Hőseim XIII.  Woodrow Wilson  Aki akart egy esélyt adni az igazságos békének

„Ha szerezni akarsz néhány ellenséget, próbálj meg valamit megváltoztatni.”

Woodrow Wilson

Hőseim XIII.

Woodrow Wilson

Aki akart egy esélyt adni az igazságos békének

Az amerikai elnöki szerep egy rendkívül összetett és bonyolult munka. Amely már mindezidáig rendkívül érdekes és sokszínű személyeket vonzott. Talán ez az egyetlen olyan állás a világon, az amerikai fegyveres erők főparancsnokáé, amelyet ennyi különféle ember is betölthetett és többé-kevésbé mind meg tudta állni a helyét. Háborús hősök (George Washington, Andrew Jackson, William Henry Harrison, Zachary Taylor, Ulysses S. Grant, Dwight David Eisenhower), diplomaták (John Adams, James Monroe, John Quincy Adams, George H. W. Bush) pártpolitikusok (Millard Fillmore, Chester A. Arthur, Gerald R. Ford), szürke eminenciások (Franklin Pierce, James Buchanan, Benjamin Harrison, William Howard Taft, Warren G. Harding, Calvin Coolidge, Barack Obama), ravasz rókák (Martin Van Buren, William J. Clinton), gazdag családok gyermekei (John F. Kennedy, George W. Bush), különös kívülállók (John Tyler, Rutherford B. Hayes, Jimmy Carter), igazi hivatalnokok (Grover Cleveland, William McKinley), nagy gondolkodók (James Madison, James K. Polk, James A. Garfield, Theodore Roosevelt, Woodrow Wilson, Herbert Hoover, Lyndon B. Johnson), dühödt emberek (Andrew Johnson, Richard M. Nixon), egy színész (Ronald Reagan) és egészen kivételes történelmi figurák (Thomas Jefferson, Abraham Lincoln, Franklin D. Roosevelt, Harry S. Truman) töltötték már be az Egyesült Államokban a végrehajtó hatalom vezetőjének posztját. (Csak egy olyan országban kerülhet hatalomra ennyiféle ember, ahol valóban a nép dönthet a jövőjéről.) Az eddig elnökök közül kevesek sorolhatók az igazán rossz államfők csoportjába, de kiváló is meglehetősen kevés akad közöttük. Vajon mi tesz egy elnököt igazán naggyá? A személyisége, az intelligenciája, a szerencséje? Jó elnök abból lesz, aki erős, karizmatikus személyiség, akinek a tervei, ötletei révén hivatalból való távozásuk után Amerika és az amerikai nép előnyét látja annak, hogy az a bizonyos személy azokban a bizonyos években az elnöki székben ült. Kiváló elnök viszont abból lesz, akinek az elnöki tevékenysége nemcsak az Amerikai Egyesült Államok, hanem az egész világ javára van. Az amerikai nép a választások során meghatározott körből választhat, de a modern politikai pártrendszerben ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni. Az emberi értékekről szólva nem árt, ha az elnöknek van legalább némi erkölcsi érzéke, hisz a pozitív emberi tulajdonságok erejében, és ha hibázik képes arra, hogy azt beismerje (az amerikai nép immáron több százéves tapasztalatból megállapítható, hogy könnyebben bocsát meg azon vezetőinek, akik hajlandóak beismerni, ha hibáznak, mint azoknak, akik a bolondját járatják velük). Az a jó elnök, aki, ha a helyzet úgy hozza csatár, vagy akár kapus is tud lenni. A csapat többi posztját pedig a kabinetjének tagjai között kell kiosztania. Minden elnök jóval bonyolultabb személy volt annál, mint amire elnöki ciklusaik történései következtetni engednek. Magánéletük, személyiségük, családi hátterük, gyermekkoruk éppen annyira része volt, mint annak a néhány évnek a döntései, amit az Egyesült Államok végrehajtó hatalmának fejeként töltöttek. Többször születtek az elnökválasztások során nehezen megmagyarázható eredmények (jelen esetben nem a rendkívül szoros végeredményű választások, illetve a választások kétes végkimenetele után utólag a pártok vezetői, illetve a Legfelsőbb Bíróság által odaítélt elnöki címek az érdekesek). 1912-ben például egy olyan kimért, komoly tudósemberre bízták országuk vezetését az amerikaiak, aki történelmileg Amerika szempontjából nagyon jó választásnak minősült, aki szinte mindenben ellentéte volt az egy hivatalos politikusról alkotott képnek. Mégis megbíztak benne az amerikaiak, mert határozottnak és tettre késznek mutatkozott és látszott rajta, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. Skótosan ropogtatott „r” hangjait hallgatva az emberek már azt érezhették, hogy nem is egy-egy elnökjelölti, majd elnöki beszédet, hanem egy szószékről elmondott prédikációt hallgatnak. De az emberek elfogadták ezeket a prédikációs beszédeket, mert hitelesnek érezték az előadót. És ebben nem is tévedtek. Wilson valóban az az erkölcsös, szigorú, erélyes és mélyen vallásos ember volt, akinek látszott, akiben ugyanakkor mély és heves szenvedélyek tomboltak. Ezek a szenvedélyek mind magánéletében, mind történelmi elhivatottságában jelentkeztek, igaz az elnök személyes élete akkor még nem jelent meg az újságok lapjain. Így a végrehajtó hatalom vezetője olyan képet festhetett magáról, amilyet akart. Világtörténelmi szerepét azonban beárnyékolta az a tény, hogy hiába volt a nyugati civilizáció egyik legnagyobb elméje, hazai fronton a háború megvívása után már nem volt ereje megnyerni azt a küzdelmet, amely a világbéke biztosításához vezethetett volna.

Bevezetés

„A szabadság története az ellenállás történelme.”

Woodrow Wilson

Woodrow Wilson kevésbé közismert személyisége a nyugati történelemnek. A leginkább híres és egyébként sokat vitatott 14 pontja miatt szerepel minden történelemkönyv lapjain, az Amerikai Egyesült Államok I. világháborús elnöke azonban a sokak által naivnak titulált nyílt demokrácia és a népek önrendelkezési jogának megfogalmazásánál is jóval többet hagyott az utókorra. Wilson elnök nem volt naiv, hanem egy érzékeny, intelligens és rendkívül éleslátó ember, aki jól tudta, hogy amennyiben azok a tendenciák, amelyek egészen a Nagy Háború kitöréséig jellemezték az államok egymás között kapcsolatait, és ha a többségi nemzeteknek a kisebbségek felé tanúsított magatartása nem változik meg radikálisan, akkor egy újabb háború kitörése, úgy szólván elkerülhetetlen lesz. Ebben igaza is lett. Nem próféta volt, még csak nem is tótumfaktum, egész egyszerűen azok közé az emberek közé tartozik, akik legalább három generációval mindig megelőzik a korukat.

Thomas Woodrow Wilson (1856. december 28. – 1924. február 3.) az Amerikai Egyesült Államok 28. elnöke volt 1913 és 1921 között. Egyetemi tanár volt, történész, és egyben a politikai tudományok doktora (az egyetlen amerikai elnök, aki doktorátust szerzett). Igazi tudósember volt, egy komoly, szemüveges professzor, aki igazán a könyvei között érezte jól magát. Nem véletlen, hogy az ő nevéhez fűződik nemcsak az amerikai, hanem az egész nyugati történelem egyik legjelentősebb szellemi szüleménye, azok a pontok, amelyeket, ha az egész világ el tudna fogadni, valójában és nemcsak az ENSZ deklarációk szintjén, akkor egy nagyon boldog és örök békében élő világban tengethetné mindennapjait az emberiség. (Na már most mivel az emberi történelemtől eddig a háborúk elválaszthatatlanok voltak és szinte minden jelentős fordulópont egy vagy akár több fegyveres konfliktushoz kötődött, a kivétel ebben az esetben is erősíti a szabályt, lásd az 1989-es magyar rendszerváltás történetét, felmerül a kérdés, hogy vajon valaha is lehetségessé válik-e majd az, hogy az országok valaha is megváljanak a háborútól, mint akár csak egy olyan utolsó eshetőségként igénybe vehető eszköztől, amelyhez a legvégső esetben, ha már minden elképzelhető és ésszerűen számba vehető diplomáciai megoldási lehetőség csődöt mondott, fordulhatnak.) A háború különös dolog; tulajdonképpen az egész történelmünket végigkísérte, hol kegyetlenebb, az újkorig, hol emberségesebb, az újkorban, hol ismét barbárabb formájában, a világháborúk korában. Az atombomba felfedezése volt az a fordulópont, ahol talán az emberiség legbölcsebbjei felfedezték azt a határt, amelynél meg kell állni, és amelytől vissza kell fordulni, ha az emberi nem és az egész világ túlélését biztosítani akarjuk. Az atombomba felfedezése óta is vívták már háborúkat a Földön, de a leghalálosabb fegyvert első bevetése óta, amikor egyértelművé vált, hogy milyen iszonyú pusztításra képes, hatótávolságában minden életet eltörölve, inkább elrettentésre használták azok az országok, amelyek az eddigiekben rendelkeztek, rendelkeznek vele. Ez lassan már egy hallgatólagos megállapodás lett a nagyhatalmak között. Tudják, hogy mely országok rendelkeznek ezzel a fegyverrel, nagyjából a mennyiséggel is tisztában vannak, de azt is tudják, hogy amennyiben akárcsak egyszer is egyikük újra alkalmazni merné azt, akkor az nagy valószínűséggel az egész világ végét jelentené. A világon ma annyi atombomba van, amivel az egész Földet nagyon sokszorosan el lehetne pusztítani, ami már önmagában értelmetlen mennyiség, hiszen a Földet elég egyszer elpusztítani és utána mindennek vége lenne. Már alapjában véve az is felelőtlenség, hogy olyan fegyvereket halmozott fel az emberiség, amivel egész életterét elpusztíthatná. Ez a tény egymagában olyan nyugtalanító, hogy még azok is a világbékében hívők táborába áll, aki tudja, hogy a háború nagy valószínűséggel elválaszthatatlan eleme az emberiség mindenkori, így a jövőbeli történelmének is. A most pl. Európában uralkodó békés állapotokban nehéz elképzelni, hogy valamikor elődeink életében szinte mindennapos tapasztalat volt a háború. Az egyes uralkodók egymás elleni kisebb-nagyobb fegyveres konfliktusai teljesen magától értetődőek voltak, a civilizált nemzetek gondolkodásmódjához tartoztak. Csak a II. világháború borzalmai voltak azok, amelyek miatt úgy határoztak Európa nagyjai is, hogy egy civilizált országtól távol kell, hogy álljon a háború igenlése, főként dicsőítése és nem azt kell mindennaposnak és normálisnak tartani, hogy olykor-olykor háborúba bocsátkoznak egymással az európai országok, hanem azt, hogy ezt sosem teszik. Európa legfőbb koponyái akkor elhatározták, hogy a, legalábbis az öreg kontinensen, mindig is a civilizált világ szívének tekintett Európa területén soha többé nem lehet háború. Ezt az elhatározást egy szerződéssel pecsételték meg, amelyet további szerződések követtek, amelyekből mára kinőtt a ma ismert Európai Unió (amelyet az a szerencse ér, hogy most már nem a túlélés biztosítása érdekében kell újra egy új szerződés megírásába kezdenie, hanem a szervezeti reformok, egy működőképesebb és hatékonyabb Európa megteremtése érdekében). Az is igaz, hogy a második világháború borzalmait egyetlen korábbi háború sem múlta felül, vagy legalábbis a XX. században már nem elékeztek ezekre a háborúkra (mert hogy a százéves háború is irtózatos pusztításokat végzett az európai kontinensen, csak jóval hosszabb idő alatt, egy elnyújtott időintervallumban, amelyet akkoriban még nem érzékeltek annyira elviselhetetlennek, hogy az európai nemzetek örökre lemondjanak a háborúról, mint az egymás közötti konfliktusaik rendezésének eszközéről. Még egy elem közrejátszott abban, hogy a II. világháború utáni időszak és nem egy korábbi volt az, amikor a háború szelleme karanténba került Európában. Ez pedig a híres wilsoni 14 pont volt, amely először fektette le egyértelműen és mindenki által érthetően azokat az alapvető pontokat, amelyeket ha minden nemzet követ, akkor valóban elvethető a háború eszköze. Az ENSZ, amelynek hatékonyságáról lehet vitatkozni, de azt mégis mindenki elismeri, hogy jobb az, hogy van, mintha nem lenne, alapelvei is a wilsoni pontokban gyökereznek, amiket szerencsére mind Franklin, mind Eleanor Roosevelt, az Egyesült Nemzetek Szervezete megalapításának talán két leghatásosabb pártolója, behatóan ismertek. Ha úgy tetszik, még hanem is saját korában, de néhány generációval később egy másik (demokrata) elnök mégis sikerre vitte a 14 pontot és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy egyszer talán a világ valóban egy háborúmentes övezet legyen.

Első Könyv

„Az az ember, aki az ár ellen úszik, megismeri annak erejét.”

Woodrow Wilson

Thomas Woodrow Wilson a virginiai Stauntonban született, Joseph Ruggles Wilson tiszteletes és Jessie Janet Woodrow harmadik gyermekeként. Felmenői között skótokat és íreket találunk. Apai nagyszülei a mai Észak-Írország területéről vándoroltak ki, fehérre meszelt házuk mind a mai napig megtalálható, az Egyesült Államokba (apja már az Egyesült Államokban született amerikai volt), édesanyja még Angliában látta meg a napvilágot. Wilson szülei 1851-ben költöztek a történelmi Dél területére és a Konföderációval szimpatizáltak. Apja fellépett a rabszolgaság mellett, tartott is rabszolgákat, akiknek egyébként nyitott egy vasárnapi iskolát. Apja templomában sebesült déli katonákat is elláttak, és Wilson apja rövid ideig még mint tábori lelkész szolgált is a konföderációs hadseregben. Woodrow Wilson saját bevallása szerinti első emléke az volt, amikor háromévesen meghallotta azt, hogy megválasztották Abraham Lincolnt, és hogy hamarosan háború lesz. Wilson nagyon gyakran emlegette azt az élményét, amikor egyszer egy pillanatig Robert E. Lee tábornok mellé állhatott és feltekintve belenézhetett a hadvezér arcába. Wilson egyszer azt mondta, hogy a Dél volt az egyetlen olyan vidék, ahol mindig mindent megértett.

Wilson már elmúlt tízéves, mire megtanult olvasni. Olvasási problémái talán diszlexiára utaltak, de tizenévesként önmagát tanította meg egy bizonyos gyorsírással ellensúlyozni ezen hátrányát. Ebben sok segítséget nyújtotta neki szülei, akik az iskolai nehézségei ellenére egy pillanatra sem mondtak le az értelmes és intelligensnek tűnő kis Thomasról. Apja irányításával tanult otthon és a georgiai Augustában, ahol 14 éves koráig élt a családja, egy kis iskolában járt órákra. Később már saját bevallása szerint az írás és a szónoklás volt a legkellemesebb elfoglaltsága. Szónokolni apja templomában az üres padsorok előtt állva gyakorolt. A nehéz kezdés után egyébként Wilson sikeres tanulmányi, sőt tudományos karriert futott be. Mivel az írás és a szónoklás iránti elhivatottsága már a kezdetektől a politikusi pálya felé orientálta, ezért jogot is hallgatott, de mivel a jog világát rendkívül unalmasnak találta, ezért figyelme a politikai tudományok felé fordult. Járt a Davidson College-ba, a ma Princetonnak nevezett College of New Jersey-be, a virginiai egyetem jogi fakultására és a Baltimore-i John Hopkins Egyetemre. Ezen utóbbi egyetemen kezdte posztgraduális tanulmányait 1883-ban és 1886-ban „Congressional Government: A Study in American Politics” (nyersfordításban: Kongresszusi Kormányzat: Tanulmány az Amerikai Politikáról) című doktori disszertációjával doktori fokozatot szerzett történelemből és politikai tudományokból. Fő kutatási területe, amely híressé is tette a brit és az amerikai politikai rendszerek voltak. Előbb a pennsylvaniai Bryn Mawr női iskolába, majd a connecticuti Wesleyan Egyetemre kapott egyetemi tanári kinevezéseket. A Wesleyan Egyetemen nemcsak tanított, hanem a football csapat edzője is volt és vitakört alapított – ami mind a mai napig az ő nevét viseli. 1890-ben a jogtudományok és a politikai gazdaságtan professzoraként Princetonban helyezkedett el. (A New Yorki Jogi Iskolán egyébként Wilson volt az első, aki Alkotmányjogból előadásokat tartott. Ebben az iskolában együtt tanított Charles Evans Hughes, híres amerikai államférfival, jogásszal és republikánus politikussal, akivel szemben az 1916-os elnökválasztáson kis különbséggel, de Wilson győzelmet aratott és akiből később az Egyesült Államok 11. legfőbb bírája lett). Wilson 1890-től 1902-ig volt a Princeton tanára, nagy népszerűségre tett szert és 1902-ben az egyetem elnökévé is választották. Már 1896-ban, a Princeton 150 éves évfordulójára rendezett ünnepségen elmondott „Princeton in the Nation’s Service” (Princeton a Nemzet Szolgálatában) című beszédében kifejtette az egyetemi élet demokratizálására vonatkozó elképzeléseit. (Egyébként ez lett az egyetem mottója is, amit később kibővítettek az alábbiak szerint: „Princeton in the Nation’s Service and in the Service of All Nations”, vagyis „Princeton a Nemzet Szolgálatában és Minden Nemzet Szolgálatában”.) Ebben a beszédében, lefektette az egyetem, mint egy demokratikus társadalom víziójának körvonalait. Wilsont, aki mindig is egyszerűségével próbált kitűnni, dühítette az, hogy a Princeton nem használja ki a benne rejlő lehetőségeket, főként annak a gyakorlatnak köszönhetően, hogy a gazdag családok fiainak elitintézményeként működik és nem úgy, mint egy igazi tudományos központ, amelynek fő feladata az lenne, hogy a haza javára és boldogulására kiképezze a legfelkészültebb polgárokat, akik az állam szerkezetét a lehető leghatékonyabban és a társadalom lehető legnagyobb boldogulására működtetni tudják. Az Egyetem igazgatósági tanácsának tagjai támogatták a diákok között az élvezetes előadásai miatt rendkívül népszerűvé váló Wilson professzor elnökségét 1902-ben remélve, hogy sikeresebb és lendületesebb vezető lesz elődjénél. Wilson valóban megfelelt az elvárásoknak. Példának okáért habár az iskola alapítványának kasszájában alig 4 millió dollár volt (ami egy ekkor intézmény esetén valóban nem nagy összeg), Wilson egy különleges, inkább személyközpontú oktatási rendszernek (ami többnyire az előadásokat kiegészítő, szemináriumi rendszer bevezetését fedte) két millió dollárt lelt fel, egy tudományos iskolának egy milliót, és közel három milliót új épületek emelésére és a tanárok fizetésének emelésére. Wilson hosszabb távú célkitűzései között szerepelt egy doktori iskola felállítására három millió dollár, egy jogtudományi és egy elektrotechnikai iskola megalapítására két és fél millió dollár felhajtása, valamint egy természettörténeti múzeum létrehozására. Még a tanári kar létszámát is megemelte, még pedig saját módszere szerint válogatva, annak alapján, hogy kiket tartottak az egyetem polgárai kiváló tanároknak. Wilson a tanítás színvonalasabbá tételére törekedett, arra, hogy a diákok hasznosabb és bővebb tudásanyaggal távozzanak az egyetemről, mint ahogy az korábban szokás volt. Még a tantárgyakat is megreformálta, módosította a tananyagot, új tantervet, új irányelveket dolgozott ki, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy emelkedjen az oktatás színvonala. Korábban a Princeton Egyetemen az volt a szokás, hogy a módosabb családok fiai, akiknek a családja talán már több generáció óta a Princetonban szerezték a végzettségüket, de akiknek a felmenőik, öregdiákként kivétel nélkül bőkezű támogatói voltak az egyetemnek, nem komoly tanulással, hanem egy előre garantált ún. gentlemen C-vel, vagy úriemberes közepessel tettek eleget az egyetemi követelményeknek. (Feltehetően még Franklin Delano Roosevelt is ezzel a közepes eredménnyel végezte főiskolai tanulmányait.) Wilson célja az volt, hogy az egyetemi követelmények teljesítés útján meggondolatlan fiatalokból gondolkodó férfiak váljanak. Wilson újításai elkerülhetetlenül ellenszenvet váltottak ki egyes öregdiákokból. Egy 1909-es vitája egyes igazgatósági tagokkal országos szintű ismeretséget hozott neki. A főiskolák között kirobbant vitában, amelyben Wilson azt az álláspontot képviselte, hogy a tervbe vett doktori iskolát egy helyre kellene tenni az egyetemi kollégiumokkal, míg ellenfelei azt akarták, hogy az iskolák maradjanak elkülönítve, Wilsont mind a demokrácia hősét ábrázolta az országos sajtó, aki harcot folytat az elitekkel. Emiatt az összeütközés miatt döntött úgy, hogy elhagyja az egyetemet a politikáért (természetesen a sajtó által ráirányított figyelem is közrejátszott ebben a döntésében, amelyre politikai karrierje elindítása érdekében támaszkodhatott ő maga és a Demokrata Párt vezetői is, akik ugyancsak felfigyelte a sajtó útján a szimpatikus professzorra, akit ismertsége okán könnyebben megválasztathattak egy számára és a számukra is megfelelő politikai tisztségre). (Később egyébként Wilson megjegyezte, hogy a politikai távolról sem olyan brutális, mint az egyetemi adminisztráció.) Wilsont még megválasztották 1910-ben az Amerikai Politikai Tudományok Társaságának elnökévé, de hamarosan arra a döntés jutott, hogy elhagyja egyetemi posztját és fejest ugrik New Jersey állam politikai tengerébe. Wilson azonban kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy idővel a Princeton az Egyesült Államok egyik legjobb egyetemévé vált.

Helyes megítéléséhez elengedhetetlen, hogy valamennyit a magánéletéről is írjunk. Wilsonról tudott, hogy habár édesanyjához hasonlóan mutatott hipochonder tüneteket (édesanyja állítólag nemcsak a tüneteket mutatta, hanem valószínűleg hipochonder is volt), de már viszonylag fiatalkorától fogva magas vérnyomástól szenvedett és feltételezések szerint 39 éves lehetett, amikor az első agyvérzése érte (ettől fél szemére meg is vakult és hosszabb pihenésre szorult). (Ezt az első agyvérzést továbbiak követték, már elnök korában, második ciklusa idején, katasztrofális következményekkel mind önmagára, mind az Egyesült Államokra nézve.)

Egyszer Theodore Roosevelt úgy gúnyolódott Wilsonon, hogy annyi szenvedély van benne, mint egy patikussegédben. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Wilson képtelen volt hölgyek társasága nélkül meglenni. Egyik lánya szerint az apja a saját bevallása szerint is nagyon élvezte, ha hölgytársaság vette körül, és azt kifejezetten a kedvére volt, ha a nőtársasága helyes volt és érdekes. Első felesége, az értelmes és megértő Ellen Louise Axson, akivel három lányuk született, első elnöki ciklusa idején halt meg, röviddel az I. világháború kitörését megelőzően és Woodrow Wilson ettől a kettős csapástól teljesen magába roskadt. (Felesége halála napján szinte magánkívül, üres tekintettel sétált végig a Fehér Házban és közben azt motyogta maga elé, hogy „Mit fogok most csinálni?”) Egy év sem telt bele és Wilson újra házas volt. Második felesége, Edith Galt, First Ladyként rendkívül jelentős, tragikus ugyanakkor mindezidáig és valószínűleg mindezután is egyedülálló szerepre tett szert az ország történetében, aminek igaz, az Egyesült Államok inkább a kárát, mint az előnyét látta. Egyéb érdekességként még meg kell említeni Wilsonról, hogy nagy szerelmese volt az automobiloknak, amelyek még csak akkoriban kezdtek elterjedni Amerikában. Elnökként mindennap szeretett kikocsikázni egy kicsit (amikor második feleségének udvarolt, akkor is volt, hogy egy kis kocsikázásra hívta az asszonyt, mindennapos randevúik programjaként), a kedvenc autója egy 1919-es Pierce Arrow volt (ma virginiai szülővárosában, Stauntonban van Wilson autója kiállítva), amit úgy szeretett vezetni, hogy leengedte a tetejét. Az autózás iránti lelkesedése az állami autópályák központi finanszírozásának egyik szószólójává tette. Könyvmoly négyszemű (princetoni) professzor lévén meglehetősen modern ember volt. Emellett rajongott az amerikaiak kedvenc sportjáért, a baseballért is, és 1915-ben ő lett az első hivatalban lévő elnök, aki elment egy világbajnoki mérkőzésre (Amerikában a hivatalos baseball bajnokságot, európai szempontból kissé megtévesztően, világbajnokságnak nevezik). Miközben a Davidson College-ba járt még a csapat tagja is volt. Amikor beiratkozott a Princetonba és nem tudott bekerülni az egyetemi csapatba, segédedzőként azért a csapat mellé szegődött. Az amerikai elnöki hagyományok közé tartozik az, hogy a baseball világbajnokság egy meccsén maga a hivatalban lévő elnök az, aki eldobja az első labdát. Ennek a szép szokásnak a meghonosítása is a tudós Wilson nevéhez fűződik. Harmadik kedvenc szórakozása a kerékpározás volt, de mivel elnökként ennek nem tudott hódolni, inkább áttért a golfra, amiben kevés tehetséget, de rendkívüli lelkesedést mutatott. Szinte minden nap golfozott, így lelve egy kis kikapcsolódásra hivatali teendői alól, és az elnökök közül még mindig az ő nevéhez fűződik a legtöbb lejátszott golfjátszma rekordja. Több mint ezerszer hódolt ennek a sportnak hivatali évei alatt. Ennek a hobbijának télen is hódolt, aminek rengeteg labda látta a kárát. Ezért a Biztonsági Szolgálat emberei azt találták ki, hogy feketére festik a golflabdákat, így Wilson továbbra is ütögethette őket a hóban a Fehér Ház gyepén.

Wilson fehér házi portréjáról és a róla felmaradt összes fényképről egy hosszúkás arcú, őszülő, intelligens szemű, szemüveges tudósember néz vissza ránk, akiben van valami, ami miatt egyedülállónak, szinte kívülállónak tekinthető az amerikai elnökök sorában. Szigorú ember volt és rendkívül erélyes. Már a szülői házból magával hozta mély vallásosságát, amely olykor pátosszá, sőt ájtatossággá fokozódott. Tudvalevő, hogy mindennap olvasta például a Bibliát és minden reggel és este térden állva imádkozott. Gyakran vetette be szónoki képességei mellé a még édesapja templomának padsorai előtt begyakorolt fordulatokat, olykor már nem is szónokolt inkább prédikált népének. Wilson mélyen erkölcsös ember volt. Erkölcse a hazájáról alkotott vízióira is kiterjedt, szentül hitte, hogy Amerikának például kell szolgálni a világ többi nemzete számára. Ugyanakkor mély vallásossága egy olyan hitet csepegtette belé, amely szerint tevékenységével Isten akaratát teljesíti be. Makacs volt és a mások véleménye nem igazán érdekelte. Meg volt arról győződve, hogy csak ő tudhatja mindig mi az igaz és a helyes. (De tévedhetetlennek azért nem hitte magát. Istenhívő emberként ő is meg volt győződve arról, hogy végső soron egyedül a Magasságos lehet tévedhetetlen. Rettenetes felelőtlenségre és önhittségre vall, ha egy politikus tévedhetetlennek hiszi saját magát, az pedig még nagyobb hiba, ha ezt a hitet, a saját tévedhetetlenségükbe vetett hitet, választóiba is beleplántálja. Tévedhetetlen ember ugyanis nincsen. Ráadásul minél magasabb posztot tölt be valaki az élet bármely területén a hibáinak, a tévedéseinek a következményei is annál súlyosabbak.) De amíg még egészséges volt, habár az egészségi állapota sosem volt tökéletes, de amíg még szellemi frissességének birtokában volt, addig volt annyira hajlékony és ravasz, alkuképes, hogy még politikai ellenfeleivel is megegyezésre jusson, ha máshogy nem érhetett célba. Amikor megbetegedett a I. világháború után, az mind a világ, mind Amerika számára rettenetes csapás volt. A békekonferencián szövetségeseivel került szembe, belföldön pedig politikai ellenzékével és Párizsban a szövetségeseket nem tudta rávenni az ésszerű, a hosszabb távon is a békét szolgáló döntésekre, Washingtonban pedig, igaza teljes tudatában és abból jottányit sem engedve, ő maga nem volt hajlandó a szükséges egyezségek, engedmények megtételére. Pedig jól látta a problémát és megtalálta rá a megoldást is. Jól látta, hogy a háború lehetőségét, csak egy a béke felett őrködő, minden nemzet részvételével megalakuló nemzetközi szervezettel lehet örökre kizárni, de nagy álmát, az élete főművének szánt 14 pont egyik legfontosabb elemét nem tudta tető alá hozni. Vagyis igen, a Népszövetségről szóló cikkely valóban bekerült a békeszerződésbe, de azzal, hogy Amerika végül is nem lett tagja annak, már a kezdetektől fogva úgy meggyengítette azt a szervezetet, amelynek deklarált feladata a béke megőrzése lett volna, hogy tulajdonképpen az 1930-as évektől kezdve a béke megőrzésének még csak a lehetősége sem merülhetett reálisan fel. A Versailles-i igazságtalan béke, amelyet végül Wilson is elfogadott, de csak azért, mert abban reménykedett, hogy majd a Népszövetség keretén belül helyrehozhatóvá válnak az igazságtalanságok, következményeként, Wilson jövendölésének megfelelően a világ rövidesen másodszorra is sötétbe borult. De nagyon előreszaladtunk, térjünk vissza a politikai pályán szárnyait még éppen csak bontogató Wilsonhoz.

Wilsonnak a régi princetoni elitek képviselőivel vívott harcai országos ismertséget hoztak és felkeltették a Demokrata Párt vezetőinek a figyelmét. Többen ráéreztek arra, hogy ez a tekintélyes, határozott és jó fellépéssel bíró professzor egyszer akár még a végrehajtó hatalom csúcsát jelentő elnöki posztot is megnyerhetné – amire a demokratát egyébként már Grover Cleveland elnök második ciklusa óta vártak. Előbb azonban még egy alacsonyabb szintű állás következett Wilson politikai karrierjében, 1910-ben elindult New Jersey állam kormányzói posztjáért. Wilson kampánya során a politikai gépezetektől való függetlenségét igyekezett hangsúlyozni. Ígéretet tett arra, hogy amennyiben megválasztják, nem fog behódolni a pártfőnököknek. Ez a kampánytaktika sikeresnek bizonyult, meggyőző többséggel nyerte a választást republikánus ellenfelével szemben. A kampánystílus és az ígéretek mellett győzelmében szerepet játszott az is, hogy a Republikánus Párton belül töredezések kezdtek mutatkozni, a leginkább Theodore Rooseveltnek köszönhetően, és az akkor hivatalban lévő elnök, William Howard Taft sokak számára gyengekezűnek, bizonytalannak tűnt (ezzel magyarázható, hogy az 1908-as elnökválasztáson Taft még nagy többséggel vitte a kerületet). Wilson legnagyobb érdeme már akkor is az volt, hogy egy ún. „sötét ló” jelölt volt, ami annyit jelent, hogy bár nem volt túlságosan ismert, így sok ellensége sem lehetett. Ráadásul Wilson rendelkezett egy olyan tulajdonsággal, amivel Theodore Roosevelt is, de Taft és az őt követő republikánusok viszont nem. Őszinte híve volt a progresszivizmusnak, amely akkoriban, többek között Theodore Roosevelt elnöki ténykedésének, majd később párttársa, utóda és egykori barátja elleni támadásainak köszönhetően már országszerte ismert és sokak számára szimpatikus, támogatandó politikai program volt. Az 1910-es választásokon egyébként a demokraták előretörtek és megszerezték a többséget a New Jersey-i Közgyűlésben is, míg a Szenátusban, hacsak kis többséggel is, de megtartották vezető szerepüket a republikánusok. Wilson programját mégis meg tudta valósítani, és a pártgépezet igényeit teljesen figyelmen kívül hagyta érvényt szerzett a progresszív mozgalom több követelésének is. Elfogadtatta a New Jersey-i törvényhozással a munkások balesetbiztosításáról szóló törvényt, a szívének oly kedves oktatást érintő reformot hajtott végre, emellett végigvitt egy közigazgatási reformot is, megalapította az állami előválasztási rendszert, amivel pártja főnökeit kizárta az államban az elnökválasztási eljárásból, megakadályozta egy korrupt pártfőnök szenátorrá választását is, korlátozta a választási kampányok pénzügyi támogatását és állami ellenőrzés alá vonta a közhasznú létesítményeket. Másik vesszőparipája a trösztök elleni fellépés volt, utolsó kormányzói évében még trösztellenes törvényeket is el tudott fogadtatni, igaz ezeket a távozás után visszavonták. Mint progresszív reformer New Jersey-ben jelentőségteljes névre tett szert. Amikor elfoglalta kormányzói hivatalát még két év volt hátra az elnökválasztásig. A Republikánus Párton belül már akkor mutatkoztak a széthúzás jelei. Theodore Roosevelt, aki csak azért nem indult 1908-ban az elnökségért másodszorra is, mert négy évvel korábban ígéretet tett rá, hogy nem fog – amely ígéretét egyébként keservesen megbánt, mivel nagyon szeretett elnök lenni -, úgy vélte, ha már ő maga nem indulhat, akkor utódjául megválasztatja barátját, Bill Taftot, akiről úgy vélte, hogy elkezdett modernizációs programjai odaadó folytatója lesz. Taft azonban Roosevelt távozása után gyorsan irányt váltott és bár elődje trösztellenes harcát folytatta, de minden egyéb tekintetben keserves csalódást okozott Rooseveltnek, aki úgy érezte, hogy miután megválasztatta, az a minimum, hogy Taft az ő elképzelései szerint végzi majd munkáját és mindenben hűséges követője lesz. Taft azonban nem váltotta be Roosevelt hozzá fűzött reményeit, ami rövidesen éles ellentéteket váltott ki kettejük között. A Republikánus Párt elnökjelölő konvencióján úgy elmérgesedett a hangulat, hogy miután a párt kis többséggel, de Taft mellé állt, Roosevelt hívei kivonultak a teremből. Maga Roosevelt a pártból is kilépett és új színekben, mint harmadik elnökjelölt vágott bele az a kampányba. (William Howard Taft valóban nem volt olyan erélyes és határozott ember, mint Theodore Roosevelt, olyan túláradó személyisége sem volt, mint az amerikai oroszlánnak, aki viszont megvolt arról győződve, hogy a mindenkori elnökségre ő a legalkalmasabb. Az 1912-es kampány egyébként kettejük ellenségeskedésétől volt hangos, Roosevelt hájfejnek nevezte az elnököt, nyilvánosan, és azt mondta róla, ami ugyancsak a lapokban visszaköszönt, hogy annyi esze van neki, mint egy tengerimalacnak, válaszul Taft, aki egyébként nem szeretett elnök lenni, az a rengeteg kiló is, amit elnöksége idején magára szedett az egyébként sem vékony ember is erről árulkodott, de úgy érezte, hogy Roosevelt, még csak nem is a demokraták, de Roosevelt kihívására nem hátrálhat meg, azzal vádolta Rooseveltet, hogy demagóg és képtelen igazat mondani. (Talán a legismertebb anekdota Tafttal kapcsolatban, hogy egyszer beszorult fehér házi fürdőszobájában a kádba és egy nagyobbat kellett beszerelni.) Kettejük viszonya úgy megromlott, hogy évekig nem álltak szóba egymással.) A Demokrata Párt elnökjelölő gyűlésén 1912-ben sokáig patthelyzet uralkodott. Negyven sikertelen szavazás során senki sem tudta megszerezni a jelöltséghez szükséges kétharmados többséget. Wilson, aki kormányzóként elért sikerei és kormányzói tevékenysége nyomán elnyert népszerűsége, valamint az országos sajtó által ismertté tett neve megfelelő indulótőkével látta el a kampányban, miután William Jennings Bryan, aki mind 1896-ban, mind 1900-ban, mind 1908-ban sikertelenül indult az elnökségért, és aki minden jelöltaspiránst, akit a Wall Street pénzemberei támogattak hevesen támadt, mellé állt a 46. szavazáskor elnyerte a kívánt többséget. Így a reformjaiért országos ismertségre szert tett professzor vált a demokraták jelöltjévé az 1912-es elnökválasztáson. Wilsont többségében Délen támogatták, különösen az azon területen élő fiatalabb progresszívek, különösen értelmiségiek, kiadók és ügyvédek. Wilson hajlékonyságával és ravaszságával eligazodott a helyi politika útvesztőiben, ügyesen a maga javára fordította a kétséges és kiélezett helyzeteket, mintegy kompromisszumos megoldásként feltüntetve magát. Tennessee államban például az alkoholtilalom pártolóit és ellenzőit azzal egyesítette a maga javára, hogy bár progresszív volt és a józanság híve, de antialkoholista az nem volt, így mind a két oldal számára elfogadható jelöltté tudta avanzsálni magát. A szemben álló feleket így képes volt az elnökválasztás megnyerése érdekében a saját támogatására egyesíteni. Így Tennessee államának szavazati Wilsoné lettek. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az állami politikában a két fél, a demokraták két szárnya ismét egymás ellen fordult, és a kormányzói választáson, amikor a Wilson által üresen hagyott szék betöltéséről volt szó, vereséget is szenvedtek.)

