Hőseim XVI. Harry S. Truman Az egyszerű amerikai, aki a csillagokig emelkedett

„Ha nem tudod meggyőzni, zavard össze őket.”

Harry S. Truman

Hőseim XVI.

Harry S. Truman

Az egyszerű amerikai, aki a csillagokig emelkedett

Mi olyan különös Trumanban? Igazából az, hogy látszólag semmi. Semmi nem utalna arra a képeit elnézve, hogy itt egy nagy emberről lenne szó. Pedig annál nagyobb, mint amekkora Truman volt, kisember már nehezen lehet. Híres mondásai, mint a “The Buck Stops Here”, amely feliratot az Ovális Irodában az asztalán tartotta, ami egy Missourii szokásra utalt, amely szerint a döntés meghozatalának joga és kötelessége, illetve ebből adódóan az azért való felelősség a tábla mögötti személyé és nem másé és az övé is marad mind, vagy a “Give Them Hell”, vagyis “Fűts be nekik” felszólítás, igaz, ő azt állította, hogy soha senkinek nem fűtött be, csak az igazat mondta mindenkinek és ettől begyulladtak, illetve a ha” Nem bírod a forróságot, akkor menj ki a konyhából” mondatok már örökre kitörölhetetlen nevet szereztek neki az amerikai politikai kultúrtörténetben. Truman egyszerű, vidéki fickó volt, akinek két álma volt az életben. Az egyik az volt, hogy katona lesz, a másik pedig az, hogy Bess Wallace-t fogja feleségül venni, akibe még gyerekkorukban szeretett bele. Mind a kettő nagy nehézségek árán, sok türelemmel, de sikerült neki. A katonai pályán még sikeres is lett, még hanem is úgy, ahogy eredetileg eltervezte, hiszen a West Point Katonai Akadémiára gyenge szeme miatt nem tudott bejutni, így az ott való továbbtanulásról szőtt álma szertefoszlott, de a tagállami milíciába, ahol a felmérés kevésbé volt szigorú, a szemteszt bemagolásával már sikerült neki. Az I. világháborúban pedig nagyon jó katonának és vezetőnek bizonyult. Ahogy a katonaságért, úgy Bessért is meg kellett szenvednie. A családja, az anyja sokáig nem engedték a lányt Harryhez, aki a városi hierarchiában, Independence-ben jóval Truman fölött foglalt helyett, úgy is mondhatnák, hogy míg Bess családja a csúcsot jelentette, Trumanék az alsó kategóriát. Nem nehéz elképzelni a kis, csenevész szemüveges fiút, ahogy a vasárnapi iskolában meglátott és megszeretett szőke, kék szemű kislányt nézi, aki szinte elérhetetlen távolságokban lebegett felette. De Trumanban már kisgyerekkorában kitűnt egyik legjobb jellemzője, vagyis határozottsága, elszántsága és az, hogy nem ismert lehetetlent. Ahogy kiküzdötte, hogy katona lehessen, úgy nyerte el szépen lassan Bess szívét és az anyai jóváhagyást is. Ez a bátorsága és rendíthetetlensége (amely tulajdonságokban egyébként osztozott elődjével, Franklin Delano Roosevelttel) segíti majd olyan döntések meghozatalában, mint a Truman-doktrína elfogadtatása és a Marshall-terv támogatása. Truman a kisvárosi fiú, akinek a látásmódja távolról sem volt kisvárosi elég széles látókörű és merész volt ahhoz, hogy felvegye a kesztyűt a terjeszkedő Szovjetunió ellen és rávegye Amerikát, hogy csak dollármilliárdokban mérhető összegekkel segítse Európát a talpra állásban, illetve állítsa maga talpra az öreg kontinenst, hiszen Európa a csőd szélére, vagy inkább mélyére került a háború végére. Honnan volt Trumannak ez a magabiztossága és eltökéltsége? Tulajdonképpen az nem is fontos, a lényeg az, hogy ennek a kis-nagy embernek az elnöksége alatt sikerült fenntartani a reményt a demokráciák számára, hogy egykoron, békésebb időkben majd győzedelmeskednie tudnak a diktatúrák és az egyeduralmak felett, és elkerülve az I. világháború utáni hibákat, sikerült bebiztosítani azt is, hogy a nyugati szövetségesek háborús erőfeszítései nem voltak hiábavalóak. Az ENSZ, amelynek megalapítását ugyan Franklin Delano Roosevelt tette lehetővé, de a végső simítások ebben a kérdésben is utódára maradtak, még ha nem is képes két legfőbb céljának eleget tenni, a békét fenntartani, és a fegyveres konfliktusok helyett a békés eszközök, a tárgyalások, a kompromisszumok és a megállapodások receptjét érvényesíteni, de mégis az emberiség javára vált, főként az egyes szervezeteinek tevékenységének köszönhetően és nagyon sok hasznát látta a világ a megalapításának. Izrael államának erős támogatása talán vitatható volt, de Truman világképe szerint teljesen egyértelmű volt, hogy egy olyan népnek, amely ennyit szenvedett az őrülettől, annak joga van ahhoz, hogy egy kis békére leljen. Bizonyára meghányta-vetette a lehetséges következményeket és mindent összevetve határozott úgy, hogy támogatni fogja a zsidó nép államalapítási törekvéseit. (Holott tudta, mert figyelmeztették, saját külügyminisztere is, hogy ezzel felbőszítheti az Izrael állam kijelölt területén, illetve annak közelében már ott élő, a zsidó állam megszületése esetén azokat saját földjeiktől megfosztó, illetve a jobbik esetben annak szomszédjaivá váló arab nemzeteket – a külügyminiszter, Marshall tábornok, akivel Truman hagyományosan jó viszonyt ápolt rövidesen el is hagyta