint az emberi jogok, mint mindenki megillető természetes adottságok elismerése, addig az emberek képességei és tehetségei, valamint az általuk képviselt politikai, vallási vélemények közötti eltérések csak erősítik az adott államot. Amerikában erre a többség csak hosszú idő elteltével jött rá, sokan még mind a mai napig vitatják ezen elvnek az igazát. Pedig a szabadság egy olyan érzés, amit nem lehet kézbe venni, nem lehet kifaragni, megfesteni, talán még csak szavakba sem lehet foglalni. Mégis ez az az érzés, amelyért már olyan sokan, olyan sokszor, olyan sok pontján a Földnek adták az életüket. Ahhoz képest, hogy mennyire megfoghatatlan, a szabadság valahogy mégis mindenki értelmes embert rabul ejt, aki csak egyszer is találkozott vele. Talán az állatvilágból hozott ösztönünk az, amely arra ingerel minket untalan, hogy szabaduljunk az elnyomás alól és megharcoljunk a választás lehetőségéért. Mert a szabadság ezt jelenti, a választás, a döntés jogát. Ez az egyetlen dolog, ami miatt az „Amerika-eszmény” annyira magával ragadja a gondolkodó és szabadságra vágyó, szabadságszerető embereket az egész világon, mind a mai napig. Az Amerika-eszmény egy dolgot ad az embereknek; reményt, a jobb élet reményét. És a remény legalább olyan erős hatást tud kiváltani az emberekben, mint a szabadság érzése. A remény hihetetlen erővel és kitartással, hittel képes felemelni azokat, akik már éppen elbuknának és elképzelhetetlen tettekre sarkallhatja őket. Éppen mint a szabadság iránti vágy. A demokrácia, amelyben az emberi tapasztalatok szerint a legnagyobb mértékben képes az ember szabadság iránti vágya kiteljesedni, hiszen tulajdonképpen a lehető legtöbb ember szabadságát megvalósító kormányzati, államvezetési rendszer iránti vágy hívta életre jó pár száz évvel ezelőtt, is a választás a döntés gondolatára épül, hiszen a szavazások alkalmával, amik nem a demokrácia ünnepét jelentik, hanem a demokrácia lüktető vérkeringését az emberek nem tesznek mást, mint választanak, mint döntést hoznak a számunkra kínált személyek, politikai elképzelések között. Hiszen tulajdonképpen maga az emberi élet sem más, mint választások, döntések sorozata. Jefferson deista beállítottsága, miszerint Isten a Teremtés után már nem írja elő előre a földi élet alakulását, hanem az embereknek bízza a saját sorsukkal való rendelkezést, a saját döntéseik meghozását. A döntések közé tartozik az is, hogy a nép választáshoz való jogával élve, eldönti azt, hogy ki vezesse az országát. Ez a választáshoz való jog az, ami beleivódott az amerikai társadalom szellemébe. Még hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, mire Jefferson korának demokráciájától eljutott az Amerikai Egyesült Államok a nép demokráciájának ma ismert formájához, ahol minden amerikai, legyen férfi, vagy nő, bőrszíntől és származástól függetlenül részt vehet, ha akar az ország vezetőinek megválasztásában (még ha a kijelölés értelemszerűen továbbra is a pártok tagjainak privilégiuma) és így annak sorsának meghatározásában. A nép, az egyszerű emberek már Jefferson idejében elkezdtek beszivárogni az államigazgatásba, a legjelesebb alak a meglehetősen szerény származású Andrew Jackson felemelkedését először a katonai ranglétra, majd az államigazgatás és a politikai hierarchia csúcsára. Igaz, a nép hatalomhoz jutása után tanúsított viselkedése nem egyezett Jefferson illúzióival. Jefferson egész életében olyan vezetőkről és olyan népről álmodott, amelynek tagjai, ha