Wilson kampánya során programjának az Új Szabadság (New Freedom) nevet adta. Az Új Szabadságban véleménye szerint korlátozni kell a szövetségi kormányzat hatalmát (hagyományos déli befolyás) és szembe kell szállni a monopóliumokkal, megtörve azok erejét. A drasztikus vámcsökkentés, a trösztellenes törvények, valamint a bank- és hitelrendszer átalakításának felvázolása végül is sikert hozott a számára (no meg az, hogy William Howard Taft jelöltállítási győzelme után a Republikánus Pártból kiszakadt Theodore Roosevelt egy harmadik párt, a Jávorszarvasbika Párt színeiben indulva – a jávorszarvasbika Roosevelttől származott, aki azzal kérkedett, hogy olyan erős, mint egy jávorszarvasbika, így ez az állat vált az 1912-es elnökválasztási kampány jelképállatává -, úgy meggyengítette a republikánus tábort, hogy a hivatalban lévő elnök még a másodikként befutó Roosevelt mögött is jócskán lemaradva, csak a harmadik helyen végzett a választáson. Taft, jellegzetes akasztófahumorral ezt úgy kommentálta, hogy még senkit sem választottak ekkora többséggel exelnökké. Wilson az Új Szabadság szerint nem azt kérte az amerikaiaktól, hogy az egyéni érdekeiket szorítsák háttérbe a köz érdekében, hanem csak azt, hogy egyéni céljaikat tisztességes körülmények közepette, a törvény betartásával törekedjenek elérni. Wilson legélesebb ellenszenvét akkoriban a monopóliumok váltották ki. A nagyvállalatok a saját szavai szerint a következőképpen jönnek létre: „A nagyvállalatok a következőképpen születnek: néhány úriember „kezdeményezi”, ami azt jelenti, hogy megszervezik, miután irdatlan mennyiségű illetéket kaptak a „kedvességükért”, és ezt az illetékes kötvény vagy egyéb költségként a vállalkozás számlájára írják. A támogatók nem azzal érvelnek, hogy ők mindenki másnál hatékonyabban tudják az üzletet vezetni, vagy legalábbis annál hatékonyabban, mint a korábbi vezetés, hanem így érvelnek: „Mi kétszer, háromszor, négyszer vagy ötször annyi részesedést fogunk Önnek a közös részvényekből jegyezni, mint amennyiért Ön az üzletét egy egyéni jelentkezőnek eladhatta volna, akinek azt a gazdasági és piaci verseny alapján kellett volna működtetnie. Mi megtehetjük azt, hogy ilyen formában megvesszük, mert ki tudjuk zárni a versenyt. Megtehetjük azt, hogy hatszorosára emeljük a társaság részvényeit, mint amennyit a piacon érnének, és hatszoros osztalékot is fizethetünk utánuk, mert nem lesz, aki beleszóljon az árba, melyet mi rögzítünk.” Íme a vállalatfelvásárlások gyakorlata, a piac kizárásával karöltve, ami árrögzítésben nyilvánul meg, abban, amibe a fogyasztónak beleszólása nem lehet, csak fizetheti a végső cechet. Wilson így kel ki ezen gyakorlat ellen: „És még ezt nevezik becsületes üzletnek?” A becsület mindennél fontosabb volt Wilson számára, még a gazdasági élet területén is. Főként ott. Sokaknak viszont akkoriban az volt a véleménye, hogy a monopóliumokat a gazdasági fejlődés hívta életre, és együtt kell élni velük. Erre Wilson válasza: „Mondjuk azt, hogy elkerülhetetlen? Semmi máson nem alapul, csak hatalmon. Nem is a hatékonyság az alapja. Így nem csoda hát, ha a vállalatok nemigen virágzanak az ilyen versenytársakkal szemben az olyan üzleti területeken, ahová a versenytársak is bejuthatnak, viszont szabadon virágzanak ott, ahová a verseny nem tud betörni. Ha nem hisznek nekem, nézzék meg a Steel Trust statisztikáit. Vagy olvassák el bármelyik vállalat statisztikáit. Ezek folytonosan idegeskednek a verseny miatt, és folyamatosan elvásárolják a versenytársakat azzal a céllal, hogy szűkítsék a mezőnyt. A United States Steel Corporation csak az ócska vas- és acélgyárakkal szemben tartja fenn elsőségét az amerikai piacon, de akárhol, például a fejlettebb vas- és acélművek területén már komoly versenytársai akadnak, és a részesedése a termelésben nemhogy növekedne, hanem inkább csökken, és versenytársai gyakran sokkal sikeresebbek, ahol csak meg tudják vetni a lábukat.” És a gazdasági életet nem a háttéralkuknak, a megállapodásoknak, nem a hatalom kevés kezekben való tömörítésének, hanem a hatékonyságnak kellene vezetnie. Ezzel örök érvényű igazságot fogalmazott meg Wilson. (Aki habár a gazdasági életben nem tűrte a háttéralkuk uralmát, a politikai életben nagyon értett a megállapodások megkötéséhez, ezért is tudott sikeres lenni; amikor idős korában elvesztette politikai alkukészségét, akkor minden összedőlt körülötte.) A nagyvállalatok látszatsikereit, amiket csak azokon a piacokon tudnak elérni, ahol már kiszorították a versenyt, ami pedig a piac elengedhetetlen velejárója, ha sikeres akar lenni, és arra való képtelenségüket, hogy a gazdasági versenyben is megállják a helyüket, Wilson az alábbiakkal magyarázta: „Miért? Miért van az, hogy korlátlan tőkéjével, számtalan bányájával és üzemével szerte az Egyesült Államokban képtelen a többieket legyőzni a piacon? Részben azért, mert túl sok terhet cipel. Részben azért, mert ormótlan. Tökéletlenül van megszervezve. A nyereséges üzemek mellett veszteségeseket is felvásárolt, és most viselnie kell, amiért fizetett, még akkor is, ha egyes üzemeket be kell zárnia azért, hogy a befektetés valamennyire megtérüljön, vagy pedig nem is azért, mert ez nem is ide illő kifejezés, hanem a hangoztatott kapitalizáció érdekében.” Tulajdonképpen a nagyvállalatok egy ördögi körbe léptek bele akkor, amikor a piac kizárása, a haszonból való részesedésük növelése, sőt a piacon való egyeduralkodóvá válásuk érdekében, akik egymaguk képesek megállapítani az árakat, amit a fogyasztók a versenytársak,a  konkurencia híján kénytelenek elfogadni és kifizetni, elkezdték felvásárolni a versenytársaikat jóval áron felül, amely árkülönbözetet egyébként a közösen megállapított árakkal szépen, gond nélkül behajtottak a vásárlókon. A nyereségesek mellett ugyanis veszteségeseket is felvásároltak, akár azért, mert megtévesztették őket, akár csak a piac tökéletes megtisztítása érdekében, akár azért, hogy még a lehetőségét se adják meg annak, hogy akár úgy, hogy az egyik veszteséges kisebb cég hirtelen kirúgja magát, egy sikeres versenytárs egyszer mégis feltűnjön. Így cipelniük kell ormótlan testüket, vízfejüket, egyes üzemeiket még be is kell zárniuk, hogy a befektetés úgy, ahogy megtérüljön, ha már esetleg a megemelt árakkal sem sikerült a hiányt pótolni, ami rendkívül gazdaságtalan és az egész gazdaság működését veszélyezteti. A kisebb cégek fellépést pedig teljesen ellehetetleníti, mert vagy be sem engedik azokat a versenytérbe, vagy ha sikeresnek bizonyulnak, rövid időn belül visszautasíthatatlan ajánlattal kivonják azokat onnan. Wilson szavaival élve az amerikai gazdaság legnagyobb gondját az jelentette akkoriban, hogy: „Van egy csomó óriásunk, akik a mesterséges terheknek szinte elviselhetetlen súlya alatt görnyednek, amelyeket ők maguk raktak a saját vállaikra, és állandóan lesnek, nehogy valami kis törpe egy kaviccsal a csúzlijában előbukkanjon és leterítse őket.” Wilson erre a problémára a következő megoldást kínálta: „Én, magam részéről adnék egy esélyt ennek a törpének, hogy előjöjjön. És már látom előre azt az időt, amikor majd a törpék sokkal erősebbek lesznek, és sokkal ravaszabbak és tevékenyebbek, és ez lesz az, amikor Jack elbánik az óriással. Csak engedjük szabadjára ezeket az ifjoncokat. Tudom, hogy némelyiküknek megvan az esélye arra, hogy kiüsse ezeket az urakat.” Az urak a nagyvállalatok vezetésében résztvevő azon kiválasztott kevesek voltak, akiknek a kezében az amerikai gazdaság, illetve az amerikai üzlet jelentős hányada koncentrálódott. Wilson szerint a megoldás a problémára az, hogy: „Adjunk nekik kölcsön némi pénzt. Egyébként úgysem tudnak most tőkét szerezni. Ha megkapták már a helyi piacot, nem lehet őket onnan kiszorítani.” Wilson eltökéltségének az alábbi szavakkal adott nyomatékot: „Bármikor vállalkozok arra, hogy a víztől elnehezült óriást eltávolítsam az üzleti életből, amennyiben szabad teret kapok, és annyi hitelt, amennyit csak ki tudok préselni, és hogy a törvény megtegye azt, amit időtlen idők óta várunk tőle – hogy végre tisztességes versenyt is lássunk.” Wilson tisztességes verseny melletti kiállása összefüggött egész életfilozófiájával, ami szerint az életet csak erkölcsösen és tisztességgel szabad élni. Ezen krédóját a politikájában is érvényesíteni akarta. Wilson úgy fogalmazott: „Én feltétlenül kiállok mindenért, amiért minden progresszív gondolkodású ember síkraszáll azon az alapon, hogy minden magánmonopólium tűrhetetlen és tarthatatlan. Én is ezért fogok küzdeni.” A monopóliumokat létrehozó urak legfontosabb céljairól az alábbiakat mondta: „Amit ezek az urak nem óhajtanak, a következő: Nem akarják, hogy kénytelenek legyenek minden jöttmenttel egyenlő feltételek között találkozni a piacon.” A tisztességet hangsúlyozva Wilson kijelentette: Én teljesen azon vagyok, hogy tisztességes módszerekkel győzzék le versenytársaikat; de ismerem a törvényszegő módszereket, melyeket használnak, és tudom, hogy a törvénnyel meg lehetne állítani őket.” Majd a monopóliumok elítélhető gyakorlatára kitérve: „Ha ők azt hiszik, a piacra pusztán a termelékenység alapján beléphetnek, pusztán azon az alapon, hogy tudják, hogy kell az árut bárki másnál jobban előállítani, és másoknál olcsóbb áron eladni, ha azt hiszik, hogy elbírják azt a nagy vízfejet, amellyel megterhelték vállalataikat azáltal, hogy felvásárolták a versenytársakat, akkor üdvözöljük ezt a próbálkozást. De nem szabad megengednünk a kezdők kiszorítását, hitelük megrontását, azoknak a kiskereskedőknek diszkriminációját, akik az ellenféltől vásárolnak, sem azon végek megfenyegetését, akik megmaradt készleteiket a konkurenciának adják el, tilos tőlük visszatartani a nyersanyagot, és tilosak az ellenük való titkos szövetkezések is.” Wilson hitet tett amellett, hogy „Engedélyezünk mindenfajta tisztességes versenyt, amit csak választanak, de semmilyen tisztességtelen versengést nem tűrünk el.” Legfőbb célja saját szavai szerint: „Mindössze annyit kérek, és azért harcolok, hogy az érdem és az értelem mezejére lépjenek.” A monopóliumok bűneit az alábbiak szerint folytatta a professzor: „ahogy a dolgok mostanában állnak, tegyük fel, hogy megpróbálnak jobb árukkal küzdeni ezen urak ellen, és látják, hogy már aláígérnek az Önök árainak, mielőtt még kiléptek volna a helyi piacról, és mindenképpen lehetetlenné teszik, hogy gyorsan megvethessék a lábukat.” „Ha érdekli Önöket, hogy mennyit számít az értelem, találjanak fel valamit, ami esetleg fejlesztené a gépparkot, amit használnak, és aztán majd meglátjuk, hogy kapnak-e elég hitelt, hogy legyárthassák. A szabadalomért esetleg kapnak valami jutalmat a vállalattól, amely azt bezárja egy széfbe, és a régi gépeket fogják továbbra is használni, de Önöknek tilos lesz az újat gyártani. Ismerek olyanokat, akik megpróbálták, és nem tudtak pénzt szerezni, mert az ország nagy pénzkölcsönzői megállapodtak a nagy gyártókkal, és nem áll érdekükben, hogy kívülállók is beavatkozzanak a piac ellenőrzésébe.” A piac szabad működésébe elengedhetetlen a gazdaság fejlődéséhez, ezt Wilson is tudta, még akkor is, ha közgazdász végzettséggel nem rendelkezett. Azonban arra is ráébredtek, legalábbis a saját bőrükön megtanulták a XX. század elejére az Egyesült Államokban, hogy a piac működése felett ki kell építeni bizonyosfajta ellenőrzést, ha nem akarják, hogy a végső hatalom az addigi gyakorlatnak megfelelően, továbbra is a nagyvállalatok vezetőinek kezében legyen, az állami vezetőké helyett. Az állami vezetőket ugyanis a nép választhatja meg, míg a nagyvállalatok vezetőihez a népnek semmi köze. A piac ellenőrzésébe való állami beavatkozás kizárásakor, tulajdonképpen így magát a népet zárják ki abból. „És vajon kik ezek a kívülállók? Nos, az Egyesült Államok lakosságának fennmaradó része kívülállónak számít.” Wilson tudta, hogy a nép, illetve a kisebb üzleti szereplők boldogulása érdekében, amely elengedhetetlen a megfelelő üzleti élet kialakulásához meg kell szüntetni a nagyvállalatok vezetőinek, a tisztelt uraknak az egyeduralmát a piacok ellenőrzésében. Wilson további vádjai a tisztelt urak ellen: „Hamar kívülállókká tesznek minket még a föld mélyében rejlő javak tekintetében is, melyek jellegüknél fogva minket illetnek. Bizonyos monopóliumok hazánkban szinte teljes ellenőrzést nyertek a nyersanyagok felett, főként a bányákban, azokon kívül, amelyeket a nagy gyártó cégek bekebeleztek. És most, amikor csak akarják, annak a bizonyos nyersanyagnak az eladásánál megkülönböztetik a monopólium ellenfeleit, és azokat, akik behódoltak nekik.” A nyersanyagok, amelyeket a természetből nyernek Wilson helyes meglátása szerint is minden amerikai polgár, az ország minden lakosa közös kincse, amelyet sem az állam, sem egyes nagyvállalatok nem sajátíthatnak ki, maguk, illetve alattvalóik számára, hanem azoknak mindenki javát kell szolgálniuk. „Nemsokára oda fogunk jutni, hogy már figyelmeztetnünk kell azokat az embereket, akik ezen alapvető javainkat birtokolják, hogy ezeket meg kell osztaniuk az Egyesült Államok minden polgárával azáltal, hogy mindenkinek egyforma készséggel és feltételekkel adnak el. Vagy pedig egyéni ellenőrzéssel kell korlátoznunk természeti forrásainkat, egy olyan módon, amely abszolút lehetetlenné tenné önálló fejlődésünket.” Wilson tudta, hogy az egyéni ellenőrzés egyenesen végzetesen járnak az üzleti élet, a piac és így a gazdaság, annak fejlődése szempontjából – a természeti erőforrásokat nemcsak az egyes monopóliumok, hanem maga az állam sem sajátíthatja ki. Nem gúzsba akarta kötni a piacot, nem, csak hatékonyabb versenyt akart annak keretein belül előmozdítani. „Van még egy másik nagy igazságtalanság is, ami a monopóliumokhoz kapcsolódik. Azok a vállalatok, amelyek olyan félgyártmányokat állítanak elő, melyeket a fejlettebb gyártóknak még tovább kell alakítaniuk, gyakran monopolisztikus feltételekkel árulják termékeiket, ez azt jelenti, hogy akik velük kereskednek, kizárólag tőlük vásárolhatnak. És így meg vannak határozva a fejlődés vonalai, és a kapcsolatok olyan mértékben összekuszálódnak, hogy ki sem lehet őket többé bogozni.” Ez a gyakorlat, amiről a professzor megemlékezik minden országban fellelhető, ahol a monopóliumok valaha is felütötték a fejüket. (Ma már egyébként a legtöbb országban törvényekkel tiltják a vállalatok közötti ilyenforma összefonódásokat.) Valamint a szállítási hálózatok monopolizálása, amit utolsó pontban és nagyon érzékletesen szemléltet Wilson: „A gyártómonopóliumok személyes kapcsolataik révén annyira kezükben tartják az ország hajózási érdekeltségeit és a vasutakat, hogy gyakran széles körben megszabhatják a fuvardíjakat.” „És ha belegondolnak, hogy az a huszonnégy ember, akik a United States Steel Corporation-t ellenőrzik, például ötvenöt százalékban elnökei, alelnökei, vagy igazgatói a vasúttársaságoknak, így aztán, ha felbecsülik azoknak a vasutaknak az értékét és részvényeik és kötvényeik mennyiségét, rájönnek, milyen szorosan összefonódtak az egész gazdasági rendszerrel, és hogy milyen nagy a kísértés.” A kísértés, aminek monopóliumok esetében a vállalatok vezetőinek nem is nagyon szoktak akarni ellenállni. És most jön a legfontosabb megjegyzése Wilsonnak, amely minden korban, minden országban mindig igaznak bizonyul és rendkívül pontosan érzékelteti a legnagyobb problémát, amelyet a nép figyelemre való képessége, illetve hajlandósága és az annak hiányát oly természetesnek tekintő vállalatvezetők tevékenysége okoz: „Ez a huszonnégy úriember úgy igazgatja ezt a vállalatot, mintha a saját tulajdonuk lenne. Az a legizgalmasabb a dologban, hogy az Egyesült Államok polgárai számára nem nyilvánvaló, hogy egy ekkora nagy üzlet igazgatása nem magánügy, hanem közügy.” Tulajdonképpen a nép hagyja, hogy a nyakán üljenek, szipolyozzák azon árak segítségével, amelyekben megállapodtak az urak és amelyen alul így egész egyszerűen nem lehet vásárolni és a nép mindezt még csak észre sem veszi. „A nagyobb vállalatok, a nagy társaságok a legveszteségesebbek és a leggazdaságtalanabbak, és miután meghaladnak egy bizonyos mértéket, a lehető legkisebb hatásfokkal irányítják az ország gazdasági vezetését.” Talán az egész program legfontosabb mondata, amelyben pontosan jellemezte a trösztök által uralt amerikai gazdaság helyzetét és súlyos betegségét. Ezek után Wilson felidéz egy jellemző esetet a trösztök gyakorlatából, amit már csak azért is érdemes idézni, mert tömören és pontosan leírja azt a jelenséget, ami ellen az amerikai gazdaság élénkítése és tisztességes verseny megteremtése érdekében küzdeni akart. „Nevezetes példa erre az a mód, ahogyan Mr. Carnegie-t kiszorították az acélüzletből. Carnegie úr jobb acélműveket, jobb és olcsóbb acélsíneket tudott gyártani mint bárki más, aki kapcsolatban állt azzal a vállalattal, amiből később a United States Steel Corporation lett. Nem merték őt kihagyni belőle. Neki volt a legtöbb tehetsége ahhoz, hogy kitalálja a legjobb eljárásokat, és még ennél is ravaszabb volt, hogy körülvette magát a legsikeresebb munkatársakkal, annyira tisztában volt vele, hogy ha egy ifjú ember a szolgálatába lép, készen áll az ügyei előmozdítására, és elég érett arra, hogy valamit elsajátítson az ő üzleti módszereiből, és biztosan jól is fogja csinálni, és tudta azt is, hogy alá tud ígérni minden emberfiának az acélsínek piacán. És aztán felvásárolták őt olyan áron, amely háromszor, négyszer, sőt szerintem ötször olyan magas volt, mint amennyit a tulajdonai valójában értek, mert a versenyben nem tudták őt legyőzni. És azután ezt az árat ráterhelték a termékeikre – ezen belül az ő acélművének termékeire is – ennek a négy- vagy ötszörös különbségnek a kamatait nekünk kellett megfizetni.” A trösztök manipulációinak árát pedig végső soron mindig a fogyasztók, mindig a vásárlók, mindig az egyszerű emberek fizették meg.

Azt azonban nem szabad elfelejteni,hogy nem minden nagyvállalkozás jelent egyben trösztöt is. Ahogy maga Wilson fogalmaz: „Ez a különbség a nagy üzlet és a tröszt között. A tröszt egy megállapodás abból a célból, hogy kizárják a versenyt, a nagy üzlet pedig túlélte a versenyt azáltal, hogy az intelligencia és a gazdaságosság mezején harcolt. A tröszt nem siet hatékonyságával az üzlet segítségére, hanem hatékonyságot vásárol az üzlettől.” És a különbség a tisztességes nagyvállalkozások és a tisztességtelen trösztök között. A tisztességes nagyvállalkozás fejest ugrott a verseny tengerébe és a felszínen maradt, sőt győzött is, míg a tröszt az egész verseny kizárására játszott már a kezdetektől fogva. Wilson saját megvallása szerint: „Én a nagy üzletek mellett vagyok, és a trösztök ellen. Bárki, aki a ravaszságából él meg, bárki, aki a másikat ki tudja szorítani az üzletből azáltal, hogy lenyomja a fogyasztói árakat, és ugyanakkor az áru valódi, minőségi értékét is növeli, az előtt megemelem a kalapom, és azt mondom: „Ön az az ember, aki fel tudja építeni az Egyesült Államokat, és azt kívánom, bárcsak több lenne magából.” Mindennek a kulcsa a minőség és az ár. Ettől függ nemcsak a vállalatok boldogulása, de az embereké, az amerikai népé is. Az a vállaltok, amely ezt a kettőt össze tudja egyeztetni, úgy, hogy mind a két fél, a vállalat és a fogyasztó is jól járjon, az építheti fel a sikeres és, ami Wilson szemében elengedhetetlen, becsületes, tisztességes elveken nyugvó Egyesült Államokat. Wilson eszméi helyesek voltak, még mindig azok, már a saját korában is sokan felismerték a trösztök lényegét és az általuk generált problémát, de annak megoldásával, vagy legalábbis a megoldás egy lehetséges módjával kevesen tudtak előrukkolni. A professzor ennek a helyzetnek így adott hangot. „Most próbáljuk meg kirúgni a monopóliumokat az életünkből vagy ne? Vagy pedig tárjuk szét a kezünket és valljuk be, hogy a monopólium elkerülhetetlen, és minden, amit tehetünk az, hogy megpróbáljuk szabályozni? Valljuk be, hogy nem tudunk mást csinálni, minthogy a kormányt kényszerítjük versenyre a monopóliumokkal, és annak erejével szállunk velük szembe?” A kormányzat beavatkozása, versenyre kényszerítése sokak számára megoldásként merült fel. Wilson ezt másként látta. A kialakult helyzet miatt érzett feszültsége így tört ki belőle: „Muszáj nekünk eltűrni, hogy a saját kezünk műve erősebb legyen minálunk? Rettegtünk, hogy eljön az idő, amikor a felső pénzügyi körök hatalma nagyobb lesz, mint a kormányé. Vajon elérkezett annak az ideje, hogy az Egyesült Államok elnökének vagy bárkinek, aki elnök akar lenni, le kell vennie a kalapját a saját pénzügyi igazgatása előtt, és azt mondani: „Te vagy a mi csalhatatlan vezetőnk, de majd meglátjuk, hogyan tudjuk ebből a legjobbat kihozni.” Ez nem történhetett meg a professzor igaz nézőpontja szerint. Az állam létrejötte tette lehetővé, hogy a pénzügyi körök megszülethessenek. A végrehajtó hatalom fejének jogában áll, hogy saját pénzügyi igazgatása legyen, hogy a pénzügyekről és a gazdaságról saját elképzelései legyenek, amit nem a pénzügyi körök határoznak meg, írnak elő neki. Ha szükséges az államnak igenis bele kell és bele is szabad nyúlni a gazdaság működésébe, például, ha a trösztök megszüntetéséről van szó, mert az állam az emberekért van, míg a pénzügyi igazgatás, ha szabadjára engedik, minden ellenőrzés nélkül, akkor megteheti és meg is fogja tenni, hogy csak a saját érdekeit nézze. Wilson helyzetjelentése az alábbi volt: „Most válaszúton vagyunk. Van nekünk nem is egy vagy kettő, vagy három, hanem sok-sok bejáratott remek monopóliumunk az Egyesült Államokban. Van nekünk nem is vagy kettő, vagy három, hanem sok üzleti terület, ahová egy független embernek nagyon nehéz, ha nem éppen lehetetlen betörnie. Csökkentett a hitelünk, korlátozottak a lehetőségeink, ellenőrzött a fejlődésünk, és miénk a civilizált világ legrosszabbul irányított, de legteljesebben ellenőrzött és elnyomott kormányzata, ez már nem a szabad vélemény, a közös megegyezés, sem pedig a többségi szavazat kormánya, hanem domináns személyek és szűk csoportok véleményének és erőszakosságának uralma.” A kormányzati előírások, az arra vonatkozó törvények megalkotása, hogy a gazdaság, a piac miképpen, milyen szereplőkkel épüljön fel, a gazdaság teljes központi leszabályozásának megoldása, ahogy azt akkoriban többek javasolták, azonban elhibázott lépés lenne Wilson szerint, egyébként ebben is igaza volt, mégpedig az alábbiak miatt: „Ha a kormány előírhatja a nagyvállalkozóknak, hogy hogyan vezessék az üzletüket, akkor nemde látni lehet, hogy még közelebb kerülnek a kormányhoz, mit most vannak? Nem veszik észre, hogy nekik kell megragadni a kormányt, nehogy az túlságosan megszorongassa őket? Meg kell ragadni a kormányt? Már megtették. Azokat invitálnák be Önök, akik már bent vannak? Nekik már nem kell bejönniük. Már itt vannak. Meg akarják védeni a saját tulajdonukat vagy nem? Ez Önökön múlik. Netán azt fogják majd mondani: „Maga nem a rendes úton jött be a házba, de ha már idebent van, Isten hozta, mi majd odakint fogunk állni a hidegben, és maga majd egyszer-egyszer kihajít nekünk valamit az ablakon.” „nyíltan bevallott partnerkapcsolat van a kormányzat és a nagyvállalatok között. Tegyük fel, hogy a céget látszólagosan a rangidős tagja ellenőrzi. Ezek után úgy vélem, hogy az Egyesült Államok kormánya ez a rangidős, bár mindig is a fiatalabb foglalkozott az üzlettel. És ha minden energiát, lendületet, és minden zseniális üzletet a fiatalbbik partner mondhat a magáénak – amint ez a világon mindenütt gyakran előfordul a partnerek között – akkor nem hiszem, hogy a rangidő partner felügyelete túlságosan nagy mértéket ütne meg. És azt sem hiszem, hogy ezt a jóindulatot a szövetségi kormányzat felügyeletével és javaslataival bele lehetne plántálni a nagyvállalatok szívébe, mert emlékeim szerint a kormány javaslatait a nagyvállalatok még soha nem hallgatták meg. Éppen ellenkezőleg, a kormány szokta elfogadni az iparvállalatok javaslatait.” Nem, Wilson szerint a kormányzat és a nagyvállalatok közötti még szorosabb kapcsolat, amely a gazdaság és a pénzügyi körök teljes leszabályozottságának egyenes következménye lenne még többet ártana, mint használna az amerikai termelésnek és az amerikai népnek. Arra, hogy a jóindulat egyszer a vállalatok jellemzőjévé válhasson Wilson szerint „az amerikai népnek semmi reménye nincs addig, amíg ezt a partnerkapcsolatot fel nem számoltuk.” Ennek a kormány és a nagyvállalkozások közötti partnerkapcsolatnak a felszámolása volt az Új Szabadság Programjának központi eleme, legfontosabb pontja, amit a demokrata pártnak Wilson elképzelése szerint a rábízott hatalommal végre kellett hajtania. Nehéz megállapítani, hogy programjának szimpatikussága, vagy a republikánus tábor megosztottsága, vagy Wilson személyes karizmája, határozott fellépése, amiknek Taft annyira híjával volt vezetett győzelméhez. Feltehetően a második faktornak volt a legnagyobb jelentősége, mivel Wilson bár a népi szavazatok többségét nem tudta elnyerni (41.8%-ot kapott), de 40 államból 435 elektori szavazat is az övé lett (Theodore Roosevelt 27%-val és 88 elektori szavazattal a második, William Howard Taft 23%-val és 8 elektori szavazattal a harmadik lett). A mai napig vita tárgya, hogy Theodore Roosevelt republikánus társától Taftttól, vagy a hozzá hasonlóan progresszív elveket valló Wilsontól tudott-e több támogatást elorozni. Mindegy is, csak a végeredmény számított, vagyis az, hogy Wilson 1912-ben megnyerte az elnökválasztást és így 1913. március 4-én felesküdhetett az Egyesült Államok (28.) elnökének.

Második Könyv

„A forradalom magja az elnyomás.”

Woodrow Wilson

Wilson mint elnök több mindenben egyedülálló. A világ legexkluzívabb klubjának ő az egyetlen olyan tagja, aki doktorátust szerzett és az egyetlen, aki elnökké való megválasztása előtt New Jersey-ben viselt politikai tisztséget. Zachary Taylor (1849-1850) óta ő volt az első elnök, aki a történelmi Délhez kötődött és az Andrew Johnson (1865-1869) óta az első déli, aki a Fehér Házba beköltözhetett. (Wilson Délről erős támogatásban részesült és ő maga is mély érzelmeket táplált a történelmi Dél mítosza iránt – ami leginkább azzal magyarázható, hogy gyermekkorát az elpusztított déli államokban töltötte.) John Adams 1799-es fellépése óta ő volt az első elnök, aki rendes éves ország értékelő beszédét személyesen mondta el a Kongresszus előtt (korábban azt az elnökök csak megküldték a törvényhozásnak). A későbbiekben is gyakran nyúlt ehhez az eszközhöz, ha a társadalom figyelmét egy fontos ügyre fel akarta hívni. Grover Cleveland 1892-es megválasztása óta Wilson volt az első demokrata elnöke az Egyesült Államoknak és mindössze a második, aki a polgárháború óta demokrataként el tudta nyerni a végrehajtó hatalom vezetőjének tisztségét.

Kedvező feltételek között vághatott bele programja megvalósításába, amelynek legfőbb eszköze egy gazdasági törvénykezés megindítása volt. A demokraták a Kongresszus mindkét házában többségben voltak és Wilson számíthatott a támogatásukra. Kabinetét is megbízható, a politikáját támogató demokratákkal töltötte fel. A külügyminiszteri posztot, ami a kabinet legfontosabb tisztsége (természetesen az elnöké után, aki viszont az amerikai szisztémában külön szereplője a végrehajtó hatalomnak és a kabinetnek nincsen akkora jelentősége, mint Európában) William Jennings Bryannek ajánlotta fel, egy pacifista politikusnak, akinek elnökjelöltté való megválasztását is köszönhette, mivel abban bízott, hogy elnöksége során a belpolitikai kérdésekre koncentrálhat és a külpolitikával nem kell majd túl sokat foglalkoznia. Wilson taktikusan és személyiségéhez illően, mivel meg volt arról győződve, hogy a vélemények összeütközésekor mindig az övé a helyes és így nem is tűrt volna meg egy hasonlóan erős, határozott és saját igazában biztos jellemet a környezetében, egy általa is „jelentéktelen alak”-nak tartott (az ő szavai) politikust kért fel még az elnökválasztási kampánya megindulása előtt alelnökjelöltjének, Thomas R. Marshall, indianai kormányzót. (Wilson, ha úgy vesszük, jól számított, lebetegedése után Marshall sem elég képzett, sem elég ambiciózus nem volt ahhoz, hogy az elnöki szerep átvételére törekedjen, amivel a Kongresszus is egyetértett. Marshallra ma csak híres bon mot-ja révén emlékszünk: „Egy jó ötcentes szivar; ez kell ennek az országnak.” Ez a tehetetlenség azonban csak hozzájárult annak a problémának az elmélyüléséhez, ami Wilsonnak az elnöki tiszt betöltésére való alkalmatlanná válása és felesége önjelölt hatalomátvétele miatt az országra nehezedett, és aminek a világra nézve a későbbiekben tragikus következményei lettek.) Wilson egyébként sem tulajdonított túl nagy jelentőséget kabinetjének, valamint a kabinettagok álláspontjának, inkább szűkebb környezete, tanácsadói és baráti köre véleménye érdekelte. Gyakran konzultált már a kampány során is, amikor az Új Szabadság című programját hirdette, majd Louis D. Brandeis bostoni reformerrel, aki elnökkorában is legközelebbi szövetségei közé tartozott, Edward House ezredes, texasi barátja (akiről Wilson azt mondta, hogy vele beszélgetni neki olyan, mintha önmagával beszélne), és Joseph Tumulty mellett, aki már kormányzósága óta mellette volt. (Később mindkét közeli munkatársával második felesége színre lépése után megromlik majd Wilson viszonya, igaz House esetében ebben az ezredes saját versailles-i kudarca is szerepet fog majd játszani. House ezredes volt egyébként, aki, mint Wilson drága kis kritikusával, Edith Galttal későbbi Wilsonnal folytatott, olykor az asszonyt finoman oktató hangvételű levelezéséből kiderül, aki elképzelt barátjának egy nemzetközi politikai szerepet, amit az ezredes olthatatlan vágya szerint Wilson hivatott lett volna eljátszani; hogy a végeredmény mennyiben felelt meg House elképzeléseinek, különösen annak fényében, hogy a versailles-i békét teljesen másként óhajtotta volna megkötni, ami különben majdnem sikerült is az ezredesnek, mint Wilson, az már kérdés.)

Annak érdekében, hogy az általa a kampány során is gyakran emlegetett gazdaságpolitikai problémákat megoldhassa elsősorban a saját pártján belül uralkodó két ellentétes érdekű csoportot kellett kibékítenie (ahogy az már lenni szokott a Bryan külügyminiszter vezette mezőgazdasági szárny nézett szembe az üzleti körök érdekeit képviselő oldallal). A Kongresszusban lévő erős demokrata többségre és az egészséges gazdaságra támaszkodva nekilátott, hogy programját átültesse a gyakorlatba. A törvénykezdeményezések terén Wilson szinte páratlan aktivitást mutatott (utódai közül Franklin Delano Roosevelt első elnöki ciklusának első éve és a New Deal törvénycsomag mérhető csak Wilson korai tevékenységéhez, amellyel a Kongresszust munkára sarkallta). Új Szabadság programja keretében meghirdetett ígéreteinek valóra váltása érdekében hozzálátott a korábban hozott trösztellenes törvények módosításához, a vámok (radikális) csökkentéséhez és a bank- és pénzrendszer megreformálásához. A modern elnöki imázs kialakításában ő is kivette a részét (még Theodore Roosevelt látott hozzá ehhez a folyamathoz), és 1913. március 15-én megtartotta első modern elnöki sajtótájékoztatóját, amelyen a riporterek is feltehették neki kérdéseiket.

Első lépésként a vámkérdés megoldásához látott hozzá. Amerikában akkoriban még erősen tartotta magát az a nézet, hogy amerikai ipar védelme érdekében igenis szükség van magas vámokra, nehogy az olcsóbb európai termékek miatt tönkremenjenek az amerikai vállalatok, vagy esetleg elessenek némi bevételtől. Ez az érv már önmagában nevetséges volt, az Egyesült Államok ugyanis a XX. századra nemhogy beérte európai versenytársait, de már jóval túl is szárnyalta azokat. Az Egyesült Államok már jó ideje, körülbelül az első telepesek Nyugat felé vándorlása óta potenciális gazdasági nagyhatalom volt és Theodore Roosevelt elnöksége idejére az óriás feltápászkodott és begyújtottak az amerikai gőzkazánba, aminek következtében mérhetetlen erő szabadult fel. Wilson idejére az Amerikai Egyesült Államok a világ vezető ipari nagyhatalmává vált, az iparvédő magas vámokra így semmi szükség nem volt már. A progresszív mozgalom képviselői, akik közé Wilson is tartozott úgy vélekedtek, hogy a védővám meglétének egyenes következménye a trösztök létrejövetele, mert a monopóliumok kialakulását ösztönzi, kizárva a külföldi termékeket a piacról, így azon maradéktalanul és minden további nélkül osztozhatnak a nagyvállalatok az árak közösen történő meghatározásával, így a fogyasztó nem a számára legkedvezőbb (amit a piaci verseny biztosítana), hanem a nagyvállalatok számára legkedvezőbb áron vásárolhatja csak meg a számára szükséges termékeket. A védővám megóvja a nagyvállalatokat attól, hogy tisztességes körülmények között a piacon kialakult egymás ellen folytatott versenyben kelljen megnyerniük a vásárlók kegyeit és így áttételesen a kormányzat és a nagyvállalatok összefonódása révén, amiről Új Szabadság Beszédében Wilson is megemlékezett elősegítik és erősítik a politikai korrupciót is. Az elnök egyik alapvető igazsága az elitek ellen vívandó harchoz kötődött (már princetoni évei alatt, amikor az egyetem elnökének tisztét töltötte be az elitek ellen vívott küzdelme tette ismertté). A Demokrata Párt, még Andrew Jackson, a nép elnökének korára visszanyúló politikai alapvetését felismerve, kongresszusi szűzbeszédében azt mondta, hogy „Mindent fel kell számolnunk, ami akárcsak a legtávolabbi hasonlatosságot mutatja a kiváltsággal vagy bármely más, mesterséges előnnyel!” Wilson a mélyről jött ember magabiztosságával viseltetett ellenszenvvel a bármilyen formában, bármilyen területhez köthető elitek iránt, de nem a gyűlölködés és nem is a harag vezette, amikor az ellenük való fellépésre ösztönzött. (Ellentétben pl. egyik kései utódával, Richard Nixonnal, aki egyszer azt mondta: „Ha a haragod elég mély és elég erős, akkor rájössz, hogy megváltoztathatod a világot, ha bebizonyítod, hogy te jobb vagy, és van benned bátorság, míg azok, akiknek mindenük megvan, csak ülnek a kövér valagukon.” Ez a mondat, amelyben Nixon tökéletesen összefoglalta egész világképét és a kiváltságosak ellen érzett elszánt gyűlöletét egész politikai karrierjét, ugyanakkor néha szinte megmagyarázhatatlan mértékű kitartását és elszántságát is megmagyarázza.) Egyszerűen csak meg volt győződve arról, hogy a tisztességes, becsületes eljárás, ahová a piaci versenyt is sorolta nagyobb boldogságot hozhat a nép számára, mint a monopóliumok uralma – ebben, az általános tapasztalat azt mutatja, hogy igaza is volt. 1913-ban a demokrata többségű Kongresszus elfogadta az Underwood-féle vámtörvényt, amely még ebben az évben életbe lépett (igaz, hogy hatásait az I. világháború okozta kereskedelmi változások hamar elnyomták. A behozott árucikkek vámját a törvény 41-27%-kal csökkentette, több mint száz árucikk pedig vámmentes lett. Wilson rendkívül ügyesen állította a vámcsökkentések mögé a közvéleményt (amikor például leleplezte a vállalatok érdekeiért lobbizókat, amikor személyesen jelent meg a Kongresszus előtt, hogy erős színpadiassággal körítve, erősen drámai módon fellépésre buzdítson a vámokkal szemben és még egy gondosan kidolgozott ünnepséget is rendezett a törvény aláírása alkalmára.) Az alacsonyabb vámok miatt megcsappanó állami bevételeket egy új szövetségi jövedelemadóval pótolták, aminek a kivetésére az újonnan elfogadott XVI. Alkotmánykiegészítés hatalmazta fel a központi kormányzatot. Egy mérsékelten progresszív jövedelemadót vezettek be, kifejezetten mérsékeltet, 4000 dolláros éves jövedelem esetén 1%-kal nőtt az adó és 20000 dollár felett emelkedett 2%-ra.

A bank- és pénzügyi rendszer megreformálása volt a következő nagyobb lépése Wilson törvénykezési hajrájának. A Szövetségi Tartalék Törvénye az Egyesült Államok egész történelmének az egyik, ha nem a legfontosabb banktörvénye volt. Meghozatala azért is szükséges volt, mivel Amerikának az 1830-as évek óta, vagyis Andrew Jackson elnöksége óta, nem volt központi bankja. Ezzel a gazdasági fellendülés idején nem is volt semmi probléma, válság esetén azonban enyhíthetett a nehézségeken. 1913 végén biztosította a Szövetségi Tartalék Törvényének (Federal Reserve Act) elfogadásához vezető utat. A pénz- és a bankrendszer kérdésében sikerült minden szembenálló felet megegyezésre bírnia a Szövetségi Tartalékok Rendszerének (Federal Reserve System) létrehozásával, ami egy összetett kapcsolatot, együttműködést jelent az üzleti élet és a kormányzat között, ami mind a mai napig egyébként uralkodó megoldásnak tekinthető a pénzvilágban. Wilsonnak, még mielőtt bármilyen törvényt elfogadtathatott volna a pénzvilágra vonatkozóan, közös nevezőre kellett hoznia két egymással hevesen szembenálló csoportot: Nelson W. Aldrich szenátor vezette konzervatív republikánusokat és a Demokrata Párt nagyhatalmú balszárnyát, amit a befolyásos William Jennings Bryan vezetett, aki ellenzett minden banki szisztémát és erélyesen támadta a magánbankokat és a Wall Streetet, az üzleti világ központját. A Bryan vezette csoportosulás egy a kormány tulajdonában álló központi bank mellett tört lándzsát, amely a Kongresszus igényei szerint nyomtathatott volna papírpénzt. Wilson kompromisszumra bírta a feleket. A törvény értelmében 12 körzetre osztották az országot, amelyek élén egy-egy Szövetségi Tartalék Bank volt. Ezek a Szövetségi Tartalék Bankok a bankjegykibocsátás jogát is megkapták. A magánbankoknak lehetővé tették, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a 12 regionális Szövetségi Tartalék bankot, a mezőgazdaságban dolgozókat pedig azzal csillapították le, hogy beépítettek a Rendszerbe egy testületet, egy központi igazgatóságot, amely hatáskört kapott a pontosabb vezérlésre, amelybe szenátusi hozzájárulással az elnök nevezett ki tagokat. Ráadásul, Wilson meggyőzte Bryan támogatóit arról, hogy mivel a Szövetségi Tartalék által kibocsátott bankjegyek a kormány tartozásvállalásai voltak, így a végeredmény megfelelt a rugalmas pénznemre vonatkozó követelésüknek is. Azzal, hogy felállítottak 12 regionális bankot, a hatalmas New York-i bankok befolyása is meggyengült, ami Bryan déli és nyugati szövetségesei számára kulcsfontosságú volt. Ez a decentralizáció elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a törvény a Kongresszusban megkapja a szükséges támogatást. A törvényt végül 1913 decemberében fogadták el. Néhány bankár úgy érezte, hogy túl nagy hatalmat kapott ezzel Washington, néhány reformer pedig úgy érezte, hogy a törvény túl nagy hatalmat hagyott a bankárok kezében. Néhány honatya azt állította, hogy a New York-i bankárok mindössze megjátszották rosszallásukat. A lényegen azonban a kritikák nem változtattak, a regionálisan decentralizált, magánkézben lévő és államilag ellenőrzött bankrendszer kisebb változtatásokkal mind a mai napig sikeresen működik. Wilson több kitűnő bankárt kért fel arra, hogy az új rendszer irányításában részt vegyenek. Miközben hivatalosan a hatalmat decentralizálták, a New York-i szárny vezető szerepet játszott a Fed-ben, mint első az egyenlők között. Az új rendszer 1915-ben kezdte meg működését és fontos szerepet játszott a szövetségesek és az amerikaiak háborús erőfeszítéseinek finanszírozásában. A Szövetségi Tartalék erősítése a New Deal egyik nagy eredménye volt, ha úgy tetszik maga Roosevelt New Deal-je is Wilson munkája eredményének a vállán nyugodott. (1935-ben tovább erősítették a központi testületnek a kamatok és a pénzkészlet ellenőrzésében játszott szerepét.)

A monopóliumok elleni harc képezte Wilson platformjának harmadik elemét és törvénykezésének harmadik nagy eredményét. Az 1914-es Clayton-féle Trösztellenes Törvénnyel Wilson hozzájárult ahhoz, hogy a tröszt ügyében vívott hosszú csata végre befejeződjön. Első lépésként szakított az elődei, Roosevelt és Taft, a Trösztpusztítók által bevezetett nagy hagyománnyal, miszerint perek indításával kényszerítik feloszlásra a trösztöket és a költséges eljárási procedúrák helyett a probléma új megközelítésére tért át. 1914-ben kinevezte a Szövetségi Ipari Bizottságot, amely útján egyrészt ellenőrizni lehetett az államközi korporációk tevékenységét, másrészt pedig a versenyt is ösztönözték. A Szövetségi Ipari Bizottság végett vetett a már érzékelhető vált tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak. Ehhez járult az, hogy végigerőszakolta a Kongresszuson a Clayton-féle Trösztellenes Törvényt, amellyel bizonyos üzleti gyakorlatokat törvénytelennek nyilvánítottak (példának okáért az árdiszkriminációt, az olyan megállapodásokat, amelyek megtiltották a kiskereskedőknek, hogy más vállalatok termékeivel kereskedjenek és az olyan igazgatóságok létrehozását és egyezmények megkötését, amelyekkel más vállalkozásokat akartak ellenőrizni – mindezen gyakorlatra már Új Szabadság Beszédében is kitért, mint elvetendő és tisztességtelen üzleti húzásokra.) A törvény így eltiltotta a monopóliumokat létrehozó eljárásokat, ráadásul súlyos büntetéseket is kilátásba helyezett a törvénytelennek nyilvánított üzleti tevékenységek folytatóinak. A korábbi trösztellenes törvényekhez képest a Clayton-féle Törvény éppen ez utóbbi rendelkezései miatt, vagyis annak okán, hogy a vállalatok egyes tisztviselőit felelősnek tekinthették, ha vállalatuk megszegte a törvény előírásait, jóval jelentősebb volt. Ami pedig még ennél is fontosabb volt, az új törvény egyértelmű iránymutatásokat tartalmazott, amikhez a vállalatok tarthatták magukat, ami a korábbi bizonytalanságokhoz képest drámai javulást hozott. A Törvény azt is kimondta, hogy a munkások szervezetei nem az ipar működését akadályozó egyesületek, amivel kifejezetten törvényessé nyilvánították a sztrájkot és a békés sztrájkőrséget. Ezért ezt a törvényt, mivel véget vetett azon antitröszt törvények sorának, amelyek a munkások szakszervezetinek felelősségéről rendelkeztek, a munkások Magna Chartájának is tekintették.

Wilson törvénykezési programja még a szenátorok közvetlen választásáról rendelkező XVII. Alkotmánykiegészítés elfogadtatására is kiterjedt. Emellett Wilson, mivel új választókerületeket is igyekezett megnyerni pártja és az önmaga számára, a farmerek megsegítésére is tervezet sorozata került megalkotásra. Az 1914-es Smith-Lever Törvény létrehozta a mezőgazdaság kiépítéséért felelős ügynökséges korszerű rendszerét, amikért az állami mezőgazdasági kollégiumok álltak jót. Ezek az ügynökségek segítették a farmereket az új, fejlettebb mezőgazdasági technikákra való átállásra. Az 1916-os Szövetségi Mezőgazdasági Hitel Törvénnyel alacsony költségű, kis kiadással járó hosszú lejáratú jelzálogot biztosítottak a farmereknek. 1916-ban Wilson kormányzata a gyermekmunka visszaszorítása érdekében is fellépett, azonban az erről rendelkező törvényt 1918-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek minősítette. A gyermekmunka tiltására tett újabb jelentősebb lépések egészen az 1930-as évekig, és a Wilson utáni legközelebbi demokrata elnök, FDR színre lépéséig várattak magukra.

Wilsonra a belpolitika színterén még egy jelentősebb megmozdulás várt első ciklusában. 1916 nyarán a vasúttársaságok dolgozói (az ún. vasúti testvériség; a vasutak bizonyos üzleti körök kezében történő koncentrálódásának veszélyéről egyébként már az Új Szabadságban is beszélt Wilson) azzal fenyegetőztek, hogy leállítják az országos közlekedési hálózatot. Abban a korban nagyjából a vasút olyan szerepet töltött be az emberek életében, mint a repülőgép. Egy nyári teljes vasútstop egyenlő hatású lett volna egy karácsonyi légisztrájkkal. Wilson először megpróbálta a munkásokat és a vezetőséget egy megállapodásra rábírni, de amikor a vállalatvezetők elzárkóztak ettől, 1916 szeptemberében elfogadtatta a Kongresszussal az Adamson Törvényt. A Törvénnyel, amellyel bevezették az iparágban, az államközi vasútvonalakon a 8 órás munkanapot, amiért a korábbinak megfelelő fizetés járt, lehetővé vált a sztrájk elkerülése. Wilson ezzel úgy vonult be a történelembe, mint aki egy országos vasutassztrájk fenyegetése alatt, elfogadtatott egy olyan jogszabály, amely megemelte a vasúti alkalmazottak bérét és közben csökkentette a munkaóráik számát; így nem lett sztrájk sem. Ez a törvény, amit még a Legfelsőbb Bíróság is alkotmányosnak talált, egyébként hozzájárult ahhoz, hogy újraválasztásához megszerezze a szakszervezetek támogatását. Ezen lépése is a későbbiekben példaként szolgált a New Deal-hez és Franklin Roosevelt programjának támogatási alapot is szolgáltatott. (Ugyanakkor a második Roosevelt elnök nemcsak jót kapott örökségbe demokrata elődjétől. Wilson hivatali ideje alatt három személy jelölt az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírájává: James Clark McReynolds-ot, Louis Dembitz Brandeis-t és John Hessin Clarke-ot. Clarke 1916-os bíróvá választása után csak hat évig szolgált a Bíróságon mielőtt visszavonult volna – egyáltalán nem szeretette társbírói munkáját. Louis Dembitz Brandeis 1916-tól majd 23 évig tevékenykedett a Legfelsőbb Bíróságon és a szólásszabadság és a magánélethez való jog tiszteletben tartásáról szóló ügyekben az ország történelmében fordulópontot jelentő véleményeket írt. James Clark McReynolds bírót 1914-ben jelölte Wilson. Több mint 26 évig szolgált a Bíróságon és amiről a leginkább nevezetes az az, hogy Franklin Delano Roosevelt New Deal programjának, példának okáért annak a Tennessee völgyi Hatóságra, az Országos Ipar-helyreállítási Törvényre és a Szociális Biztonság Törvényre vonatkozó programpontjának következetes ellenzőjeként tett szert hírnévre, sok fejfájást okozva bírósági véleményeivel Franklin Roosevelt elnöknek.)

Wilson nagyon jelentős törvénykezési munkát végzett és nagyon fontos törvényeket hagyott az utókorra, köztük a mind a mai napig működő bank- és pénzügyi rendszert kialakító alaptörvényt. Ezzel a törvénnyel jelentőségében csak Lyndon B. Johnson 1964-es Polgárjogi Törvénye vetekedhet. (De Wilson nemcsak sikeresebb, de nagyobb elnöknek is tekinthető Johnsonnál. Nemcsak azért, mert az ő nevéhez egy sikeres háború megvívása kötődik, hanem azért is, mert törvénykezési téren is kevés elnök kormányzata volt képes arra, hogy viszonylag rövid idő alatt annyi, minden korban soknak, és jelentőségteljesnek tekinthető törvényt fogadtasson el. Igaz, ebben az is szerepet játszott, hogy Wilson a Kongresszus mindkét házában demokrata többségre támaszkodhatott. Ebben a teljesítményben egyedül Franklin Delano Roosevelt tudta Woodrow Wilsont felülmúlni.) Mindamellett a XX. század második felének éles politikai harcainak és azok egyik gyújtópontjának, a faji kérdésnek a fényében nem árt egy kicsit közelebb megismerni Wilsonnak a témáról alkotott véleményét. 1912-ben az afrikai amerikaiak soha nem látott számban hagyták el a Republikánus Pártot, hogy a demokrata Wilsonra szavazzanak. Wilson ugyanis ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja az ügyüket, ami felbátorította a sokáig jogfosztott és még Wilson korában is inkább másodrangú állampolgárként kezelt kisebbség tagjait. Azonban csalódniuk kellett. Wilson támogatta a déli demokraták követeléseit, miszerint a déli államoknak nincs szüksége Washington beavatkozására és hagyja rájuk a szövetségi kormányzat, hogy saját határaikon belül maguk foglalkozhassanak a faji és a feketék szavazati jogára vonatkozó kérdésekkel. Wilson sok fehér délit vett be az adminisztrációjába és támogatta a szegregáció bevezetését sok szövetségi ügynökségbe. Amikor még a Princeton Egyetem elnöke volt helytelenítette azt, hogy a fekete amerikaiak akárcsak jelentkezzenek az egyetemre, jobban szerette volna inkább megőrizni a békét a fehér diákok között, mint hogy fekete diákokat vegyen fel. Wilson cselekedeteit mint az egyetem elnöke azzal magyarázhatjuk, hogy az egyetem megreformálására tett kísérletei éppen elég nagy kihívást jelentettek a számára, ráadásul mint déli ember tudvalevő, hogy a déli értékekkel és beállítottsággal rokonszenvezett. Nem volt szívtelen, egésze egyszerűen abban a korban élt és abban a korban nevelkedett fel, amikor a szegregáció teljes felszámolása, még csak egyes elmélkedők és politikusok távoli víziójának tűnt. (Azt viszont tudjuk, hogy a női egyenjogúsági mozgalommal szimpatizált, függetlenül attól, hogy második házassága abszolút a viktoriánus házasságideál mintaképe volt, legalábbis Wilson megbetegedéséig.) azok a fekete vezetők, akik 1912-ben Wilsont támogatták, megdühödtek, amikor fehér szegregációpárti déli politikusok vették át az irányítást a Kongresszusban és sok végrehajtó hatalmi szervben. Wilson figyelmen kívül hagyta azon panaszokat, amelyek arra vonatkoztak, hogy kabinetjének hivatalnokai a legtöbb szövetségi kormányzati hivatalban hivatalos szegregációt építettek ki, néhány szervben 1863 óta először. Az új létesítményeket úgy tervezték meg, hogy az ott dolgozókat faj szerint különítsék el. Egyes vélemények szerint Wilson adminisztrációja teljes faji elkülönítést vezetett be Washingtonban és jelentős számban elüldözte a hivatalokból a fekete szövetségi alkalmazottakat. Wilson és kormánya sok fekete republikánus tisztviselőt elbocsátottak az olyan állásokból, amelyek betöltői politikai alapon kerülnek kinevezésre, viszont néhány fekete demokratát ki is neveztek ugyanilyen állásokba. Mindazonáltal Wilson a kampányaiban őt támogató fekete vezetőkről nem feledkezett. Nem szabad elfelejteni, hogy a XX. század elején járunk, amikor is, az I. világháború korában, illetve azt megelőzően az afrikai amerikaiak még a hadseregben sem vehettek részt. El kell felejteni a XX. század közepének és második felének hatalmas tüntetéseit a faji szegregáció felszámolása ellen, még jó pár évtizeddel korábban vagyunk. 1918-ban azonban Wilson egy a korábbi kampányában őt támogató személyt, egy fekete szervezet egyik vezetőjének egy olyan kinevezést ajánlott fel, amely a hadseregbeli szolgálatot jelentett volna; a faji viszonyokkal kellett volna a vezetőnek foglalkoznia. Az ajánlatot még el is fogadták volna, de a fekete vezető nem tudott a hadsereg fizikai felmérésén megfelelni, így végül is nem látott el katonai szolgálatot. Wilson a korábbi gyakorlatot félretéve több százezer afrikai amerikait hívott be a hadseregbe, akiknek a fehérekkel egyenlő bérezést biztosított, de azért nem akarta a határokat túlfeszíteni és teljesen fekete szakaszokba szerveztette őket fehér tisztekkel, és a nagy többségüket távol tartotta a frontvonaltól. (Nem azért, mert nem bízott meg bennük, hanem azért, mert tudta, hogy a társadalmi reformokat csak apró lépésenként lehet a társadalom többségével elfogadtatni, lassan kell a változásokat a társadalom szöveteibe beépíteni, míg végül már a változások a többségnek természetesek lesznek. Sokkal okosabb volt annál, mintsem, hogy ne tudta volna felismerni, hogy egy erőltetett, nagy lélegzetvételű, hirtelen társadalmi földindulás, magát a kiinduló társadalmat, annak minden tagját, a többséghez és a kisebbséghez tartozókat is könnyen maga alá temethetné.) Amikor a feketék egy küldöttsége tiltakozott a diszkriminatív intézkedések ellen, Wilson azt mondta nekik: „a szegregáció nem megaláztatás, hanem egy jótétemény és Önöknek, uraim is így kellene tekinteniük”. (Az uraim kifejezés használata nem volt sem gúny, sem a tisztelet jele. Wilson párizsi megbetegedése előtt mindenkivel végtelenül udvarias volt, majd a párizsi békekonferencia fennmaradó részére, az utolsó néhány hónapra vesztette el udvariasságát.) 1914-ben még azt mondta a The New York Times-nak: „Ha a színes bőrű emberek azzal, hogy rám szavaznak hibát követnek el, akkor ki kellene azt javítaniuk.” Wilsont egyébként a másik oldalról is kritizálták, olyanok például, mint a keményvonalas szegregációpárti georgiai Thomas E. Watson, aki úgy hitte, Wilson nem ment elég messzire a szövetségi kormányzatban a fekete munkaerő korlátozásában. A szegregációt, amit a Wilson-adminisztráció a szövetségi munkahelyeken bevezetett a későbbi elnökök is fenntartották és a Truman-kormányzatig nem is vetettek annak hivatalosan véget. Wilson még fiatalabb korában sok könyvet írt. Egyet például az amerikai nemzet történetéről is, ahogy azt ő látta. Abban szerepel egy különös mondat, amit később egyébként az „egy nemzet születése” című filmben is felelevenítettek. A mondta így hangzik: „A fehér embereket az önfenntartás puszta ösztöne sarkallta. …. amíg végül életre kelt ott a nagyszerű Ku Klux Klan, a szuverén Dél, hogy megvédje a déli államot.” Érdekes mondat, magyarázatra szorul. Wilson könyvében úgy érvel, az 1860-as évek végén létrejött Ku Klux Klan a Rekonstrukció természetes szüleménye volt, egy törvénytelen reakció egy törvénytelen időszakra. Wilson megjegyezte, hogy a Klan „elkezdték megfélemlítés útján megkísérelni azt, amit a szavazócédulával vagy a nyilvános fellépés bármely más rendezett útjával nem volt szabad megkísérelniük.” Mintha Wilson a védelmébe vette volna a Ku Klux Klant. A sok hasonlóság ellenére van egy nagy különbség az I. és a II. világháború demokrata elnökei között. (A két háború között is jelentős a különbség, de ez most lényegtelen.) Ezek pedig az emberi jogok. Az általános, egyenlő emberi jogok. Nem tudjuk, hogy Wilson fejében hogyan vélekedett az afrikai amerikaiakról. Gyermekkora legnagyobb részét az elpusztított déli államokban töltötte, ott nőtt fel, és élete egyik legnagyobb élménye volt, amikor a fegyverletétel után láthatta Lee tábornokot. A rekonstrukcióról alkotott kedvezőtlen véleménye pedig igaz volt. Amikor a gyilkos golyó végzett Lincolnnal, az Egyesült Államok népe nemcsak egyik legnagyobb élt elnökét vesztette el, hanem a déli államok ráadásul a békés, nagyvonalú rekonstrukció, újjáépítés lehetőségét is. Andrew Johnson, Lincoln egykori alelnöke, ugyan az akkori Kongresszus által elfogadott rekonstrukciós törvénycsomag helyett más irányt szabott volna az újjáépítésnek, de hamar megromlott a viszonya politikustársaival, így nem szabhatott gátat egy elkapkodott, elsietett, rosszul levezényelt, végső soron csak további károkat okozó kongresszusi rekonstrukció véghezvitelének. A hirtelen változások, amiket a déli államokra, amelyeknek társadalmi rendszere, gazdasága, de még népessége is romokban hevert, rá akartak kényszeríteni, visszafelé sült el, ahogy az előre várható volt; hiába kapott minden fekete szavazati jogot, a hirtelen változásba a déli népesség megmaradt része nem tudott belenyugodni, és miután az északiak is belefáradtak abban, hogy katonai erővel kell biztosítaniuk a déli feketék joggyakorlását, visszavonultak, a volt rabszolgák magukra maradtak, a régi déli társadalmi tudta feléledt és kezdetét vette egy hosszú, viszontagságos út az amerikai társadalomban uralkodó egyenlőség elérése felé. (Egy húszéves, nagyvonalú rekonstrukcióval, amelyben az északiakat nem a bosszú, hanem az értelem vezette volna, talán egy évszázadnyi viszontagságos korszakot lehetett volna elkerülni.) A Klan is a rekonstrukció legszigorúbb éveiben jött életre, mint titkos szervezet, a fehér emberek jogai védelmében, ugyanis a rekonstrukció egyik legostobább intézkedése az volt, hogy míg minden volt rabszolgának polgárjogot adtak, addig a fehérektől megvonták azokat. Nem csoda, hogy erre a Dél népe megdühödött, frusztrált lett és feszültségét titkos, törvénytelen csatornákon akarta levezetni. Lépéseik és eszközeik elítélendőek voltak, de a gyökerek érthetőek. A Klan déli elfogadottságáról csak annyit, hogy később, a még Franklin Rooseveltnél is nagyobb társadalmi reformernek bizonyult Truman, aki többek között még híres elődjénél is többet tett a szegregáció megszüntetéséért és a feketék egyenjogúsításáért, például egy polgárjogi törvényjavaslattal is, és nem valószínű, hogy nézetei elnökként korábbi életéhez képest gyökeresen megváltoztak volna, fiatal korában maga is csatlakozni szándékozott a Klanhoz, csak politikai patrónusa, az egyébként maffiózó Pendergast azt mondta neki, hogy nem igazi katolikusok, így végül is nem lépett be közéjük. Truman felesége, ugyancsak értelmes asszony még egy kisebb felháborodást is kiváltott mér First Lady korában, amikor elfogadta a Forradalom Leányai nevű amerikai nőszervezet meghívását egy teapartira, amely akkoriban arról volt híres, hogy feketéket egyrészt nem engedett soraik közé, másrészt még fekete fellépőket sem engedtek be rendezvényeikre. (Mrs. Roosevelt korábban azért is lépett ki a szervezetből, mert diszkriminatívan bánt az afrikai amerikaiakkal.) Még egy New York-i képviselő, Adam Clayton Powell is felkereste a First Ladyt ez ügyben, akinek afrikai amerikai feleségét, Hazel Scottot korábban nem engedte a szervezet fellépni a Constitution Hallban. De Bess Trumant ez nem hatotta meg. Sőt. Amikor még gyerekkori barátnőjétől, Mary Keely-től is kapott egy levelet, amelyben barátnője arról próbálta meggyőzni Mrs. Trumant, hogy mondja le a teadélután való részvételét, a hajthatatlan Bess ezt válaszolta neki: “Egyetértek veled abban, hogy az Amerikai Forradalom Lányai pillanatnyilag robbanásveszélyes, de nekem semmi közöm hozzájuk. Azon a táviraton viszont nagyon felbosszantottam magam, amit attól a New York-itól kaptam.” Nem a feketék elutasítása munkált Mrs. Trumanben, hanem egyszerűen el akart menni a teapartira, meg ő egyébként is kikérte magának, hogy más írja elő, hogy kivel teázzon. (Powell az eset után egyébként First Lady helyett Last Ladyként emlegette Besst.) (Harry Truman egyébként nem foglalkozott felesége megmozdulásaival egészen addig, amíg megmaradt az ő “Boss”-ának.) Az akkori déli mentalitást nem lehet a mai fejjel kapásból elítélni, ahogy Woodrow Wilson, aki ezt a mentalitást nagyon kedvelte, lépéseit sem. Mert valamilyen szinten Wilsont is meg lehet érteni.

A fehér etnikai csoportokhoz való viszonya is ellentmondásosnak tűnhet. Történelmi könyveiben kemény szavakkal emlékezett meg a bevándorlókról (ami viszont azért is különös, mivel még a nagyszülei is azok voltak; Wilson távolról sem volt tősgyökeres amerikai), de miután 1910-ben politizálni kezdett, Wilson azért munkálkodott, hogy a bevándorlókat bevonja a Demokrata Pártba, a hadseregbe és az amerikai életbe. A háború alatt, viszonzásképpen azt követelte, hogy a bevándorlók utasítsák vissza az ellenséges nemzetekhez való bárminemű hűséget. A Demokrata Pártban erős szárnyat alkottak az ír-amerikaiak és ellenezték azt, hogy az Egyesült Államok hagyományos ellenségül, Nagy-Britannia szövetségeseként háborúba menjen, különösen az 1916-as húsvéti felkelés erőszakos leverése után. Wilson 1917-ben mégis megnyerte őket azzal, hogy ígéretet tett arra, hogy megkéri Nagy-Britanniát, hogy adja meg Írországnak a függetlenséget. Versailles-ban, ugyanakkor, visszatáncolt, mert úgy látta, hogy az ír helyzet tisztán egy nagy-britanniai belügyi kérdés és vitát és a nyugtalanságot Írországban nem érzékelte olyannak, amely összehasonlítható lenne a különböző európai nemzetiségek helyzetével, amelyek az I. világháború következtében kerültek adott állapotukba. Ennek eredményeként az ír-amerikai közösség jelentős része élesen elítélte az elnököt. Wilson, erre válaszul, azzal vádolta az ír-amerikaiakat és a német-amerikaiakat, hogy nem támogatják, nem népszerűsítik eléggé a Népszövetséget. Az elnök azt mondta: „A Népszövetség és a békeszerződés ellen szervezett propagandát folytatnak, amely pontosan ugyanazokból a forrásokból ered, amelyekből az a szervezett propaganda eredt, amely itt-ott hűtlenséggel fenyegette meg azt az országot, és azt akarom mondani, nem mondhatom túl gyakran, bárki, aki egy kötőjelet visel magán, egy tört hordoz magával, amelyet bármikor kész ennek a Köztársaságnak az elevenébe belemártani, amikor felkészült rá.” Wilson tehát újra régi bevándorló-ellenes fóbiájához nyúlt.

Még azt meg kell jegyezni ugyanakkor Wilsonról, hogy ő volt az első, aki Louis Brandeis személyében egy zsidó származású jogászt jelölt a Legfelsőbb Bíróság bírájául, amivel megnyitotta azon zsidó bírók hosszú sorát, akik majd az amerikai nemzet legmagasabb szintű bíróságán fognak szolgálni.

(Wilson nevéhez fűződő még egy napjainkig ható elnöki cselekedet. 1916-ban közzétett egy kiáltványt, amelyben június 14-t hivatalosan is a Zászló Napjává nyilvánította. Ezzel a tettével Wilson méltó emléket állított az  amerikai szabadságharcnak és annak egyik jelképének az amerikai nemzeti zászlónak. 1949 augusztusában a Kongresszus egyébként majd törvénybe is iktatja a Nemzeti Zászló Napot.)

A külpolitikában az elnök szakított elődei megközelítéseivel (amivel ugyancsak például szolgált Franklin Delano Rooseveltnek). Erkölcsi alapon ellenezte az imperializmust, a hódításokat, már ekkor is hitt abban, amit később a híres 14 pontjában is szerepeltetett, hogy minden népnek joga van az önkormányzathoz. Wilson másik vezérelve külpolitikai téren az volt, amit ugyancsak szerepeltetett pontjaiban, hogy a nemzetközi, államok közötti vitákra, legyen szó akár egy vitatott terület hovatartozásáról, akár másról, békésen kell megoldást találni. Abban hitt és arról szónokolt egész elnöksége alatt, hogy az Egyesült Államoknak szolgálnia kell az emberiséget és uralkodni, vagy gyámkodni felette (mély vallásos hitéből eredhetett ezen meggyőződése, a kiválasztott nemzetről alkotott elképzelése, amely az I. világháború, majd az az utáni cselekedeteiben is mindig motivációjául szolgált). Külügyminisztere harminc nemzettel kötött szerződéseket a békés konfliktusrendezésről. Akkoriban külpolitikai téren két nagy kérdés foglalkoztatta Wilsont (az európai helyzet mindenkori figyelése mellett, amely szórakozás minden amerikai elnöknek kötelezően űzendő már George Washington kora óta folyamatosan). Egyrészt a Panama-csatorna ügye, másrészt Dél-Amerika. (Dél-Amerika országainak helyzete, belpolitikai változásaik legalább annyira érdekes és figyelemmel követendő az amerikai végrehajtó hatalom mindenkori feje számára, mint az európai viszonyok alakulása). Wilson gyorsan egyértelművé tette, hogy kormánya nem támogatja és így az esetleges államosítások esetén védelemben sem részesíti a magánvállalkozók kínai és latin-amerikai magánberuházásait (ezt nevezték dollárdiplomáciának, amit Wilson, mint az eliteknek bel- és külföldön a hatalomért, és befolyásért történő játszadozásait egyáltalán nem szívelt). Visszatérve a Panama-csatornára. 1912-ben a Kongresszus elfogadott egy törvényt, a Panama-csatorna Törvényt, amelynek értelmében az amerikai hajóknak nem kellett volna átkelési díjat fizetni a Panama-csatornán.  A Panama-csatorna megnyitására várva, Nagy-Britannia, hevesen (már amennyire hevesen a britek tiltakozni szoktak) tiltakozott azon amerikai tervek ellen, amely szerint a fenti törvény értelében, azon amerikai hajók, amelyek az Egyesült Államok csendes-óceáni és atlanti-óceáni partjai között közlekednének valóban mentességet kapnának a díj megfizetése alól. 1914. március 5-én Wilson erős hangvételű üzenetet küldött a Kongresszusnak, amelyben azt sürgette, hogy az amerikai mentességre vonatkozó passzust töröljék el. Úgy vélte, hogy ezen kivételezés a nemzetközi kötelezettségek egyértelmű megszegése és azt javasolta, hogy „önkéntesen lépjünk vissza egy olyan helyzetből, amelyet mindenhol megkérdőjeleznek és félreértenek.” Ezen elgondolása még saját pártján belül is heves ellenérzéseket váltott ki, de mégis rávette a demokratákat, hogy a Kongresszusban szavazzák meg a mentesség hatályon kívül helyezését.

Wilsonnak külpolitikai téren a másik vezérlőelve az volt, hogy kerülni akarta azt az agresszív hozzáállást, amit Theodore Roosevelt képviselt Latin-Amerika irányában. Panama amerikai segítséggel tudott elszakadni Kolumbiától és emiatt Wilson jóvátételt kívánt biztosítani a részére. A Szenátus ezt megakadályozta, de Wilson így is tárgyalásba bocsátkozott a latin-amerikai országgal, amelynek a végeredményeként megszületett egy szerződés, amelyben az Egyesült Államok bocsánatot kért Kolumbiától az 1903-1904-es Panamai Forradalomban játszott szerepéért. Az 1916-os Jones-törvénnyel a William McKinley elnök idején kiművelés céljából elfoglalt Fülöp-szigeteknek territóriumi státuszt biztosítottak és függetlenséget is ígértek. Ezzel a Fülöp-szigeteken létrejöhetett egy önálló törvényhozás. Közben Kaliforniával is meggyűlt Wilson baja. A kaliforniai törvényhozás ugyanis elnöksége idején elfogadott egy olyan rendeletet, amely megtiltotta a japánok számára a földbirtoklást az állam területén. Ez annyira sértette az ázsiai országot, hogy már a háborút is kilátásba helyezte. Wilsonnak külügyminiszterét kellett Kaliforniába küldenie, hogy jobb belátásra bírja az állam törvényhozóit. Ázsiánál maradva, Wilson volt az első államfő, aki elismerte 1913. május 2-án a Kínai Köztársaságot, s amikor Japán 1915-ben protektorátusa alá akarta vonni Kínát, Wilson tiltakozott ez ellen. Latin-Amerikára vonatkozó politikája elvben valóban a beavatkozás elkerülése volt, azonban a gyakorlatban végső soron, az amerikai értékek nevében egyáltalán nem csökkentette a beavatkozás mértékét Latin-Amerika belpolitikai viszonyaiba. 1913-ban a rá jellemző fensőbbséggel azt mondta: „Meg fogom tanítania  dél-amerikai köztársaságoknak, hogy jó embereket válasszanak meg.” Ugyanakkor az is igaz, hogy a Panama-csatorna megépítése miatt az Egyesült Államok nem engedhette meg, hogy a térség államai destabilizálódjanak és a jól bevált eszközhöz nyúlva, politikai fennhatósága alá kellett vonnia a pénzügyi tönk szélére sodródott és belső villongásokkal, felkelésekkel terhelt latin-amerikai országokat. 1914 és 1918 között az Egyesült Államok többször is fellépett Latin-Amerikában, kiváltképpen Mexikóban, Haitiban, Kubában és Panamában. Wilson egész elnöksége idején az Egyesült Államokat csapatokat állomásoztatott Nicaraguában (de csapatokat küldtek még Haitiba, Dominikába és Kubába is és Kuba kivételével az összes állam pénzügyeit amerikai ellenőrzés alá vonták a gazdasági összeomlás elkerülése érdekében, 1917-ben pedig Wilson még a Virgin-szigeteket is megvásárolta Dániától). A Nicaraguában tartott amerikai csapatokat a Wilson-adminisztráció arra használta, hogy megválasztassák Nicaragua elnökét, majd, hogy rákényszerítsék az országot egy az Egyesült Államokkal megkötendő szerződés aláírására. A Haitiban állomásozó amerikai csapatok, amelyek a szövetségi kormányzat parancsnoksága alatt álltak, arra kényszerítették az ország törvényhozását, hogy azt a jelöltet válasszák, akit Wilson szemelt ki Haiti elnökévé. Az amerikai csapatok 1915-től 1934-ig tartották megszállva Haitit. A Dominikai Köztársaság katonai megszállását Wilson röviddel Juan Isidro Jimenes Pereyra elnök 1916-os visszavonulása után rendelte el. Az Egyesült Államok hadserege a vagyonos dominikai földbirtokosokkal együttműködve fojtotta el a megszállás ellen harcoló partizán erőket. A megszállás 1924-ig tartott és hírhedt brutalitás jellemezte az ellenállókkal szemben. (Az amerikai csapatok egyébként Nicaraguában 1912 és 1925 között, Kubában pedig 1917 és 1922 között tartózkodtak). Mexikó helyzete különleges volt. A mexikói forradalom során hatalomra jutott diktátor, Victoriano Huerta kormányát Wilson nem volt hajlandó elismerni. Sem az amerikai bankárok érvei nem érdekelték, miszerint Huerta képes lenne megvédeni az amerikai tulajdont Mexikóban, sem a diplomaták nem hatották meg, akik azt mondták neki, hogy Amerika minden új rendszert el szokott ismerni, függetlenül attól, hogy hogyan jöttek létre. (Laton-Amerikával kapcsolatban Wilson különös kettősséget mutatott. Míg egy tisztázatlan körülmények között hatalomra jutott mexikói diktátort nem volt hajlandó elismerni, addig Dominikában, Haitin és Nicaraguában gond nélkül beavatkozott. Talán mindig azon belső meggyőződésére hallgatott, amely szerint a becsület és az erkölcs talajáról kiindulva egy diktatórikus rendszert bevezető alakot nem lehet támogatni, míg a többi ország esetében inkább az ott élők védelmében és boldogulása érdekében a legjobb módszer a katonai megszállás, ami az ő szemében segítségnyújtás aktuális formája volt. Ezt az érvelést támasztja alá, hogy Huerta ellen Wilson legfőbb ellenvetése az volt, hoyg részt vett elődje, Francisco Madero elnök meggyilkolásában, s a választás is szabálytalan volt, amellyel hatalomra került. Mondjuk azt a választást sem lehet éppen szabályosnak tekinteni, amit a fegyverek árnyékában bonyolított le a haiti törvényhozás. Wilson mindenesetre úgy nyilatkozott, hogy „Mi úgy véljük, s biztos vagyok benne, hogy valamennyi republikánus kormányzat vezetője úgy véli, hogy az igaz kormányzatok mindig a kormányzottak beleegyezésén alapulnak, és hogy nem lehet szabadság a törvényen, valamint a társadalom lelkiismeretén és elfogadásán alapuló rend nélkül.” Wilson ezen kétarcúsága kétségtelenül különleges, de talán erkölcsi felfogás és fensőbbségtudata mellett az amerikai értékek adott országokban lévő kiterjedtségével is magyarázhatók.) Wilson Huerta lemondását követelte, s abban bízott, hogy a mexikóiak minden külső segítség nélkül is rendezni tudják ügyeiket. Csakhogy sok amerikainak voltak mexikói birtokaik, és arra kérték a kormányzatot, hogy nyújtsanak azoknak védelmet. Az európai hatalmak pedig már fel is készültek a beavatkozásra. Wilson, habár korábban hátat fordított a Monroe-elv, miszerint Amerika az amerikaiaké (amihez az európaiaknak semmi közük, igaz, hogy már a függetlenségi háború megnyerése is jóval nehezebb lett volna, talán nem is sikerült volna a francia segítség nélkül) Roosevelt-féle értelmezésének, vagyis, hogy az Egyesült Államoknak (de Európának nem) jogában áll beavatkozni az amerikai kontinensen lévő többi ország belügyeibe, ha a stabilitást és a békét és az amerikai érdekeket veszély fenyegeti (természetesen az adott ország népe boldogulása érdekében érvet is fel lehet még hozni, ha úgy hozza a sors és a népnek nem túl nagy létszáma tagja tiltakozik, például gerillaháborúkkal ez ellen), de most kénytelen volt a magáévá tenni annak szellemiségét. Először tűzszünetet majd szabad választásokat javasolt, amelyeken Huerta nem indulhat, a nyílt színen, majd fegyvert szállítatott a diktátor ellenfeleinek. (Egyébként roppantul érdekes, hogy bármikor, amikor az Egyesült Államok beavatkozott egy latin-amerikai ország belügyeibe, mindig voltak olyan személye és csoportok, akiket támogatni tudott, akik ezt a beavatkozást legalább átmenetileg, saját hatalomra jutásukig helyeselték, vagyis, amíg Amerika gyűlölt ellenfeleiktől meg nem szerezte számukra a hatalmat és át nem adta nekik. Ez az érdekes tény, nemcsak Amerika és annak nemcsak latin-amerikai beavatkozásai során figyelhető meg, hanem minden korban, minden területen és minden erősebb államnak egy gyengébb állam belügyeibe való beavatkozása esetén.) Amikor pedig Tampicóban több amerikai tengerészt letartóztattak, Wilson élt a lehetőséggel, és az Egyesült Államok haditengerészete elfoglalta Vera Cruzt, hogy a németek, akik pedig Huertának szállítottak fegyvert, útját állják. Az áldozatok száma 19 amerikai és több mint száz mexikói volt. A horizonton feltűnt a második amerikai-mexikói háború képe. Ez azonban már Huerta ellenzékének és a többi latin-amerikai államnak is volt és Argentína, Brazília és Chile vállalta a közvetítő szerepét és így, de csakis így sikerült elkerülni egy újabb háború kirobbanását az Egyesült Államok és déli szomszédja között. Huerta elmenekült, Venustiano Carranza bevonult Mexikó fővárosába és bejelentette az alkotmányosok győzelmét. Ugyanakkor elítélte az amerikaiak beavatkozását és távozásra szólította fel őket. Wilson lelke ugyan háborgott az események ezen fordulata miatt, a hálátlanság jelének tartotta Carranza megnyilvánulásait de végül is elismerte elnökségét. Azonban a mexikói megpróbáltatásoknak ezzel még nem volt vége. Egy Pancho Villa nevezetű banditavezért, aki egyébként Wilson és külügyminisztere egy ideig „társadalmi reformernek” tekintett, előbb 1916 januárjában mexikói területen tartóztatott fel egy vonatot, és ölt meg több amerikai utast, majd a határon átjutva ugyanazon év márciusában bandájának tagjai egy új-mexikói kisvárosban, Columbusban gyilkoltak meg 17 embert. Wilson erre válaszul jelentős haderőt küldött át a határon, de Villát nem tudták elfogni. Az összecsapások azonban az amerikai haderő és a mexikói fegyveresek között ezúttal is kis híján háborút robbantottak ki. Mindez 1916-17-ben történt, miközben Európában már a második, illetve harmadik évébe fordult a Nagy Háború.

A közép- és dél-amerikai országokkal való egészséges kapcsolatok kialakítására (a békés együttélés, együttműködés, a gazdasági kapcsolatok kiépítése, fejlesztése, illetve bizonyos területeken a segélyek folyósítása) példát egyébként ugyancsak Franklin Delano Roosevelt kormánya szolgáltatott. (Ezt a példát utódai követték, sőt a déli szomszédsággal való kooperáció szféráját ki is szélesítették; például a XX. század második felében és a XXI. században, amikor felismerték, hogy az Amerikába Délről érkező drogáradatok elleni háborúban együttműködésre van szükség a dél-amerikai országokkal és az érintett országok pénzügyi segélyekkel való megtámogatása is elkerülhetetlen a drogüzlet elleni közös – észak-, közép- és dél- amerikai – harc során.)

Mindeközben Wilson magánéletében is jelentős változások történtek. Első feleségével Ellennel boldog és kiegyensúlyozott házasságban élt, erről a kivételesen értelmes asszonyról azonban csak meglehetősen keveset tudni, mivel alig 18 hónappal férje megválasztása után 1914 augusztus 6-án vesebetegségben hirtelen elhunyt. Az elnök ezután hosszan tartó búskomorságba esett. Bizalmasainak még azt is elárulta, hogy reméli, hogy hamarosan utánamegy majd feleségének és azt is kijelentette, hogy a felesége halála miatt érzett mély gyász miatt a továbbiakban alkalmatlannak tartja magát az elnöki tisztségre. Nem egész egy év múlva azonban már újra házas volt. Személyisége összetettségéhez tartozott, hogy nem volt képes létezni, dolgozni női társaság nélkül és így történhetett meg, hogy amikor 1915 februárjában találkozott Edith Bolling Galttal, egy rendkívül intelligens, gazdag özvegyasszonnyal szerelemre gyulladt iránta és még ugyanabban az évben, december 18-án feleségül is vette. Szerelemre gyulladt, de még mennyire. Vagy 2500 darabból álló levelezésükből egy olyan férfi rajzolódik ki, akiben az amerikaiak rá sem tudtak ismerni volna, szigorú, erélyes, presbiteriánus vezetőjükre. Wilson legtermékenyebb elnöki éve talán éppen 1916 volt, amikor „drága kicsi társa”, második felesége végig mellett volt. Edith Galt valóban különleges nő volt. Délről származott, arról a vidékről, ami Wilson szívéhez is olyan közel állt. Mindössze két évet járt iskolába, arra nevelték, hogy tökéletes feleség váljon belőle, egy déli szépasszony volt, aki heves ellenérzéseket táplált az éledező feminizmus iránt, de aki viszont első férjének hála tökéletes anyagi függetlenségben élhetett, s egész Washington a csodájára járt, amikor saját autóját ő maga vezette. Éppen olyan összetett személyiség volt, mint Wilson. (Állítólag Pocahontas, a híres 17. századi őslakos amerikai nő leszármazottja volt.) Szerette a fényűzést, naplója szerint a nagyobb történelmi eseményekről mindig azt tartotta fontosnak feljegyezni, hogy éppen aktuálisan milyen ruhát viselt, mégis az I. világháborúban takarékoskodásával tűnt ki. Legjelentősebb és egyben legvitatottabb lépése azonban Wilson betegségéhez köthető. Edith hivatalosan csak az elnök felesége volt annak végzetes meggyengülése után is, amikor a férfi már valóban képtelen volt ellátni az elnöki teendőket, de még csak nem is a titkárnője. Edith Wilson, ez a szinte teljesen tanulatlan nő, aki sosem kérdőjelezte meg az amerikai társadalomra oly sokáig jellemző patriarchális berendezkedést, nő és férfi teljesen természetesnek vett egyenlőtlenségét, aki “dologházi megszállottaknak” nevezte a feministákat, aki még azt sem akarta, hogy First Ladynek nevezzék, mert azzal közfelelősség is járt volna (őt Mrs. Woodrow Wilsonnak kellett nevezni) férje második agyvérzése után, ami szinte emberi ronccsá tette Wilsont, teljes mértékben magához ragadta az elnöki hatalmat. Erről még a későbbiekben szó lesz, de Edith Wilson „áldásos” ténykedése, amiben feltehetően semmi más, csak a férje iránt érzett szeretete vezette rengeteget ártott nemcsak Amerikának, de áttételesen az egész világnak is.

Wilson 1914-től egészen 1917 januárjáig azon igyekezett, hogy távol tartsa Amerikát az Európában dúló háborútól. Még azt is felajánlotta több soron, hogy közvetít a felek között, de kérését sem a Szövetségesek, sem a Központi Hatalmak nem vették komolyan. A republikánusok, Theodore Roosevelt vezetésével, hevesen kritizálták Wilsont, amiért nem volt hajlandó felfejleszteni az Egyesült Államok haderejét már előre a fenyegető háborút észlelve. Wilson azonban a békepártiak (különösen a nők és az egyházak) támogatását elnyerve azzal érvelt, hogy egy hadsereg felállítása csak a háború előidézésére lenne alkalmas. Közben azonban Wilson, aki jóval okosabb volt annál, semmint, hogy a háború természetével ne lett volna tisztában, szakított a pacifista nézetekkel rendelkező Bryan külügyminiszterrel, aki hivatalosan 1915-ben mond majd le. Wilson azonban egy akkor még csak a barátnőjének számító Edith-nek írott levelében már külügyminisztere lemondását jóval megelőzően kifejezetten árulónak titulálta Bryant folyamatos békepárti ajánlásai miatt, amelyek a németekkel való megegyezést szorgalmazták, de amelyeket Wilson már akkoriban is következetesen figyelmen kívül hagyott – külügyminisztere lemondásához emellett az vezetett, hogy úgy érezte Wilson inkább House ezredesre, régi barátjára hallgat külügyekben, mint rá. Nagy-Britannia időközben blokádot hirdetett Németországgal szemben, hogy megakadályozza, hogy semleges hajók csempészett árukat vigyenek Németországba. (A tengeri blokád lett az I. világháború egyik legjellemzőbb eszköze, amit végül mind a német, mind az angol fél bevetett.) A britek ezért rendszeresen megállították és angol vagy francia kikötőkbe kísérték az amerikai hajókat is, és az áruk árát ugyan megfizették, de ezt Wilson és kormánya meglehetősen megalázónak érezte. Wilson tiltakozott ez ellen, mondván ezzel Nagy-Britannia megsérti a semleges államokra vonatkozó jogokat, de akkor még áldozatok nem voltak. Azonban tiltakozásaiban meglehetősen enyhék voltak és ebből Nagy-Britannia megérhette, hogy a blokádot Amerika nem fogja háborús oknak tekinteni. (Az Egyesült Államok hadbelépéséig mind a két európai fél üzletelt egyébként Amerikával, igaz a Szövetségesek jóval nagyobb értékben, mint a Központi Hatalmak.) A brit blokád megtöréséhez csak a tengeralattjárók tűntek alkalmas fegyvernek a németek számára, a tengeralattjárók bevetése azonban csak akkor vezethetett eredményre, ha vállalták azt a kockázatot, hogy civilek is áldozatul fognak esni a támadásoknak. Hamarosan ráébredtek arra, hogy a siker érdekében a kereskedelmi hajókat sem kímélhetik. Ezzel viszont felvállalták annak a veszélyét is, hogy az amerikai áldozatok miatt az Egyesült Államok hadba fog lépni. Bryan lemondása előtt következetesen a semlegesség mellett foglalt állást, Theodore Roosevelt a háborúba való mielőbbi belépést sürgette, Wilson pedig akkoriban még kitartott a közvetítés mellett, de erre semmi esély sem volt mindaddig, amíg mind a két fél bízott a saját győzelmében. Miközben a német tengeralattjárók tengerészeket és civileket öltek Wilson azt követelte Németországtól, hogy hagyjon fel támadásaival, de az Egyesült Államokat még távol tartotta a háborútól.

Közben Wilsonnak arra is figyelemmel kellett lennie, hogy az 1916-os elnökválasztási év volt. 1914-ben egy kisebb gazdasági válság ütötte fel a fejét Amerikában, ezért Wilson egy időre leállt a progresszív mozgalom törekvéseinek további törvénybe foglalásával, progresszív barátait pedig türelemre intette és figyelmeztette őket arra, hogy az államok jogait és az egyéni szabadságjogokat minden amerikai állampolgárnak és minden pártnak tiszteletben kell tartania. Azonban több korábban már említett törvénye, a farmereket segítő, hosszú lejáratú kölcsönökről, a gyermekmunka szabályozásáról, a vasúti dolgozók nyolcórás munkanapjáról, valamint a jövedelemadótól és Amerika első birtokadójáról szóló törvénye már önmagában kielégítette a progresszív gondolkodásúak igényeit. Theodore Roosevelt ugyan ekkor már nem vett részt a versengésben, viszont pártja, a korábban említett Charles Evans Hughes-t indítva sem tudott győzedelmeskedni, mert az amerikaiak összekötötték Roosevelt háború melletti kirohanásait a Republikánus Párttal, így a békepártiak inkább a demokraták, így Wilson felé fordultak. Wilsont ugyanis 1916-ban pártja újrajelölte és a ő kampányszlogenként a később történtek fényében kissé különösen csengő mondatot használta, amely szerint „Ő tartott minket távol a háborútól”. (Amivel egyébként a demokraták arra utaltak, hogy Wilson adminisztrációja mind Németországgal, mind Mexikóval elkerülte a nyílt konfliktust, miközben sikerült fenntartania egy határozott nemzeti politikát.) Wilson ugyanakkor azt sosem ígérte meg, hogy bárminemű provokáció ellenére sem fog belépni a háborúba. 1916. szeptember 2-án tette le elnöki esküjét és ez alkalomból elmondott posztelfogadó beszédében Wilson félreérthetetlenül figyelmeztette Németországot, hogy az olyan tengeralattjáró-háborút, amely amerikai életekbe kerül, nem fogja tolerálni és felhívta Németország figyelmét, hogy amennyiben továbbra is megsértő az emberek alapvető jogait, annak következményei lesznek. Amerika állampolgárai életének elvételét nem fogja szó nélkül hagyni. Németországot felelősségre fogja vonni. (Wilson egyébként nagyon kis különbséggel nyerte meg a választást a republikánus jelölt Charles Evans Hughes előtt. Hughes korábban New York kormányzója volt, pontosan 1907 és 1910 között és progresszívként feltűnően ahhoz hasonló teljesítményt tudott felmutatni, mint amit Wilson New Jersey-i kormányzójaként tett le az asztalra. Theodore Roosevelt odáig ment, hogy megjegyezte, az egyetlen különbség Wilson és Hughes között egy alapos borotválás volt. Mindazonáltal Hughes-nak meglehetősen nehéz dolga volt, mivel meg kellett próbálnia egy táborban tartani Taft konzervatív támogatóit és a progresszív Roosevelt partizánokat és így kampánya sosem látszott egyetlen határozott formát ölteni. Wilson a saját eredményeit hangsúlyozta és teljesen figyelmen kívül hagyta Hughes-t, támadásait Roosevelt számára tartogatva. Amikor arról kérdezték, hogy miért nem támadta közvetlenül Hughes-t, Wilson azt mondta egy barátjának: „Sosem ölhetsz meg egy olyan embert, aki éppen öngyilkosságot követ el.” (Az önbizalomnak sosem volt híján Wilson. Győzelme így sem sokon múlott. De azért valószínűleg a kultúrembertárs iránti szolidaritás is ott lehetett tettei mozgatórugói mögött.) A választásokhoz közeledve sokan aggódtak amiatt, hogy az elnök hirtelen megkötött második házassága esetleg hátrányosan befolyásolhatja újraválasztási esélyeit. Egy kisebb összeesküvésre is vetemedtek néhányan Wilson munkatársai közül második házasságkötésének kisiklatása céljából, de nem jártak sikerrel, Wilson pedig akkor már Edith miatt is részt akart venni és (természetesen győzni akart) a megmérettetésen. A történelem pedig Wilson és Edith döntését igazolta. A választási eredményt az elnök újraházasodása egyáltalán nem befolyásolta. Az amerikaiakat az elnök magánélete ilyen mélységében akkoriban még nem érdekelte (mondjuk elképzelhetetlen is volt még a XX. század első felében, hogy egy elnök magánéletének részleteiről a ma megszokott mértékben tudomást szerezhessen a nagyérdemű). Az embereket leginkább a háború kérdése foglalkoztatta; azt várták a mindenkori elnöktől, hogy az ipar fejlődéséhez rendkívül szükséges és a jólét emelkedéséhez lényegesen hozzájáruló az óceánokon való szabad kereskedelemhez fűződő jogukat védje meg, de közben arra is tegyen ígéretet, hogy ezt úgy valósítja meg, hogy közben nem lépteti be Amerikát a háborúba. Wilson ezt az ígéretet bizonyos formában, többé-kevésbé meg is tette.

Az eredmény mód felett szoros volt és a végeredmény napokig kétséges volt. A győzelem számtalan olyan államtól függött, ahol nagyon szoros végeredmény született. Wilson Kaliforniát 3773 szavazattal nyert meg a majdnem egy millió összes leadott szavazatból és New Hampshire mindössze 54-vel. Hughes Minnesotát a leadott összes 358000 szavazatból 393 szavazattal nyerte meg. A végső összesítésnél Wilsonnak 277 elektori szavazata volt Hughes 254 elektori szavazatával szemben. Wilson azzal tudott nyerni, hogy sok olyan szavazatot megszerzett magának, amelyeket 1912-ben vagy Theodore Roosevelt vagy a szocialista jelölt Eugene V. Debs nyert el.