elég felkészült rá, olyan önzetlen, saját anyagi és személyes érdekeit a közérdek érdekében háttérbe szorító, hazájuk iránt felelősséget viselő tisztességes és becsületes állami tisztviselőkké, köztisztviselőkké válnak (egyébként a tisztességesség és a becsületesség tekintetében az elit köreiből kikerülő közszolgák is hagytak kívánnivalót maguk után), ez az álom azonban nem vált maradéktalanul valóra. Jefferson elveinek ellentmondva, már elnöksége idején rá kellett ébrednie, hogy honfitársai saját önző, önös érdekeiket fontosabbnak tartják a dicső eszméknél. De a nép tanulékony, ami nem árt, hiszen a népnek, akárcsak a vezetőinek ahhoz, hogy a demokrácia minél tökéletesebben működhessen, folyamatosan miközben kialakítja, megváltoztatja annak mechanizmusát, játékszabályait, folyamatosan tanulnia is kell azokat. Maga a demokrácia valójában a gyakorlatban született meg és csak a gyakorlatban tud tökéletesedni. A demokrácia felelősséget követel meg az azt felépítő és működésben tartó emberektől, amely felelősséget van polgár, aki gyorsabban, van, aki lassabban, és van, aki teljességgel, vagy egyáltalán sohasem tudja megtanulni; csak beleszületik, de nem érti, hogy hogyan miként működik és talán még az értékét sem tudja megérteni; csak akkor döbben rá, vagy még akkor sem, hogy mekkora érték demokrácia, ha már elveszítette. A demokráciát csak felelősségteljes emberek tudják működtetni és csak azok tudják azt megfelelően értékelni. Demokráciában sem garantált a siker minden ember számára, de az annak eléréséhez szükséges lehetőségnek mindenkinek adottnak kell lennie. Ez a demokratikus társadalom idillje, amelyet még az Amerikai Egyesült Államokban sem sikerült a lehető legnagyobb mértékben megvalósítani (az idill maradéktalan megvalósulása ugyanis a demokráciaelméletben lehetetlen; olyan, mint a teljes foglalkoztatottság megteremthetetlenségének tétele a közgazdaságban). Egy felnőtt, felelősségteljes társadalom kialakulása azonban hosszú időbe telik. Az alap az emberek szabadságszeretete, amelyért áldozatokat is hajlandóak hozni. Ezt az amerikai nép már a függetlenségi háborúban bizonyította, amely háborús hősök emléke a későbbi generációk számára is például szolgált. Így hosszú évtizedek alatt, többek között elsősorban az Unió egységéért, valamint az emberi egyenlőség demokratikus elvének érvényesítéséért vívott véres, rettenetes emberi és anyagi áldozatokat követelő polgárháború árán, kialakulhatott az az különbségek elfogadásán alapuló társadalom, amelynek tagjai már a demokrácia és a szabadság tiszteletében nőhetnek fel és így azokat természetesnek és mindenek felett álló értéknek tekintik. A demokratikus intézményrendszer alá így épült ki száz évek árán a demokratikus társadalom. Az Egyesült Államok a maga nemében valóban egyedülálló az egész világon, abban a tekintetben, hogy megszületése óta demokratikus rendszere sosem ingott meg, ami a leginkább Abraham Lincolnnak köszönhető, aki még a polgárháború tombolása között sem volt hajlandó trükkös eszközökhöz nyúlni annak érdekében, hogy megkönnyítse saját újraválasztását. Fontosabbnak tartotta a demokratikus elvek érvényesülését, mint saját hatalmának megtartását. Nagyjából ennyit tesz államférfinak lenni. A szabadság, amely annyira összekapcsolódott az amerikai értékekkel, hogy lehetetlen elválasztani azoktól éppen a benne rejlő lehetőségek, a választási, a döntési szabadság és többek között az ezekhez kötődő vállalkozás szabadsága az, amely mind