Wilsonnak a háborúhoz való viszonya nagyon érdekes eszmefuttatásokra adott és ad lehetőséget. Annyi kijelenthetünk, hogy Wilson, mint ember, irtózott a háborútól; titkára Joseph Patrick Tumulty visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy aznap, amikor a Kongresszusban beterjesztette a Németország elleni hadüzenetet tervezetét és miután hazafelé a hintójában végighallgatta az ünneplő tömeg éljenzését, azt mondta: „Gondolj csak bele, mit jelentett a capitoliumi tömeg éljenzése. Ma este azt üzentem nekik, hogy a fiaik meg fognak halni. (Hiszen a háborúból nem minden katona tér haza.) Különös, hogy ezt megéljenezték.” Majd Wilson az asztalra borult, és úgy sírt, “zokogott,  akár egy kisgyermek”. (Joseph Patrick Tumulty volt 1913 és 1921 között Wilson „kabinetfőnöke”, vagyis titkára, de 1916 után nagymértékben a háttérbe szorult, amikor Wilson második felesége, Edith Bolling Wilson az elnök időbeosztása feletti teljes körű ellenőrzést magának követelte.) Megjegyezhetjük, hogy úgy sírt, ahogy minden jobb érzésű ember sírt volna a helyében. Ez nem gyengeség, hanem emberség kérdése. De Wilson politikus is volt, aki tudta, hogy a német támadások után, amikről még a későbbiekben megemlékezünk, gyalázat lett volna ha az Egyesült Államok nem avatkozik be a harcba.

Mindazonáltal az Egyesült Államok 1914-ben még semlegességi nyilatkozatot tett, Wilson pedig figyelmeztette az állampolgárokat, hogy ne foglaljanak állást egyik háborús fél mellett sem, mivel tartott attól, hogy ezzel az Egyesült Államok szélesebb politikája veszélybe kerülne. A Kongresszushoz intézett 1914-es üzenetében Wilson kijelentette, „Ilyen megosztottság közöttünk szellemünk nyugalmán halálos sebet ejtene és komolyan útját is állhatná kötelességünk pontos teljesítésének, miszerint békében élő nagyszerű nemzetként, az egyetlen népként mindenkor készen állunk arra, hogy eljátsszuk a semleges mediátor szerepét és hangot adjunk a békére és az együttélésre vonatkozó javaslatoknak, nem partizánként, hanem barátként.”

Wilsonnak habár kezdetben valóban a semlegesség megőrzése volt a célja, ezt azonban nem tudta tartani. Egyrészt ott volt a gazdasági realitás, ami majd a II. világháborúban még inkább egyértelművé válik, hiszen mind Wilson, mind Roosevelt idején az amerikai gazdasági válságnak az éppen aktuális világháború tudott végérvényesen véget vetni az Egyesült Államoknak és a világháborús termelés helyezte mind a két alkalommal az amerikai gazdaságot tartósan növekedő pályára. A britek tengeri hadereje miatt ugyanis csak az antanthatalmak, értsd Szövetségesek voltak képesek amerikai árukat vásárolni. Erre csak rátett egy lapáttal az, hogy a brit háborús propaganda, amely természetesen könnyebben elérhető és érthető volt az Egyesült Államok lakói számára is meglehetősen felnagyította a németek háborús bűntetteit (a németeknek arra már nem maradt energiájuk és figyelmük, hogy Amerika többnyire angol nyelven beszélő polgárait a saját igazukról meggyőzzék; a németek és osztrák-magyarok számára az egész angolul beszélő világrész egyformán gyanús volt.) Emellett, ahogy erről már szó volt a brit és francia megrendelések voltak azok, amelyek segítettek felülemelkedni az amerikai gazdasági válságon (ahogy az majd a II. világháborúban is történni fog, az egyetlen különbség az lesz, hogy Franciaország korai összeomlása miatt tényleges gazdasági partnerként akkor már csak Nagy-Britannia fog szóba jönni). Egy példa a francia érintettségre: a franciák már 1914-ben arra kérték az egyik amerikai bankházat, hogy forgalmazzon francia háborús kötvényeket. A kötvények után gyors pénzhez juthattak volna, cserébe a kötvények vásárlóinak kamatosan megtérülő befektetést ígértek (ehhez az eszközhöz egyébként gyakran nyúlnak a háborúban álló amerikaiak, a II. világháborúban az Egyesült Államok is árult odahaza, sőt még katonáinak a frontokon is háborús kötvényeket), azonban az amerikai bankok felelősségük tudatában azzal is tisztában voltak, hogy a háborútól vergődő francia gazdaság nagy valószínűséggel a kötvények kamatait amerikai kötvényeseik részére nagy valószínűséggel nem fogják tudni majd kifizetni. Majd hitelt is kértek, amit kizárólag amerikai árucikkek vásárlására akartak fordítani. Amerikai hitelből vásároltak volna amerikai árucikkeket. Amerika így kétszeresen is jól járt volna. Beindul a gazdaság és utóbb még kamatokkal megnövelten jutottak volna a pénzükhöz. Wilson először nem akart egy ilyen alkuba belemenni, de a franciák érvelésére, miszerint, ha hivatalosan az Amerikaiak mindkét féllel kereskednek, ez hivatalosan, hanem a gyakorlatban is igaz volt egészen az Egyesült Államok hadba lépését kiváltó közvetlen eseményekig, akkor a franciáknak nyújtandó hitel megtagadása éppen a semlegesség megsértése lenne. Ráadásul, ahogy az a II. világháborúban újfent be fog következni, a háború második évére kiderült, hogy Angliát és Franciaországot csak az amerikai kölcsönök (ill. a II. világháborúban inkább segélyek és Franciaország kapitulációja után csak Nagy-Britanniára vonatkozóan) menthetik meg a teljes gazdasági összeomlástól. Ha a brit és francia összeomlás bekövetkezett volna, az gazdasági katasztrófát jelentett volna az Egyesült Államoknak is (hiszen egyrészt kintlévőségeiket, másrészt áruik legjövedelmezőbb piacait veszették volna el). Ezen érvbe végül is Wilson is belenyugodott, de ragaszkodott ahhoz, hogy továbbra is mindkét fél számára legalább a lehetőség és legalább papíron adva legyen amerikai kölcsönök felvételére. A Szövetségesek viszont már a háború kirobbanása óta jóval több kölcsönfelvétellel és annak jövendőbeli visszafizetése esetén a nyújtott kölcsönök kamatos értékének gazdasággyarapító ígéretével járultak hozzá az amerikai pénzkitételekhez – az antant országai vagy tízszer annyi hitel felvételével járultak hozzá azok, a felvételkor még biztosra vett, visszafizetése esetére a háború utáni amerikai gazdaság felvirágoztatásának ígéretéhez, mint a németek. De ahhoz, hogy az Egyesült Államok végül a Szövetségesek támogatására lépett be a háborúba ennek viszonylag kevesebb köze volt.

Wilsonnak mindent összevetve egészen 1915 elejéig sikerült fenntartania az Egyesült Államok semlegességét (miközben a szívük mindig is egy kicsit Nagy-Britannia felé hajlott). Azonban Amerikában egyre nőtt a felháborodás, ahogy az amerikai áldozatok száma emelkedett (először a brit Fabala nevű hajó elsüllyesztésekor egy amerikai, az amerikai Gulflight elsüllyesztésekor három, a legnagyobb haragot kiváltó és a legtöbb áldozatot követelő brit Lusitania 1915. május 7-én történő elsüllyesztésekor pedig 128 amerikai utas halt meg (1200 más nemzetiségű utassal együtt – igaz a Lusitania titokban hadianyagot szállított és a németek is előre figyelmeztettek a várható következményekre, Amerikában ez csöppet sem enyhített az elszabaduló indulatokon). Ezután Wilson ráállt a katonai felkészülés programjának beindítására és 1916 márciusában már a diplomácia kapcsolatok megszakításával fenyegette meg a német kormányt (Bryan vereségét beismerve, ekkor mond le), de ennek ellenére az elnök még mindig fenntartotta az Egyesült Államok semlegességét. (Wilson legfontosabb külpolitikai tanácsadója és egyben bizalmas jó barátja Ewdard M. House ezredes volt, egészen addig, amíg 1919 elején Wilson meg nem szakított vele minden kapcsolatot. (Pedig a Lusitania utasszállító elsüllyesztése után egyre nagyobb nyomás nehezedett rá.) Ebben pedig az amerikai társadalom többsége támogatta. A németeknek pedig átmenetileg sikerült csökkenteni a hazájuk és az Egyesült Államok között felgyülemlett feszültséget, saját jól felfogott érdekükben, hiszen természetesen nem kívánhatták azt, hogy Amerika belépjen a háborúba. Még ígéretet is tettek arra, hogy többet nem fognak utasszállítókra támadni, amennyiben azonban mégis, akkor az utasok biztonságát garantálni fogják. Wilson azonban már már egyre nehezebben tudta hazája semlegességét fenntartani, mivel Németország korábbi ígéretei ellenére újabb incidensek történtek az Óceánon, amely újabb áldozatokat követelt.

1916. december 18-án Wilson felajánlotta, hogy a béke érdekében közvetít a harcoló felek között, de nem járt sikerrel. Előkészítésként megkérte mind a két felet, hogy tegyék közzé azon feltételeiket, amelyeket a jövendő béke és biztonság szempontjából elengedhetetlennek tartanak. A Központi Hatalmak azonban erre úgy válaszoltak, hogy a győzelmük biztosított, a Szövetségesek pedig azt az elvárást támasztották, hogy ellenségeik birodalmait fegyverezzék le. Semmiféle békevágy nem munkált még akkoriban a felekben, ahogy semmilyen közös kiindulópontra sem tudtak jutni, így Wilson ajánlata érvényét vesztette. 1917. január 22-én fordulat állt be az amerikai külpolitikában. Miután a harcoló felek megtagadták a békekötést, Wilson a Kongresszus előtt elmondta élete egyik legjobban sikerült beszédét, amelyben először hozta nyilvánosságra nagy elképzeléseit, miszerint „győzelem nélküli békére” és egy olyan a békés nemzetek alkotta nemzetközi szervezetre van szükség, amely a béke védelme érdekében hatáskörrel ruháztatik fel a konfliktusok fegyvermentes rendezésére. Beszéde leghíresebb sorai szerint: „Egyetlen kérdéstől függ az eljövendő béke és a világ politikai helyzete: vajon igazságos és biztonságos békéért folyik a jelenlegi háború, vagy csak egy új hatalmi egyensúlyért? Ha pedig csak új hatalmi egyensúlyért, ki fogja garantálni, ki garantálhatja az új rendezés szilárd kiegyensúlyozottságát? Csak a békés Európa lehet stabil Európa. Nem hatalmi egyensúlyra van tehát szükség, hanem a hatalom közösségére; nem jól szervezett rivalizálásra, hanem jól szervezett, közös békére.” Wilson nagyon jó érzékkel tapintott rá arra, hogy az európai konfliktusok a XX. századot megelőzősen mindig csak a hatalom megosztásáról, a hatalom és az európai vezető erő tisztjének megszerzéséről szóltak. Az amerikai elnök azonban ezzel a beszédével egyértelművé tette, hogy a háború többé nem szólhat a hatalommegosztásról, és minden kormányzatnak, de leginkább az amerikainak a világbéke elérését kell célul tűznie. Azonban Európa nagyhatalmait Wilson szavai nem hatották meg és továbbra is csak a végső győzelem lebegett a szemük előtt.

Közben a semlegesség gondolatát egyre hevesebb támadások érték. A német vezérkar, amely szinte misztikusan hitt tengeralattjáróiban, azt remélve, hogy azok totális bevetésével még azelőtt győzelmet arathatnak a háborúban, mielőtt az Egyesült Államok abban beléphetne, 1917. január 31-én meghirdette a korlátlan tengeralattjáró-háborút, amely komoly fenyegetést jelentett az Egyesült Államok kereskedelmi hajózására nézve. Wilsont ez a teljes meglepetés erejével érte, mivel azt gondolta, hogy újszerű, frissen meghirdetett politikája éppen a békét fogja szolgálni és nem a háborút fogja még inkább elmélyíteni. Berlini követét visszahívta és teljesen megszakította a németekkel a diplomáciai kapcsolatot. Azonban még ekkor sem tartotta lehetetlennek a háborúból való kimaradást, azonban márciusban egy igen kellemetlen esemény történt. Az amerikaiak felfedezték a német kormány egyik Mexikónak szánt üzenetét, a híres Zimmermann-táviratot, amelyben a németek megpróbálták szövetségesüknek megnyerni Mexikót az Egyesült Államok ellen, amerikai területeket ígérve a közép-amerikai országnak. A helyzet annál is kellemetlenebb volt, mivel a legutóbbi amerikai-mexikói konfliktus emléke még nagyon benne élt az emberek fejében, az Egyesült Államok és Mexikó közötti viszony még mindig meglehetősen feszült volt, így a német lépés nagyon mélyen érintette az amerikaiakat. Két hét alatt ráadásul a németek négy amerikai hajót is elsüllyesztettek, egy philadelphiai lap pedig így írt: „A háború és a jelenlegi állapot között az mindössze annyi a különbség, hogy mi még nem ütünk vissza.” Időközben kitört az orosz forradalom is, ami csak további érveket szolgáltatott a háborúpártiaknak, hiszen most már nem lehetett azzal vádolni a szabadság hazáját, hogy egy önkényuralkodó oldalán akar háborúzni. Wilson azonban még mindig nem akart volna háborút, azonban a nép már igen. Wilson a rá mindig is olyan jellemző erkölcsi meggyőződésének hangot adva még így nyilatkozott: „Nem érdekel a nép követelése. Én a helyes dolgot akarom tenni, akár népszerű az, akár nem!” Azonban a végén ő is beadta a derekát és háborúba vezette az Egyesült Államokat, azért, hogy a „világot békéssé tegyék a demokrácia számára.” Az amerikaiak háborús elnöknek nevezik azt, aki háborúba vezeti az országot és Wilson, bár ha valami, akkor háborús elnök sosem akart lenni, mégis azzá vált. 1917. április 2-án elküldte a  hadüzenetre tartalmazó javaslatát a Kongresszusnak, amely támogatta azt. Wilson ugyanis időközben arra a megállapításra jutott, hogy a háború időközben egy olyan fenyegetéssé fokozódott, amely valóban már az emberiség túlélését fenyegette. Nagyon sokat rágódott azon, hogy mit tegyen a németekkel, nem hamarkodta el a háborúba való belépést, de végső soron arra a belátásra jutott, ahogy azt 1917. április 2-i kongresszusi beszédében, amelyben javaslatot tett az Egyesült Államok háborúba lépésére megfogalmazta, hacsak Amerika nem szenteli magát teljes arzenáljával a háborúnak, maga a nyugati civilizáció is elpusztulhat. Egy olyan háborút akart megvívni, amely örökre véget vet a háborúnak, amely annyit jelentett, hogy fel akart építenie a béke számára egy olyan talapzatot, amely a jövőbeni katasztrofális háborúkat és a szükségtelen halált és pusztítást még idejében meg tudja akadályozni. Ez lett az alapja Wilson híres Tizennégy Pontjának, amelyek alkalmazásával a békeszerető nemzetek Wilson szándéka szerint megoldhatták volna a területi vitákat, biztosíthatták volna a szabad kereskedelmet és létrehozhattak volna egy béketeremtő szervezetet. Ezen 14 pont tartalmazta a Népszövetség megalapítására vonatkozó javaslatát az Egyesült Államok 28. elnökének. Az 1917. április 2-i kongresszusi beszéde Wilsonnak a maga jogán vonult be az amerikai történelembe. Azon a bizonyos áprilisi estén nagy taps vezette fel az Egyesült Államok addigi egyik legjelentősebb elnöki megnyilvánulását, lelkesen köszöntötték a belépő elnököt, aki beszéde elmondása során végig komoly maradt és szinte mozdulatlanul állt, egyetlen mozdulataként mindössze egyik karját emelte fel. El lehet képzelni, hogy a végletesen moralista és a történelem, így a háborúk történetét, természetét és kegyetlenségét jól ismerő elnöknek, akinek oly hosszú ideig eltökélt szándéka volt a béke megőrzése, mily nehezére telt beléptetni hazáját a háborúba és ezzel tulajdonképpen aláírnia sok fiatal honfitársa halálos ítéletét. Hiszen Wilson tudta, hogy a háború áldozatokkal fog járni, ezt nem fogják tudni majd elkerülni. Éppen ezért tartotta nagyon fontosnak, hogy előre tisztázza mindenkivel, kizárólag amivel talán korábban saját lelkiismeretét is meg sikerült győznie, hogy mit gondol ő arról, hogy mi igazolhatja egyedül ennek a háborúnak a megvívását. Wilson a háborús üzenetről szóló beszédében mindenekelőtt kijelentette, hogy korábbi „a fegyveres semlegességről” vallott álláspontja a továbbiakban már nem volt tartható azzal, hogy a Német Birodalom Kormánya bejelentette, hogy tengeralattjáróval fog elsüllyeszteni minden olyan hajót, amely Nagy-Britannia, Írország vagy Európa nyugati partjainak bármelyik másik kikötőjét megközelíti. Azt javasolta a Kongresszusnak, jelentse ki, hogy a Német Birodalom Kormányának újabb keletű lépéseivel háborús cselekményt valósított meg. Azt javasolta, hogy az Egyesült Államok lépjen be a háborúba, hogy „érvényt szerezzen a béke és az igazság elveinek a világ életében, mint az önző és autokratikus hatalommal szembenállóknak”. Még azzal is megvádolta Németországot, hogy „feltöltötte gyanútlan közösségeinket és még a kormányzati hivatalainkat is kémekkel [feltehetően Bryan egykori külügyminiszterre gondolhatott] és bűnügyi cselszövéseket indított útjára mindenhol nemzeti tanácsadó egységünk, iparunkon és kereskedelmünk belüli és kívüli békénk ellen”. Ezenkívül Wilson arról is tájékoztatta a Kongresszust, hogy az Egyesült Államok elfogott egy a Mexikóvárosban székelő német nagykövetnek küldött táviratot, amely bizonyította azt, hogy Németország megpróbálta felbujtani Mexikót arra, hogy indítson támadást az Egyesült Államok ellen. A német kormány, Wilson szavaival élve, „arra törekszik, hogy saját kapuinknál ellenségeskedést szítson fel ellenünk”. Wilson mindenkit figyelmeztetett arra, hogy „bármilyen hűtlenséget, szigorú megtorlás fogja követni.” Wilson azzal zárta beszédét, hogy a világot újra biztonságossá kell tenni a demokrácia számára. Wilsonnak igaza volt, biztonság nélkül nincsen demokrácia, ahogy nincsen szabadság és végső soron élet sem. Ez egy örök érvényű igazság.

A Kongresszus 50 képviselő és 6 szenátor ellenszavazatával 1917. április 4-én, két nappal Wilson háborús üzenete elhangzása után, elfogadta az Egyesült Államok Németországnak megüzenendő hadüzenetéről szóló előterjesztést, amit az elnök 1917. április 6-án szentesített.

Ezzel az Egyesült Államok hatba lépett Németország ellen.

Harmadik Könyv

„A konzervatív ember olyan, aki csak ül és gondolkodik, többnyire csak ül.”

Woodrow Wilson

Az Egyesült Államok toborzás útján hatalmas hadsereget állított fel (a háborús hangulat felkeltése érdekében még Charlie Chaplin is munkába állt). Wilson olyan parancsot adott John J. Pershing tábornoknak (akit annak idején a Villa mexikói gerillavezér elleni bosszúhadjáratnak is az élére állított), amelyben szabad kezet adott Pershingnek mind a taktika, mind a stratégia és a még a diplomácia irányításában is. A hazai fronton Wilson lépett akcióba. A háborút az Egyesült Államokban továbbra sem támogatta mindenki, így annak érdekében, hogy a hazai ellenzőkkel szembeszegüljön, Wilson elfogadtatta a Kongresszussal 1917-ben a Kémtevékenységről szóló törvényt, valamint 1918-ban a Lázadásról szóló törvényt, amelyek lehetővé tették, hogy a britellenes, a németpárti vagy a háborúellenes véleményeket elfojtsák. Míg azon szocialistákat, akik támogatták a háborút, üdvözölte, a külföldi születésű szélsőségesek letartóztatására és deportálására törekedett. A Kémtevékenységről szóló törvényre hivatkozva az Egyesült Államok Postahivatala, az Igazságügy Minisztérium előírásait követve, megtagadta minden olyan írott anyag kiszállítását, ami az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseire vonatkozóan kritikusnak lehetett tekinteni. Vagy hatvan olyan újságot fosztottak meg a másodosztályú levelezési jogaiktól tiltottak ki ténylegesen az Egyesült Államok postáiból, amelyek tartalmát felforgatónak vagy háborúellenesnek minősítették. A Wilson-adminisztráció és annak háborús politikájának puszta kritizálása alapul szolgálhatott a letartóztatásra és a bebörtönzésre. (Wilson ebben is követte John Adams kormányának példáját, bár az Egyesült Államok második elnökének korában az idegen és lázítási törvényeket nem sokáig tűrte el a nép hangosabb és kritikusabb része, Jeffersonnal és Madisonnal az élén.) Csak egy példa az elkövetett túlzásokra: egy Németországból származó zsidó bevándorlót tíz év börtönre ítéltek egy olyan film elkészítéséét, amely a briteket, akik most az amerikaiak szövetségesei voltak kedvezőtlen színben tüntette fel – egyébként a film az amerikai függetlenségi háborúról készült.

Wilson belföldi gazdasági programjai erősen munkáspártiak voltak (ahogy a nagyvállalatok iránt érzett ellenszenve már Új Szabadság platformjában is megjelent), de a háborúba való belépés után ez a kedvező bánásmód csak azokra a szakszervezetekre terjedt ki, amelyek támogatták az Egyesült Államok háborús erőfeszítéseit. A háborúellenes csoportok, az anarchisták, a kommunisták és más szélsőséges munkásmozgalom az Igazságügy-minisztérium ügynökeinek gyakori célpontjai voltak; vezetőik közül sokakat letartóztattak merőszakra való felbujtás, kémkedés vagy lázadás vádjával. 1918-ra a letartóztatottak közé tartozott Eugene Debs is, a Szocialista Párt egy enyhébb modorú vezetője (aki egyébként indult az 1912-es elnökválasztáson is) és mozgásmozgalmi aktivista, miután beszédet mondott a háború ellen. Debsnek a Wilson-adminisztrációval és a háborúval való szembenállása kivívta Wilson halhatatlan gyűlöletét, aki később Debst „hazája árulójának” nevezte. Sok nem sokkal a háborút megelőzően az Egyesült Államokba vándorolt idegen, az országban tartózkodó külföldi, aki ellenezte Amerikának a háborúban való részvételét végső soron Szovjet Oroszországba vagy más nemzetekhez került deportálásra, amit az 1918-as Bevándorlási Törvény adta rendkívül széleskörű hatáskörök tettek lehetővé, amely törvényt ténylegesen Wilson kormányzatának az Igazságügy-minisztériumban és a Nyomozóirodában dolgozó hivatalnokai fogalmaztak meg. Még a háború 1918 novemberében történő befejeződése után sem szakadtak meg a Wilson-adminisztrációnak a radikális politikai ellenfelek elhallgattatására tett kísérletei, amelyek a Palmer-razziákban csúcsosodtak ki, amikor Wilson igazságügy-miniszterének, A. Mitchell Palmernek a vezetésével vagy tízezer anarchista és munkásmozgalmi aktivista tömeges letartóztatására és felhajtására került sor. (Az Igazságügy-minisztérium háborúsellenes aktivisták ellen vezetett nyomozásait és az aktivisták ellen indított büntetőeljárásokat már abban az időben hevesen bírálták nagytekintélyű, neves ügyvédek és jogászprofesszorok, például Felix Frankfurter – később 1939 és 1962 között a Legfelsőbb Bíróság bírája – és Roscoe Pound jogtudós. A Palmer-razziákat végül is 1920 júniusában egy Massachusetts-i kerületi bíró meg is akasztotta, aki 17 elrendelte letartóztatott idegen szabadon engedését és nyilvánosan leleplezte az Igazságügy-minisztérium akcióit. Azt írta, hogy „a tömeg az tömeg, akár az Igazságügy-minisztérium utasításait követő kormányzati hivatalnokok, akár bűnözők és léhűtők és a romlott osztályok alkotják”. A bíró döntése hatásosan megakadályozták azt, hogy a rajtaütéses akciókat bármikor felújítsák. A Palmer-razziák során letartóztatott tízezer személy közül háromezer-ötszázat tartottak fogva, akik közül végső soron 556 személyt más országokba deportáltak.) a háború során Wilson egyébként több szakszervezettel is szorosan együttműködött, többek között a vasutasok testvériségével (akik országos sztrájkját még évekkel ezelőtt egyik híres progresszív törvényével akadályozta meg) és más mérsékelt szervezettel, amelyek rendkívüli mértékű létszám- és fizetésbeli emelkedést tapasztaltak a Wilson kormányzat idejében. Mivel jegyrendszert nem vezettek be, a fogyasztói árak az egekbe szöktek. Ahogy emelkedett a jövedelemadó, a szellemi tevékenységet végző munkavállalók egyre jobban küszködtek. Ennek ellenére nagyon sikeresnek bizonyultak a háborús kötvények árusítására irányuló próbálkozások. A háborús kötvények vásárlása egyes közgazdászok szerint hozzájárult ahhoz, hogy a háború költségét a gazdag 1920-as évekre sikerült áttolni.

Wilson volt az első mindemellett, aki felállított az első nyugati propagandairodát, az Egyesült Államok Tájékoztatási Bizottságát, vagy akkori közkeletű nevén a vezetőjéről elnevezett Creel Bizottságot, amely elárasztotta az országot hazafias németellenes felhívásokkal és a cenzúra különböző formáit valósította meg. (A propaganda eszközök egyik jól ismert fogása volt, amikor 1918-ban huszonegyezer katonával megalkotta Wilson képét, alatta a „Mi Elnökünk” felirattal, ami természetesen nagyban hozzájárult az elnök népszerűségének növeléséhez.)

Theodore Roosevelt viszont a háborúban is okozott egy kis fejfájást Wilsonnak. 1917-ben a Kongresszus felhatalmazta a korábbi elnököt, hogy állítson fel négy, önkéntesekből álló hadosztályt a Franciaországban zajló harcokban való részvételre – ezek a hadosztályok alkották volna Roosevelt I. világháborús önkénteseit (korábban Roosevelt ugyanilyen csapatok élén harcolt egyébként a spanyol-amerikai háborúban, természetesen még jóval fiatalabb korában, és országos szintű hírnevét is a San Juan dombi csata győzteseként szerezte, amikor személyesen vezette harcba katonáit. Wilson azonban nem volt hajlandó politikai riválisát ezen ajánlatát elfogadni, inkább udvariasan lebeszélte idős elődjét ezen tervéről. (Roosevelt négy fia mindenesetre bevonult és a legkisebbet, a csalás szeme fényét, repülőgépével lelőtték a francia vonalak mögött, ami nagy mélyen érintette az idősödő Roosevelt házaspárt és az öreg hadfi, habár a háborúról alkotott véleményét nem változtatta meg, mégis sok mindent átértékelt a világképében.) A háborús erőfeszítések egyéb területeit a propagandával együtt beépítették a kormányzatba. A Háborús Iparágak Igazgatósága háborús célokat és programokat határozott meg az amerikai gyáraknak. A jövendőbeli elnököt, Herbert Hoovert kinevezték az Élelmezési Gazdálkodás hivatalának vezetőjévé, amely arra biztatta az amerikaiakat, hogy vegyenek részt a „Húsmentes Hétfőkben” és a „Búzamentes Szerdákban”, hogy a tengerentúli csapatoknak megőrizhessék az élelmiszert. A Szövetségi Üzemanyag Gazdálkodás hivatala bevezette a nappali megtakarítások idejét és az üzemanyag, mint például a szén és az olaj készletekkel való takarékoskodás érdekében a jegyrendszert, hogy az Egyesült Államok hadseregének ellátását biztosítani lehessen. Ezen igazgatóságokat és gazdálkodási hivatalokat olyan üzletemberek vezették, akiket Wilson toborzott napi egydolláros fizetésért annak érdekében, hogy a kormányzatot hatékonyabbá tegye a háborús erőfeszítések megszervezésében.

Tény és való, hogy a háború korábban csak ritkán látott és már régen elfeledett mértékben kiterjesztette és megnövelte Amerikában a kormányzat hatalmát (ez egyébként a II. világháborúban is ugyanígy lesz, amikor Franklin Delano Roosevelt, Theodore Roosevelt távoli unokaöccse, majd Wilson példáját követve és az általa alkalmazott eszközöket felhasználva vezeti végig népét a háború nehezén). Az elnök valóban rendkívüli jogköröket kapott a hadigazdálkodás irányítására (de ez minden háborúban így van), a korábban kiemelt hivatalok mellett még vagy ötszáz ügynökség ellenőrizte a termelést, a kereskedelmet és az élelmezést. A háborús erőfeszítések finanszírozására, ahogy az már fentebb is szóba került, magas, egyre emelkedő adóval sújtották a jövedelmeket és a nagyvállalatok profitját (amiket Wilson túlságosan egyébként sem kedvelt és akikről úgy vélte, hogy viszonylag könnyebben képesek nagyobb terhet vállalni a háború nehézségeinek leküzdése érdekében). Egy példa az adók átalakítására: míg a háború előtt a szövetségi jövedelmek háromnegyede a vámbólés a fogyasztási adókból folyt be, a háború után már a jövedelmi és birtokadókból. Ahogy fentebb már szó volt róla teljes erőből beindították a háborús propagandagépezetet, a háborút és a hazafiasságot éltető röpiratok árasztották el az országot és a hazafiatlannak tekintett csoportoknak, személyeknek (anarchistáknak, szocialistáknak stb.) zaklatásokkal, sőt heves üldözésekkel kellett szembenézniük.

Felesleges lenne ezeket a tényeket elhallgatni. Az igazsághoz és Wilson megítéléséhez ugyanis hozzátartoznak. Háború idején pedig még a demokratikus országokban is több minden megengedett, ez is vitán felül áll –legalábbis a háborúpártiak, ill. a háborút elfogadók között. A II. világháborúban ugyan már nem alakult ki olyan idegenellenes hangulat, mint az elsőben és a gyanús politikai csoportosulásokat, személyeket sem vették alá olyan üldöztetésnek, mint az I. világháborúban, de a háború kezelésének módszere akkor is nagyjából Wilsonét követte (nem csoda, hiszen az akkori elnök, Franklin Roosevelt Wilson érájában, a „tűzhöz közel” csinálta végig az I. háborút, mind a haditengerészeti miniszter helyette és rendkívül energikusnak, hatékonynak bizonyult). Franklin Roosevelt Wilson elnöksége idején tanulta meg azt, hogy mi kell egy háború megnyeréséhez és a Wilson-kormányzat minden kétes megítélésű lépése ellenére sikeresnek bizonyult.

A háború végéig kétmillió amerikai katona hajózott át az Óvilágba. A szövetséges hatalmak abban reménykedtek, hogy egyszerűen beintegrálják majd őket a már meglévő hadseregekbe, de az a gondolat mélyen sértette az amerikai tiszteket (önmagában is nevetséges gondolat volt, hogy egy bizonyos állam katonáit, ne velük egyező nemzetiségű parancsnokok irányítsák), s Wilsonnak is az volt a meglátása, hogy a béketárgyalásokon majd kedvezőbb helyzetben lenne Amerika, ha katonái elkülönült egységekként harcolnának (a II. világháborúban ezt már mindenki természetesnek vette). Ezért az Egyesült Államok hivatalosan nem lépett szövetségre az Egyesült Királysággal vagy Franciaországgal, hanem „társult” hatalomként folytatott harctevékenységet. Kezdetben az Egyesült Államok hadereje nem volt valóban kiemelkedő, 1917 végéig csak 175000 amerikait küldtek át Európába, hiszen még a sorozással is a katonák kiképzése sok időt vett igénybe, biztonságos szállításuk megszervezéséről nem is szólva. De 1918 júniusára már az Európában harcoló amerikai katonák létszáma az egymilliót is meghaladta.

Wilson már a háborúra készülve is igazolási alapot, valami fentebb indokot keresett az Egyesült Államok háborúban való részvételére. Ezért született meg a híres Tizennégy Pont, amit 1918. január 8-án tett közzé egy kongresszusi beszédében, amelyben Amerika háborús céljait akarta kifejteni. Egyik másik hadviselő nemzet sem fejezet ki ennyire világosan szándékát és azt, hogy mit vár a háborútól, hogy miért tarja elfogadhatónak a háború megvívását. A beszédben, aminek szövegét főként Walter Lippman fogalmazta meg, Wilson progresszív belpolitikai programjának legfőbb elveinek hasonlóan idealista megfelelőinek a nemzetközi színtéren történő alkalmazását nyilvánította ki: önigazgatást, nyílt megállapodásokat, nemzetközi összefogást. A beszéd főbb kijelentéseit azonnal Tizennégy Pontként tömörítve, Wilson megkísérelte, hogy a háború végét jelző béke alapjává tegye azokat. A Pontok konkrétsága egyébként nagyon változatos voltak: a legáltalánosabb elvektől, mint például a titkos szerződések tilalmától a háború olyan részletekbe menő kimeneteleiig terjedtek, mint például egy a tengerre kijárattal rendelkező Lengyelország létrehozása. A pontok közé tartozott ezenkívül a tengerek szabadságának biztosítása, a gazdasági határok felszámolása, a fegyverkezés visszaszorítása és a gyarmatok kérdésének a helyi lakosság érdekeit és természetes igényeit figyelembe vevő rendezése. Wilson az elnyomott kisebbségekre is figyelemmel volt, önrendelkezést kívánt a számukra biztosítani, s indítványozta egy nemzetközi szervezet felállítását, amelynek a Népszövetség, vagy hosszabban a Népek Szövetsége nevet adta ő maga, amely a világbéke és a világ biztonságának fenntartásáért felelt volna. Wilson többek között az ezen pontoknak megfelelő békekötést tartotta egy sikeres, értsd hosszan tartó nyugalmat biztosító béke megteremtése előfeltételének. Wilson kiemelte, hogy elképzelései mögött az az alapelv húzódik meg, hogy minden nép, akár nagy, akár kicsi, akár erős, akár gyenge szabadon és biztonságban élhessen.

Wilson Tizennégy Pontjáról szóló beszédéből egy olyan világ képe rajzolódik ki, amely ha csak egyszer is létrejöhetne a földön, akkor az emberiség legalább a saját keze általi elpusztulás veszélyétől megmenekülhetne (természetesen a természet ember által is előidézett változása és haragja és a betegségek jelentette veszély, a különféle meteor-becsapódások előidézte világvége rémképével egyetemben továbbra is fenyegetné az embereket, de legalább az öngyilkos kipusztítás vádjától megszabadulhatnánk). Erre azonban kevés esély van, vagy inkább semmi. Egyelőre. A világbéke még a XXI. században is elérhetetlen illúziónak tűnik, Wilson korában pedig megkérdőjelezés nélkül az volt, de elvitathatatlan érdeme az Elnöknek, hogy legalább akart annak egy esélyt adni, az igazságos béke, amely saját meglátása szerint egyedüli előfeltétele lett volna, mellett, természetesen.

„Az lenne a célunk és vágyunk, hogy ha elkezdődnek a béketárgyalások, azok feltétlenül nyitottak lennének, és ennélfogva nem tartalmaznának semmiféle titkos megállapodást. A győzelem és hatalmi terjeszkedés napja leáldozott, ugyanígy a titkos egyezmények napja is, amelyek keresetlenül beavatkoztak az egyes kormányok érdekeibe, hogy a világ békéjét megzavarják. Ez az az örömteli tény, mely most tisztán látható minden közéleti ember számára, akinek a gondolatai már nem egy halott és elmúlt korban időznek, ez a tény most minden nemzet számára, akik az igazságra és a világ békéjére törekednek, lehetővé teszi, hogy most és mindenkor nyíltan vállalják ezeket a célokat.” Wilson azonban tévedett. A győzelem és a hatalmi terjeszkedés, a titkos egyezmények napja még távolról sem áldozott le 1918-ban. Vegyük csak az 1939-es német-szovjet megnemtámadási szerződést, amelynek kiegészítő jegyzőkönyvében Németország és Szovjetunió tulajdonképpen felosztotta egymás között Kelet-Európát. Ennyit a világ békéjéről és a népek önrendelkezéséről. Wilson azonban nem egy szánalmas idealista volt, ahogy halála után többen vélekedtek róla, hanem egy nagy gondolkodó, akinek a szavait néhány évtizeden belül a XX. század legnagyobb politikusa, utóda, Wilson után az első demokrata elnök Franklin Delano Roosevelt magáévá tette és amennyire lehet esélyt is adott a wilsoni elvek érvényesülésének.

„Mi a velünk szemben elkövetett jogsértések miatt léptünk be ebbe a háborúba, amelyek az elevenünkre tapintottak, és népünk életét lehetetlenné tették, hacsak ezeket helyre nem hoznák, és a világot nem biztosítanák afelől, hogy ilyenek nem fognak még egyszer előfordulni. Ennélfogva, mi semmi különöset nem várunk ettől a háborútól. Azt akarjuk, hogy a világ alkalmas és biztonságos legyen arra, hogy benne élhessünk, és különösen, hogy biztonságossá tegyük minden békeszerető nemzet számára, akik, mint mi magunk is, a saját életüket kívánják élni, saját maguk akarják meghatározni az államformájukat, biztosak akarnak lenni a világ más nemzeteinek igazságosságában és tisztességes szándékaiban, és ellenzik az erőszakot és az önző agressziót. Gyakorlatilag a világ összes népe a partnerünk ezen cél érdekében, és a mi részünkről világosan látjuk, hogy hacsak mi nem szolgáltatunk igazságot másoknak, akkor nekünk sem fognak.” Wilson csak egy indokot látott a háborúba való belépésre: ha azt a háborút azért vívják, hogy soha többé ne kelljen újra háborúzni. Szavaiból kitűnik, hogy bosszúvágy, az Egyesült Államok ellen elkövetett jogsértések, az amerikai állampolgárok életének német tengeralattjárók általi elvétele megbosszulásának vágya nem lakozik a szívében. Habár az elkövetett jogsértések miatt léptette be hazáját a háborúba, de megvívni és megnyerni már nem ezért akarta. Hanem a békéért. Az örök békéért. Ugyanakkor az is kicseng gondolataiból, hogy tisztában van vele, hogy nem feltétlenül minden nemzet fog hasonlóképpen gondolkodni, mint ő. Saját felsőbbrendűség-tudatában az eszébe sem jutott, hogy egy idő után az amerikai nemzet sem. Ezért már a beszéd elején kiérződik szavaiból, hogy a békét nem lesz elég megteremteni, véleménye szerint, hanem azt majd meg is kell tudni védeni.

A Tizennégy Pont a maga mivoltában és eredeti formában az alábbiak szerint hangzott:

„Ezért a mi programunk a világbéke programja, és az egyetlen lehetséges program a következő:

  1. Nyilvánosan előkészített, nyílt békeszerződések, amelyek után nem lenne lehetséges semmiféle privát nemzetközi megállapodás, hanem a diplomáciának mindig nyíltan és nyilvánosan kellene működnie. 1. Ez a nyílt diplomácia pontja.
  2. Abszolút hajózási szabadság a tengereken, a külső vizeken, háborúban és békében egyaránt, kivéve, ha a tengereket nemzetközi megállapodások erejével részben vagy teljes egészében lezárnák. 2. A tengerek és kereskedelem szabadságának pontja.
  3. Amennyire csak lehetséges, szükséges lenne minden gazdasági akadályt felszámolni, és megvalósítani az egyenlő kereskedelmi feltételeket, az összes nemzetek között, akik egyetértenek a békében, és összefognak annak fenntartására. 3. A lehetőségekhez mérten az összes gazdasági megszorítás elhárításáról szóló pont.
  4. Megfelelő garanciákat arra nézve, hogy a nemzeti fegyverállományt a honvédelemnek megfelelő legalacsonyabb szintre csökkentik. 4. A leszerelési egyezmény pontja.
  5. Az összes gyarmati igények szabad, abszolút pártatlan és liberális rendezése, annak az alapelvnek a szigorú betartása alapján, hogy minden ilyesfajta szuverenitási kérdés megoldásánál az érdekelt lakosság érdekeit ugyanolyan súllyal kellene figyelembe venni, mint a kormány igényeit, amelynek a jogcímét meg kell határozni. 5. Minden gyarmati igény pártatlan rendezésének pontja.
  6. Az összes orosz területet ki kellene üríteni, és a világ többi nemzetei megállapodnának, hogy Oroszországot illetően a lehető legjobban és legszabadabban együttműködnek abban, hogy az oroszoknak korlátlan és kötetlen lehetőséget nyújtsanak arra, hogy másoktól függetlenül határozzák meg saját politikai fejlődésüket és nemzeti politikájukat, és biztosítani kellene őket arról, hogy szívesen befogadják Oroszországot a szabad nemzetek szövetségébe, a saját maguk által választott államformában, és még szívesebben lennének valamilyen módon a segítségükre, amennyiben ez szükséges, és az oroszok is úgy kívánják. A nemzettestvérei által Oroszországgal kötött szerződés a következő hónapokban szakítópróbája lesz a többi nemzet jó akaratának, és Oroszország szükségletei iránti megértésének, mivel érdekeik, és természetes vonzódásuk különböznek. 6. A központi hatalmak által megszállt orosz terültek kiürítéséről és Oroszország megsegítéséről az általa saját maga számára választott sors nemzetközi szinten való tiszteletben tartásáról szóló pont.
  7. Belgiumot, az egész világ várható egyetértésével ki kell üríteni, és helyre kell állítani anélkül, hogy szuverenitását, melyet más nemzetekkel egyetemben élvez, bármi módon korlátoznák. Ennél az intézkedésnél semmi nem tudja jobban helyreállítani a nemzetek bizalmát a törvényekben, amelyeket ők maguk hoztak, és meghatározták az egymással való viszonyukat a kormányzat számára. Ezen gyógyító intézkedés nélkül a nemzetközi törvények egész rendszere és érvényessége örökre tönkre lenne téve. 7. A Belgium helyreállításáról és általában a népszuverenitásról szóló pont.
  8. Minden francia területet fel kellene szabadítani, és a meghódított részeket helyreállítani, és Poroszországnak 1871-ben Elzász-Lotharingia kapcsán elkövetett igazságtalanságát, amely a világ békéjét csaknem ötven évre megzavarta, rendbe lehetne hozni, annak érdekében, hogy a béke még egyszer mindannyiunk érdekében biztosítva lehessen. 8. A megszállt francia területek kiürítése, a meghódított részek helyreállítása, Elzász és Lotaringia Franciaországhoz csatolása.
  9. Olaszország határainak újrarendezését a világosan felismerhető nemzetiségi vonalak mentén kellene végrehajtani. 9. Az olasz határokkal kapcsolatos konfliktusok rendezése a jól meghatározható nemzeti határoknak megfelelően.
  10. Ausztria-Magyarország népei számára, akiknek helyét a nemzetek között biztosítva és oltalmazva szeretnénk látni, meg kellene adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét. 10. Az Osztrák-Magyar Monarchia népeinek szabad, autonóm fejlődéséről szóló pont.
  11. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kellene üríteni, a megszállt területeket helyreállítani, Szerbiának szabad kijárást kellene biztosítani a tengerre, és a különböző balkáni államok egymással való kapcsolatát barátságos szándékkal a nemzetiségek és az állampolgári hűség által történelmileg meghúzott vonalak mentén kellene kijelölni, és biztosítani kellene a balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségének és területi integritásának nemzetközi garanciáit. 11. Románia, Szerbia (kijárattal a tengerhez) és Montenegró kiürítése és a megszállt területek helyreállítása, a nemzetiségi és az állampolgári hűség meghúzta történelmi határok kijelölése, a balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségének és területi integritásának nemzetközi garantálása.
  12. A jelenlegi Oszmán Birodalom török részeinek szuverenitását biztosítani kell, de a többi nemzet számára, amelyek most is török uralom alatt állnak, biztosítani kellene létük feltétlen biztonságát, és autonóm fejlődésük zavartalan lehetőségét, és a Dardanellákat nemzetközi egyezmény keretében folyamatosan nyitva kellene tartani minden nemzet kereskedelmi hajói számára. 12. Az Oszmán Birodalom szabad fejlődése, török részei szuverenitásának biztosítása, a török uralom alatt álló többi nemzet számára feltétlen biztonságuk és autonóm fejlődésük zavartalan lehetőségének biztosítása és a Dardanellák megnyitása.
  13. Fel kellene állítani egy független lengyel államot, amely magába foglalná a vitathatatlanul lengyel népesség által lakott területeket, és amelynek biztosítani kellene a szabad és biztonságos kijárást a tengerre, továbbá nemzetközi megállapodásokkal kellene garantálni politikai és gazdasági függetlenségét és területi integritását. 13. Egy független lengyel állam létrehozása beleszámítva minden olyan területet, amelyeket vitathatatlanul lengyel lakosság lakik, szabad kijárattal a tengerhez, amelynek politikai és gazdasági függetlenségét és területi integritását nemzetközi megállapodások garantálják.
  14. Különleges egyezményekkel fel kell állítani a nemzeteknek egy általános szövetségét abból a célból, hogy a politikai függetlenség és területi integritás kölcsönös garanciáit egyformán nyújthassuk a kis- és a nagyállamoknak. 14. A nemzetek általános összefogása egy általános szövetség megalapítása útján a minden államot megillető politikai függetlenség és területi sérthetetlenség biztosítására (a Népszövetség alapgondolata, az annexió (bekebelezés) tilalma, a nemzetek önrendelkezési joga).”

Ezek a pontok önmagukért beszélnek, igazodnak Wilson korának külpolitikai felállásához, ugyanakkor általános elvek és minden korban alkalmazható megoldások is szerepelnek bennük. A nyílt diplomácia, a tengerek és kereskedelem szabadsága, a lehetőségekhez mérten az összes gazdasági megszorítás elhárítása, az országok fegyverállományainak csökkentése, minden nemzet, legyen az akár kicsi, akár nagy önrendelkezéshez való joga és egy a népeket tömörítő, a közöttük uralkodó béke felett őrködő nemzetközi szervezet megalapítása olyan vívmányokká váltak, amelyekre a modern kor berendezkedése, legalábbis Wilson féltekén épül.

„Úgy gondoljuk, hogy legközelebbi partnerei vagyunk minden kormánynak és népnek, amelyek egyesültek a hódító imperialisták ellen, abban, hogy helyreigazítsuk a jogtalanságokat, és a jogot támogassuk. Érdekeinkben nem különülhetünk el, és céljaink nem oszthatnak meg minket. Együtt kell kitartanunk a végsőkig.” Az imperialista hódítástól, amelynek egyébként Theodore Roosevelt is a híve volt, Wilson zsigerből irtózott – többek között ennek tulajdonítható a két politikus a kezdetektől fennálló közötti mélységes ellenszenv. A háborúban való végső kitartás gondolatát egyébként ugyancsak tovább vitte Franklin Delano Roosevelt a II. világháborúba. „Ilyen megállapodásokért és egyezményekért szándékozunk harcolni, és addig folytatjuk, amíg el nem érjük, de csakis azért, hogy a jog érvényesüljön, és mert egy igazságos és stabil békét kívánunk, amilyet csak azáltal tudunk biztosítani, hogy megszüntetjük a fő háborús indokokat, amelyeket ez a program megszüntet. Nem irigykedünk a németek nagyságára, és nincs semmi olyan ebben a programban, ami ezt megrontaná. Mi nem irigyeljük Németországtól azt, amit elért, sem tudományos kiválóságát, vagy azokat a békés vállalkozásokat, amelyek a németek eredményeit olyan ragyogóvá és kívánatossá tették. Nem kívánunk ártani nekik vagy bármi módon meggátolni jogos befolyásukat, illetve hatalmukat. Sem fegyverrel, sem pedig ellenséges kereskedelmi szerződésekkel nem kívánunk ellenük harcolni, ha ők csatlakozni kívánnak hozzánk és más békeszerető nemzetekhez, tisztességes, igazságos és törvényes szerződésekkel. Mi csak azt kívánjuk tőlük, hogy a hatalmi pozíció helyett fogadjanak el egy egyenlő helyet a világ népei között abban az új világban, amelyben most élünk.” Wilson kifejezte, hogy bármelyik nemzettel, még a némettel is hajlandó a jövőben szövetségre lépni, ha lemond hódító külpolitikájáról és elfogadja a békés új világ szabályait. Wilson nem eltiporni akarta a németeket, nem harag vezette, mindössze a jog érvényesülését akarta, egy igazságos és stabil békét kívánt, amelyben az emberiség válláról a bármikor kirobbanó háború terhe örökre lezuhanhat. Tisztességes, igazságos és törvényes szerződéseket vizionált Wilson, amely útján a nemzetek felépíthetnek egy új világot, amelyben hatalmi pozíció helyet mindannyian egy egyenlő hellyel bírnak a népek szövetségében, minden békeszerető nép szövetségében. „Mi nem tételezzük fel, és nem is írjuk elő, hogy bármi módon megmásítsák vagy módosítsák állami berendezkedésüket. De őszintén ki kell mondanunk, hogy szükséges – mint ahogyan bármely értelmes vállalkozást megfelelően be kell vezetni -, szükséges tudnunk, hogy ha majd egymással tárgyalunk, akkor a német fél szóvivője kinek az érdekeit fogja képviselni, akár a Reichstag többségéét, akár a katonai pártét, és azokét az emberekét, akiknek a hódító uralom a hitvallásuk.” Wilson már Tizennégy Pontjában is hangot adott azon meggyőződésének, hogy az egyes államok maguk dönthetnek arról, hogy melyik államformát, állami berendezkedést tartják a maguk számára a legkedvezőbbnek és ebbe más nemzetek nem avatkozhatnak bele. Azonban azt fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy amennyiben a német érdekeket a hódító uralom híveinek érdekeivel azonosító delegátus kíván majd a békeszerető nemzetekkel tárgyalásokba bocsátkozni, arról az Egyesült Államoknak előre tudnia kell.

„ Most elég világosan és konkrétan fogalmaztunk ahhoz, hogy bármilyen további kétség, illetve kérdés férhetne hozzá. Egy teljesen nyilvánvaló alapelv fut végig az előbb felvázolt programon. Ez az alapelv a méltányosság minden néppel és nemzettel szemben, és annak a jogossága, hogy egymással egyenlő szabadságban éljenek, akár erősek, akár gyengék.” Wilsont és segítőit a pontok megszövegezésekor feltehetően az elnök azon vágya is vezette, hogy lehetőleg olyan egyértelműen és világosan fogalmazzanak, hogy azt mindenki megértse. És ne lehessenek félreértelmezések. Wilson tudatni akarta a világgal, hogy nyílt lapokkal játszik. Az alapelvet, amely egész programja hátterét képezi ő maga fogalmazta meg a legjobban: „Ez az alapelv a méltányosság minden néppel és nemzettel szemben, és annak a jogossága, hogy egymással egyenlő szabadságban éljenek, akár erősek, akár gyengék.” A minden néppel szembeni méltányosság és mindennemzet joga arra, hogy egymással egyenlő szabadságban éljenek, akár nagy, akár kicsi, akár erős, akár gyenge gondolatát Wilson idejének lejárta után is jó néhányszor megszegték. (Pedig az elnök rájött az emberiség együttélésnek egyik kulcsára. Mert Wilson tudta, hogy minden nemzet léte és szava számít, legyen akár kicsiny, akár nagy.) De már önmagában az, hogy ez az elv megfogalmazást nyert, már csak az is, halhatatlanná teszi Woodrow Wilson nevét. Ez egyelőre egy ideának tűnik, de mire menne a világ ideák nélkül, amiket talán sosem érhetünk el, de legalább van valami konkrét cél, amire törekedhetünk. „Ha a nemzetközi igazságszolgáltatás nem ezen az alapon fog állni, akkor az egész össze fog dőlni.” A háború utáni nemzetközi igazságszolgáltatásra, a bűnösök felelősségére utal Wilson. Látnoki módon jövendöli meg, hogy ha ezen alapelvet megszegik, akkor a világ újra sötétbe fog borulni. Amire sor is került. Csakhogy a sötétség akkor még vastagabb lett, a helyzet pedig, legalábbis átmenetileg még kilátástalanabb. Ezért szükség volt azokra, Winston Churchillre és Franklin Delano Rooseveltre, akik még Wilsonnál is tehetségesebb politikusok voltak. De legalább Roosevelt, a II. világháború utáni világrend alapjainak lerakásakor már támaszkodhatott Wilson elveire. „Amerika népe nem tud más elv alapján cselekedni, és ennek az elvnek a megvalósításáért kész feláldozni az életét, becsületét, és mindenét, amije csak van. Ennek a küzdelemnek elérkezett az erkölcsi tetőpontja, az emberi szabadságért vívott harc tetőzése, és az amerikaiak készen állnak, és az a legfőbb szándékuk, hogy saját erejüket, integritásukat és odaadásukat próbára tegyék.” Wilson mindig is úgy tekintett magára, mint népe tanítójára, prédikátorára, vezetőjére. Meg volt arról győződve, hogy azok a magasztos célok, amiket ő hangoztatott az amerikaiak általános véleményét is tükrözik. Ez a háború végén még valóban igaz is volt, azonban ahogy a háború utáni talpra állással kellett az amerikai népnek megküzdenie, akkor már nem nemes eszmékre volt szüksége, hanem munkára és legfőképpen egy kis nyugalomra, gyarapodásra, hogy a háború borzalmait maguk mögött tudják hagyni, hogy elfeledhessék azokat. Végső elkeseredésében és magányában, szinte teljes elszigeteltségében az elnök a vége felé már hiába bízott abban, hogy a Kongresszusban időközben többségbe került republikánusokat, politikai ellenfeleiket, akik úgy vélték, ha Wilson összehozza a Népszövetséget, akkor az ő pártjuk ötven évig labdába sem rúghat, majd a közvélemény nyomása rábírja arra, hogy fogadják el a versailles-i békeszerződést úgy, ahogy azt Wilson nagy nehezen megkötötte a Szövetségesekkel és a legyőzöttekkel. (Merthogy Wilson a szövetségeseivel jóval nagyobb harcot vívott a béketárgyalások alatt, mint a legyőzött hatalmak képviselőivel, mire híres pontjait valamennyire érvényesíteni tudta.) Az elnök nem változott, de a nép igen. Mindazonáltal 1918-ban Wilson még bírta a társadalom többségének támogatását.

De vissza a háborúhoz! Az antanthatalmak a kibontakozó oroszországi események fényében, II. Miklós elűzése, majk a bolsevik hatalomátvétel jellemezte, mint két csúcspont az orosz vihart, úgy döntöttek, hogy nem várhatnak a háború végéig, még a németországi események végkifejlete előtt bele akartak szólni az események folyásába. Miután az 1917-es bolsevik forradalom után Oroszország kivált a háborúból, a Szövetségesek csapatokat küldtek az orosz területekre, annak érdekében, hogy megakadályozzák azt, hogy a szövetségesek gyártotta fegyverek, hadianyag és más eszközök, amely a forradalom előtti kormánynak korábban segélyként szállítottak el a tengeren, német vagy bolsevik kézbe kerüljenek (és féltek a bolsevik propaganda terjedésétől, valamint újra akarták nyitni a keleti frontot is, hogy a németeknek újra kétfrontos háborút kelljen vívniuk). Wilson számára is érzékeny kérdés volt a bolsevik propaganda, az Egyesült Államokban üldözte is, ahogy tudta, de mégis aggódott az események alakulása miatt. Japán erősödésének kérdése azonban őt is zavarta, s ezért végül is ötezer katonát küldött Észak-Oroszországba és tízezret Szibériába. A Wilson küldte fegyveres erők segédkeztek a csehszlovák légióknak a Transz-Szibériai vasút vonalán való visszavonulásában és kulcsfontosságú városokat is ellenőrzésük alatt tartottak, Arhangelszknél és Vlagyivosztoknál. Habár nem azért küldték őket, hogy harcba lépjenek a bolsevikokkal, az amerikai csapatok többször is fegyveres konfliktusba bocsátkoztak az új orosz kormányzat erőivel. Wilson indítékainak nyilvánvaló ártalmatlansága ellenére, az orosz forradalmárok rossz néven vették az amerikai behatolást országukba. Mire ugyanis az amerikai katonák Oroszországba értek, már nem volt keleti front, nem volt mit újra megnyitni. A beavatkozás azonnali hatása egy amerikai katonaember szerint, a véres polgárháború meghosszabbodása volt, ami további több ezer emberélet követelt és a már egyébként is ütött-kopott társadalom töltve ki bosszúját, hatalmas pusztítást végzett. Ahhoz ugyanis elégséges volt az amerikai katonák létszáma, hogy a velük szövetséget kötő fehéroroszokat hazafiatlannak tűntették fel, de ahhoz már nem, hogy hatékony segítséget nyújthassanak nekik. Wilson 1920. április 1-jén a legtöbb amerikai katonát visszavonta, habár néhányan egészen 1922-ig maradtak.

1918 második felére már egyértelművé vált, hogy a háború Európában nagyrészt az Egyesült Államok beavatkozásának eredményeként rövidesen véget fog érni. A legyőzött államok azon év októberében segítségül Wilsonhoz fordultak, akinek a Tizennégy Pontja a számukra is nagyvonalú, de legalábbis az angolok és a franciák elképzeléseinél bizonyára kedvezőbb, békét ígért. Wilson ígéretet is tett arra, hogy a békét híres pontjai szellemében fogják megkötni, azonban a béke tényleges eleminek meghatározásában már nemcsak az ő szava döntött. Helyzete ugyanis belföldön jelentősen megváltozott. 1918-banugyanis kongresszusi választásokat tartottak az Egyesült Államokban (ahol nem szokás még háború idején sem a választások elhalasztása, amire például még Nagy-Britanniában is sor került a II. világháború alatt, így maradhatott Churchill megválasztása nélkül öt évig miniszterelnök példának okáért). A kampányba maga Wilson személyesen is bekapcsolódott, erre az elnökök ritkán vetemednek, de Wilson tudta, hogy sokkal egyszerűbb lesz Európában a békéről tárgyalnia, ha odahaza egy továbbra is őt támogató Kongresszust tudhat a háta mögött. A republikánusok azonban mégis megszerezték a többséget mindkét kamarában, ami jelentősen gyengítette Wilson pozícióját a tárgyalásokon. A republikánusok, akik ekkor már úgy érzékelték, hogy a nép már nem követi úgy az elnököt, mint korábban támadásba lendültek, az öreg Roosevelt még tollat is ragadott és képes volt levelet írni a francia miniszterelnöknek és a brit külügyminiszternek, amiben beszámolt az közvéleménynek az általa az országban érzett megváltozásáról és azt írta, hogy ha Amerikában az európai országokéhoz hasonló parlamentáris rendszer lenne, Wilson már nem is lenne elnök. De a demokraták mindegyike sem volt teljesen nyugodt, a Kémtevékenységről és a Lázadásról szóló törvény és egy csoportok és személyek tömeges üldöztetése miatt (vagyis a háborús kényszerintézkedések okán) egyre jobban háborgott a lelkiismeretük. Wilson a háború után részt akart venni a tárgyalásokban, személyesen, amivel azonban az amerikaiak többsége nem értett egyet. Hivatalban lévő elnök korábban még sosem merészkedett Európába, emellett az amerikai közvélemény szerette otthon tudni elnökét, szerette tudni, hogy ha hirtelen nagy baj lenne, akkor ő ott lenne, hogy minél gyorsabban intézkedjen – hiszen minden politikai tisztségviselő közül az elnök képes a leghamarabb lépéseket tenni, ha valami probléma adódna az országban. 1918 decemberében utazott el a béketárgyalásokra, és mindössze egy idős és jámbor republikánus politikust vitt magával, egyetlen másik republikánust sem, ami a haza politikai viszonyok változásának a teljes figyelmen kívül hagyásáról árulkodott. Az amerikai Kongresszusban a republikánus többség (nem feltétlenül erre válaszul, de mindenféleképpen azért, hogy megakadályozza az elnök nagyra törő terveit, főként a jelentős amerikai részvétellel működő Népszövetség felállítását) megszüntette az európai szövetségesek anyagi támogatását, hiszen már véget ért a háború, pedig Wilson kezében a pénz kérdése döntőeszköz lehetett volna, amivel sok mindent elérhetett volna. Ráadásul mire megkezdték a tárgyalásokat Európa jelentős részén már tartós, legalábbis szilárdnak tűnő megszállási zónák alakultak ki, ami a térkép Wilson szempontjai, elvei, leginkább a népek önrendelkezése elvét szem előtt tartó szerinti átrajzolását meglehetősen nehézzé, helyenként lehetetlenné tették. Wilson 1918. december 4-én hagyta el New Yorkot, feleségével, magánorvosával, tanácsadóival és kísérete egyéb tagjaival. Franciaországban Megváltóként fogadták, az európai újságok a Béke Istenének, az Atlanti-óceán túlsó partjáról érkezett Mózesnek nevezték, aki segített véget vetni az eddig legrettenetesebb háborúnak, ami csak Európa földjén dúlt, megmentve ezzel az európai népeket, nemzeteket, szokásaikat és hagyományaikat. Londonban feleségével ők voltak az első közemberek, akik a Buckingham-palotában szállásoltak el, a király vendégeiként. Párizsban a díszszázad kísérte hintóját, az emberek, nők, férfiak és gyerekek álltak ünnepélyes, néma sorban a vonata mellett, amerre elhaladt az amerikai küldöttség így fejezve ki tiszteletüket a Megmentő előtt. Az embereket a templomokban és az ablakokban gyertyát gyújtotta a fényképe előtt, Rómában aranyporral szórták tele az utcákat, amikor a békefeltételek tisztázása érdekében európai körútján ott járt, és még XV. Benedek pápát is meglátogatta, amivel az első olyan amerikai elnökké vált, aki még hivatali évei alatt meglátogatta a pápát. Ekkora ováció és éljenzés után nem csoda, hogy Wilson egyre inkább úgy érezte az egész emberiség mögötte áll és céljait, ha törik, ha szakad, meg kell valósítania. (Azonban Európában vigyázni kell az ovációval; majdnem olyan megtévesztő tud lenni, mint az óceán túloldalán.) Otthoni szónok-prédikációt idézve azt hangoztatta, hogy véget kell vetni a hatalmi egyensúlyok korszakának és az új korban, ami a béke megkötésével kezdődhet a nemzetek együttműködésének kell majd biztosítania a világ rendjét. Mindez nagyon jól hangzott, csakhogy nagyon nehezen volt megvalósítható. Wilson hat hónapos párizsi tartózkodása alatt elképesztő elszántsággal és kitartással dolgozott a békekonferencia idején. Fáradhatatlanul igyekezett azon, hogy tervét, az igazságos békéről előmozdítsa. Azonban az európai nagyhatalmak nem engedtek könnyedén saját elképzeléseikből (a tizennégy pontról egyébként az egyik fő tárgyalópartner Clemenceau francia miniszterelnök azután, hogy Wilson nyilvánosságra hozta azokat egykedvűen így nyilatkozott: „Isten tíz parancsolatot adott nekünk – megszegtük. Wilson tizennégyet akar ránk kényszeríteni – majd meglátjuk!” Ez a hozzáállás Wilson pontjai számára nem sok jót ígért.) Mégis a Tizennégy Pont többsége túlélte a békekonferenciát jellemző alkudozást. Igaz, hogy az amerikai delegáció sok mindenben engedni kényszerült, például az etnikai határok helyett elfogadtattál vele a stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontok figyelembe vételével megrajzolt határok elvét, a tengerek és a kereskedelem szabadsága megvalósításának elodázásába is bele kellett nyugodnia, és el kellett fogadnia, hogy Kelet-Európa kérdésében nem az amerikai, hanem az európai, főleg a francia diplomaták szándéka érvényesüljön. Wilson számára az is nagy meglepetést és csalódást okozhatott, hogy a népek önrendelkezési jogát még azok a háborúban végül is győztes kisnemzetek is megtagadták volna másoktól, akik a véres konfliktus kirobbanása nélkül csak jóval később és jóval körülményesebb módokon nyerhették volna el függetlenségüket és fel voltak háborodva, amikor Wilson a nemzeti kisebbségek jogai tiszteletben tartására figyelmeztette őket. Így tehát az igazságos béke csak erősen sántítva jöhetett létre, de Wilson legnagyobb célját, a szívéhez a legközelebb álló pontot, kisebb kitérő után, mégis bele tudta foglaltatni a békeszerződés végleges szövegébe. Az európai szövetségesek heves, marcona ellenállása mellett volt még valami, ami gyengítette az amerikai delegáció erejét. Wilson, tárgyalócsoportjuk vezetője, legjobb kommunikátoruk, elnökük, a delegáció leghatásosabb fellépésű tagja egyre jobban fáradt, mind testileg, mind lelkileg. Vérnyomásával mindig is gondja volt és a többhónapos megfeszített munka eredményeként teljesen kimerült. Egy rövidebb otthontöltött idő után, amit már az otthonhagyott Tumulty, az elnök magántitkára, érezve a hazai feszültté váló hangulatot már nagyon sietetett, amikor visszatért a békekonferencia második felvonására Párizsba még egy csapás érte. House ezredes, akit hazatérése idejére Franciaországban hagyott, hogy folytassa a tárgyalásokat, Wilson távollétét kihasználva, utasításait teljes mértékben megszegve mindent feladott, amit Wilson korábban elért, és ami a legfájóbb volt az elnök számára és a leginkább szíven ütötte, még a Népszövetség megalakításáról szóló bekezdésnek a békeszerződésről történő leválasztásához is hozzájárult. Wilson megrökönyödését a legérzékletesebben felesége szavain keresztül mutathatjuk be: „Hirtelen mintha tíz évet öregedett volna, és ahogy megfeszült az álla, látszott, hogy emberfeletti erővel igyekszik uralkodni magán. Némán felemelte a kezét, és én megragadtam azt.” Wilson ugyan újabb megfeszített munkával végül is vissza tudta illeszteni a Népszövetséget a békeszerződésbe, de House ezredessel örökre megszakította a kapcsolatot. Sosem tudta neki árulását megbocsátani, amit House sem tudott sosem kiheverni. Később azt írta: „Woodrow Wilsontól való elhidegülésem a mai napig tragikus és érthetetlen titok számomra. … Noha nem ismertük egymást gyerekkorunk óta, a lehető legszorosabb és legvalódibb barátság volt köztünk. … Nem volt nála megértőbb barátom, egész addig, amíg árnyék nem vetült kapcsolatunkra.” (Az árnyék neve Edith Wilson volt, aki mindig is féltékeny volt House és a férje szoros kapcsolatára és Párizsba való visszaérkezésük és House kudarca után nem hogy engedte volna, hogy az ezredes kimagyarázza magát, hanem még csak tovább hergelte férje iránta érzett haragját. Edith fennkölten ki is jelentette, hogy soha többet nem akarja House-t látni. Wilson pedig, aki fokozatos fizikai és szellemi leépülésével egyre jobban függött a feleségétől, hagyta magát befolyásolni.) Ráadásul Wilson állapota elkezdett rohamosan romlani. A hajdani páratlan éleselméjűséggel tevékenykedő ember, a leleményes és ravasz politikus elindult azon az úton, ahonnan már nem volt számára visszatérés. (1919. áprilisában influenzás lett, belázasodott, majd a hónap végén egy enyhébb agyvérzést is kapott. Hogy életében az elsőt-e, azt nem tudni, de valószínűleg nem, mivel még középkorú férfiként egyszer olyan beteg lett, hogy átmenetileg elvesztette fél szeme világát is. Akkor első felesége és lányai nagyon megijedtek. Amikor Wilson évekkel korábban elhatározta, hogy a tanári pályát elhagyva politikai karrierbe kezd, első feleségének rossz előérzései voltak. „Lehet, hogy nem kellene még bátorítanunk is a férjünket, hogy elérjék mindazt, ami felé a becsvágyuk hajtja őket, de mi mást tehetne egy szerető feleség, mint hogy segíti a párját? … Még ha eléri is a céljait, rámegy az ereje, az egészsége, a kedélye, mégsem lesz sose boldog, ha célját el nem érheti”. Ellen Wilson jóslata lassan beteljesedni látszott. A korábban igazi gentlemanként viselkedő Wilson kiabálni kezdett hivatalos párizsi rezidenciáján a személyzettel, a francia kormány kémeinek nevezte őket. Egykori jó kedélyének nyoma veszett. Végleges hangulatváltozásokon esett át – hol madarat lehett volna vele fogatni, hol búskomorságba esett. „Miniszterelnök úr – csattant fel egyszer Wilson Lloyd George-hoz intézve szavait -, hánynom kell magától!”.) Ahogy Wilson egyre gyengült, mind testileg, mind lelkileg, mind szellemileg, Edith befolyása úgy erősödött. Habár még közel sem bírt akkora hatalommal, mint Wilson későbbi, kis híján végzetes agyvérzése után, de már akkoriban is egyre többször segített a férjének jelentős államügyekben való döntés meghozatalában – ebben a ténykedésében már ekkor is dr. Grayson volt Edith bűntársa -, de olyan egyszerű feladatok elvégzésében is, mint egy zártkörű kétszemélyes beszélgetés lefolytatása. De a mindig szorgalmasan jegyzetelő Edith volt az is, aki segített Wilson emlékezetébe idézni néhány fontos esemény, tárgyalás, megállapodás részleteit, és Wilson mindig bízott Edith szavában. Ez is mutatta felesége egyre növekvő erejét az elnöki pár házasságának és egyben az elnök munkakörének keretein belül. 1919. június 28-án, éppen öt évvel a háborút kirobbantására okot szolgáltató gyilkos golyó kilövése után a győztes hatalmak végre egyezségre jutottak. Az I. világháború hivatalosan is véget ért. Wilson végső soron győzelmet aratott, az általa javasolt Népszövetségről szóló fejezetet belefoglalták a konferencián kidolgozott, Németországgal megkötendő versailles-i békeszerződés szövegébe. (Érdekességként megemlíthető, hogy Japán javaslatot tett arra, hogy az Egyezmény tartalmazzon egy faji egyenlőségről szóló záradékot. Wilsont a téma közömbösen érintette, de végül is csatlakozott Ausztráliához és Nagy-Britanniához, amely államok erős ellenezték a javaslatot.)

Wilson reményei szerint a Népszövetség, az amerikai vezetésű nemzetközi szervezet a jövőben majd biztosítani fogja a tartós békét és a békeszerződések igazságtalanságait is jóvá fogja majd tenni. Wilson így végre-valahára hazatérhetett. A hazatérésekor róla készült fényképeken egy elégedett és nagyon megkönnyebbült ember mosolyog az őt éltető, a visszatérését már jó ideje követelő tömegre. Azonban a megnyugvása, nyugodalmas napjai, amikor az olyannyira a számára egészsége megőrzése érdekében már olyannyira szükségessé vált pihenést élvezhette volna, nem tartottak sokáig. Hamarosan egy olyan harcot kényszerült megvívni, amely legalább annyira nehéz volt, mint a békekonferencia, de ebben a küzdelemben már nem volt ereje győzedelmeskedni. Az Egyesült Államok ugyanis már korántsem volt annyira elragadtatva elnöke versailles-i teljesítményétől. Az a kétszer három hónap, amit a tengerentúl töltött túl sok volt, a politikai életben már három hónap is örökkévalóságnak számít. Ráadásul a békeszerződés szövege, amit a republikánus többségű Kongresszusnak is el kellett volna fogadnia, nem nyerte el az amerikai társadalom tetszését. A különféle csoportok, különféle okokból bírálták. A liberálisok úgy érezték, hogy az elnök a saját és az ő eszméiket is cserben hagyva olyan kompromisszumokba ment bele, amelyekkel elárulta a békés világ jövőjéről szőtt álmokat. A nacionalisták úgy érezték, hogy túl enyhén bánnak benne Németországgal (tudjuk, hogy Wilson pedig még az irdatlan mértékű jóvátétel Németországra történő kirovását is meg akarta akadályozni, de ez az angolok és főleg a franciák bosszúvágy, de főként inkább kapzsiság szülte ellenállásán megbukott), a társadalom többsége pedig úgy érezte, hogy most egy időre elég a háborúkból és Európából, amellyel mindig csak a baj van, mert nemzetei sosem tudnak megférni egymást mellett és mindig háborúznak egymás ellen, és el akartak távolodni Európa véres ügyeitől, békét, nyugalmat és egy kis boldogulást akartak, a nehéz háború után kipihenni a fáradalmakat és learatni a győzelem gyümölcseit. Wilson számára a győzelem gyümölcse a világbéke megteremtése és megőrzése lett volna, amiben főként az Egyesült Államok, mint a Népszövetség legerősebb tagállama kulcsszerepet vállalt volna, és amiért az Újvilág hozta volna meg így a legtöbb áldozatot (ahogy az majd a II. világháború és az ENSZ megalakulásával valósággá is válik), Amerika számára pedig az életben maradás fölött érzett öröm kiélvezése, egy kis pihenés és lazítás.

Wilson számára viszont a következő kérdés az volt, hogy vajon az Egyesült Államok Szenátusa támogatni fogja-e a szerződést a szükséges kétharmados többséggel. Wilson azonban a Szenátusban egy rendkívül aktív ellenféllel találta szembe magát, Mr. Henry Cabot Lodge-val, aki ráadásul a Szenátus külügyi bizottságának elnöke volt. Ő lett Wilson és a Népszövetség legnagyobb ellenfele (természetesen pártpolitikai célból; az ég óvja az amerikaiakat a republikánus háborús elnököktől – az idősebb Bush egyedül az, aki ezen fohász elhangzására ellenérvet szolgáltatott, de az ő esetében a kivétel erősíti a szabályt.) Mr. Lodge-ról annyit érdemes tudni, hogy korábban a Harvard professzora volt, vagyis Wilsonhoz hasonlóan tudós ember, majd a Képviselőház és a Szenátus elnöke lett, vagyis egykor az övé volt a politikus professzor szerepe, amitől Wilson, aki sikeresebb professzornak és sikeresebb politikusnak bizonyult őnála, megfosztotta. Pártja érdekeit és személyes sérelmét egyesítve Mr. Lodge totális támadást indított a békeszerződés ellen. Így fogadkozott: „Fenntartásaink lesznek és módosító indítványaink, és addig módosítjuk, amíg semmi sem marad belőle.” Ésszerűnek tűnő, de Wilson számára elfogadhatatlan módosító javaslatokkal húzta az időt, pont tizennéggyel, hogy ezzel is elnököt bosszantsa. (Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy talán abban igaza lehetett Lodge-nak (nem feltétlenül), hogyha Wilsonnak sikerült volna tető alá hozni a Népszövetséget, akkor a Republikánus Pártnak hosszú ideig nem lett volna lehetősége arra, hogy a diadalittas demokratákat kiüsse a nyeregből. Lodge egy kormánytisztviselőnek a Népszövetség elleni elszánt küzdelmét ezzel indokolta: “Ha Wilson megcsinálja a Népszövetséget, akkor a republikánusok ötven évig nem rúgnak labdába.” A Demokrata Párt sokáig kampányolhatott volna azzal, hogy az ő elnökük teremtette meg a világon a békét, amit ezek után ráadásul még be is biztosított. A massachusettsi szenátor személy szerint maga is pártolta a nemzetközi összefogást, de a pártja érdekeit az szolgálta, hogy hevesen megtámadja és vehemensen, kitartóan ostorozza az azt intézményesítő, az annak jövendőbeli eszközéül szolgálni hivatott szervezetet. Nem az első alkalom volt ez a világtörténelemben, hogy a politikai érdekek felülírták az emberiség érdekeit. Csak kevés ilyen “felülírásnak” lettek ennyire súlyos következményei.) Közben a törvényhozás egyéb kérdésekben haladt a rendes mederben, a XVIII. Alkotmánymódosítással 1919-ben bevezették a gyászos véget ért alkoholtilalmat, 1920-ban a XIX. Alkotmánymódosítással pedig a női választójogot, de a békeszerződés átpasszírozására a hagyományos úton nem mutatkozott esély. Ezt észlelve Wilson úgy találta, hogy nincsen más lehetősége a Népszövetség megmentésére, mint az, ha vállalkozik egy az országot átívelő, transzkontinentális előadókörútra és megpróbálja a nemzet támogatását megnyerni, annak ellenére, hogy az ír katolikusok és a németek, akik közül a legtöbben demokraták voltak hevesen ellenezték békéjét. Wilson azonban már nem volt olyan fizikai állapotban, hogy egy ilyen utazást kibírjon. 1919 elején influenzás rohamok kínozták, amelyek legyengítették szervezetét és amelyekből sosem gyógyult ki teljesen. Wilson, a jó keresztény, szent küldetésként fogta fel az utat és felesége aggodalmaira azzal felelt, hogy „Amikor fegyverbe hívtam katonáinkat, azt ígértem nekik, hogy ez a háború egyszer s mindenkorra véget fog vetni minden háborúnak, és ha most nem követek el mindent a Népszövetség elfogadtatásáért, akkor tehetetlen senki vagyok és soha többé nem tudok majd ezeknek a fiúknak a szemébe nézni. Mennem kell.” Erre nehéz lett volna bármit is válaszolni. 1919. szeptember 3-án indult útnak, nyolcezer mérföldet utazott és negyven beszédet mondott. Ilyen látnoki gondolatok hagyták el akkor is elméjét: „Teljes biztonsággal megjósolhatom, hogy egyetlen nemzedéken belül egy új világháború tör ki, ha a világ nemzetei nem fognak össze, hogy megakadályozzák!” Eleinte viszont úgy tetszett, Wilson tervét, hogy a nép haragjával bírja rá a szenátorokat a békeszerződés elfogadására, siker fogja koronázni. A tömeg folyamatosan csak nőtt és egyre hangosabb lett, Wilson pedig megérezve azt, hogy a siker elérhető lehet egyre elszántabban szónokolt. Igaz, hogy fiatalkori migrénje visszatért, fájdalmai egyre erősebbek lettek, de csak szónokolt, szónokolt a fájdalomtól bódultan, attól szinte már alig látva, és hergelte a tömeget és … nem volt hajlandó feladni a küzdelmet. Az út azonban a Párizsban még megőrzött maradék energiáit is teljesen felemésztette. Pontosan nyolcezer-kétszáz mérföldet tett meg és Pueblóban, a coloradói sivatag tűzforró, pusztító medencéjében Wilson így buzdította a tömeget: „Franciaország szabad és a világ szabad, mert Amerika a segítségére sietett …” aznap éjjel, amikor a vonat már a kansasbeli Wichita felé zakatolt, Wilson súlyos agyvérzést kapott, immáron a sokadikat és bal oldalára ideiglenesen megbénult. Ezen nem is volt mit csodálkozni: heteken át a legviszontagságosabb körülmények között minden nap órákig szónokolt, így nem meglepő, hogy az előrehaladott érelmeszesedése miatt meggyengült szervezete felmondta a szolgálatot. 1919. szeptember 26-án jött el a nap, amikor a sorozatos, szervezetét legyengítő agyvérzések miatt, amelyeket a nyilvános előadókorút okozta fizikai megterhelés okozott meg kellett szakítania utazását, miután egyszer a fájdalomtól összeesett. Röviddel a Fehér Házba való visszatérése után az elnök újabb agyvérzést kapott, október 2-án véresen találtak rá a fürdőszobában, ez a már súlyos agyvérzés teljesen cselekvőképtelenné tette, mivel már maradandó károsodást okozott; fél oldalára végleg lebénult és a látása is elhomályosult, bal szemére megvakult. Hetekig az ágyhoz volt kötve, szinte mindenkitől elkülönítve, mindössze a felesége és az orvosa, Dr. Cary Grayson lehetett mellette. Csak árnyéka volt egykori önmagának. Legalább néhány hónapra biztosan tolószékbe kényszerült. Későbbiekben is csak egy sétapálca segítségével tudott járni. Mivel még az ágyat sem tudta elhagyni és tulajdonképpen rokkanttá vált, felmerült annak kérdése, hogy mi legyen az elnökséggel. Attól kezdve, saját elhatározásából, illetve az ambiciózus hölgy elmondása szerint állítólag egy idegsebész határozott ajánlására, a felesége, Edith Wilson vette át a Fehér Ház irányítását. (Edith Wilson maga is érezhette, hogy legalábbis kétséget vetett fel férje elnökségének utolsó időszakában végzett tevékenysége, ezért próbált mentséget találni viselkedésére – különösen miután nyilvánosságra került részletesen a nagy csalás, közfelháborodást keltve. Minden felelősséget egy philadelphiai idegsebészre, dr. Francis X. Dercumra hárított. Az idegsebész, aki miatt belevágott áldásos “jószágigazgatói”, “elnöki” ténykedésébe, állítólag szó szerint azt ajánlotta neki: “mindent kéressen magához, mérlegelje az ügyek fontosságát, és nézzen utána, nem tudják-e megoldani az ügyet a minisztériumok, a férje közreműködése nélkül.” Edith tulajdonképpen így csak a doktor utasításait, illetve tanácsait követte. Emlékirataiban Edith leírja, hogy az orvos figyelmeztette, “ha bármilyen üggyel felizgatja, akárha tőrt forgatna egy nyílt sebben”. Amikor Edith feltette a kérdést, hogy a férjének nem kellene-e lemondania az elnöki posztról, Dercum a következőképpen válaszolt: “Ha Mr. Wilson lemond, az rosszat tenne az országnak, és súlyos hatással lenne a betegünkre is.” Ez volt Edith indoka arra, hogy belevágjon egy össznemzeti színjáték megkomponálásába.) Férjét szoros felügyelet és ellenőrzés alá helyezve Edith tulajdonképpen a színfalak mögött átvette férjétől az elnöki hatalmat. A Fehér Házat szinte magánkórházzá alakították át, az elnökségre pedig úgy tekintettek a First Lady hatalomátvételének, az “összeesküvésnek” a résztvevői, mint a gyógyítás egy nemére. House leveleit egyenesen megsemmisítette, vagy megsemmisíttethette, mielőtt eljuthattak volna az elnökhöz. Edith cinkosa ebben az összeesküvésben Tumulty, Wilson magántitkára, és Grayson, a család orvosa volt, akiket összekötött az a meggyőződés, hogy a személyes hűség fontosabb az államérdeknél. Edith Wilson és Joseph Tumulty még egy újságírónak is segítettek, hogy egy az elnökkel készült interjú hamisított leírását közölje. Így sikerült fenntartani a Wilson elnökség látszatát. Edith leghatásosabb fegyvere az volt, hogy ő határozta meg, ki találkozhat az elnökkel. Ez pedig rendkívül jelentős eszköz volt; aki az elnökhöz elérő információk forrásait ellenőrzi, annak van a legfőbb befolyása az elnöki működésre, tulajdonképpen akár meghatározhatja, sőt irányíthatja is az elnök gondolkodását, tevékenységét, döntéseit. Grayson doktor visszaemlékezései szerint Wilson egyszer a lebetegedése után már Washingtonban a szobájába hívatta, elküldte a nővért és azt mondta: Azon gondolkoztam, hogy lemondok és felkérem az alelnököt, hogy vegye át a helyem. Ezt kell tennem, ha többé nincs erőm betölteni a hivatalt…” Tehát egy tiszta pillanatában maga Wilson is felvetette a lemondás gondolatát, de Grayson szerint csak egyszer hozta azt szóba. (Dr. Grayson volt egyébként az egyetlen Wilson közeli munkatársai közül, akivel a második Mrs. Wilsonnak normális kapcsolata volt. De ez mélyebb gyökerekre volt visszavezethető. Edith első házassága alatt, amikor terhessége vetéléssel végződött Grayson doktor kezelte és a doktor áttételesen még Wilsonék megismerkedésében is szerepe játszott.  Így nem csoda, hogy Grayson volt az egyetlen, akiben Edith úgy-ahogy megbízott már férje megbetegedése előtt majd azután is. Graysont pedig a szemfényvesztésben, értsd Wilson tényleges állapotának a nemzet és a Kongresszus elöli eltitkolásában, így az elnök hivatalban maradásának lehetővé tételében, feltehetően az Elnök iránti hűség vezette.)  Woodrow Wilson Fehér Háza Edith vezetésével teljesen bezárkózott. Felesége úgy vélte, hogy az elnöki cím gyógyulásra bírhatja a férfit, a nyilvánosság elől gondosan elrejtette, amit akkoriban a közvélemény sem talált gyanúsnak, mivel a még ugyancsak ártatlan korban élő amerikai sajtó készséggel elhitte a hivatalos tájékoztatót, miszerint a Népszövetségért folytatott előadókörút felfüggesztését is az elnök idegösszeomlása indokolta, aki még egy évvel korábban Párizsban elkapta az influenzát, amiből sosem gyógyult ki teljesen és a hosszú utazás alatt idegei teljesen kimerültek. A sajtónak még a be nem avatott része is mindig elhitte és pontosan megírta, amikor a Fehér Házból azt a tájékoztatást kapta, hogy „látszanak már a javulás jelei”. (Edith Wilson már a vonatúton elszenvedett agyvérzés után, miután visszafordította a vonatot Washingtonba, arra utasította dr. Graysont, hogy bocsásson ki egy megtévesztő és megnyugtató sajtóközleményt, miszerint „Wilson állapotát a sok munka és a kimerültség magyarázza. Az egészsége tavaly áprilisban rendült meg, amikor Párizsban elkapta az influenzát, amiből a mai napig nem gyógyult ki teljesen. Mostani útján az elnök a végsőkig feszítette erejét, és idegkimerültségtől szenved. Állapota nem ad okot aggodalomra, de a felépüléshez sok csendre és pihenésre van szüksége.”) Kevés kivétellel Wilsont mindig távol tartották attól, hogy Thomas R. Marshall alelnökkel, saját kabinetjével és a Fehér Házba érkező kongresszusi látogatókkal találkozni kelljen ciklusa hátramaradó részében. A Fehér Házban dolgozók azonban tudták, hogy az elnök csak árnyéka önmagának, hogy bár életben maradt, de azonkívül semmilyen javulás jelei nem voltak észlelhetőek sokáig („annyira magatehetetlen volt, amennyire csak élő ember magatehetetlen lehet” –mondta a Fehér Ház gondnokságának akkori vezetője). Naponta az elnök csak pár percig volt képes koncentrálni bármire is, így lehetetlen volt, hogy kabinetüléseket vezessen, hivatalnokokat fogadjon, egyáltalán, hogy döntéseket hozzon. Elnökségének utolsó tizenhét hónapjában tulajdonképpen nem volt senki, aki az elnöki hatalmat gyakorolhatta volna, felesége ténykedését, ténylegesen elnöki munkának azért nem lehetett minősíteni. Edith utólag maga is bevallotta, hogy férje érdekeit előbbre helyezte az országénál. „Woodrow Wilson mindenekelőtt az én drága férjem volt, akit igyekeztem megmenteni, a falnak vetett háttal harcolva, és csak másodsorban az Egyesült Államok elnöke.” (Amikor egyszer az országos érdekre hivatkozva akartak egy delegátus tagjai találkozni az elnökkel, akkor Edith így válaszolt: „Engem most nem érdekel az ország, engem csak a férjem érdekel.”) A nő úgy képzelte, hogy azért is posztján tarthatja a férjét, mivel már korábban is, amikor még férje ereje teljében volt, rendszeres bevonta munkájába, elmagyarázta neki az államigazgatásban és a diplomáciában éppen aktuálisan felmerülő kérdéseket és az azokra adandó válaszokat és Woodrow mellett minden olyan egyszerűnek látszott, így Edith úgy vélte, hogy amíg beteg akár a titkáraként is tevékenykedhet. (Edith-nek Wilsonnak még a házasságuk előtt folytatott levelezéséből kitűnik, hogy kapcsolatuk kezdetét követően, bizonyos idő elteltével az asszony egyre inkább elkezdett érdeklődni a politikai kérdések iránt. Woodrow pedig nemcsak szívesen osztotta meg vele az államigazgatási ismereteket és információkat, amiket ő maga látott el magyarázatokkal, tanítva így a nőt, de el is várta, hogy Edith a neki küldött állami iratokban szereplő ügyekről még véleményt is nyilvánítson. Eljegyzésük után is így készítette fel Edith-t az elnökfelségi szerepre. Házasságkötésük után pedig azzal írtak feleségével – akaratlanul – történelmet, hogy 1917 tavaszán a főváros csendes utcáin sétálgatva, a Fehér Ház felé tartva előbb a hadügyminiszter házába tértek be, majd a haditengerészeti miniszterhez is elmentek. Az amerikai történelemben még sosem volt arra precedens, hogy az elnök felesége részt vegyen az elnök és a kabinet egy tagjának merőben szakmai jellegű megbeszélésén. Edith a feministákat megvetette, és végső soron ténykedésével, férje lerobbanása utáni árnyékelnöki szerepvállalásával többet tett a női egyenjogúsítási mozgalom céljainak társadalmi szinten történő elítélendővé tételéért, és így az egész mozgalom programjának ellehetetlenítéséért, sikerességének lassításáért, mint bármely konzervatív hím-, vagy nőnemű politikus.) Felesége arra gondolt, hogy az életét menti meg azzal, hogy az elnöki székben tartja, és ez talán így is volt. De ezért az ország szörnyű árat fizetett. Habár Mrs. Wilson élete végéig azt állította, hogy személyesen egyetlen döntést sem hozott meg, mindössze csak azt ellenőrizte, hogy melyik ügy fontos annyira, hogy már nem lehet alacsonyabb szinten elintézni, és mindenképpen az elnök kézjegyét igényli. Wilson ugyanis csak arra volt képes, hogy miután felesége feltámasztotta az ágyban aláírjon néhány iratot és már el is fáradt. Így néhány tisztségre csak késve tudtak bárkit is kinevezni, és több törvény az elnök aláírása nélkül született meg. A már önmagában nevetséges, csak a szervezett bűnözést és nem az emberi egészséget erősítő, később el is törölt alkoholtilalom rendelkezéseit kibontó 1919-es törvényt Wilson meg akarta vétózni, de vétóját a Kongresszus érvénytelenítette. Wilson felesége, Edith gondnokául szegődött a beteg elnöknek és kiválasztotta azokat a kérdéseket, amelyek elkerülhetetlenül az elnök figyelmébe vonandónak tűntek, a többit pedig a minisztériumok vezetőinek osztotta ki. Alkalmanként Wilson újra megjelent a kabinetüléseken, de azokon a megnyilvánulásai a legjobb esetben is felületesek voltak. Sem a sajtó, sem a Kongresszus nem firtatta egészségi állapotát, illetve, amikor 1919 decemberében egy kongresszusi delegáció, amit már a férje állapotának elrejtéséért oly elszántan harcoló Mrs. Wilson, sem tudott távol tartani (a szimatoló delegáció Wilson elnevezésével) mégis bejutott az elnökhöz, felesége olyan jól megkomponált színjátékot adott elő és Wilson olyan elmésen válaszolt arra, amikor a Népszövetség másik nagy ellenzője, Albert Fall, New Mexikó republikánus szenátora biztosította arról, hogy valamennyien imáikba foglalják  a nevét („Milyen céllal, szenátor úr?”), hogy a már éppen elharapózó fővárosi pletykagyár egyből leállt miután Fall tájékoztatta a Fehér Ház előtt izgatottan várakozó, hírre éhes újságírókat arról, hogy az elnök szellemileg friss, és fizikailag is javul az állapota. Az amerikai embereknek a nyugalmukhoz pedig már az is elég volt, hogy tudták, az elnök otthon, a Fehér Házban tartózkodik. (Egyszer amikor már Wilson belügyminisztere, akivel egyébként is rossz viszonyban volt az elnök, mivel kételkedett lojalitásában, megelégelte a kormányzat tétlenségét és a saját feje után menve összehívta a Kabinetet, hogy rendet tegyenek az akkorra már rendesen felgyülemlett ügyek között, Edith árulást emlegetett és értesítette a férjét. A történet vége az lett, hogy az elnök megrovásban részesítette belügyminiszterét, aki erre válaszul lemondott.) Edith úgy képzelte, ha eljátssza a közvetítő szerepét férje és a külvilág között, akkor megmentheti számára az elnökséget. Ebben igaza is lett, de éppen férje szíve csücske, a Népszövetség bánta talán a leginkább áldásos ténykedését. Létezik egy kép 1920 júniusából, amely tökéletes tanújelét adja annak, hogy Edith Wilson milyen nagy tehetséggel volt képes az ország szeme elől elrejteni az elnök tényleges egészségi állapotát A képen, amely az első olyan volt, amely Woodrow Wilsonról az agyvérzését követően készült, Wilson béna bal karja nem is látszik, és még csak nem is feltűnő, hogy nem is látszik, ugyanis felesége szorosan ott áll mellett és lefogj azt az iratot, amit férje éppen aláír. De nem is tűnik úgy, mintha ő fogná, egészen egyszerűen csak olyan, mintha rajta tartaná az ujjait. Egy gyanútlan szemlélő nem is gondolná, hogy az a férfi, akit a képen lát pár hónappal korábban kis híján halálos agyvérzést szenvedett. Ez is a zseniálisan megrendezett előadás része volt. (Wilson elnökségének utolsó tizenhat hónapja tulajdonképpen, az igazat megvallva, nyugodtan kijelenthető, nem volt más, mint egy mesterien megkomponált színjáték.)