a mai napig annyira csábítóan hat a más nemzetekhez tartozókra. A szabadság, amelynek az érzete, ha egyszer valakit megragadott, azt már soha többé nem ereszti. A polgári kormányzatot sokan csak kísérletnek tekintették megszületésekor külföldön. Nehezen hitték el, hogy egy ekkora országban is hosszabb távon fenntarthatók a köztársasági eszmék anélkül, hogy egyeduralmi elfajulások ütnék fel a fejüket. Először Abraham Lincoln bizonyította be, hogy a kísérlet többé már nemcsak kísérlet volt, hanem egy működő alkotás, de Lincoln halála után 149 évvel is bátran kijelenthető, hogy a kísérlet sikerült, mivel az Amerikai Egyesült Államok 227 éves fennállása óta egyszer sem ingott a köztársaság, egyszer sem merült fel, komolyan még a gondolata sem annak, hogy feladják köztársasági elveiket egy egyeduralom bevezetése érdekében. Ez fantasztikus teljesítmény, amit túlnyomó részben az segített elő, hogy a hatalommegosztás elméletét a köztársaságra nézve tökéletesen biztonságos módon alkalmazták át a gyakorlatra az Alkotmány szövegezői. Ez teszi ezt a dokumentumot egyedülállóvá a világon. Jefferson ideája egy olyan Amerikáról, amelyben az emberek szabadon, a lehető legkevesebb állami kötöttséggel, szabályozással vagy akár külső, állami segítséggel élhetik életüket a XX. század első felére semmivé foszlott. Jefferson úgy vélte, hogy az a legjobb kormányzat, amely a legkevésbé avatkozik bele az emberek életébe. Monticello bölcse szerint a kormányzat egyedüli dolga az, hogy biztosítsa a közbiztonságot és a közrendet, a békét mind a határokon belül, mind azokon kívül, hogy elhárítsa mind a kívülről érkező támadások, mind a belső konfliktusok jelentette veszélyeket, így biztosítva a polgárok számára egy szabad, az államtól és annak juttatásaitól, ill. szabályaitól független, önálló, önellátó élet folytatásának lehetőségét. Ez a szemlélet egészen a nagy gazdasági világválságig és Franklin Delano Roosevelt fellépéséig tartotta magát. Franklin Roosevelt fellépése éppen olyan forradalmi hatásokkal járt, mint egykoron Jefferson gondolkodásmódjának elterjedése. A New Deal egy olyan program volt, amellyel az állam, túllépve a jeffersoni ideákon, az Amerikai Egyesült Államokban korábban sosem látott módon vállalt szerepet az emberek életében (igazi már Theodore Roosevelt is kísérletezett bizonyos munkásvédelmi törvények bevezetésével, de az áttörést az amerikai szemléletben a gazdasági világválság és Franklin Delano Roosevelt programja hozta meg). Nemcsak a társadalombiztosítás, a balesetbiztosítás bizonyos elemeinek, a munkaidő és a munkakörülmények szabályozásával, hanem az egész gondolkodásforma, az amerikai szemlélet átalakításával, amelyet nagy általánosságban mára minden amerikai elfogadott, igaz az szociális ellátások formáinak, mértékének és kedvezményezetteinek körének kérdésében mind a mai napig jelentős különbségek vannak a Republikánus Párt és a Demokrata Párt között. Egyértelműen a Demokrata Párt, FDR utódjai sokkal nagyobb mértékben tették magukévá a New Deal eszméit és sokkal szélesebb körben érvényesítenék azokat, mint a republikánusok. Azonban az a tény kétségtelen, hogy Franklin Delano Roosevelt és kormánya törvényhozási teljesítményével örökre megváltoztatta az Amerikai Egyesült Államokat, amelyet még politikai ellenfeleinek is el kellett fogadniuk.

„sajtószabadság és személyi szabadság a habeas corpus oltalma alatt, valamint szabadság a pártatlanul összeállított esküdtszék előtti tárgyaláshoz.”

Az Amerika Egyesült Államok Alkotmánya eredetileg nem tartalmazott semmilyen rendelkezést az emberi jogokról, hacsak a nép általi választás jogának az Alkotmány egészén átfutó, annak lényegét és szellemiségét adó folyamatos megbúvó, hangadó jelenlétét nem nézzük. A Jognyilatkozatnak elnevezett első tíz Alkotmány-kiegészítés csak később került elfogadásra. A vallás- és a sajtószabadság a legfontosabbnak tekintett I. Cikkben találhatóak (Jefferson kiemelten kezelte, kiemelkedő, különleges jelentőségűnek tartotta a vallásszabadságot, feltehetően ezért foglalta kormánya elvei között egy külön pontba). A habeas corpus oltalma alatti személyi szabadsághoz, valamint a pártatlanul összeállított esküdtszék előtti tárgyaláshoz való jogok ugyancsak megtalálhatóak az amerikai Jognyilatkozatban. Az Alkotmány első tíz kiegészítése 1791-hez kötődik tíz évvel azelőtt kerültek be az Alkotmányba mielőtt Jefferson elfoglalta volna az elnöki széket. Jefferson még 1801-ben is fontosnak tartotta, hogy külön kihangsúlyozza a számára legfontosabb emberi jogok érvényesülése elősegítésének célját, kormánya elveiből kettőt is azoknak szentelve. A sajtószabadság Jefferson szemében játszott kiemelkedő jelentősége már megnyilvánult abban, hogy amikor az Adams kormányzat a háborús helyzetre hivatkozással megszavaztatta a törvényhozással az idegen és lázítási törvényeket, amelyek pontosan a sajtószabadságot támadták volna a legerőteljesebben, mivel akár börtönbüntetéssel, de legalább pénzbírsággal rendelték büntetni azokat, akik a kormányt, annak intézkedéseit vagy annak tagjait bírálják (erre utalnak a törvénynek a lázítás elleni rendelkezései), akkor Jefferson volt az egyike azoknak, akik a legélesebben bírálták a kormányzatot ezen törvények miatt és nemcsak politikai számításból, hanem polgári kötelességből is (Jefferson el is érte, hogy Kentucky nyilvánítsa alkotmányellenesnek a törvényeket – Madison ugyanígy járt el Virginiában –, aminek azonban hosszú távon az Unióra nézve szörnyű következményei lettek, mivel a déli államok előszeretettel hivatkoztak az idegen és lázítási törvényeket alkotmányellenesnek kimondó határozatokra, amikor az északiakkal a rabszolgaság okán kiéleződő és lassan a robbanáspontot elérő vitáik során – miközben egyre elkeseredettebben küzdöttek annak érdekében a déliek, hogy fel tudjanak zárkózni az északiakhoz társadalmi és gazdasági tekintetben – azon álláspontjukat hangoztatták, hogy a tagállamoknak joguk van dönteni egyes szövetségi törvények, pl. egyes szövetségi adókat kivető törvények alkotmányosságának kérdésében. Talán ez a hivatkozás még Jeffersonnak is tetszett volna, de az Unió szempontjából, ha elfogadják ezt az érvet, az végzetes lehetett volna.) (Ezekkel a törvényekkel egyébként megemelték az állampolgárság megszerzéséhez szükséges, az Egyesült Államokban eltöltendő idő tartamát is, erre vonatkoznak a törvénynek az idegenek elleni rendelkezései.) Jefferson azok közé az amerikaiak közé tartozott, akik hozzájárultak ahhoz, hogy a felvilágosodás gondolkodóinak az emberi jogokról alkotott eszméi szélesebb körben ismertté váljanak az amerikai társadalomban, és hogy egyszer és mindenkorra kitörölhetetlenül beleivódjanak az amerikai szellembe. Ezek a jogok azok, amelyek minden amerikai polgárt már az Amerikai Egyesült Államok megszületése óta megilletnek, amiket senki nem vehet el tőlük. Igaz, hogy kezdetben csak egy szűk réteg, a fehér férfiak élhettek velük maradéktalanul, de ahogy a társadalom elkezdett felnőtté válni, ahogy a nők, az afrikai amerikaiak és az őslakos amerikaiak is ráébredtek saját polgár mivoltukra ezek a jogok valóban elkezdték védelmük alá vonni az Amerikában élő összes embert. (Ugyanakkor az roppantul érdekes, hogy míg az afrikai amerikaiak polgárjogait ma már alkotmány-kiegészítés is védi, a női egyenjogúságról rendelkező kiegészítést még mindig nem hajlandóak ratifikálni.) A jogok azonban semmit sem érnek, ha az emberek nem tanulnak meg élni velük. Az Egyesült Államok ezt a tanítási folyamatot is egészen magas szintre fejlesztette már, kezdve a legelemibb iskolai oktatással. Ezzel a gyakorlattal maga Jefferson is elégedett lenne. Amerikában azonban a demokratikus társadalom, és így maga a demokrácia sem érte el még mindig az ideális állapotot – és ez esetben nem a demokrácia olykor szükségszerűen felmerülő zavarairól, tüntetésekről, elégedetlenségekről van szó, hiszen minden rendszerben, minden állami, politikai és társadalmi rendszerben felmerülhetnek olykor nehézségek a működés során; ezekkel mindaddig nincsen probléma, amíg magának a rendszernek az alapjait nem vonják kétségbe és nem veszélyeztetik. Az amerikai demokrácia kiépítésének munkája mindaddig nem tekinthető bevégzettnek, amíg a demokratikus társadalom megszületése a nők, a fekete afrikaiak és az őslakos amerikaiak egyenlő jogainak teljes mértékű biztosításával be nem fejeződik.