Minden kétséget kizáróan ez a tizenhat hónap volt az amerikai történelem elnöki alkalmatlansági ügyei közül az egyik legsúlyosabb és a későbbiekben érvéként hivatkoztak rá a XXV. Alkotmánykiegészítés elfogadása érdekében (amely az elnök halála, vagy tisztségére való alkalmatlanná válása esetére az elnöki poszt utódlásáról rendelkezik). Sem Edith Wilson ténykedését megelőzően, sem azóta egy elnökfeleség sem rendelkezhetett akkora hatalommal, mint a második Mrs. Wilson. Az elnök betegségének valós nagyságát 1924. február 3-án bekövetkezett halála utánig eltitkolták a közvélemény elől.

Közben ugyanis a Népszövetségért folyó vita tovább dúlt kongresszusi körökben. Az 1918-as választások után a republikánusok Lodge szenátor vezetésével a Kongresszus mindkét házát uralták. A véleménykülönbség kulcspontja a demokraták és a republikánusok között az volt, hogy vajon a Szövetség kisebbítené-e a Kongresszus háborúindítási jogát. A Szenátust a versailles-i békeszerződés kérdése őrült mértékben megosztotta. Lehetségesnek tűnt létrehozni egy többségi koalíciót, de egy kétharmadosat már nem, márpedig a szerződés elfogadásához az kellett. A demokraták egy csoportja hevesen támogatta a versailles-i szerződést. A demokraták egy második csoportja habár támogatta a szerződést, de Wilson álláspontját követte abban, hogy a szerződés mindennemű kiegészítését vagy az ahhoz csatolt bármilyen kikötést ellenzett. A legnagyobb blokk, Lodge szenátor vezetésével, a republikánusok többségét magában foglalta. Fenntartásokkal teletűzdelt szerződést akartak, kifejezetten a X. Cikkelyhez kívántak egy kikötést hozzácsatolni, amely a Népszövetségnek azon hatásköréről rendelkezett, amely alapján az Egyesült Államok Kongresszusának szavazata, értsd hozzájárulása nélkül is háborút viselhet a nemzetközi szervezet. Végezetül egy 13 főből álló két párti csoport, a „kibékíthetetlenek” bármilyen formájú szerződést ellenezett. 1919 novemberének közepén jutottak a szerződés elfogadásához, amikor Lodge és republikánusai koalícióra léptek a szerződéspárti demokratákkal és így megközelítették az egy kikötéses szerződés megszavazásához szükséges kétharmadot, de Wilson elutasította ezt a kompromisszumos javaslatot és elegendő demokrata követte őt ahhoz, hogy a ratifikáció minden esélye véglegesen elszálljon. Sokan azt feltételezik, hogy az az agyvérzés, amit Wilson 1919. szeptember 25-én szenvedett el, úgy megváltoztatták a személyiségét, hogy képtelen volt hatékonyan tárgyalni Lodge-val. Azt állítják, hogy az agyvérzés pszichológiai hatásai olyan mélyek voltak, hogy Wilson érzelmi állapota folyamatosan ingadozott, és íz ítélőképessége betegesen eltorzult. És ami még ennél is szörnyűbb volt, hogy addig tagadta betegségét és korlátait, hogy végül már a téveszmék határáig jutott. Ebben az időszakban egyébként, Wilson, akinek korábban kifejezetten szoros volt a viszonya a sajtóval, hiszen például ő tette lehetővé először a sajtó képviselői számára, hogy az elnöki sajtótájékoztatók után kérdéseket tegyenek fel egyre bizalmatlanabbá vált a köz informálóival szemben és már nem tartott a számukra több sajtótájékoztatót (ami eléggé nehézkes is lett volna, tekintve, hogy felöltözni sem tudott eleinte egyedül és az ágyban való felülésre is a feleségére, vagy  külön ápolószemélyzetre volt szüksége). Inkább propaganda egységének a Köztájékoztatás Bizottságának a használatát részesítette előnyben. Egy 2006-ban történészek által végzett kutatásból idézve „Wilson kudarca, hogy nem tudott az Egyesült Államoknak a Népszövetségbe történő belépése kérdésében kompromisszumra jutni a republikánusokkal azon tíz legnagyobb hiba közé tartozott, amelyet amerikai elnök valaha is elkövetett”.

Az az egy biztosan kijelenthető, hogy Wilson betegsége hozzájárult egy egyébként is fennálló rendkívüli helyzethez: ha egészséges, talán kiegyezik politikai ellenfeleivel, ha viszont meghal, vagy egészségi állapotára tekintettel lemond a helyébe lépő alelnök, aki nem volt túl erélyes és határozott személyiség, nagy valószínűséggel, sőt biztosan megkötötte volna a szerződés elfogadásához szükséges egyezségeket. A súlyosan beteg elnök azonban most sem adta fel, kitartott és a hozzá hűséges, az őt csodáló demokrata párti szenátorok kitartottak mellette. 1919 december közepére ugyan annyit már javult az állapota Wilsonnak, hogy képes volt már felállni, de régi szellemi frissességét már sosem nyerte vissza. Európából már nem egy ravasz, agyafúrt politikus tért haza, hanem egy minden bölcsességet ismerő, hajlíthatatlan próféta, egy igazi tótumfaktum, aki éppen akkor vesztette el legjobb tulajdonságait, rugalmasságát, hajlékonyságát, kompromisszumkészségét, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Makacs önhittsége, önbizalma, és a mások véleménye iránti érdektelensége átvette az irányítást személyisége felett, és a Népszövetség kérdésében nem tűrt ellentmondást. Már a balsikerű kampánykörútra is többek között, a katonák iránti tisztelet és az irántuk érzett hála és az ígéret betartásának iránt érzett kötelezettség mellett, azért vállalkozott, mert hitt benne, hogy személyes meggyőzőerejével képes rávenni a népet arra, hogy a szerinte helyes dolgot cselekedje. Betegsége idején szörnyen elszigetelődött és abban bízott, hogy ha más nem is, majd a közvélemény nyomása rászorítja a republikánusokat arra, hogy fogadják el a békeszerződés szövegét úgy, ahogy azt ő Párizsban aláírta. Kínzó elszigeteltségében Wilson a népben bízott, de a nép hangulata már megváltozott, amit a Fehér Házi Magánkórházba zárt elnök nem érezhetett meg. Talán még újságot sem tudott olvasni, amiből ki tudta volna szűrni a népérzelem módosulását, ami bizakodásának gátat szabhatott volna. Még mindig bízott benne, hogy az emberek az ő háború idején és közvetlenül a béketárgyalások után hangoztatott elveit követik tömeges, hangot is adva véleményüknek, ahogy a nemzet tagjainak a száma, akikkel az előadókorút során találkozott, és akiknek a támogatásáról meggyőződhetett,  az út egymást követő állomásain egyre nagyobb lett, hangjuk pedig egyre erőteljesebb.  A háború azonban akkor már csak egy emlék volt. A II. világháborút követő évektől eltérően Amerika még nem tartotta fontosnak azt, hogy Európa békéjének biztosításában és a kontinens talpra állításában jelentős szerepet vállaljon, ennek a fontosságát majd Truman ismeri fel, akit igaz akkor szorított a fenyegetően megerősödött és fél Európával, természetesen, mint „szövetségesi rendszere tagállamaival” gyarapodott Szovjetunió rémképe, hogy Európa szilárdságát Amerikának minden erejével támogatnia kell (az európai konfliktusok kiéleződése miatt egy III. európai háború valószínűleg a szovjetek további terjeszkedésével járt volna és azzal, hogy Európát akkor nem a nécik, hanem a szovjetek foglalták volna el teljes mértékben; ezért volt nagyon fontos, hogy a két európai nagyhatalom, Németország és Franciaország tartós békére rendezkedjenek be és örökre kizárják annak lehetőségét, hogy közöttük háború robbanhasson ki). Amerika a republikánusok vezetésével gyorsan haladt újfent hátrafelé, az önző elszigeteltség felé. (Pedig Amerika, mint nagyhatalom vízióját a republikánus Roosevelt vetette fel, nagy kár, hogy gondolkodásmódjáról nem sikerült egész pártját meggyőznie és a progresszív republikánusok kiszakításával, magával vitelével Roosevelt újra a konzervatívok kezére játszotta saját pártját.) Még a britek is, akikkel mindig is jobb viszonyt ápoltak az amerikaiak, maga Wilson is, mint a franciákkal, megpróbáltak egykori szövetségesük lelkére beszélni, hogy az Amerikának a Népszövetségben való részvétel érdekében egyezzen bele a módosításokba, de Wilson rájuk sem hallgatott. (Egy szerencsétlen véletlen közrejátszott ebben. Az angol delegációban, amit London azért küldött, hogy igyekezzenek jobb belátásra bírni Wilsont, volt egy diplomata, akivel a Wilson családnak korábban volt egy nem is kicsi összezördülése. Amikor Wilson eljegyezte Edith-et, terjengett Washingtonban egy vicc, amely így hangzott: Mit szólt Mrs. Galt, amikor az elnök megkérte a kezét? Kiesett az ágyból.” Ebből a kis poénból is látszik, hogy Wilson és Edith kapcsolata a kezdetekben sok pletykára adott okot a washingtoni szalonokban. A népet mindazonáltal nem érdekelte elnöke szerelmi élete, hiába volt az aggodalom az elnök tanácsadói részéről, Wilson újraválasztását semennyire sem veszélyeztette gyorsan megkötött második házassága. Wilson, amikor megtudta, hogy a brit delegációnak tagja a régi vicc állítólagos első terjesztője, azt követelte a delegáció vezetőjétől, az ugyancsak öreg, beteg, majdnem teljesen vak, utolsó diplomáciai küldetését teljesítő angol külügyminisztertől, hogy küldje haza a szóban forgó személyt, amire az érthetően nem volt hajlandó, így viszont hetekig tartó várakozás után úgy kellett távoznia az angol delegációnak, hogy nem is találkozhatott az elnökkel.) A Népszövetség megmentésére törekvők utolsó reményét Edith-t jelentette, aki ráállt arra, hogy megpróbálja rávenni férjét, fogadja el a szükséges módosításokat és hagy tegyenek végre pontot „ennek a szörnyű ügynek a végére”. Wilson azonban még felesége kérésére sem volt hajlandó engedni. Edith szíve összefacsarodhatott, ahogy férje ezeket a szavakat mondta neki: „Kislányom (így hívta Wilson a feleségét, aki őt pedig urának és parancsolójának; a 19. századi viktoriánus neveltetés és a hagyományos családmodell ezt kívánta, amihez ők tartották magukat), ne hagyj cserben most. Azt nem viselném el. Nem érted, hogy nincs erkölcsi alapom arra, hogy bármit megváltoztassak a szövegben, anélkül, hogy erre másoknak is jogot adnék, a németeket is beleértve?” Edith ezek után megfogadta, hogy férje egészsége védelmében is, soha többé nem kéri a férjét arra, hogy „becstelenséget tegyen”. Wilson erkölcsi érvelése helytálló, de végső soron a történelem ítélőszékén elégtelennek bizonyult. Különösen, hogy egy ilyen kivételesen értelmes ember, hogyan válhatott annyira gyengévé, hogy nem látta be, hogy ha egyszer a legyőzöttek újra megerősödnek, akkor nem a szerződés módosítására fognak törekedni, hanem ha már azt is megtehetik, az egész felrúgására. Ezen a módosításokra való erkölcsi alap nyújtása nem sokat osztott, szorzott volna. Wilson makacsága saját támogatóinak a kezét is megkötötte. Ahogy már akkor, amikor hazatérésekor először szembesült a republikánusok ellenállásával, leegyszerűsítve a Népszövetségben való Amerika szerepvállalásról szóló kérdést, egy saját személyéről tartandó népszavazást látott abban, egy ki-ki mérkőzést, úgy most is úgy állította be a szenátusi voksolást, hogy az a demokrácia és az imperializmus közötti választás lesz. Két szavazásra is sor került a Szenátusban, 1919. november 19-én és 1920. március 19-én, de a békeszerződés, mivel nemzetközi szerződésről volt szó, ratifikálásához szükséges kétharmados többség egyik alkalommal sem lett meg. Azon a napon, amikor a Szenátus másodszorra is elutasította a békeszerződés elfogadását Wilson azt mondta, hogy „A legszívesebben befeküdnék az ágyba, és többet fel sem kelnék.” A vereség után az alábbi mondta hagyta el a száját, amelyben nagyon világosan megmutatkozik mély vallásos meggyőződése, amelyre életének minden tettét visszavezette: „Azt hiszem, most megbolondulnék, ha nem volnék keresztény, de hiszen Istenben, és ezért azt gondolom, hogy a Magasságos az emberi hibák és alávalóságok útján éri el kifürkészhetetlen akaratát.” (Edith egyébként sosem tudta megbocsátani Lodge átkos ténykedését (és feltehetően Woodrow sem). Amikor Edith megtudta, hogy férje temetésén Lodge szenátor lesz a hivatalos küldöttség vezetője azonnal megüzente neki: „A temetés magánjellegű esemény lesz és nem hivatalos, és mivel a jelenléte Önnek kínos lesz, nekem meg kellemetlen, kérem, ne jöjjön el.” Lodge-nak tiszteletben kellett tartania az özvegy kérését. Habár hogyan is tudták volna mindazt, amit Lodge tett megbocsátani – hogyan is lehetne valaha az utóbb történtek ismeretében, amik bekövetkezésében, amik megtörténhetővé való lehetségessé tételében a szenátor Népszövetség elleni politikai indokok vezette ágálása döntő szerepet játszott.)

Ami az 1919-es és az 1920-as évek egyéb történéseit illeti, a háború után a hadigazdálkodásról a békés gazdálkodásra való visszaállás nem ment zökkenőmentesen. Wilson adminisztrációja semmilyen tervvel sem készült a háború végén a leszerelés folyamatára. Habár néhány tanácsadója megpróbálta felhívni az elnök figyelmét arra, amit úgy hívtak „rekonstrukció”, Wilsonnak egy szövetségi bizottság felállítására fordított csekélyke támogatása teljesen elillant az 1918-as választásokkal. A Republikánusok győzelme a Szenátusban azt jelentette, hogy ellenzékének hozzá kellene járulnia a biztosság tagjainak kinevezéséhez. Ehelyett Wilson inkább a háborús igazgatóságok és szabályozó ügynökséges azonnali leszereléséről döntött. A leszerelés káoszt és erőszakot szült. Négy millió katonát küldtek haza kis kilátásokkal, kevés pénzzel és alacsony juttatásokkal. A háborús időkben keletkezett földárak buborékja kipukkadt, ami miatt sok farmer csődbement vagy mélyen eladósodott az új földek vársárlása miatt. 1919-ben az acéliparban, a szénbányászatban és a húsfeldolgozó-iparban nagy strájkok követték egymást. Komoly faji villongásokra került sor Chicagóban, Ohamahában és két tucat másik városban.

Egy külpolitikai kérdésekről még megemlékezhetünk. 1919-ben Wilson a „beletörődés” irányába tolta el az amerikai külpolitikát, anélkül, hogy hivatalos úton is támogatta volna a cionizmust. Wilson megértést mutatott a zsidók helyzet iránt, különösen Lengyelországban és Franciaországban. 1920 májusában emellett Wilson végre elküldött egy régóta halasztott arra vonatkozó javaslatot a Kongresszusnak, hogy az Egyesült Államok fogadjon el a Népszövetségtől egy megbízást, amelynek értelmében átveszi a hatalmat Örményországban. Az amerikai közvélemény erősen ellenezte a tervezetet, ahogy akkoriban már minden hadászati megmozdulást mereven elutasított, Wilson pedig teljesen rossz érveket hozott fel a megbízás elfogadására és a közvetlen politikai helyzetre kevésbé koncentrálva, inkább arra összpontosított, hogy a történelem hogyan fogja majd megítélni tetteit. Ahogy egy amerikai történész megfogalmazta. „szerette volna egyértelművé tenni a feljegyzésben, hogy nem az ő hibája volt az, hogy lemondtak Örményországról”. A magyarázat a motivációjára feltehetően az lehetett, hogy mivel érzékelte akkoriban már a közvélemény mindenféle újabb háborús cselekedetet elutasító hangulatát, és tudta, hogy így a Szenátusban sem győzhet, el akarta hárítani magáról azt a felelősséget, aminek Örményország sorsáért valakit terhelnie kellett. Wilson lépése jogos volt, hiszen nem tehetett semmit, hogy a végeredmény másmilyen legyen. Miért kellett volna a vádakat magára vállalnia akkor? A határozatot mindössze 23 szenátor támogatta (feltehetően a Wilsonhoz és parancsaihoz a versailles-i békeszerződés kérdésében is végsőkig hűek).

Ahogy közeledett az 1920-as választás, Wilsont egyre inkább hatalmába kerítette a képzet, hogy a zsákutcába jutott demokrata konvenció majd hozzáfordul, mint az egyetlen olyan jelölthöz, aki az Egyesült Államok Népszövetségben való részvételét helyezné kampánya középpontjába. (Természetesen erre már sem szellemi, sem fizikai állapota miatt nem volt alkalmas, de felesége szakadatlan ügyködése és biztatása folyamán, miszerint már nagyon is látszanak a javulás jelei, Wilson még egyszer átengedte magát egy illúziónak. Még egy mappát is nyitott, amire szinte olvashatatlanul azt jegyezte fel, 3. beiktatási beszéd – vázlatok.) Azt képzelte és néha úgy is tette, mintha elég egészséges lett volna ahhoz, hogy megbirkózzon egy újabb választás kihívásával, de több alkalommal azt is bevallotta, hogy tisztában van vele, hogy nem élne túl egy kampányt. Az elnökhöz közelállók, valamint munkatársai közül senki sem merte megmondani neki, hogy alkalmatlan volt már az elnökségre és hogy a Népszövetségért folytatott kampány már elveszett. 1920 júniusának végén, az elnökjelölő gyűlésen, néhány Wilson-hívő felléptek a nevében és az érdekében, és reményteljes beszámolókat küldtek az Elnöknek, de Wilson bölcsebb barátai elfojtották őket.

Wilsonnak, a Népszövetségért vívott harcában még egy utolsó, pislákoló reménye maradt, egy újabb nagy népszavazás, a következő elnökválasztás, amely véleménye szerint „nagyszerű, ünnepélyes népszavazás lesz” a békeszerződésről. Pártja James M. Coxot, a Népszövetség támogatóját indította (talán még mindig hittek Wilsonnak és meglátásainak), azonban a republikánus jelölt Warren G. Harding egyszerűen fogalmazva lesöpörte a pályáról demokrata ellenfelét, a Népszövetséghez való csatlakozás pedig egyszer s mindenkorra elfelejtődött. Amerika visszabújt az elszigeteltség nyugalmába. Mind egykori szövetségesei, mind a legyőzött hatalmak hosszú időn át gúnyt űztek Wilsonból és az igazságos békéről megálmodott víziójából. És a világ legerősebb országának támogatása nélkül a Népszövetség valóban képtelennek bizonyult arra, hogy Németországot, Olaszországot és Japánt visszatartsa egy újabb nagy háború kirobbantásától. Wilson 1920-ban a békéért tett erőfeszítéseiért megkapta az 1919-es Nobel békedíjat, de már ez sem enyhíthetett a Népszövetségért vívott harc belföldi elvesztése felett érzett elkeseredettségén. Betegen hagyta el a Fehér Házat 1921-ben, teljesen már sosem gyógyult fel. Wilson és felesége, Edith a Fehér Házból egy elegáns 1915-ben épült házba vonultak vissza, Washington D.C.-ben. Wilson továbbra is naponta kikocsikázott és szombat esténként egy revüszínházba járt. Wilson volt azon, mindössze két elnök egyike (az első Theodore Roosevelt volt, aki ugyancsak végzett történészi tanulmányokat egyetemista éveiben, később pedig történelmi tárgyú könyveket írt), aki az Amerikai Történelmi Társaság elnöke volt. Wilson nyugállományba vonulása után már csak két állami rendezvényen vett részt: az Arlingtoni Nemzeti Temetőben az Ismeretlen Katona elföldelését megelőző ünnepségeken, Arlingtonban, Virginiában, 1921. november 11-én, a Fegyverszünet Napján (az 1918-as fegyverszünet, a világ addigi legpusztítóbb háborúját lezáró esemény emlékét örökítették meg ezzel), és Warren G. Harding elnök állami temetésén az Egyesült Államok fővárosában, 1923. augusztus 8-án. 1923. november 10-én, Wilson rövid Fegyverszüneti Napi rádiós beszédet mondott otthona könyvtárában, ez volt utolsó üzenete a nemzetnek. Utolsó nyilvános beszédében legjobb formáját hozta (ahogy egy későbbi utódával, Lyndon B. Johnsonnal is ugyanez fog történni); újra a jövőbe látott, de még akkor sem hitt neki senki: „E boldog idők emléke mindörökre tönkrement és megkeseredett számunkra azon szégyenletes tény miatt, hogy amint kivívtuk a győzelmet … visszatértünk a makacs és önző elszigeteltséghez, amely szemmel láthatólag alantas és megbecstelenítő dolog. Méltó módon csak akkor bizonyíthatnánk be, hogy értékeljük a fegyverszünet napjának nagy jelentőségét, ha elhatároznánk, hogy félretesszük az önérdeket, újra megalkotjuk a nemzetközi politika legmagasabb rendű ideáljait és céljait, és ezek szerint cselekszünk!” Wilsonnak még mindig voltak hívei és a következő napon, magán a Fegyverszünet Napján, a bejárati lépcsősorról beszélt röviden annak a több mint 20000 embernek, akik összegyűltek a ház körül, hogy minden jót kívánjanak neki. Ha valaki, akkor az I. világháborút az országával megnyerő amerikai elnök tudta, hogy micsoda jelentősége van a Fegyverszünet Napjának. November 11-ének, ahogy egykoron, úgy mindig is, túláradó örömet kellett volna okoznia az elnöknek és a népének, de az öröm megromlott a későbbi események fényében. Az Egyesült Államok miután győzelmet aratott – szövetségesei oldalán -, a világ történelmének egyik legkegyetlenebb háborújában, nem akart élni győzelmével. Azzal, hogy nem lépett be a Népszövetségbe, már megalakításakor végzetesen meggyengítette a nemzeteknek azt a közös szervezetét, amely fennállásának az lett volna az értelme, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy őrködjön a béke felett. (Másodjára ezt a hibát már nem követte el az Egyesült Államok.)

Wilson 1924. február 3-án halt meg otthonában. Asztma, szélütés, de leginkább a végelgyengülés végzett vele. Utolsó szava ez volt: Edith. (Edith, akinek, mivel az emberi gyarlóság benne is működött, végső soron hálás volt, amiért az elnöki székben tartotta második ciklusa végéig.) A Washingtoni Nemzeti Katedrálisban helyezték örök nyugalomra (még egy dolog, amiben egyedülálló az elnökök között: ő az egyetlen, akit Washington D.C.-ben temettek el). Wilsont halála után az Egyesült Államokban és külföldön is, vagy egy bábnak tekintettek, akit szövetségesei úgy rángattak, ahogy akartak a béketárgyalások alatt, vagy egész egyszerűen egy hóbortos idealistának. Azonban rövidesen bebizonyult, hogy Wilsonnak igaza volt és hogy intelmei nem pusztába kiáltott szavak voltak, hanem nagyon is lényeglátóak. Először Etiópia (olasz fasizmus), majd Kína (japán imperializmus), majd Csehország (náci őrület), végül Lengyelország (náci és szovjet hatalmi mámor) esett áldozatul az igazságtalan béke által megsebzett európai nemzetek haragjának és fájdalmának (valamint az amerikai elszigeteltségnek), miközben egyre többen ébredtek rá arra, hogy pont egy olyan szervezettel lehetett volna az egész, a világot egy újabb háború felé taszító eseménysornak az elejét venni, amit Wilson megálmodott és amiért testi, szellemi és lelki egészségét is feláldozva harcolt. Az egyik ilyen nagy felismerő, Franklin Delano Roosevelt volt. Roosevelt nagy szerencséjére neki már ott voltak Wilson eszméi és tervei, nem kellett újat kitalálni, csak levenni a polcról és leporolni annak az emberek a gondolatait tartalmaző gyűjteményt, akit halála után oly sokan kinevettek, sőt még életében is kinevettek. Az ENSZ alapelvei mellett, miszerint a béke megőrzése az emberiség, a Föld minden nemzetének közös felelőssége, az agresszív fellépések ellen, öltsenek azok bármilyen formát és legyenek bármekkora kiterjedésűek, érintsenek kis, vagy nagy államokat a kollektív fellépés, a nemzetek egyesült elmarasztalásának veszélye jelenti a legjobb biztosítékot, valamint, hogy minden népet, legyen az aprócska, vagy óriás megilleti az önrendelkezés joga, még maga Wilson is újfent kardot tört volna. Wilson egy nagy elnök volt, hatalmas személyiséggel és tudással és bölcsességével, mindössze az hibázott ahhoz, hogy az Egyesült Államok elnökeinek első hármasában benne lehessen, hogy jó negyedszázaddal megelőzte korát. (Így nem ő lett minden idők toplistáján a mindenkori három első elnökben benne, hanem utóda, az utána következő első demokrata elnök, Franklin Delano Roosevelt, aki viszont erősen támaszkodott Wilson gondolataira. Így ha nem is az első háromban, de az első hatban biztos, hogy ott van Woodrow Wilson is.)

Wilson felesége, aki férje gyógyulásáért mindent, még az országos érdeket is hajlandó volt feláldozni, még 37 évig maradt otthonukban, ott is halt meg 1961. december 28-án. (Azon a napon, amikor egyébként díszvendég lett volna a a Potomac folyón átívelő Woodrow Wilson Híd megnyitóján, Washington D.C.-hez közel. Így még megérhette, hogy férje nagy álma, egy nemzetek tömörítő nemzetközi szervezet egy, vagyis kettő másik demokrata elnök jóvoltából megvalósul. A házat, Woodrow-val közös második otthonukat (hiszen az első a Fehér Ház volt) és a ház legtöbb berendezését a történelmi emlékek megőrzését szolgáló nemzeti vagyonkezelőre hagyta azért, hogy alakítsák azt múzeummá férje tiszteletére. A Woodrow Wilson Házat 1963-ban nyitották meg a közönség számára és 1964-ben nemzeti történeti emlékhellyé nyilvánították, 1966-ban bekerült a történelmi helyek nemzeti jegyzékébe. Wilsont nyugodtak kijelenthetjük, felesége tartotta meg az elnöki tisztségben és az elnök iránta érzett szeretetét még halála után is éreztetni akarta az asszonnyal. Már 1917. május 31-én megírta egyoldalas végrendeletét (az időpont fontos, nem akarta későbbre halasztani, nehogy túl késő legyen), és abban feleségét, Edith-t jelölte meg végrendeletének végrehajtójaként. Lányának, Margaretnek 2500 dolláros évjáradékot hagyott mindaddig, amíg férjhez nem megy, és mindazt, ami első felesége személyes tulajdonából megmaradt a lányaira hagyta. (Wilsonnak három lánya volt Margaret, Jessie és mit ad a sors, Eleanor, akinek a férje, William G. McAdoo Wilson kormányzatának az első pénzügyminisztere volt). Minden egyeben, amit hátrahagyott feleségének életfogytig tartó haszonélvezetet biztosított és úgy rendelkezett, hogy Edith halál után a lányai osszák meg maguk között a vagyont. Abban, az eserben, ha Edith-nek gyereke születne, az asszony gyermekei Wilson lányával egyenlő részben örökölnének. Mivel a második Mrs. Wilsonnak sem az első, sem a második házasságából nem született gyermeke, Wilson egy olyan gyermekről gondoskodott, amely az asszony egy esetlegesen később bekövetkező harmadik házasságából származott. (Wilson halálakor erre már nem igazán lett volna lehetőség, hiszen Edith, „drága kis kritikusa”, „kicsi társa”, ahogy az elnök nevezte, akkor már 52 éves volt, de a végrendelet készítésekor még csak 45, tehát akár valóra is válhatott volna Wilson elképzelése, ha Wilson a végrendelet elkészítése után rövidesen meghal. Wilson úgy látszik Edith-vel kapcsolatban mindenre kiterjedtek, minden szempontból gondoskodni akart az asszonyról és annak esetleges, még csak nem is tőle származó gyermekeiről már 1917-ben is, amikor még igazán súlyos megbetegedése a jövő titka volt.)

Végszó

„Mondd meg nekem, hogy mi az igaz és én harcolni fogok érte.”

Woodrow Wilson

Woodrow Wilson mindent összevetve rendkívül összetett személyiséggel bíró, értelmes, kiemelkedően intelligens ember volt. (Wilson úgy vélte, hogy neki nem kell megmondani, hogy mi az igaz, mert ő tudta. Másnak meg, ha jót akar magának, akkor követnie kell az ő elképzeléseit. Tény és való, hogy az elnöknek sokszor volt igaza, de ez a hajlíthatatlansága sokba került a világnak. Ha engedékenyebb tudott volna, még betegsége ellenére is, lenni akkor a Háború nevű drámának talán nem lett volna második felvonása.) A szigorú, szemüveges, mégis igazságos, és egészséges személyiségéből fakadóan végtelenül udvarias és erkölcsös professzor. Aki mindamellett végtelenül kimért és olykor arrogáns is volt. Akit nagy tehetséggel áldotta meg Alkotója. Az a képessége, amivel rátapintott a nyugati kultúra, a háborús hagyomány további tarthatatlanságára, amivel szinte prófétaként megjósolta az újabb háború kitörését különleges szerepet biztosít a számára a nyugati történelmi személyek és az amerikai elnökök csarnokában is. Egyébként sajnálatos és nem fair, meglehetősen igazságtalan, hogy főleg betegsége miatt maradt emlékezetes az emberek többségének, és hogy a Fehér Ház Vörös Szobájában lógó festménye csak arra tudja figyelmeztetni az elnököket, hogy milyen tragikusan végződhet az elnökség, ha egészségük felmondja a szolgálatot. Pedig az ő esetében is, mint az élet legtöbb területén nem a végeredményt kell elsősorban figyelembe venni, hanem az odavezető utat, az azelőtt megtett teljesítményt és munkát. Wilsonnal nyerte meg az Egyesült Államok az I. világháborút, de ahhoz sajnos már nem volt elég erős az elnök, hogy rávegye hazáját arra, hogy ezzel a győzelemmel élni is tudjon. Nagyon fontos, hogy bélyegekkel, az aranytanúsítvánnyal, különböző iskolai épületek róla történő elnevezésével megemlékezzenek róla, de még fontosabb lenne, hogy az eszméi lényegét minél többen elsajátítsák. Hogy megértsék történelmi szerepét, hogy nemcsak egy álmodó volt, aki a lehetetlent akarta mindenáron elérni, hanem egy végtelenül racionális ember, aki mindig igazodott az adott helyzethez, nem akarta földindulásszerűen megváltoztatni a társadalmat, mert tudta, hogy az több kárt okozna, mint hasznot, de aki rádöbbent arra az irtózatos veszélyre, amit Európa népeinek egymás iránti haragja rejtett és tudta, hogy ez ellen fel kell lépni. Nemcsak a problémát észlelte, megoldást is talált rá. Csak senki nem hallgatott rá időben. Az nagyon helyes, hogy 1930-ban a Princetonon megalapították a Woodrow Wilson Köz- és Nemzetközi Ügyek Iskoláját, aminek létrehozására Wilson az iránti érdeklődésének szellemében került sor, hogy a diákokat fel kell készíteni azokra a vezető szerepekre, amit a köz- és a nemzetközi ügyekben valakiknek mindig el kell látnia. És a világ sokkal jobban járna, ha olyanok vállalkoznának erre, akik ehhez megfelelő felkészültséggel rendelkeznek. Az ösztönösen jó politikusok, habár vannak, de ritkán válhat belőlük igazi államférfi. Hogy mi különbözteti meg egy demokráciában a politikust az államférfitól? A politikus csak a saját és a pártja érdekeit nézi és tudja érvényesíteni, az államférfi a közét is. A világférfi pedig az, aki nemcsak a saját állama, de ha arra kényszerül az egész világ érdekét figyelembe tudja venni. (A diktatúrában felesleges politikusról és államférfiról diskurálni. A diktatúrában ugyanis, ahol a vezetők csak a saját érdekeiket tudják nézni, egyik sem lehet. Ott földi istenek, atyuskák, meg „nagyvezetők”, és kedves vezetők és egy ilyen-olyan vezetők, meg más egy szabad ember szemével nézve nevetséges földöntúli csodalények vannak.) Nagyon fontos, hogy külföldi államok is megemlékezzenek Wilsonról (Uruguay, ahol a montevideói út egy szakaszát nevezték el Wilsonról (hasonló szakasz viseli Mahatma Gandhi nevét is egyébként, a Franklin Delano Rooseveltről elnevezett út pedig Montevideó öblében található) és Franciaország példának okáért ezt meg is tette; Párizsban a 16 arrondissement-en, közigazgatási körzeten belül egy utcát neveztek el Wilsonról, az Avenue du Président Wilson, amely a Trocadéro-tól a Place de l’Alma-ig fut, Lyon központjában az Isere folyón egy Wilsonról elnevezett híd fut át, Strasbourgban a Boulevard du Président Wilson a főpályaudvartól terül el és kapcsolódik a Boulevard Clemenceau-val (az I. világháború emlékére egymás mellett a régi szövetségesek), Bordeaux-ban, a Boulevard du Président Wilson egy másik I. világháborús szövetségesről, V. György angol királyról elnevezett sétálóutcával kapcsolódik össze, végül Marseille-ben a kikötő egy részét alkotja egy Wilsonról elnevezett hajódokk. A franciák nagyon hálásak voltak Wilsonnak Amerika I. világháborús segítségéért és az egyszerű emberek nagyon kedvelték is őt, mivel ő személyesítette meg az azt országot, aminek a bekapcsolódásával a béke visszatérhetett életükbe. Igaz csak átmenetileg, de ezt Wilson, a Megmentő lelkes fogadtatásakor még nem tudták.) Mindez nagyon fontos azonban az még lényegesebb lenne, hogy sokan megismerjék ezt a különleges személyt, aki, ha érvényt tudott volna szerezni leglátnokibb gondolatain alapuló elképzeléseinek, akkor Európa sorsa egészen máshogy alakult volna. A történelem nem is ismeri ugyan a feltételes módot, de a különleges felismerő képességgel megáldott ember napjaink polgárai számára (polgár alatt a szabad világ lakosait értjük) is segítséget nyújthat akkor, amikor nem tudnak kiigazodni a világon és nem érték, hogy miért vannak háborúk, miért nem képesek az emberek nyugodtan megférni egymás mellett.

Wilson mint elnök, elválaszthatatlan Wilsontól mint személytől. A kívülről nézve rendkívül komoly, szigorú, erkölcsös, erélyes prédikátor küllemű ember mindamellett egy szenvedélyes férfi volt, aki nemcsak a magánéletében, de a munkájában is olyan hevesen járt el, olyan vehemensen tudott küzdeni, amire csak nagyon kevesen képesek. Szó szerint addig harcolt a békéért, amíg össze nem esett. Egy presbiteriánus lelkész fiaként látta meg a napvilágot, egy szerető családban nevelkedett fel, így egyértelmű volt, hogy apja példáját követve mélyen hitt Istenben. Ez a hite segítette át élete nagy megpróbáltatásain, nemcsak a Népszövetség szenátusi leszavazásán, de a családi tragédiák idején is (első felesége unokaöccsét egy időben az első Wilson-házaspár nevelte, annak a fiúnak tekintették, aki nekik nem lehetett és amikor a fiú tragikus körülmények között meghalt, Wilson akkor is a hitében keresett menedéket, mondván, hogy milyen csodálatos az az isteni akarat, amely ilyen kérdésekben dönteni tud; felesége ezt a helyzetet nem így értelmezte, ő inkább úgy vélte, hogy milyen kegyetlen az az Isten, aki egy ilyen fiatal fiút, ilyen körülmények között el tud veszejteni). Wilsonnak ez a rendkívül mély belső vallásos meggyőződése azonban a hátrányára is vált. Híres megjegyzései, miszerint „Az éremnek két oldala van, a helyes és a helytelen” és a helyest mindig ő tudta, valamint másik elszólása, miszerint „Sajnálom azokat, akik nem értenek egyet velem, mert tudom, hogy nincsen igazuk” olyan arroganciáról tettek bizonyságot, amelyek sokak számára ellenszenvessé tették. Főként mivel ő ezeket a megjegyzéseket komolyan is gondolta. Hitte, hogy Isten akarata teljesült azzal, hogy elnök lett belőle és hogy minden döntésében, minden cselekedetében Isten akarata volt benne, ebből merítette határozottságát, magabiztosságát és arról való meggyőződését, hogy neki mindig igaza van. Meg volt győződve arról, hogy csak ő tudhatja mindig, hogy mi a helyes. Amikor már szellemileg legyengült, akkor tűntek elő teljes terjedelmükben ezek a rossz tulajdonságai, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy a versailles-i békeszerződés ratifikálásáért és így annak sarokpontjáért, a Népszövetségben való amerikai részvételért folytatott harcot elvesztette. Szenvedélyességéről nem sokat tudott a korának Amerikája, de azért a magánéletét nem tudta titokban tartani teljesen, így első felesége halála utáni korai újraházasodása sok pletykára adott lehetőséget, de az, amit ellenfelei állítottak, miszerint már első felesége életében viszonya lett volna a másodikkal, nem volt igaz. Hiszen nem is ismerték még egymást akkor, amikor első felesége élt. Azonban az tény, hogy még első házassága korából maradt fenn egy viszony története, egy bermudai orvosi előírásra elköltött nyaraláson került közelebbi, pontosan nem tisztázott viszonyba egy másik hölggyel, akivel később is tartotta a kapcsolatot, levelezett vele és egyszer egy jelentősebb összeget is küldött a nőnek. Ezzel a kis afférral akarták az újraválasztásáért aggódó ismerősei második házasságát megakadályozni, azonban Wilson nem hagyta magát megzsarolni, mindent részletesen bevallott Edith-nek és úgy fogalmazott, hogy már régen mindent megbánt és levezekelt, Edith pedig mellette maradt. Maga Wilson írta egyébként még korábban egy levelében az első feleségének, hogy egy New York-i látogatása alatt sem mert ügyeinek elintézése után egyedül a városban, még a szállodában sem maradni, inkább korábban, éjszaka hazautazott, mert félt, hogy nem tudja szenvedélyét, vágyát megfékezni. Edith-vel kötött házasságát megelőzően az asszonnyal folytatott levelezésüket olvasva az amerikai rá sem ismertek volna komoly vezetőjükre, aki inkább népe prédikátorának, mint vezetőjének szerette volna magát feltüntetni, és aki azt szerette volna elhitetni velük, hogy estékén Thuküdidészt olvas és legalább olyan erkölcsös, mint egy presbiteriánus lelkész. Wilson mindig kimértnek tűnt és feltehetően egy rendíthetetlen, igazi szakember benyomását akarta kelteni, akit semmi nem lephet meg, és aki elég okos és bölcs ahhoz, hogy minden helyzettel megbirkózzon. Elég éles eszű és egyben elég magabiztos volt ahhoz, hogy ezt a látszatot fenn tudja tartani. Végtelen udvariasságával, jellegzetes kalapemeléseivel tiszteletet tudott ébreszteni maga iránt azokban, akikkel találkozott. Amikor pedig fizikai állapota ezt már nem tette lehetővé, felesége segítette abban, hogy a látszat látszata megmaradjon a számára és az amerikai nép számára.