„Ezek az elvek alkotják azt a ragyogó konstellációt, mely a forradalom és reformok idején előttünk haladt és lépéseinket irányította. Nagyjaink bölcsességüket, hőseink vérüket áldozták ezek eléréséért. Ezeknek kell politikai meggyőződésünk hitvallását és a polgári oktatás szövegét alkotni, ezek a próbakövek, melyek próbára teszik azok szolgálatát, kik bizalmunkat élvezik, és ha tévedésből vagy veszély esetén eltávolodnánk tőlük, sietve irányítsuk vissza lépéseinket erre az útra, mely egyedül vezethet a békéhez, szabadsághoz és biztonsághoz.”

Jeffersonnak igaza volt abban, hogy az állam és az állampolgár viszonyában nem egészséges az, ha az állam túlhatalomra tesz szert. Franklin Deklano Rooseveltnek is igaza volt ugyanakkor abban, hogy a jeffersoni minimális állam ideája nem lehet működőképes akkor, ha túlságosan sok ember veszíti el önhibáján kívül a munkáját és így nélkülözésre, éhezésre kényszerül, mert a piac nem képes egy válság után elég gyorsan regenerálódni és az újonnan létrejövő vállalkozások útján az elvesztett munkalehetőségek helyett újak sem tudnak létrejönni. Jefferson eszméi amelyek túlélték a polgárháború szörnyűségeit, az újabb nagy nemzeti katasztrófa, a nagy gazdasági világválság során végzetes sérülést szenvedtek, helyüket átvették a New Deal elvei, amelyeknek FDR 12 évnyi elnöksége alatt elég idejük volt az amerikai gondolkodásba beszivárogni és ott gyökeret verni. Mindezek ellenére Jefferson érdemei elvitathatatlanok, hiszen az a társadalmi modell, amelyet ő maga megálmodott, ha nem is teljesen abban a formában, amelyre ő gondolt, sokáig tartotta magát az amerikai szemléletben, bizonyos eszméi mind a mai napig továbbélnek, főleg a déli államokban, a kis kormányzat ideájával pl. rendszeres előhozakodnak a republikánus politikusok, ha úgy tetszik ez a Republikánus Párt egyik állandó szólama, de végső soron kijelenthető, hogy inkább a két Roosevelt kiterjedt kormányzati szerepvállalásról szóló eszméi tették lehetővé azt, hogy Amerika, mint fejlett, demokratikus ország, a XX. században a világ vezető hatalmává, a nyugati szövetség legerősebb szereplőjévé váljon. A modern Amerikának inkább a két Roosevelt kiterjedt kormányzati szerepvállalásról szóló eszméire volt szüksége, mint Jefferson gondolataira. Theodore Roosevelt amerikai nagyhatalomról álmodott, ennek érdekében éppen úgy kiterjesztette az elnöki befolyást, mint a kormányzati részvételt a társadalom életében, Franklin Delano Roosevelt pedig nem tehetett mást, miután Hoover elnök ragaszkodott a kormányzat be nem avatkozásának elvéhez, amely a válság kezelése során kudarcot vallott, minthogy megpróbálkozik valami mással és bátran szembeszáll a régi jeffersoni elvekkel. Talán Jefferson nem is értett volna egyet azzal, hogy Amerika a világ vezető hatalmává akarjon válni, hiszen ismerjük nézeteit, miszerint a kereskedelmi kapcsolatokból származó nyereséget a lehető legnagyobb mértékben ki lehet aknázni, viszont szövetségre lépni egy nemzettel sem ajánlatos. Ma úgy tűnik, hogy miközben egyik párt sem vonja kétségbe azt, hogy Amerikának a világban betöltött