Az afrikai amerikaiakhoz való viszonyulása tulajdonképpen megfelelt az akkor uralkodó általános felfogáshoz, sőt talán még kedvezőbb is volt annál. Ahhoz képest, hogy az igazi déli fehérek elveivel volt a leginkább tisztában, talán egy időben vallotta is azokat, még nagyon fiatalon, és talán azokkal tudott a legkönnyebben azonosulni, de hazudik, aki azt állítja, hogy egyáltalán nem törődött fekete honfitársai érdekeivel. Csak megmaradt azokon a határokon belül, amit az akkori társadalom elfogadhatónak talált, nem a belpolitikában lett reformer, hanem a külpolitikában. Az, hogy az ír-amerikaiaknak tett ígéretét megszegte, miszerint a háborús erőfeszítése támogatásáét cserébe, ráveszi Nagy-Britanniát egy független Írország létrehozatalára valóban hiba volt, de ezt a hiba, talán bűn is egyrészt a tárgyalópartner makacs elszántságával, másrészt talán azzal is magyarázható, hogy a független Írország megteremtéséről való lemondás érdekében Wilson egyéb kompromisszumokra bírhatta rá tárgyalópartnereit, harmadrészt a tárgyalások természetével, végül pedig azzal magyarázható, hogy Wilson mindent összevetve egy politikus volt. Míg 1910 előtt élesen támadta a bevándorlókat, nagyreményű és nagycélú politikusként rájött, hogy szüksége lesz rájuk és igyekezett megnyerni őket. Wilson politikus volt és nem államférfi, hanem világférfi. Világférfi, mert tudta, hogy egy olyan nemzetközi szervezetben, amelyben Amerika a legerősebb fél, az Egyesült Államokra szükségszerűen többletterhek, mind anyagi, mind katonai téren, hárulnak. Természetesen könnyű volt a legerősebb állam vezetőjeként szólni a többi nemzethez, de éppen az tette lehetővé Wilson számára, hogy hihetően tudjon egy a békeszerető nemzeteket tömörítő szervezet létrehozatalának szükségességéről beszélni, mert annak az országnak volt az államfője, amely a világon egyedüliként valóban garantálni tudta volna egy ilyen szervezet létrehozatalát, fenntartását és azt, hogy az feladatának eleget is tudjon tenni, vagyis, hogy a békét valóban meg tudja őrizni. Franklin Roosevelt és Truman elnök már megfogadta Wilson tanácsát, az ENSZ azokon az elveken nyugszik, amiket még egyszer 1918-ban Wilson megfogalmazott. Tizennégy Pontját második felesége előtt úgy említette, mint élete főművét. És valóban az lett. Nem az imperializmus, nem a területi hódítás eszméje vezette, nem birodalmat akart építeni az Egyesült Államokból, dehogy is. Ahogy a II. világháború óta egyik amerikai elnök sem erre törekedett. Természetesen az igaz, hogy az ENSZ fenntartására a legtöbbet még mindig az Egyesült Államok áldozza, de az nem igaz, hogy bármikor is megpróbálta volna akaratát erőszakkal rákényszeríteni a békeszervezetre. (Erőszakkal rákényszeríteni valamire egy békeszervezetet már önmagában ellentmondás lenne.) Furfanggal, politikai alkukkal lehet, hogy megpróbált együttműködni más nemzetekkel, de maga a szervezet függetlenségéhez nem férhet kétség, annak ellenére sem, hogy valóban egy ország állja a költségek túlnyomó részét. És ha egyszer egy számla jogosságát megkérdőjelezi, az a belső egysége a szervezetnek valóban komoly bajba kerül, mert nincsen, aki finanszírozza. Ez lenne a nagyság ára? Ezzel járna az, hogy Amerika ma vitathatatlanul a legerősebb állam a világon? Wilson erre feltehetően igennel felelne. Amerika ereje sosem csak a gazdasági potenciáljában rejlett, mert hiszen sokra ment volna vele, ha nincsen hozzá ott az amerikai nép, nemzet, amely a maga nemében egészen különleges. Egy bevándorlók alapította államhoz, a kezdeti kis kolóniákhoz képest Amerika viszonylag rövid történelmi felemelkedése valóban szédületes tempójúnak tűnik. Az Amerikai Egyesült Államok még háromszázötven éves sincs. Még fiatal az európai államok legtöbbjéhez képest, amelyek legkorábbi gyökerei egészen az ókor végéig, az középkor kezdetéig nyúlnak vissza. Mivel magyarázható, hogy képes volt így lehagyni az Óvilág országait? Csak a gazdasági potenciállal? Ez nem igaz, Európának is mindig jelentős gazdasági lehetőségei voltak, sőt volt egy idő, amikor először csak egy teljes másik kontinens, de később már a világ háromnegyed része egy-egy európai államot szolgált ki. Itt a kulcselem. Az államok kérdése. A nemzetek kérdése. Európában nagyon sok generáció nőtt fel úgy, hogy a háborút, a más államok ellen vívott háborút, amely bármikor kitörhetett teljesen természetesnek vette. Később az államok, mint szövetségesek, illetve ellenségek helyét a nemzetek vették át és szépen lassan már haladtunk is az I. világháború pokla felé. (Az I. világháborút Európában bármilyen meglepő sokan örömmel fogadták. Örömkönnyeket hullattak, de pusztán csak azért, mert a legutolsó háború akkor már olyan régen volt, teljesen feledésbe is merült. Mindenki arra számított, hogy ez a háború is olyan gyorsan véget fog érni, ahogy az emlékezet szerint a korábbiak sem tartottak azért olyan nagyon sokáig, és minden úgy lesz, ahogy korábban volt. Csakhogy közben a harcászat, a haditechnika olyan hihetetlen fejlődésen ment keresztül, ami mindenkit meglepett és olyan taktikák kerültek kitalálásra, amelyek olyanjelenségekhez vezettek, mint az állóháború, ami korábban teljesen ismeretlen volt. Már nem arról szólt a háború, hogy egy tágas mezőn, a polgári lakosságtól jól elkülönülve két hadsereg szembenéz egymással, majd egymásra támadnak és győzzön a jobbik – amelyiknek jobb a vezetése, vagy amelyiknek nagyobb a létszáma, vagy amelyik élén tehetségesebb tábornok áll. A bunkervédekezésre történő beállás csak a háború elhúzódásához járult hozzá, ami csak fokozta mind a katonák, mind a hátország szenvedését. Korábban is voltak hosszú háborús időszakok, hogyne, csakhogy ott az egyes hadjáratok között legalább volt némi idő a pihenésre, a regenerálódásra, a polgári lakosság pedig többé-kevésbé háborítatlanul élhette napjait. A Vöröskereszt és a Genfi Egyezmények felbukkanásával pedig már a katonák sorsa sem volt feltétlenül annyira rettenetes. Azonban az I. világháborút jellemző állóháború, amelyben az egyes hadállások másik fél általi megrohamozása csak a katonák értelmetlen lemészárlásával járt, ahol már a vegyi fegyverek is feltűntek, amelyek bevetésétől nem riadtak vissza az egyik háborús fél, először mert talán még nem is tudták pontosan, hogy milyen károkat tud okozni, ki kellett előbb élesben is próbálni, később pedig már elkeseredésükben talán úgy gondolták, hogy minden eszköz bevetése megengedett a számukra az egyre messzebb tűnő győzelem valamiképpen történő megszerzése érdekében. Wilsonnak nem a korábbi korok háborúiról szerzett tudása miatt lett elege egyszer s mindenkorra a háborúból, hiszen a még hagyományos eszközökkel való küzdelem idején ő maga is bevetette az amerikai hadsereget az amerikaiakat gyilkoló spanyol partizán ellen, korábban ő maga küldte az amerikai katonákat, igaz kényszerből, Dél-Amerikába, olykor bizony harcolni is, de az I. világháború tapasztalatai végleg kiábrándították a háborúból. Az állatok, az ösztönlények nem bánnak úgy egymással, ahogy már az I. világháborúban is ölték egymást a nemzetek. Wilson nem ok nélkül akarta ettől a háborútól távol tartani Amerikát, olvasva a frontról érkezett beszámolókat. Ugyanakkor a lehetőség már korábban ott lebeghetett előtte, mivel Edith-vel való levelezéséből tudjuk, hogy már jóval a háborúba való belépés előtt adatokat kért a haditengerészeti és a hadügyminisztertől. Még egy jelentős történelmi tett fűződik ezen három személyhez, hiszen az is megtörtént, hogy Wilson híres beszéde után, feleségével együtt, kézen fogva ment el a hadügyminiszterhez és a haditengerészeti miniszterhez; korábban sosem volt arra példa, hogy a kabinettagok és az elnök bizalmas megbeszélésén az elnök felesége is részt vegyen.) Amerikának az volt a nagy előnye Európával szemben, hogy egy nemzetként lépthetet fel a világ színpadára, amit talán sok nemzetiség alkotott, de minden bevándorló falán saját régi hazájuk zászlaja mellett mindig ott volt és van az amerikai is, jelezve, hogy ők már az Amerikai Egyesült Államok lakosai és az amerikai nép tagjai. Ilyen sok nemzetiség egymás mellett élése feszültségmentes volt, mivel egyrészt a szövetségi kormányzat, ha viszály támadt békét teremtett közöttük, másrészt az új haza érzése, az otthonváltás okozta félelem és/vagy izgalom mindegyikőjükben ott volt, így tehát már volt is valami, ami közös volt mindannyiukban. Habár elkülönült tömbökben éltek, de például az amerikai behívó parancsra mindannyian jöttek, pártoktól, lakhelytől, a felmenők, vagy akár a saját nemzetiségüktől függetlenül. Ha a haza hívta, mindannyiuknak menniük kellett. Tudják, hogy az országuk mindannyiuké, mindannyian a sajátjuknak érzik azt és hogy azért mindannyian felelősséggel tartoznak és hogy azt mindannyiuknak meg kell védeniük. A szabadság egyetlen igazi hazájának lakosaként különösnek érzik a hazájukat és így önmagukat is. A nemzetüket is. Amerika népének jellemzőjévé vált a hit, hogy a válságoktól nem kell félni, mert túl tudják és túl fogják azokat élni. Ahogy a polgárháborút és egy nagy, valamint több kisebb gazdasági világválságot, több félelmetes és kevésbé megrettentő olajválságot és több aljas és egy aljas és szörnyű terrortámadást, valamint az első modern, világot rengető gazdasági összeomlást is túléltek már. A polgárháború volt az első sokk, de Lincoln megmentette őket. A nagy gazdasági világválság alapjaiban rázta meg az amerikai gazdaságot, de Franklin Delano Roosevelt programjával (és a II. világháború miatt bevezetett hadigazdálkodás) megmentette őket. Az amerikaiak bíznak önmagukban és tudják, hogy ha a helyzet megkívánja a jó ember fog a jó helyre kerülni (természetesen választás útján, ahogy eddig mindig és ezután is mindig történni fog, mert az amerikaiak ilyenek; hiszen a demokráciában, beleívódott minden jobb érzésű amerikai lelkébe a demokratikus eszme- és értékrendszer és ragaszkodnak azokhoz, teljesen természetes módon, ahogy az általa gyerekkora óta vallott vallási elvekhez ragaszkodik az ember) és ezért mindig talpra fognak állni, mindig újra fogják tudni kezdeni az életüket, mert így tudják legyűrni a válságot, tudják ezt ők is, munkával, tettekkel gyűrik le a nehézségeket, ez pedig az egyetlen módja a válságok, legyenek azok politikaiak, gazdaságiak, kulturálisak, vagy történelmileg, sikeres leküzdésének és nem a lamentálás és a búslakodás, vagy a világ és rajtuk kívül mindenki más szidása és okolása, ezt az amerikaiak tudják, mert elődeik megtanították őket, ezért mindig túl fognak élni. Ez a hit tartja erősen Amerikát. Ahogy azt Amerikai mindenkor ellenségei is tudják. Ezért próbálják mindenáron megtörni az amerikaiaknak ezt a hitét, ezt az amerikai szellemet, de ez egy olyan jellemző, amit nem lehet megtörni. Mert ez bennük él, a lelkükben hordják, az iskolával, az ünnepségekkel és az országban uralkodó, az arra jellemző hangulattal már születésük óta szívják magukba, és az ellenségeik eszközei, az esztelen erőszak, az alávaló és visszataszító orvtámadások a lelket nem törhetik meg. És két helyes dől el minden. Az otthonokban és oktatásban. Csak az iskolában sajátíthatják el a szabadság és az arra épülő demokrácia, a szabadságnak keretet adó (és nem korlátok közé szorító), annak érvényesülését egyedül biztosító államberendezkedés felépítését, működését szellemét úgy, hogy ahhoz egész életükben ragaszkodjanak, hogy azt tekintsék természetesnek. A hazához, a szabadság földjéhez és annak értékeihez való érzelmi kötődést pedig az iskolából elsajátítható tudásanyag és az iskolai rásegítés mellett, otthonról hozzák magukról az amerikaiak. (Az iskola képes, de csak bizonyos mértékig képes pótolni az otthonról megkapható örökség szellemét. A bevándorló gyerekek így nagyon nehéz helyzetben vannak. De ha sikerül gyökeret ereszteniük a szabadság földjébe, az ő gyermekeiknek már mindazt a csak otthonról hozható demokratikus batyut megadhatják, amit a tősgyökeres amerikai családok gyermekei szüleik még csak nem is feltétlenül tudatos munkája eredményeképpen, példamutatásul szolgáló életmódjukból merítve megkapnak.) Ebben rejlik az erejük. És nem az éppen aktuális gazdasági lehetőségeikben. (Habár a legutóbbi kutatásokból kiderült, hogy a demokrácia első megjelenését a vikingek korában lelhetjük fel. Ne a mai értelemben vett demokráciára gondoljunk; a demokrácia alapvető jellemzője, döntéshozatal az emberek által leadott szavazatok többségével – a szabad emberek, akkoriban még ugyancsak kizárólag férfiak egyenlő értékű szavazatának többségével, már a szigeteken létrehozott egykori viking kolóniákon is jellemző volt. Ez az alapelv mind az ókori görög, mind az ókori római, mind a modern demokráciákra jellemző – csak a modern kor már kiterjesztette a választójogot nemtől függetlenül minden szabad polgárra. Ez volt az az alapelv, amelynek hiánya esetén egy államberendezkedést sem lehet demokratikusnak mondani. Ez az alapelv egészült ki a XX. században világszerte az emberi jogok tiszteletének, érvényesítésének, garantálásának elvével, ami nélkül a modern korban demokráciáról nem lehet szó.) Ahogy azt egyszer Harry S. Truman olyan pontosan megfogalmazta: „Mindenki tudja, hogy amerikainak lenni többet jelent annál, hogy honnan származnak a szüleid. Amerikainak lenni azt jelenti, hogy hiszel abban, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek teremtetett és hogy mindenki megérdemel egy kis lazítást.” Truman ebben a mondatában egyszerre utalt a legemelkedettebb amerikai gondolatra, Thomas Jefferson nagy Nyilatkozatának kezdő mondatára valamint a rá jellemző pajkosságot is megcsillantotta. De pontosan összefoglalta az amerikai természet lényegét. Még egy közös akadt mindenkiben. A sok nemzetiség, sokféle kultúrát, tehetséget hozott az Újvilágba, és azok közül sok minden mára már beépült a közös nagy amerikai kultúrába, eggyé vált az amerikai szellemmel. Az Alapító Atyák örökségét viszont minden amerikainak el kell sajátítania, Abraham Lincoln tetteit mindenki ismernie kell, legyen tősgyökeres, vagy nemrégiben az Egyesült Államokba érkezett bevándorlók leszármazottja, mert az a szabadságérzés, ami például Thomas Jefferson sorait olvasva gyökeret ver az emberekben, az a szabadságszellem, illetve annak intézményesüléseként a demokrácia eszménye, amit magukba szívhatnak, ha figyelmesen tanulják korai történelmüket, az egy életre rögzül minden kis amerikaiban és velük marad mindörökké. Így tekinthetik magától értetődőnek nemcsak a szabadságot, de az azt intézményesítő demokratikus intézményrendszer fennállását is. Ezek azok az értékek, amelyek rendkívül mélyen gyökereznek az amerikai társadalomban. Ez az a védőpajzs, ami észrevehetetlen megvédi elméjüket a zsarnoki gondolatok befogadásától, hiszen egy szabad ember már nem is gondolatai, hanem pusztán érzései alapján idegenkedik a diktatórikus eszméktől, az egyeduralkodók tirádái pedig bántják a fülét és így nem is kerülhet azok hatása alá. Amikor Nixon császári elnökséget akart építeni, akkor hatalmát nem az nem az emberek feje fölé, hanem saját munkatársai, az állami intézmények fölé akarta kiterjeszteni. A hatalomnak csak egy forrása lehetett, Richard Nixon. Megbűnhődött ezért. Nevéről immáron lemoshatatlanná vált a szégyen, miszerint ő az egyetlen elnök, akinek azért kellett lemondania, mert saját hazugságai maguk alá temették. Érdekes párhuzam adódna Wilson és Nixon között, de míg Wilson, vagyis inkább felesége, hiszen egyszer maga Wilson is felvetette, hogy ha már nincsen olyan állapotban, hogy ellásáa az elnöki teendőket, akkor le kell mondani, de erről többet nem tett említést valami oknál fogva, vagy valaki győzködő szavainak és saját önmagát győzködő gondolatainak hatására, hiszen nagyon szeretett elnök lenni, olyan korban hallgatott el egy különösen jelentős tényt, az elnök egészségi állapotát, amikor az ország háború utáni nyugalomba vonult, amikor nem volt szükség nagy elnöki lépésekre és tettekre belföldön, addig Nixon a másik párt ellen elkövettet orvtámadásról hazudott, amivel a demokrácia alapelveit taposta a sárba. (Nixonról is megnyilvánult, már idősebb korában Harry S. Truman: „Richard Nixon nem jó ember, egy hazug gazember. Szája mindkét szegletéből képes egy időben hazudni, és ha valaha azon kapná magát, hogy az igazat mondja, akkor is hazudna, csak hogy ne essen ki a pikszisből.” Ezzel nagyon pontosan rátapintott Nixon egyik jellemző tulajdonságára; hazugságok útján szerette elérni politikai céljait; ez volt taktikájának alapja, amivel feljutott a hatalom csúcsára is; és amibe végül bele is bukott.) Nixon hazugságainak külpolitikai hatása nem lett. Wilsonék színjátékának, a Népszövetségben való részvétel amerikai megtagadásával csak olyan lett, még pedig rendkívül súlyos. Az amerikai nemzet azonban, amely egy megrendülés után, immáron megkérdőjelezhetetlenül szilárd egységet alkot, a világ tetejére emelkedhetett és ez annak is köszönhető, hogy felvállalták azt a szerepet, amelyet Wilson szánt Amerikának. A szabadság, a demokrácia és a béke fő védelmezőjének szerepét. Az alapokat természetesen Theodore Roosevelt tette le. Neki köszönheti Amerika, hogy gazdasági és katonai nagyhatalommá válhatott, mert hitt Rooseveltnek, amikor arról beszélt, hogy Amerika képes nagyhatalommá válni, sőt Amerikának kötelessége nagyhatalommá válnia. A vezető politikai nagyhatalom szerepére azonban Wilson készítette fel és Franklin Roosevelt, valamint Harry Truman tette végül is azzá. Theodore Roosevelt a világ csendőrévé akarta tenni Amerikát, Wilson úgy vélte, hogy az Egyesült Államoknak erkölcsi példaképül kell szolgálnia a világnak. Az igazság valahol középen volt és ott is valósult meg. Wilson békéért való kiállása azonban őszinte volt és valóban elhitte azt, amiről a világbéke és Amerikának az abban játszott szerepe kapcsán kifejtett. Wilson érdeme azonban valójában abban rejlik, hogy rendkívül megjósolta azt, hogy a versailles-i békeszerződés által előidézett változások és a békeszerződés rendelkezései, ha úgy hagyják azokat, és nem változtatnak rajtuk két nemzedéken belül újabb háborúhoz fognak vezetni. Wilson békéről alkotott víziói talán túlságosan is idealisták voltak, de annál megfontoltabb ember volt, mintsem, hogy ne tudta volna, hogy olykor nem marad más lehetőség a konfliktusok feloldására, mint a katonai beavatkozás, amit azonban a minimális szintre kell szorítani és a lehető legvégső esetben szabad csak alkalmazni. Az értelmetlen, hatalmi versengés miatt folytatott háborúskodásnak akart Wilson a Népszövetséggel véget vetni, a honvédő háborútól, mint végső eszköztől, amely egy adott ország területére betörő, vagy területét megtámadó külső erő elleni talán egyedüli hatásos eszköz, nem kívánta a nemzeteket megfosztani. Az önvédelmet természetesen Wilson is elismerte.

Amerikának az egységes amerikai szellem, amelynek megteremtésében Theodore Rooseveltnek voltak viszont halhatatlan érdemei, hatalmas előnyt jelentett a XX. században, amikor kétszer is Európa megmentésére kellett sietnie, majd meg kellett vívnia egy elhúzódó hidegháborút a szovjetekkel. (Európa ilyen tekintetben is lemaradásban van az Egyesült Államokkal szemben, az európai szellem kiépítésének még nagyon az elején vagyunk. Nagyon sok munkát kell elvégeznünk nagyon rövid idő alatt, ha Európa jövőjét be akarjuk indítani.)

Vajon miért választották elnökké Wilsont? Hiszen szemlátomást kívülálló volt politikai körökben, és szinte semmiben nem hasonlított elődjeihez. Egy professzor volt, egyetemi tanár, akiben mégis megbíztak az emberek és a kezébe adták országuk irányítását, még a nép szívéhez oly kedvesen beszélni tudó Theodore Roosevelt ellenében is. Miért? Csak a törvénytelenül előtörő és kiépülő nagyvállalatok elleni támadásai révén vált szimpatikussá az amerikai népnek, vagy volt valami más oka is annak, hogy nemcsak megválasztották, de újra is választották. És nem azon elvet követve, hogy folyón való átkelés közben nem váltunk lovat, hiszen Amerika akkor még nem volt benne a háborúban, sőt nagyon messze állt attól, hogy egyáltalán valaha is belépjen abba. Utólag kijelenthetjük, hogy Wilson második kampányának választási szlogenje, „Ő óvott meg minket a háborútól” végső soron bevált, az amerikai gazdaság és így az amerikai emberek is élvezték azt a helyzetet, amivel egy semleges állam minden háborúban rendelkezik, de később, amikor annyi vívódás és jogsértés után mégis beléptette országát a háborúba – amikor már egyértelművé vált, hogy túl veszélyes a szabad kereskedés jogával élni, ill. élni akarni  és annak védelmében fegyveresen fellépni mégsem szándékozni -, a nép többsége akkor is felsorakozott elnöke mögött és vállalta a háború viszontagságait (hiszen akkor már az emberek is belátták, hogy az elnöktől nem várhatják el úgy a szabad kereskedéshez való joguk megóvását, hogy közben azért háborúzni nem akartak érte). Habár mind az I. mind később a II. világháborúban Amerika helyzete még mindig sokkal könnyebb volt, mint Európáé, hiszen nem a saját földjét pusztították a harcok, erre a polgárháború óta egyébként nem került sor, azonban erre nem hivatkozhat Európa, hiszen saját magának köszönhette, ha az I. világháborút még nem is, hiszen akkor az ismeretlenbe ugrottak fejest, mint utólag kiderült a nemzetek, de a II. világháborút igen, hiszen tudták, mivel jár egy háború, egy elhúzódó háború és mégsem tettek a vezetők semmit, amivel megakadályozhatták volna még idejében a konfliktus elfajulását, békevágy ide vagy oda (és Európának Amerika segítségéért örökké hálásnak kell lennie, hiszen az Egyesült Államok kétszer is megmentette az öreg kontinenst a sötét jövőtől). Hiszen mi lett volna, ha az I. világháború a másik fél győzelmével ér véget, vagy ha a II. világháborúban Hitler győzedelmeskedik? Az I. világháború fordított végkifejlete esetén, Amerika távolmaradása esetén, legfeljebb egy új hatalmi berendezkedés jött volna létre, amely előbb-utóbb újabb háborúhoz vezetett volna. A végeredmény tehát akkor is egy újabb háború lett volna a végtelen háborúk folyamában. De Hitler győzelme esetén (ha Hitler és Mussolini nem lett volna esetleg olyan elbizakodott, hogy Japán után ők is hadat üzenjenek az Egyesült Államoknak, és ha abban az esetben az Egyesült Államok nem tartotta volna kötelességének az Európában való fellépést, a nyugati demokráciákkal való közös értékek tisztelete miatt és védelme címszóval, akkor felállt volna egy olyan birodalom Európában, amelyben olyan embertelen körülmények uralkodtak volna, ami ellen úgyis előbb-utóbb újra megszerveztek volna az ellenállók egy nagyobb lélegzetvételű mozgalmat, ami egy újabb háborút idézett volna elő a végtelen háborúk sorozatában. Wilson már az I. világháború végén véget akart vetni ennek a sorozatnak. És hogy miért jobb a béke, mint a háború? Békében nem kell attól félni, hogy bármelyik pillanatban, a leghétköznapibb cselekedetek elvégzése során is elveszítheti az ember az életét, vagy testi épségét. Hogy miért lenne jó, ha a nemzetek békében tudnának élni egymással? Azért, mert egyszerűen akkor minden sokkal jobb, mindannyiuknak. Akkor nem azon kell az embereknek gondolkodniuk, hogy hogyan élhetik túl a napot, hanem akkor gondolkozhatnak azon is, hogy hogyan élhetnek jobban másnap, mint ahogy aznap tették. Hogy miért jobb békében élni, mint konstans háborús veszélyben? Mert jobb biztonságban, nyugalomban élni, mint félelemben. A háború ugyanis félelmet szül, főként a polgári lakosságban, akik az államokat mozgásban tartják, akik a gazdaságot működtetik, akiknek a mindennapi élete, a rendes életvitele tudja az államokat normális állapotukban fenntartani. Azért, mert békében meg lehet szabadulni attól a folyamatos feszültségtől, félelemtől, amely nemcsak az emberek hangulatát, de munkaképességét és munkamorálját is lényegesen lerontja. A háborúban, főleg az elhúzódó háborúban mindig fennáll a veszélye annak, hogy az ember végül elveszíti emberi mivoltát, természetessé válik számára a harc és a pusztítás és végül az ember lelke annyira elaljasul, elkorcsosul, hogy még a legkegyetlenebb állatfaj egyedei is kitaszítanák soraik közül. Ha egyszer az emberiség tisztázta magában, hogy a béke jobb, mint a háború, akkor szembesülni fog azzal a ténnyel, hogy a békét megóvni sokszor jóval nehezebb, mint egy háborút kirobbantani. A II. világháborút megelőzően erre sok politikus ráébredt. Hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a békéért való küzdelem ellehetetlenül (szándékosan nem az „értelmetlenné válik” kifejezést használtuk, hiszen a békéért való küzdelem az ideák szerint sosem lehet értelmetlen), azt nagyon nehéz felismerni és mind az, ha ezt a küzdelmet túl hamar adjuk fel, mind az, ha túl későn döbbenünk rá a pillanat elillanására katasztrófához vezethet. (A II. világháború kitörését megelőzően egyébként, utólag már látható, semmi értelme nem volt Hitlerrel a békéről tárgyalni, mert Hitler háborút akart. Van úgy, hogy egy állam megingathatatlanul háborúzni vágyik ilyen-olyan célokkal – élettér nyerése, vagy gazdasági erőforrások vagy politikai befolyás szerzése céljából -, akkor pedig még kísérletezni sem érdemes a béke megőrzése érdekében, hiszen egy ilyen államot ésszerű érvekkel már nem lehet háborús céljaitól eltántorítani. Ugyanakkor természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy nagyon nehéz előre megállapítani más államok céljait. Így nem lehet hibáztatni a II. világháború közvetlenül megelőzően a nyugati államok vezetőit; ahogy népeik, úgy ők is békére és nyugalomra vágytak, szinte bármi áron. Bár a béke fenntartása mindig nehezebb és olykor körülményesebb is, mint a folyamatos ellenségeskedés, de hosszabb távon igenis csak az szolgálhatja az emberek érdekeit. Csak sajnos néha már nincsen lehetőség azt megőrizni. És ilyenkor azok az állami vezetők a felelőtlenek, akik makacsul a homokba dugják a fejüket és nem hajlandóak ezt belátni. Egy szabályt kell betartani; hogy a fegyveres beavatkozás csak az utolsó lehetőség lehet, aminek a lehető leggyorsabban véget kell vetni, de nem azt megelőzően, hogy azt a célt, amiért a fegyverekhez nyúltak a békeszerető országok, el nem érték volna. Milyen különös, hogy olykor fegyverrel kell harcolni a békéért. Erőszakkal kell kivívni a békét. Háború útján lehet csak béke. Ez volt a régi idők logikája, hiszen a XX. század előtt még teljesen természetes volt, hogy a történelemben hol háború van, hol a béke és a két időszak nagyjából egyenlő megítéléssel rendelkezett. A háború még nem volt mumus, a béke még nem volt természetes. De azok a fegyverek, amiket a XX. században az ember a nyakára szabadított, azok nem hagynak számunkra más lehetőséget, mint egyszer s mindenkorra leszámolni a középkori lovageszménnyel, a nagy csaták romantikus felidézésével, az azokról való nosztalgiázással és a világnak végre teljes erővel át kell adnia magát a béke eszményének, valamint a konfliktusok felmerülése esetén, ami ismerve az emberi természetet és az emberi gondolkodás végtelen palettáját kivédhetetlen és elkerülhetetlen, az erőszakos eszközökről lemondva, a békés megoldásokhoz való fordulást kell magától értetődőnek tekintenie. Nem tudni, hogy Wilson békevágya vallásos hitéből eredően mindig is benne munkálkodott-e, vagy csak a Nagy Háború pusztítását látva fogalmazódott meg, illetve alakult ki benne és vált külpolitikai cselekedeteinek és a belföldön a Népszövetségről képviselt álláspontjának is mozgatórugójává. De az tény, hogy a békéről, mint minden nemzet együttélésének természetes állapotáról való gondolat, először a világtörténelmi politikusok közül az ő fejében fogant meg. Sajnos a gyakorlatba még ő sem tudta átültetni.) A II. világháború kirobbanásában valóban az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy az a békeszerződés, amit 1919-ben Versailles-ban elfogadtak, nem volt igazságos béke. Nem a megnyugvás és a hosszabb távú békés állapotok biztosítása volt a célja annak a békének, hanem a megtorlás és a Wilson által annyira ostorozott gondolkodásnak megfelelően, egy új hatalmi berendezkedés kialakítása. Hogy Wilson miért fogadta el mégis ezt a békét? Hogy miért hagyta cserben az íreket, valamint azon kelet-európai nemzeteket, akik legyőzöttként hozzá fordultak, tőle kértek segítséget és benne bíztak, mint aki majd garantálja a népek önrendelkezési jogának megfelelően Európa térképének az etnikai határok mentén történő újrarajzolását? Hogy miért hagyta cserben azokat, például Károlyi Mihályt is, akik hittek a szavában és a pontjaiban és ezért tettek meg mindent, amivel a háborúban vesztes országuk békevágyát mutathatták a győztes hatalmak és a világ irányába? Azért, mert nem volt más választása. Távolról sem volt olyan erős a tárgyalási pozíciója, mint ahogy ő azt a tárgyalások kezdetekor képzelte és hitte. Nem volt már meg az az erős hátországa, amire támaszkodhatott volna követelései érvényesítése során. A hangzatos elvek leírása mellett azonban volt egy reménye, mégpedig a Népszövetség, amelynek megalapítására sikerült rávennie szövetségeseit és amelyhez, mint egy végső menedékhez fordult Wilson, amikor látta, hogy elvei legfeljebb a papírra kerülhetne fel, de a gyakorlatban nem lesznek hajlandóak az angolok és a franciák érvényesíteni azokat. Úgy vélte, és ebben talán igaza is volt, hogy a Népszövetség útján majd helyrehozhatja személyesen ő és Amerika is azokat a hibákat, amik elkövetéséhez a béketárgyalások során a megegyezés érdekében hozzá kellett járulnia. Azonban Amerika a világ legerősebb hatalma akkor még nem állt készen arra, hogy magára vállalja a világ vezető nagyhatalmának néha kényes, kellemetlen, de mindenképpen olykor, konfliktusok esetén, mind emberéletben, és anyagi tekintetben mindig meglehetősen drága szerepét. Sem a nép, sem a politikusok nem álltak még erre készen.

Wilson nagy ember volt, aki legalább két generációval megelőzte korát. (És életművével azt is bebizonyította, hogy olyan nincs, hogy egy elnök túl okos legyen a népének.) Igazságot kell neki szolgáltatni, mert ha valaki, akkor ő valóban mindenét feláldozta azért, hogy a világ egy békés és biztonságos hely legyen minden nemzet számára. (Vajon mit szólt volna az atombombához?) Igazságot kell ennek a nagy elnöknek, nagy gondolkodónak, nagy embernek szolgáltatni, mert egész egyszerűen megérdemli. Woodrow Wilson a békéért, az emberiség túléléséért meghozta a második legnagyobb áldozatot, amit csak egy értelmiségi ember meghozhat; a szellemi épségét. Majdnem a legnagyobbat is, hiszen agyvérzései a Népszövetségért vívott külföldi és belföldi küzdelme során, egyesült erejükkel kis híján az életébe kerültek. Hiszen egy fizikai munkát végző személy, vagy akinek az erőnléte a legfontosabb eszköze és fizikai állapota, annak egy nemes cél érdekében a fizikai állapota kockázatása az egyik legnemesebb cselekedete; természetesen sem a második, sem a legnagyobb áldozat meghozatal, vagy akárcsak annak lehetőségének megkockáztatása sem várható el senkitől. Éppen ezért olyan kivételes, ha valaki erre teljesen saját akaratából mégis hajlandó – akár a lehetséges számára hátrányos következményeket teljesen figyelmen kívül hagyva, csak a szent célt tartva szem előtt. Ezért is tisztelnünk kell mindenkit, aki egy ilyen áldozat meghozatalának kínzó esélyét magában hordozó tettekre képes. Wilson belpolitikai megítélésének egyértelműen pozitívnak, kiválónak kell lennie, de a külpolitikai tevékenysége sem érdemel alacsonyabb értékelést. Kellett még vagy tizenkét év, mire egy olyan elnök került az elnöki székbe, aki komolyan vette Wilson intelmeit és még egy véres háború, mire a 28. elnök elvei a gyakorlatba is érvényesülést nyerhettek. A szigorú, szemüveges úriember elég tehetséget kapott ahhoz Istentől, hogy felismerje a háború-béke váltakozására épülő korszak végét és azt az eszközt, amellyel végleg, mint egy „szikével ki lehet vágni a háború szívét, amely egyébként csak tovább dobogna, és egyre erősödne”. A nemzetközi szervezetet, amely valóban jobban képes a béke őrzésére, mint bármi, amit korábban és azóta feltalált az emberiség ő maga nem tudta még létrehozni, de megadta utódai számára azt a szellemi muníciót, amellyel megadhatták az emberiségnek legalább egy békés szép világ valamikori megszületésének az esélyét. Nem valószínű, hogy az emberiség valaha is kollektíven lemondjon a háborúról, legalább, mint olyan eszközről, amelyhez végső lehetőségként fordulhatnak. Az emberi történelemnek mindig is része volt a háború, a történelmet tulajdonképpen a nagy hadvezérek és háborúk fémjelezte történetek folyama volt egészen az ókor nagy birodalmainak (Mezopotámia, India, Kína, Egyiptom) kialakulásától kezdve egészen az újkor kezdetéig. Az ókori európai történelmet három jelentős társadalmi réteg lépései alkotják. A hadvezéreké, akik egyben többnyire politikusok is voltak (akkoriban minden katonai vezetőnek politikai tisztségeket is szokása volt ellátni), a filozófusoké és a művészeké. A középkor történelmet a királyok, fejedelmek és a nagybirtokosok véres összeütközése, háborúi alapján, azokat, mint jelentős eseményeket követve írják (abban a korban valóban a háborúzások számította az emberiség legfőbb mozgatórugóinak), az újkori felfedezésektől a háborúskodási hajlam nem csökkent, sőt, hiszen valahogyan a hatalmas gyarmatbirodalmakat eleinte az őshonos lakosoktól, majd az egymástól elvett földeken tudták az európai hatalmak kiépíteni. A felvilágosodás századában, az emberi ész diadalakor teremtődött meg annak esély, hogy a vérgőzös csatározásokon talán átfénylik majd egyszer az emberi értelem ereje, amely egyszer s mindenkorra véget vet a barbárságnak és elősegíti a civilizáció győzelmét. (Az ókor a lélek és a test, a középkor csak a test, még az újkor a szellem korszaka volt.) A civilizáció fogalma alá akkor még nem sorolták a háború, mint olyan teljes elvetését, hanem csak a barbár háborúknak akartak akkor véget vetni és a civilizált háborút meghonosítani. De a háború még megmaradt volna. Ezen a gondolkodásmódon változtatott az I., de még szélesebb körben a II. világháború. Amikor már nem a háború civilizálása volt a legfőbb gondolkodók, a kulturális elit célja, hanem a háború teljes tilalma. Mindezen új irányzat egyik legelső és legfőbb alakja pedig nem volt más, mint Woodrow Wilson.

Wilson hiába hitte rendíthetetlenül, hogy mindig igaza van, hogy csak ő tudhatja mindig, hogy mi a helyes, ez azonban természetesen nem volt igaz, de tény és való, hogy sokszor olyan igazságokra észlelt rá, olyan összefüggéseket fedezett fel, a dolgok lényegét olyan pontosan látta, amelyek felismerésére, felfedezésére és meglátásra saját kortársai közül is csak kevesen voltak képesek. Külpolitikai örökségét minden újabb és újabb felnövekvő nemzedéknek a világ minden táján el kell sajátítania. A béke csak így válhat igazán egyre több és több ember szívügyévé. Hiszen az érzelmi szférája minden embernek azonos, mindenki egy bizonyos érzelmi skálával születik, de az, hogy az értelmünket mivel töltjük fel az akár a világra is hatással lehet. Wilson hiába akarta kortársai kezébe adni a béke kulcsát, azok politikai érdekekből eldobták azt. Utódai viszont felemelték a földről és kinyitották vele azt az ajtót, amely arra az útra nyílt, amelynek a végén egyszer talán rálelhetünk a világbékére. Nem nagy a valószínűség rá, de legalább átmenetileg megvalósulhat. És ezért a teljesítményéért, minden személyes és politikai hibája, bűne és vétke ellenére megérdemli az utókor tiszteletét. (Mert az elnök felismerte, hogy minden nemzet fontos, akár kicsi, akár nagy.) Talán, ha Wilson érvényesíteni tudta volna világmegváltó elveit, akkor a II. világháborúnak nevezett rettenet sem történt volna meg. De ki tudhatja biztosan? A jövő szempontjából mégis nagyon is érdemes elelmélkedni ezen (még ha a múltat nem is lehet sosem megváltoztatni), hogy nehogy még egyszer, másodszorra is elkövessük ugyanazt a hibát.

A kócsag (a jövőben talán átírásra, vagy továbbfejlesztésre ítélt)

(Nagyon különös állatfaj a kócsag. Ez a vízimadár, ha más állatoktól elkülönítik és nem érzékeli a természetben számára ismert versenytáplálkozásos helyzet fennállását, akkor egész egyszerűen nem hajlandó ételt magához venni és egész egyszerűen éhen pusztul. A törvények rendszerében minimum három, de inkább kettő törvényfajta fennállásáról tudunk (és ebben az esetben ne a jogforrási hierarchia törvény fogalmára gondoljunk, hanem a törvényre, mint általános magatartásszabályozóra, amely olykor tudatos, olykor viszont ösztönös). A természeti törvényekről, amely minden faj számára kötelezően követendőek, az emberi törvényekről, azt az egyes emberi társadalmak hozták az életük szabályozására, az első emberi hordák megjelenésétől kezdve egészen a modern államok és azután … (a nemzetközi szervezet, az államok feletti rendszer már létezik, de törvényei még nem igen vannak) megalakulásáig. Az isteni törvények (szándékosan nem természetfelettinek nevezem azokat) minden vallás alapszabályait és azok betartatása azok létfeltételeit alkotják; ezek annyifélék, ahány vallás (nem egyház! – az egyházi törvények világi törvények, egyházi működést szabályoznak, egyszerű szervezeti szabályzatok), az egyszerű totemkultuszoktól a nagy világvallásokig terjed a skála, létezik a világon. (Az, hogy ezek mind emberalkották-e nem tudom. Vagy valóban az Istenek, az adott vallás Istenei suttogtak egyes emberek fülébe, (lelkébe, elméjébe?), vagy az emberi elme alkotta-e a biztonságérzet és a más emberek megfékezése, ill. irányítása iránti vágy ill. szükséglet vezérletével (szükséglet, hiszen összefogás nélkül az egyes emberi közösségek nem élték volna túl az elmúlt évszázadok  viszontagságait; éhezéseket, természeti csapásokat, természeti változásokat stb.) Vagy akkor az emberi értelmet is egy isteni lény irányította, nem tudni? Vagy minden vallás Istene egy ugyanazon felsőbb hatalmat fedne? Vajon minden vallás törvényeit ugyanazon Isten suttogta volna az aktuális próféták fülébe, csak más nyelven? Hogy így biztosítsa a Föld minél több pontján az emberiség túlélését nem tudom. Ez hit kérdése. Többszintű hité. Vajon minden vallás Istene más-más Isten? Vagy mindegyiké ugyanaz az egy Láthatatlan lenne, aki eltérő Földön eltérő vallást adott az embereknek, hogy így biztosítsa különböző Földterületeken is az emberiség túlélését? De akkor az egyik vallás hívei miért háborúznak más vallások híveivel? Vagy Isten végül meg akarja tudni, hogy melyik az erősebb? Én ezt nem hiszem. Talán csak azt akarja a Mindenható Istenség megtudni, hogy az emberiség különböző vallású csoportjai mikor ébrednek rá arra, hoyg együtt is tudnának élni? Vagy csak a békeszerető énem mondatja ezt velem?) A természeti törvényekre, minden élőlényre egyaránt vonatkoznak: minden élőlénynek a fennmaradásához, ami minden élőlénybe programozott cél szüksége van élelemre és vízre. A táplálkozás (evés és ivás) az első természeti törvény. A faj fennmaradásához szükségünk van az utódokra. A fajfenntartás a második természeti törvény; ezt egyes egyedek megszeghetik, amíg a törvényszegő magatartás nem válik tömegessé, ami már az egyes fajok fennmaradását veszélyeztetné. Az alvás, a pihenés szükséglete, talán furcsán hangzik, de az életben maradáshoz ugyancsak létszükséglet; ez a harmadik törvény. Az érzelmi viszony kiépítése ás fajtársakkal az emberi fajnál elengedhetetlennek látszik (minden más fajnál ezt még nem bizonyították kielégítően), de ha érzelmi viszonyunk nincs is fajtársainkkal, valamilyen viszony fenn kell, hogy álljon velük, ahhoz, hogy túlélhessük a világ kihívásait. Ez tehát a negyedik törvény. Az első törvény, mint említettük a táplálkozás. Hogy természeti törvénynek vagy ösztönnek nevezzük-e azt, hogy ha éhesek vagyunk, akkor megesszük azt, ami elénk kerül, vagy amit találunk és ételnek tűnik, tulajdonképpen jelen esetben mindegy is. A két fogalom feltehetően egyébként ugyanazt takarja. De hogyan lehet az, hogy a fogság érzete, tudata (beszélhetünk tudatról-e egy állat esetében?) felülír egy ösztönt, a táplálkozás ösztönét?