katonai, kulturális, gazdasági és politikai vezető szerepét meg kell őriznie, minden egyéb kérdésben hevesen összecsapnak, mintha csak az egyik Jefferson, a másik FDR nevében lépne fel. Nem szerencsés az, amikor a politikai nézetek alapján olyan szigorúan kettészakad egy ország, ahogyan az ma Amerikában megfigyelhető. Nem létezik, hogy nincsen közös nevező. Jefferson vidéki, földműves, elzárkózó Amerikája mind a mai napig nem merült teljes mértékben a feledés homályába, és talán sosem fog. Meglehet, jobb is így, hiszen ezzel is emléket állítanak egyik legjelesebb politikusoknak. Jefferson meg volt győződve róla, hogy a saját kormányzatának lefektetett elvek voltak azok, amelyek a leghűebben visszaadják azokat a nagy célokat, amelyek a függetlenségi háború és az alkotmányozás idején az amerikaiak szeme előtt lebegtek. Úgy fogalmaz, hogy „ezeknek kell politikai meggyőződésünk hitvallását és a polgári oktatás szövegét alkotni”. Úgy kell követnie kormányzatának ezeket az elveket, mint holmi vallásos előírást, és ezeket az elveket kell a felnövekvő amerikai generációk eszébe és szívébe vésni. Ezek közül a gondolatok közül néhányak valóban időtállónak bizonyultak, mint pl. a vallásszabadságról alkotott elképzelései, némelyek azonban, mint a kereskedelmi kapcsolatokon kívüli mindenféle kapcsolat elutasítása más nemzetekkel nem. De mindezek ellenére Jefferson olyan szellemi teljesítményt nyújtott ebben a beszédében is, amelyre bátran támaszkodhattak az utána következő nemzedékek. Bizonyos eszméit a történelem megcáfolta, másokat viszont igazolt, egyes gondolatok félremagyarázták, másokat kiforgattak, de kevés olyan nagy hatású gondolkodója és politikusa volt a nyugati világnak, aki akárcsak felvehette volna vele a versenyt. Egész életében kitartott azon elvek mellett, amelyeket igaznak tartott és ezek az elvek végső soron többet használtak, mint ártottak országának. Utódai közül sokan tartották magukat eszméihez és ez lehetővé tette, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindaddig elzárkózzon a világ konfliktusaiban való részvételtől, amíg elég erőssé nem vált ahhoz, hogy felülemelkedjen ellenfelein és vezető szerepre tegyen szert a Nyugati féltekén. Az amerikai értékrendet lehet bírálni, de az biztos, hogy a polgári és politikai jogok iránti elkötelezettségük vitathatatlan (igaz, a gazdasági, szociális és kulturális jogoknak és a harmadik generációs jogoknak még a létét is vitatják egyes politikai körökben) és ez nagyrészt Jeffersonnak és az ő kiállásának köszönhetően, amivel a vallásszabadságot és más szabadságjogokat kitörölhetetlenül az amerikai polgárok szívébe véste. Jefferson eszméit, azon gondolatokat, amelyekből szinte kiizzik a szabadság szelleme, már kisiskolás korban megismeri és elsajátítja minden amerikai polgár és így természetesen Washington után minden bizonnyal Jefferson az az Alapító Atya, aki a legtöbbet tette népe formálása, a köztársasági elveknek a nép tudatába való beleívódás és így a demokrácia kidönthetetlen fájának az amerikai földben való meggyökereződése érdekében. Ez pedig páratlan teljesítmény.