Mi jelent a szabadság, mit jelent a szabadsága ennek az állatnak, hogy még a legalapvetőbb természeti törvényeket is megszegi miatta? Miért viselkednek máshogy a fogságban született állatok, mint azok, akik szabadnak születtek, vagy már éltek szabadon? A fogságban született állatnak miért nem jelent elfogadni a fogságban tartóitól kapott élelmet, míg a fogságba vetett inkább belepusztul, minthogy elfogadja – ha egyedül van; ha látja, hogy mások is az ételre ácsingóznak, akkor szemlátomást egy másik ösztön, az élelemért, a túlélésért való verseny ösztöne, még a fogság természetellenességén is felülemelkedik? Hogyan lehet ez. Vegyük az első esetet. Az a kócsag, amely a szabadságba született, tehát az a természetes a számára, az, ha egyszer szolgaságba vetik, az elpusztul. Mert a szabadság az ő természetes állapota. Ő azt nem tudja, hogy azért vetik fogságba, hogy megmentsék az életét, mert megsérült, ő csak azt tudja, hogy nem szabad. Azt tudja, hogy megsebesült, de azt is tudja, hogy ennek ellenére a vadonban lenne a helye. (Azt nem tudjuk, hogy tudja-e, hogy a vadonban sebesülten a majdnem biztos pusztulás várna rá, de ez nem is fontos.) Miért eszik mégis, még fogságban is, feledve a rabság állapotát, ha más állatokkal együtt etetik és így meg kell harcolnia az ennivalóért? A verseny, a mások legyőzése iránti vágy vajon felülírja még a rabság természetellensége miatt érzett ételtől való idegenkedését is? Lehet? És vajon az emberben mennyire működnek még az ösztönök? Az ember mennyire ösztönlény? Ha egyszer szabadnak született, a szabadságban nőhetett fel, akkor idegenkedik-e a fogság gondolata ellen? Vajon idegenkedik-e annyira tőle, természetellenesnek érzi-e annyira, hogy képes akár beledögleni is abba? Vagy, ha versenyhelyzetet teremtenek a számára is, akkor elfelejti fogságát és a verseny ösztöne kerekedik felül benne is, mint a kócsagban? Vagy az ember már túljutott az ösztönlény mivoltán, csak életének sötét pillanataiban, amikor már a törvény minden más szintjében (a isteni és az emberi törvényekben) reményét vesztette, csak akkor kerekednek felül benne ösztönei, a természeti törvények elsődlegességének mivolta? Aki ezt a talány egyszer megfejti, azé a Nobel-díj!

(Egy a civilizációtól elzárt törzs Brazíliában. Ez egy igazi kincs, adomány. Hogy mi minden tudhatunk meg tőlük. Az emberiség első képviselőinek szokásairól. Az eredetünkről. Elődeink szokásairól, életmódjáról. Fantasztikus. )

(A gázai helyzetről: a 72 órás tűzszünet némi lélegzetvételnyi szünetet jelent az érintetteknek, amikor kipihenhetik magukat békében, de nem többet. Talán még biztonságos helyre is húzódhatnak. Ha már a biztonságos hely kérdése felmerült, abban az esetben, ha a harcok folytatódni fognak, a palesztinoknak egy esélyük lesz a túlélésre. Ha bármilyen forrásból, mindegy, hogy milyen forrásból, tudomásuk van arról, hogy hol vannak a Hamasz fegyverei, akkor hagyják el azt az utcát, sőt ha a szomszéd utcában találhatók a fegyverek, még azoktól is igyekezzenek minél messzebb kerülni. Csak így lehet esélyük a túlélésre – így viszont nagyon is jó. Egyébként nem sok, mert az izraeli hadsereg meg fogja találni a Hamasz rakétákat is fel fogja azokat robbantani. Efelől semmi kétség. A most újra kirobbanó harcok elől onnan kell menekülniük, minél messzebbre, ahol a fegyverek vannak. Izraelnek pedig most már rövidesen a végére ér a konfliktusnak; igaza van az izraeli vezetőknek, törniük kel lelőre, mert ennek a véres konfliktusnak most már véget kell vetni. Ebben az esetben nem lehetnek győztesek és vesztesek. Ezt a konfliktust az izraeliek és a palesztinok között végső soron csak akkor lehet nyugalommal lezárni majd egyszer, ha minden győztes lesz.)

(Magyarország: Hát nálunk így hanyatlott le a szabadság és a demokrácia. Magyar szimbólummal, magyar díszekkel, magyar történelmi jelképekkel körítve és magyar harsogással, ütemes tapsvihar közepette; nagyjából négy évvel ezelőtt kezdődött a hanyatlás folyamata és – váltakozó intenzitással, hol jobban nekilendülve, hol a határok túlzott feszegetése után a közeli külföldi megrovásokat elkerülendő és a hivatalos szövetségeseket megnyugtatandó kissé lelassítva, lenyugodva, majd a nyugati figyelem kisebb fokú elaltatása után, ami egyébként már, ahogy haladunk előre az időben egyre nehezebben sikerül a vezetőségnek, újból teljes gázra kapcsolva – mind a mai napig tart. Minden magyar emléket és történelmi értéket átverve. A többség akaratából. Tudjuk, hogy a legutóbbi választáson nem vett részt a szavazópolgárok többsége, de ez a mostani választási rendszerben nem számított. Az ország választópolgárainak kisebbsége kétharmados többséghez juttatott egy olyan eszmerendszert, amely, ha minden elemében kész megvalósítani önmagát, az hosszabb távon az ország teljes társadalmi és gazdasági csődjéhez vezetne. Mondjátok magyarok; valóban ezt akarjátok?)

Obama: Ne arra hivatkozzon az elbök, hogy nem lehet a republikánusokkal együttműködni, hogy mindent bojkottálnak és így nem lehet működőképes a törvényhozás. Még egy ilyen patthelyzettel sem lehet indokolni a hatalmi ágak elválasztása elvének megsértését. Tartson ki az elnöki rendelet jogossága mellett. Az elnöknek igenis joga van bizonyos ügyek előre vitele érdekében, bizonyos általa értékesnek tartott kérdések megoldása érdekében. Ezzel eddig minden elnök élt, mind republikánusok, mind demokraták. Truman elnökségének története segíthet ebben sokat. Ő a hazáért dolgozik, a népért és nem a pozíciójáért. (Gázával kapcsolatban az USA-nak nincsen más dolga, mint segíteni az izraeli védőpajzs további hatékony működését. Ennyi és nem több.)

(Az európai nemzeteknek, valamint az egész szabad világ lakosainak elegendő annak a tudata, hogy egy amerikai elnök a hivatalában van. Már ez önmagában megnyugtató a számukra.)

Ukrajna feletti konfliktus a Nyugat és Oroszország között: Kína: kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem, hogy nevető harmadik legyen. A központi tartalékból a bankokba való pénzpumpa piac híján csak ideiglenes megoldás. Az idő pedig egyre sürget.

Spanyolország: a lemondott idős király azzal szolgálja legjobban történelmi emlékét, ha mostantól fogva egy szót sem szól, szinte meg sem jelenik a nyilvánosság előtt (nem megy úgy külföldre nyaralni – nem megy afrikai szafarikra, nem öl elefántokat, ami természetesen egy adott körben egy vadrezervátumban az egészséges genetika fenntartása érdekében olykor szükséges is, de azt tegyék meg a vadőrök és ne a látogatók, a nyaralók, a vendégek, mert ezt önmagában felháborító látni is, hogy arról beszámol a spanyol, az európai és a világmédia). Így haláláig még sok minden elfelejtődhet. Így történelmi megítélése elhunyta után, a következő korokban pozitívabb lehet, mint amire mostanában számíthat és amilyen az napjainkban.

ENSZ, világbéke: nem az ENSZ, hanem az Egyesült Államok felel a világbékéért. Így vált végül, egy második, általa is megjósolt világháború után valóra Wilson álma, de lehet, hogy ezt Wilson eredetileg is így gondolta. Ennyit az Amerikai Egyesült Államok, mint a világ legerősebb állama szerepének megkérdőjelezéséről. Szabadságot és békét akarnak az emberek? Véleményünk szerint igen. Egy átlagos ember békében és biztonságban akar élni. Véleményünk szerint ilyen tekintetben mindenki átlagos. Ha választhatunk szabadság, biztonság és a mindenkinek megadandó, mindenkinek járó lehetőségek, legalább egy esély világa között valamint az elnyomás, félelem és az egyenlőtlenségek bebetonozásának és szélesítésének, a szegények szegényítésének és a gazdagok gazdagításának, valamint a középosztály kiszipolyozásának és  saját szintükre való beszorításának, a tisztességes, hatalomhoz való dörgölőzés nélküli feljebb jutásuk felé vezető potenciális utuk elzárásának  rendszere között, akkor mi az előbbit választanánk. És szerintünk, Önök is. Hogy miért méltó Amerika az emberiség legerősebb államának szerepére? Miért nem Európa? A rómaiak, egykoron a világ urai, elbízták magukat. Nem elégedtek meg a tűzoltással, az egyenlő mértékű ellencsapással, a csak akkor való fellépéssel, ha muszáj, hanem mindenkit le akarta igázni, akár szükséges volt, akár nem, akár veszélyesek voltak a Birodalomra nézve, akár nem. De Amerika megtanulta, hogy csak akkor szabad lépnie, ha nagyon muszáj. A saját országukat védeniük kell mindenáron, de tudják, hogy az őket ért támadásokra csak egyenlő válaszcsapást nyújthatnak. Ebben a felismerésben, ebben a meglátásban az elsők a világon. Ebben kétségkívül jobbak, mint az európaiak – mind az elődök, mind a mostaniak. Ezért méltóak az amerikaiak a nyugati tömb, a szabad világ vezetésére és ameddig kitartanak ezen felismerésük mellett, addig nekünk is támogatnunk kell az amerikaiak vezetését, azt hogy Amerika játssza a vezető szerepet Nyugaton. Néha hibáznak igen, de a hibáik nem végzetesek, hanem helyrehozhatók. Ebben különböznek a rómaiaktól, sőt minden valaha is létezett európai birodalomtól, amely eddig létezett a világon. Abban, hogy ismerik a mértéket és határt és tiszteletben is tartják azt – ez a legfőbb elv. Ezért támogatnunk kell Amerika vezetését. Ameddig tartja magát az elvhez. Amerika a vezetőnk. Mert Wilson tanításai óta tudja, hogy nem számít, hogy egy ország milyen kicsi, vagy nagy, ugyanannyit ér. Egyszer azt írtuk, hogy Jimmy Carterben, aki azt ígérte az amerikaiaknak, hogy sosem fog hazudni, az a legfurcsább, hogy megválasztották. Ezennel változtatok ezen a meglátásomon, felülírom saját magamat; Amerika azért fantasztikus hely, mert egy olyan embert, mint Jimmy Carter elnökké választottak ott az emberek, a nép. (Augustus császár emlékére: Egyébként az a jó, Amerika elsőbbsége addig maradhat fenn, amíg tartja magát a határokhoz és nem próbál a világon uralkodó értékrendszerekbe beleavatkozni. Amíg érdekei vezetik elsősorban és nem akarja mindenhol a mi értékeinket, a szánunkra valóban magasabb rendű, és talán az emberek számára, a népek, az átlagos emberek számára hosszú átvon a gondolkodás és a jólét és a béke tekintetében is fejlesztően ható szabadságra épülő, demokratikus eszméket erőszakkal a világ minden részére ráerőltetni -ebben hibáztak a rómaiak, amikor pedig hibáikra ráébredtek, már túl késő volt -, addig vezető hatalom maradhat. Védenie, segítenie kell a már létrejött demokráciákat, de azokban az államokban ahol a nép még nem, vagy átmenetileg újfent nem igényli a saját valódi szabadságát, nem tart igényt az emberi jogokra és a széleskörű jólét megteremtésének még a távoli célját is elveti, ott Amerikának nincsen keresnivalója. Ezt kell észben tartania és akkor még sokáig fenn fog maradni és még sokáig meg fogja tudni őrizni világhatalmi helyét és szerepét, a Nyugaton és a világban betöltött vezető pozícióját  – 2014. augusztus 15.)

A BRIC-országok újsütetű megállapodásáról: A fejlődő országok, például és főként Brazília jobban járnának, ha nem egymáshoz, hanem a fejlettebbekhez, az ún. fejlettekhez közelednének – a demokráciára hajlandóságot mutatók lehetőleg együtt és mégis külön-külön – így könnyebb lenne az egyes államoknak saját-saját jól felfogott külön érdekeiket érvényesíteni (akár a volt gyarmattartók segítségével is, akiktől most annyira idegenkednek, de akikkel, ha kibékülnének, meglátnák, hogy mennyire hasznukra tudnának lenni egymásnak, mennyire segíteni tudnák egymást; természetesen mint külön államok, vagy mint egy szuverén állam és mint egy föderáció tagja). Akár Amerikához közeledhetnek, akár Európához, mindegy. Válasszanak. Egyik sem fogja a másiknak kiszolgáltatni őket. Egyik sem legyőzni, hanem a másikat is bevonva, a magukhoz való felemelésen fog dolgozni. Talán jól hangzik az a gondolat, hogy együtt összefogva a fejlődők meg beérik, sőt akár le is hagyják a fejlettek. De ez nem igaz. Felfejlődni csak a jobbhoz lehet. A velünk azonos erejűekkel, vagy a nálunk gyengébbekkel való kooperációval nem erősödhetünk meg. Abból pedig csak kétes képzetek lehetnek, hogy a nálunk gyengébbekkel lépünk szövetségre, csakhogy mi erősebbnek érezzük magunkat, fejlődés semmi. Csak kétes és gyorsan mulandó hatalommámor. Ha pedig a Nyugat fejlettségi szintjére akarnak eljutni, az csak a nyugati eszközökkel lehetséges. A Nyugat ereje nem elsősorban a piacban, a gazdaságban vagy a társadalomban rejlik, hanem a szabadságban, amely mindnek az alapja. Ha pedig olyan demokratikusak lesznek, mint mi, olyan a szabadságélményre és –szeretetre épülő társadalommal, mint a nyugati fejlett demokráciák, akkor már nem lesz hova fejlődniük. Mert akkor, már olyanokká válnának, mint mi (vagyis a nyugati demokráciák – Magyarország nem feltétlenül értendő manapság bele); és akkor akár nyugodtan csatlakozhatnak hozzánk is. Már olyan közel jutottak, nem adhatják fel most (ahogy mi egykori szovjet utódállamok sem; egyszer már ráleltünk a jó útra; az elmúlt időben átmenetileg letértünk arról – de még visszatalálhatunk arra). (Haladásukat mutatja többek között az is, hogy két nemzetközi sportszervezet is Brazíliának ítélte a világ két legfontosabb és legjelentősebb sportrendezvénye megszervezésének jogát – ez a tény önmagában rendkívül örömteli volt. A világnak nyitnia kell a fejlődő országok felé is. Csak azok a körülmények, például a szavazási körülmények ezen nemzetközi szervezetekben, csak azok volnának tisztábbak – ha már a korrupciómentes világ megteremthetősége éppen annyira nehezen elképzelhető, mint a háború egyszer s mindenkorra való eltűnése az emberiség életéből.) Ha pedig valaki olyan, mint ki, akkor azt bevesszük a köreinkbe azért, egyszerűen azért, mert olyan mint mi. Nem azért vesszük be, hogy olyan legyen, hanem éppen fordítva. (Nem azért kell, nem azért szabad felvennünk őket, hogy megváltoztassuk őket, hanem csak akkor lehet egy államot szövetségesünknek fogadni, ha fő vonalakban, a lényeges elemeiben már eleve olyan, olyanná vált, mint mi.) Mi pedig megvédjük azt, aki európai csapatban játszik még a belső elvakultaktól eredő és az őket követők által képviselt rasszizmustól is, nem számít, hogy például brazil származású. Az európai csapatok, mind közénk tartoznak, mindannyian olyanok, mint mi. És mi megvédjük a magunk fajtát. Mert egy focicsapat esetén nem az számít, hogy annak az adott játékosnak milyen színű a bőre, vagy honnan származik. Egyesült az számít, hogy a csapat játékosa. (Minden megkülönböztetés nélkül pedig sokkal egyszerűbb az élet.) Akik az európai csapatokokban játszanak, azok már testvérek és méltóak a védelmünkre. Az élet minden területén. A sportban megmutatkozó rasszizmustól is. Az eredet ebben az esetben nem számít. Csak az, hogy ők már egy kicsit a mieink is. Csakis az. – 2014. augusztus 2.)

A politikus és az államférfi kérdéséről. Minden államférfi politikusként kezdi, de nem minden politikusból válik államférfi. Még akkor sem, ha esélyt kap arra, hogy magasabb politikai és állami posztot tölthessen be. Ki az államférfi? Aki nagy tetteket hajtott végre egy ország életében? Bármilyeneket? Ezek szerint Hitler és Sztálin is államférfi lenne? NEM. Az államférfi fogalmát nem alacsonyíthatjuk le azzal, hogy ezeket az embereket és utódaikat, legyenek azok akár lágyabbak, akár éppen olyan veszedelmesek, mint ők, is odasoroljuk az államférfi kategóriájába. Az államférfi fogalmának pozitív csengése kell, hogy legyen. Ezért minden politikus, aki egy államszervezeti pozíció birtokában nagy tetteket hajtott végre, még nem lesz automatikusan államférfi. A tettei minősége fogja meghatározni, hogy azok által államférfi lesz-e vagy szörnyeteg.

A parlamentáris rendszer lényege éppen az lenne, hogy a miniszterelnök tartozik egyedüliként teljes felelősséggel egész kormánya ténykedéséért. De amikor egy rendszer arra az ötletre épül, hogy a végső soron (mindenki számára nyilvánvalóan – még a kormány által sem tagadva) minden döntést meghozó miniszterelnököt minden kínos ügy alkalmával elrejtik a nyilvánosság elől, így kímélve meg a népszerűségvesztéstől, ami, szükségszerűen, még a saját táborukban is eléri az aktív, vezető szerepet játszó állami vezetőkké átalakult politikusokat, akkor az a rendszer a nép teljes átejtésére épül. (Egy állam berendezkedése így már nem is tekinthető parlamentáris demokráciának; őszintén megvallva már demokráciának sem.) És a későbbiekben, a rendszer bukása után szinte törvényszerűen azzal jár, hogy a miniszterelnököt, akit addig minden felelősség alól elrejtettek, az alacsonyabb rangú vezetőkre, miniszterekre, államtitkárokra taksálva azt a feladatot, hogy minden kellemetlen és elhibázott döntésért magukra vonják a nép haragját, szigorúan felelősségre fogják vonni az utókor képviselői. Nem feltétlenül jogi, hanem politikai és történelmi felelősségre vonás útján.

A legutóbbi kor magyar történelmi személyiségei közül egyébként mindössze hárman lesznek azok, akiket a jelentősebbek között emlegethetünk majd: Göncz Árpád, mindenki Árpi bácsija (még azoké is, akik akkor, amikor ő hivatalos szerepét betöltötte még túl fiatalok ahhoz is, hogy a bal és jobb irány között biztonságosan különbséget tegyenek), a harmadik Magyar Köztársaság első elnöke, valamint Antall József és Horn Gyula a kérdéses, de mégis elismert, idővel majd legendássá váló személyiségek, miniszterelnökök. (Mert minden kor igényli a legendás egyéniségeket, akiket nagyon hiányolnak, ha egy adott korban egy sem tűnik föl belőlük.) Ezen három személy a jelentős történelmi személyiségek középmezőnyében fognak helyet kapni. A többiek vagy a nekik jutott szűkös, rövid idő, vagy az általuk nyújtott teljesítmény miatt nem fognak ebben a kategóriába kerülni. Van, aki pedig egy egészen más irányú csoportban fog majd helyet találni magának (mert az elmúlt koalíciók korában is voltak problémák, de akkor legalább az aktuális ellenzék azt mondhatott, ami akart, nem kellett bármilyen a központból kiadott retorziótól tartania; ma ez a helyzet egészen más). Lehet, hogy a nagy emberek csoportjába fog kerülni, csakhogy azoknak a negatív táborába – azonban ha neki mindenáron ez a célja, hát legyen meg a szíve vágya; még ha újfent az ország fogja egy rossz vezető hatalomba engedésének a kárát látni; sok példa volt már erre – kérdés, hogy ebből a mostani bajból kimászhat-e, ahogy már oly sokszor megtette; vajon ezt a mostani hullámvölgyet túlélheti-e még. Mert ez az időszak az, minden kétségen felül. Vajon mennyire tartós időszak? Időszak-e egyáltalán továbbra is, vagy már a vég kezdete? Nehéz választ adni a kérdésekre. De ez mé g a jövő zenéje.

Irak: az amerikai légicsapás már nagyon is időszerű volt. Döbbenetes és felkavaró volt látni a videókat, amelyeken a szélsőségesek bemutatták azokat a kormány „embereinek” számító elfogott katonákat, rendőröket, hivatalnokokat (akik valóban az állam alkalmazásában állnak, ennyi volt a bűnük nekik), akiket a következő percekben elvittek és kivégeztek. Rettenetes volt belegondolni, hogy azok a férfiak, akiket a képeken látni lehetett, néhány perc múlva halottak voltak. Életük utolsó pillanatait pedig megosztották gyilkosaik a világgal. Vajon tudták azok a szerencsétlenek, hogy mi fog velük történni? Biztos. Ez felháborító, visszataszító, gyomorforgató és embertelen. Erre nincsenek szavak. Az állat nem tesz ilyet – 2014. augusztus 8.

Vajon mi lenne egy mostani iraki helyzetben a legjobb megoldás? Hozzá kellene-e járulni ahhoz, hogy az adott ország hadereje továbbra is a visszavonulásba meneküljön, bele kell-e törődni abba, hogy még nagyobb államterületet veszítsen el az érintett állam demokratikus kormánya, valamint az adott ország kormányának további meggyengülésébe, a stratégiai olajkészletek még nagyobb veszélyeztetésébe és minél hamarabb kimenteni onnan az embereket valahogyan (ha már a saját kormányuk nem képes megvédelmezni sem az országuk integritását, sem a népe életét, akkor emberségi szempontokból igenis joga van a demokratikus államoknak, ha segítséget kérnek tőlük, támogatást nyújtani még az euro-atlanti térségen kívül elhelyezkedő szövetséges országoknak is), nemcsak élelmiszersegélyekkel ellátni őket, vagy inkább támadást vezetni az őket fenyegető szélsőségesek ellen légi úton és így bízni a győzelemben egyúttal abban is reménykedve, hogy az emberek ezen az úton is megmenekülhetnek. Nem, ebben a helyzetben az első megoldás lenne célravezető. Az ország területének visszafoglalásához később is lehet a helyi erőknek támogatást nyújtani. A veszélyben lévő emberek kell mihamarabb biztonságba helyezni – legyenek bármilyen vallásúak is. Mert a helyzet, ami most a világ egy bizonyos részén uralkodik, az embertelen, felháborító. Nőket és gyerekeket rabolni és az életüket elvételével fenyegetőzni, ha nem mondanak le arról, ami minden minden embernek születésétől fogva joga, a szabad vallásgyakorlásról, az visszataszító és gyáva, alantas, alattomos cselekedet. Azok a képek, amik a segélycsomagok osztásáról és a sérült, illetve az életükért a segélycsomagokat szállító repülőgépekhez futó és azokra a katonák, illetve a riporter segítségével felmászó menekültek menekítéséről, legalábbis azokéról, akik felfértek a repülőgépekre, bejárták a világsajtót (és egyébként, amelyekért készítői a szörnyű helyzet feltárásáért díjat is érdemelnek – nyilvánvalóan az amerikai hadsereg támogatásával, amely szeretné, ha tisztában lehetne azzal, hogy milyen hírek látnak a tevékenységéről napvilágot, ezért inkább önkéntesen odaengedi a világ legnagyobb televízió-csatornájának riportereit az akciói közelébe) rettenetesek és megindítóak voltak. Megindítóak, mert borzalmas látni ilyen mértékű emberi szenvedést, a gyerekek, a talán egy életre lelkileg megsebzett gyerekek sokkos arcát, ahogy már a gépen ülve is remegtek félelmükben és ahogy megriadtak a szállító helikopteren szolgálatot teljesítő katonák menekülés közben az ellenségre gépfegyverekből leadott lövéseitől. És rettenetesek, mert egész egyszerűen felfoghatatlan, hogy hogyan létezhet olyan sötétség emberek fejében, amely arra indítja őket, hogy másokat első lépésként azért kivégzéssel fenyegessenek, mert más vallást vallanak magukénak, mint ők, majd ki is végezzenek, mert a támadókétól eltérő vallásukról ember adta jogukat érvényesítve nem akarnak lemondani. Ilyet egy vallás sem írhat elő híveinek. Ezeket az embertelenségeket úgy látszik még mindig nem sikerült a teljes emberiségnek maga mögött hagynia. (Európában igen, a véres XX. század rettenetei után és Amerikában is az indiánháborúk és a rabszolgaság, a polgárháború sebeinek lassú behegedése után, hanem az amerikai társadalomban, ahogy az európai társadalomban is van még mindig bőven tennivaló, a feszültségek még mindig ott gyülekeznek egyes helyeken a mélyben, amelyeket nem sikerül mindig a megfelelő időben és a megfelelő csatornákon levezetni, lásd a Missourii lövöldözés esetét, de úgy látszik a világ nagyobbik fele még nem elég határozott ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a türelmetlenségek korszakának. A lövöldözésről szólva Barack Obama elnök nagyon jól kezeli azt a különös helyzetet, amely azzal jár, hogy ő az ország első fekete (valójában félvér, de ettől a problémától eltekinthetünk, hiszen úgy tűnik Amerikában sem fektetnek erre hangsúlyt, még maga az érintett sem teszi, és tulajdonképpen miért is tenné, valóban semmi jelentősége nincsen; habár az kérdéses, hogy ha nem félvér lenne, akkor is akkora arányban választottak-e volna meg 2008-ban; az újraválasztásban feltehetően egyébként a két oldalra is visszavezethető fekete bőrű ősök ténye utólag visszatekintve és belegondolva még kevésbé játszott volna szerepet, mivel viszonylag sikeres első négy év állt az elnök mögött; ha sikertelen lett volna, akkor a hatás egyébként talán éppen ellenkező lehetett volna; de az is lehet, hogy semmi befolyással nem bírt volna a végeredményre; ezt nehéz megmondani) elnöke (a színes bőrű kifejezés nem helyes; a fehér nem ugyancsak egy szín?); egész egyszerűen úgy jár el, hogy nem törődik ezzel a ténnyel. Az ő részéről ez a leghelyesebb magatartás, mert ha csak egyszer is okot adna arra, valami félreérthető helyzettel, hogy akár ok nélkül is rásüthessék, hogy valamiben kifejezetten az afrikai-amerikaiaknak kedvez, vagy az ő pártjukra áll egy kérdésben, akkor azt már sosem moshatná le magáról; ismerve egyes politikusi machinációkat. És valóban nem a bőrszín alapján részesít elnöki munkája során egyes társadalmi csoportokat előnyben; sokat vitatott egészségügyi reformja sem csak a feketéken segített, hiszen minden népcsoportban vannak alacsonyabb jövedelműek. Mint demokrata beállítottságú politikus már alapvetően is érzékenyebb a társadalmi problémák, a nehezebb sorsú személyek gondjai iránt, mint republikánus párttársai, akiknek a legfőbb választási jelszava már egy évszázada az adócsökkentés ígérete, amellyel a magasabb jövedelműek helyzetét tudják még könnyebbé tenni, ettől várva folyamatosan a gazdasági robbanást, ami sosem következik be, viszont hosszú távon a nagyarányú adócsökkentés sokkal nagyobb kárt tud okozni egy gazdaságnak, éppen a népesség középső és alsó rétegébe tartozó tömegeinek, akikre a gazdagok adócsökkentése miatt arányaiban mindig jóval nagyobb teher hárul, mind az adóbefizetések arányában, mind a nagyobb adócsökkentésekkel szükségszerűen együtt járó állami szociális szolgálgatások szűkítése miatt (hiszen a csökkenő bevételek miatt a kiadásokat is csökkenteni kell; igaz az sem mindegy, hogy milyen területeken csökkentenek; és az is tény, hogy Amerika nem engedheti meg, hogy csökkenő bevételek esetén védelmi kiadásait faragja meg drasztikusan a szociálisok helyett, hiszen mint a demokráciák vezetője súlyos katonai kötelességeknek kell eleget tennie az egész világon). De arra az elnök nagyon vigyáz, amire hangsúlyosan nagy vigyáznia is kell, hogy nehogy a feketék pártfogójaként tüntethessék fel; ezzel nemcsak a saját megítélését határolná be egy olyan társadalomban, amelyben azért a fekete lakosság jelentősen mértékben kisebbséget alkot, és habár egy őket preferáló irányultság is valamilyen téren érthető lenne, de ezt a társadalom többi rétege, nemcsak a fehérek, hanem a spanyol származásúak és más ősökkel rendelkezők sem tudnák neki megbocsátani. Ezzel pedig jó időre újfent lenullázná annak esélyét, hogy egy színes bőrű személy valaha is elnökválasztást nyerhessen az Egyesült Államokban – ha valóban előnyben részesítené a társadalom egyik kisebbségét, akkor egyébként könnyen lehet, hogy ő maga sem maradna már sokáig elnök, mert a többség felháborodott tagjainak mindazonáltal teljesen ésszerű haragját meglovagolva, akik jogosan éreznék sértve magukat minden korábbi tényleges szegregációs gyakorlat, akár általuk, vagy akár csak a felmenőik által is tanúsított megkülönböztető, kirekesztő magatartás ellenére is, hiszen igazságtalanságot az igazságtalansággal nem lehet semmissé tenni, vagy kiegyenlíteni, egyes politikai ellenlábasai gyorsan lemondatnák, hiszen az akkor már ő maga sem nevezhetné magát az egész társadalom, az egész nép elnökének. Így a jövőt és utódai lehetőségeit is kirajzolja a mostani elnök, amikor meghoz egy-egy döntést, vagy bármilyen történés, akár egy tragikus esemény kapcsán megnyilvánul. Egy fiatalember halála ugyanis mindig tragédia; ha pedig az adott fiatalember legyen az fekete, fehér, barna, vagy sárga bőrű akármilyen lövöldözés közben hunyt el, akkor azt az esetet a jog szabályait követve kell, minden körülményre kiterjedően, kivizsgálni. Ha valaki megszegte akár a törvényeket, illetve a szabályokat akár rendőr az illető, akár nem, akkor azt meg kell büntetni. De ha ártatlan, akkor fel kell menteni. Obama reakciója az ilyen esetekben – hiszen nem ez volt az első végső soron faji alapokon kirobbant konfliktus elnöksége idején (alig több, mint egy évvel ezelőtt egy fiatal fekete fiút lelövő rendőr – egyébként jogszerű – felmentése során is súlyos konfliktusok adódtak, a mostani lövöldözés pedig sokban hasonlít, habár sok mindenben különbözik is az akkori tárgyaláson tárgyalt ügytől) – az éppen megfelelő. Megjegyezhetjük, hogy a társadalmi problémákkal, főleg, ha faji kérdések (faji kérdések; egyébként az elnevezés is hibás, mert már maga a kifejezés is magában rejti az alapvető konfliktust és ezzel megnehezíti az emberek között születései adottságaikra alapozott, minden további megfontolás, továbbgondolás nélküli megkülönböztetés problémájának megoldását; nem különböző fajokról beszélünk, hanem egyről, az emberiről, amelynek különféle változatai lehetnek, ahogy például egyes állatfajoknak is különböző megjelenési formái vannak, amelyek különbözhetnek egymástól méretben, más-más lehet az elterjedési területük, de attól a fő külső és belső jellemzőik azonosak  és végső soron mindannyian egy fajba tartoznak; így van ez az embereknél is; a mechanika és az érzelmek skálája például mindannyiunknál nagyjából azonos, és így minden kétségen felül mindannyian egy fajba, az emberi fajba tartozunk; csak a gondolkodásunk, az tud saját fajtársaink pusztítását jelentő katasztrófákhoz vezető módon különbözni egymástól)  is érintettek, csak akkor lehet tényleges eredményt elérni, ha az igazságért és az egyenlőségért küzdők között a faji kérdés egész egyszerűen nem lényeges; ha fehérek, feketék, barnák és sárgák egy zászló alatt tudnak és hajlandóak ugyanazért a célért küzdeni; ugyanakkor a kisebbségek tagjainak is meg kell érteniük, hogy azon társaik, akik mondjuk csatlakoznak a hivatalos szervekhez és olykor ellenük is fellépnek, ha a tüntetésekés az akcióik során túl messzire mennek, azok nem árulók, hanem ugyanannak a társadalomnak a tagjai, mint ők, csak nekik más munkájuk van, aminek a keretében néha ellenük is fel kell lépniük, ha a demokratikus úton meghozott szabályokat ők is megsértik, mint ahogy esetleg (nem biztos) aktuálisan az, vagy azok az emberek is tették, aki(k)nek a tette(i) miatt egyszerre kitört a mélyben gyűlő feszültség és/vagy aki illetve akiknek a cselekedete(i) a felháborodást kiváltottá(k); mert az erőszak csak erőszakot, a törvénysértés csak törvénysértést szül; ami nem vezet sehová; ha mindezt tudatosítani tudja magában mind a többség, mind minden kisebbség, akkor már megmozdulhat valami – 2014. augusztus 13.

Az ukránok nem is hozhattak volna jobb döntést, mint hogy egyedül a Vöröskereszttől származó segélyszállítmányokat fogják elfogadni. Még a leghalványabb esélyt sem szabad adni az oroszoknak ahhoz, hogy tegyék a lábukat az ukránok területére, mert, ha egyszer valahova betették a lábukat, akkor már csak egy összeomlás eredményeként szokásuk azt az országot elhagyni. Ez egy nagy különbség a régi-új Oroszország, amelynek a szavában újfent nem lehet egyáltalán megbízni, és a nyugati demokráciák között. Kelet-Európa ezt már megtapasztalhatta a nem is olyan távoli múltban. Remélhetőleg még Kijev és a világ is emlékszik. És ne hivatkozzon Moszkva az orosz kisebbség megsegítésére és veszélyeztetett helyzetére! A veszélyhelyzetet ők segítették kialakítani – 2014. augusztus 13.

Európa és Amerika helyzetére kitérve. Felmerül a kérdés, hogy mi lenne Európa és az egész Nyugat jövője szempontjából a legkedvezőbb. Európának át kell állnia egy tudásalapú társadalomra és gazdaságra, az biztos, de vajon ezzel a nyugati szövetségen belül hosszabb távon átvehetné a vezető szerepet? Egyáltalán jó lenne-e, ha átvenné? De sok időnk nincsen. Gyorsan kell döntenünk. Amely európai államok pedig nem kérnek ebből, azoknak viszontlátásra az Európai Unióból. Ha nekik jobban tetszik a keleti módszer, az elnyomás és az egyeduralom, akkor tessék. Ennyi. Itt mást nem lehet tenni. De azért nem ártana, ha mindenki elgondolkodna valamin. Akinek csak azért tetszik az új rendszer, mert abban a felső pozíciókat, a „győztesekét” (miféle győzelem ez?) foglalhatja el az mit tenne fordított esetben, mit tenne, ha fordulna egyszer a kocka – hiszen a történelem törvényszerűségei szerint semmi sem lehet állandó – egész egyszerűen a természet törvényei szerint sem lehet? Akkor is ennyire tetszene az új módi? Valaki vagy hisz a szabadságban, a demokráciában és az emberi jogokban vagy nem. Ez talán érettség, talán megfontoltság, talán az ész, talán az érzelmek, talán csak elhatározás kérdése. Talán az összesé együtt. De itt átmeneti sáv nem létezik. Ebben az esetben nem. Itt mindenkinek döntenie kell és a döntéséért vállalnia kell a felelősséget. A demokráciának is vannak hátulütői, de előnyös oldalai is, amelyeket mindenki élvezhet. A diktatúra előnyeit csak kevesen érezhetik, a hátrányait pedig a keveseken kívül mindenki. Itt a fő különbség a két berendezkedés között. Ez a kérdés, válasszatok.

Ukrajna: jelen pillanatban két feladatuk van: 1. végre visszafoglalni a keleti területeket a szakadároktól; 2. megállítani az orosz konvojokat a határon. Putyinnal majd később foglalkozunk – az egyébként is egy hosszabb menet lesz – 2014-08-14.

19 Comments

19 Reader’s Comments

  1. Lényegremagyar!

    A politikát a focihoz hasonlítani mostanában itt-ott olvasható. A védekezés-ellenállás és a támadás bizonyos egyensúlya, – demokráciákban. Háborúban nagyon eldurvul a “játék”… Az már nem játék, hanem “náci foci”… A konkrét fociban is, a letámadottaknak először japán aikidó-technikával kéne hatástalanítani az állatias támadókat és aztán továbbvinni a labdát (kb.20 év gyakorlás után: csak hozzáér a »súlypontoknál« és a támadó a saját lendületétől esik el…)…

  2. Lényegremagyar!

    A többség, a kisebbség… Az ellent-nem-állás művészete az aikidó és mint ilyen, alkalmazható más területeken is (Gandhi?)… Az ellenfél dinamikáját visszafordítja vagy elvezeti és az a saját lendületétől esik el vagy “repül”… Beleún az eredménytelenségébe (középút, mert csinált is valamit meg nem is) és harag nélkül hagyja abba, mert valami olyat tapasztal meg, amit még soha: nem bántják, mégis veszít.
    http://www.google.com/m?q=az+aikido+lenyege&client=ms-opera-mini&channel=new

  3. Lényegremagyar!

    Az ár ellen, de… Azok, akik rendet csinálhatnak majd a mai túlságosan kaotikus világban, azok lesznek az igazi urai a világnak (a háttérhatalmakon belül); ehhez a megfelelő emberek kellenek… Hiába bármennyi arany vagy pénz, nélkülük nem megy… Inkább Nyugaton és Északon találhatják meg az ideiglenes megoldást, ahol általában keresik a tehetségeket, – Keleten és Délen inkább elnyomják… Egyre nyilvánvalóbb a Nyugat és a Kelet szembenállása…

  4. Lényegremagyar!

    Valami azt súgja, hogy mert minden energia, az aikidó alapelvei szinte minden ember-ember közötti kapcsolatban láthatatlanul is alkalmazhatóak.
    https://m.youtube.com/watch?v=lE0vFzQYVbM&itct=CBgQpDAYBCITCLSLip-9vMECFamkwgodLmkAjjIHcmVsYXRlZEjupb3xuKe1oZcB&client=mv-google&gl=HU&hl=hu

  5. Lényegremagyar!

    Az EU szabadabbá és olcsóbbá teszi egyre inkább… Európa és Észak-Amerika a legnagyobb net-használók. Ezért rendkívüli jelentőségű az újabb pofon. Úgy tűnik ott üt vissza, ahol tud. Ártány.
    http://www.gepnarancs.hu/2014/10/szivas-van/

  6. Lényegremagyar!

    A különböző energiákon, mozgásformákon belül, mint pld. a fizikai, szellemi, lelki vagy a kémiai, stb. a nagyobb, ellentétes erők a leggyengébb ponton ütnek vagy szakítanak, – az irányoktól függően… Egyensúly csak ideiglenes lehet…

  7. Lényegremagyar!

    A gyengébb jó, ha “dönt”, hogy merre “úszik” a “folyóban”… Az ellenállás véges, az ellent nem állás végtelen… Ezért a folyamatokhoz, erőkhöz jól alkalmazkodva oda vezetheti azokat (magát), ahová akarja, – az aikidós…

  8. Lényegremagyar!

    (Két lovat egy… Az ősmagyarok se tudták, két lábbal se, – évekig… Főleg, ha a kettő ló kétfelé szalad!)

  9. Lényegremagyar!

    Mi az Idő? Az Idő az csak Mozgás. A legkisebbek mozgása a legnagyobbakhoz képest… Kategóriákon kívül és belül, egymásra hatva, specifikus törvényszerűségek szerint, stb… A Föld mozgása a Naphoz képest; a másodpercmutatók az órákon…

  10. Lényegremagyar!

    Ebből a nézőpontból is mindenre káros, ha emberi törekvések gátolják vagy gátolnák az általános szabadságot, a Mozgást, a Mozgásteret, az Ido és az Energia szabad áramlását…

  11. Lényegremagyar!

    Az ilyeneknek (»arabok?«) a mozgásterét különböző taktikákkal talán szűkíteni kéne nagyhatalmilag; ne győzhessenek semmilyen szempontból, de ne is veszítsenek. Felőrli “ezeket” a “saját mozgásuk” korlátozása… Erre csak a nagyobb hatalom képes.
    Győzelemre vagy vereségre “programozottak”. A középúttal nem tudnak mit kezdeni, főleg, ha érzékelik ezt a taktikát?… Zavart kelt…

  12. Lényegremagyar!

    Fideszék úgy viselkednek, mint valami “agytröszt”, állami “monopólium”? De mi köze ennek a “modern izének” a politikai katolicizmushoz? Fából vaskarika. Máshogy: hogyan fér meg a szabad piaci verseny a feudalizmussal és az állami “monopóliummal”?
    A gazdaságnak és a földművelésnek a lehető legrosszabb. Ebben az egész “izében” semmi keresnivalója a politikai katolicizmusnak. Őrület, ami csak az önzésüket szolgálja és népellenes. Örülhetnek, ha élve megússzák a végén valahol!…

  13. Lényegremagyar!

    Tisztességes verseny, árak és minőség?… Ha egy kormány maga a monopólium, akkor más országok kormányainak kell vele felvenni a harcot és versenyre kényszeríteni. Kívülről és az erősebbek által be kell avatkozni “felülről”, mert a “tröszt-állam” vagy a “állam-monopólium” csak a saját érdekeit nézi, nem a többségét az egész térségben… Az állam és a gazdaság szétválasztása meg az egyházé? Rá kell kényszeríteni. Szakértői kormány úgy se lesz, tehát kívülről, a Nép erre aligha képes.

  14. Lényegremagyar!

    (Állam-monopóliummá egyre inkább, mint pénznyelő “fekete, »sátáni« luk”, – polip… Mint “hűségért bérbeadó”, de visszavevő… Elszívja a pénzeket mindenki “mástól”… Szegénység, halál…)

  15. Lényegremagyar!

    (Állam-monopóliummá egyre inkább, mint pénznyelő »fekete, «sátáni» luk«, – polip… Mint »hűségért bérbeadó«, de visszavevő… Elszívja a pénzeket mindenki »mástól«… Szegénység, halál…)

  16. Lényegremagyar!
  17. Lényegremagyar!

    Mentalitások, “minták”… Zseniális:
    http://progressziv.blog.hu/2015/02/09/haboru_335

    .

  18. Lényegremagyar!

Írja meg véleményét!