„Bármikor is csinálsz valamit, tedd azt úgy, mintha az egész világ figyelne.”

Thomas Jefferson

Thomas Jefferson egyes nézetei felett nemhogy eljárt az idő, de már megszületésükkor is erősen érződött rajtuk az a kissé naiv idealizmus és az az illúziókba vetett vak hit, amely Jeffersont bizonyos tekintetben egész életében jellemezte. Nem volt vad demokrata, aki azonnal minden döntést közvetlenül a népkezébe helyezett volna, úgy vélte, hogy egy ideig még a nép is el fogja fogadni az értelmiség és a vagyon elitjének, a bölcsesség képviselőinek vezető szerepét. Viszont arról is meg volt győződve, hogy a nép előbb-utóbb felemelkedik az erkölcsi magaslatok és a nagylelkűség azon fokára, amelyek alkalmassá teszik majd arra, hogy saját kezébe vegye a döntés jogát az államügyeket érintő kérdésekben és például akkor már egy egyszerűbb származású amerikai polgár is képes lehet arra, hogy betöltse az elnöki szerepkört. A nép valóban tűrte még négy elnöki ciklus, két elnök erejéig az elitek uralmát, azonban rövidesen egyes politikusok heves vágyakat ébresztettek az egyszerű emberekben arra, hogy önmaguk kezébe vegyék az elnök személyében való döntés jogát és a népnek ehhez akkorra már az ehhez szükséges önbizalma is feléledt. Azonban a népnek ezen uralma meglehetősen távolt állt a jeffersoni ideáloktól. A nép szélesebb rétegei továbbra sem voltak sem elég műveltek, sem elég önfeláldozóak nem voltak ahhoz, hogy saját szűkebb érdekeik, a megígért jutalmak, ajándékok és a pártok által kreált cirkusz helyett a magasabb államérdeket, mindannyiuk közös érdekét vegyék figyelembe. Jefferson élete végén valamilyen szinten még a népében is csalódott. Saját maga fogalmazta meg sírfeliratát, amelyben elnökségének, talán a politikában és az államműködés újkeletű tapasztalataiban való csalódottsága miatt meg sem említette. Életének arról a három művéről emlékezett meg, amelyeket ő maga is a legfontosabbnak, a legértékesebbnek tartott. A Függetlenségi Nyilatkozatot, a Virginiai Vallásszabadság Törvényét és a Virginiai Egyetemet. Ezek azok az alkotásai, amelyeket örökül hagyott a világra. És amelyekért a szabad világ örökké hálás lehet neki. Ezekkel ő maga is kitörölhetetlenül beleírta magát nemcsak az amerikai, hanem a szabad világ minden államának történelemkönyvébe. A Függetlenségi Nyilatkozatban megfogalmazott elveket ugyanis nemcsak Amerika, de az egész szabad világ államelméletében és bármely demokratikus állam államszervezetének kiépítése során vezérlőcsillagul szolgálhatnak. Még halála után 188 évvel is tanítja népét, az amerikai polgárok minden újabb és újabb generációja már iskolás korában elsajátítja Jefferson híres Nyilatkozatának kezdő sorait, amelyek magukban foglalják minden ember egyenlőségét és mindenki jogát az Élethez, a Szabadsághoz és a Boldogságra való törekvéshez. Ez az a dokumentum, amely miatt Jefferson megkérdőjelezhetetlen és megingathatatlan helyet kapott a nagy nyugati gondolkodók első sorában. A Függetlenségi Nyilatkozat jelentőségében az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányával vetekszik. Van abban is valami különleges, hogy éppen híres Nyilatkozata elfogadásának, a függetlenség ötvenedik évfordulóján halt meg. Olyan elveket adott a mindenkori szabad világnak, amelyre bármikor bátran lehet építkezni, szemernyi kétség és a kétely nélkül. Ez pedig valóban megismételhetetlen teljesítmény, amiért kijár az örök tisztelet és hála. És a jövő árnyai valóban kényelmesebbek és kellemesebbek is a múlt árnyainál.

53 Comments

Írja meg véleményét!