székét, de később, amikor Trumannak szüksége volt rá, visszatért.) Hiba volt elismerni Izraelt? Talán. Talán, hogy Izrael egy vallási államként határozza meg magát, az is szerepet játszik abban, hogy látszólag főként a vallási ellentétek miatt nem lehet nyugalom a Közel-Keleten. Pedig nem igaz, hogy az olyan egyházak hívei, akik mindannyian meg vannak győződve arról, hogy csak a saját hitük lehet az egyetlen igaz, ne tudnának egymás mellett élni. A Nyugaton már jó ideje képesek erre, Amerikában körülbelül az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának elfogadása óta. Valami módon felülemelkednek azon, hogy hiába vallják saját hitüket az egyedül igaznak, mégis vannak más vallású emberek is, akik a saját vallásukról ugyanezt hiszik. Nemcsak, hogy felülemelkednek, de nem is próbálják téríteni a másikat, se erőszakkal, se máshogy, mert tudják, hogy abban az országban, amelyben élnek vallásszabadság van és ezért tiszteletben kell tartaniuk egymás vallásra vonatkozó választását. Még ha nem is értenek egyet a másik hitelvekről vallott nézeteivel, vagy egyáltalán azzal, hogy a másik vallásnak bármiben is igaza lenne, főleg nem az egyedül igaz valójában, mégis elfogadják egymás létezését, mert a világi törvények, ami minden egyházi és vallási törvényen felül áll egy világi demokráciában, ezt követelik tőlük. És nem nélkül. Azért követelik meg az egyes vallás híveitől, vagy az ateistáktól is a világi törvények a más vallásúak, illetve a vallásos emberek világnézetének tiszteletben tartását, mert már bebizonyosodott, hogy szörnyű következményekkel jár, ha az emberek nem így tesznek. A vallási türelmetlenség már eddig is túl sok áldozatot hozott Nyugaton. Ezért döntöttek úgy az államok, hogy ennek véget vetnek és a világi törvényeket az egyházi fölé emelve egymás tolerálását megkövetelik minden vallási felekezettől, amely toleráns kapcsolatoknak minden vallás és a vallásnélküliek között is fenn kell állniuk. És tudnak így is békében élni egymás mellett az emberek. Egymást elfogadva és vallási okokból nem támadva. Ha erre Nyugaton képesek voltak az emberek, máshol miért ne lennének? Ha Nyugaton békében tud egymás mellett élni például keresztény, zsidó, muszlim és hindu, akkor erre máshol is képesek lehetnek az emberek. A Közel-Keleten a vallási különbségek csak az ellenségeskedések egy indokát képezik. Izrael már létében irritál azon a területen sokakat, akik nem tudnak beletörődni még abba sem, hogy hirtelen a térségben alakult egy zsidó állam. Mivel a nyugati hatalmak főként a holokauszt tragédiájával és a szenvedéseket átélt túlélők egy saját állam iránti jogos igényével magyarázták a zsidók állama megalakulásának támogatását, sok arab vezető még a holokauszt megtörténtét is tagadja, ami elég különös, mivel ha valami, akkor arra tengernyi történelmi bizonyítékunk van. Ameddig az arab népesség többsége el nem fogadja Izrael létét, addig nem lesz tartós béke. Egy elfogadó többség már kordában tudná tartani a kisebbséget, de ameddig ez a többség nincsen meg, addig marad az olykor-olykor kirobbanó háború. Ami senkinek, sem zsidónak, sem muszlimnak, nem jó.) Truman nem láthatta pontosan előre, hogy mivel fog járni Izrael megalakulása, mégis a zsidó állam megszületésének támogatása mellett döntött. Feltehetően számba vette minden lehetséges válasz eredményezte forgatókönyvet. Végső elhatározásával utódai Közel-Kelethez való viszonyát is kijelölte. Nem ez volt az egyetlen ösvénykitaposó, illetve irányt kijelölő döntése Trumannak, szinte minden egy külpolitikai ügyben hozott állásfoglalása ilyen volt; még a koreai háború megindítása is. Legnagyobb horderejű döntése mégsem a feltartóztatás politikájának a meghirdetése, vagy Európa újjáépítésének elhatározása volt, vagy Izrael állam elismerése, nem. A legnagyobb jelentőségű és hatású döntése az atombomba bevetése volt Japán ellen. Trumant nem gonoszság vagy bármilyen egyéb érzelem vezette, amikor az éles helyzetben még sosem alkalmazott fegyver bevetése, a még ismeretlen eredményekkel járó atombomba-támadás eszköze mellett döntött. Akárcsak Izrael állam elismerése esetén most is számba vette a lehetséges döntéseinek a következményeit. A katonai tanácsadók és a külpolitikai szakértők becsléseit számba véve, a számszerűen előreláthatóan legkisebb áldozattal járó forgatókönyv mellett döntött. Nem tudhatta, ahogy senki sem, hogy egy ilyen bomba ledobásának pontosan milyen következményei lehetnek. Miután alaposan végiggondolta a lehetőségeket, vagy szigetenként szorítják vissza a japánokat és a főszigetet is kézitusával hódítják vissza (természetesen egyedül, hiszen akkorra már egyértelművé vált, hogy a szovjetek nem segítenek, legfeljebb az új fegyver titkának felfedéséről cserébe – amiről Sztálin egyébként nagy általánosságban már Truman előtt tudomást szerzett a szovjet és kommunista kémek átkozott munkája folytán, ezért is tudták a szovjetek olyan gyorsan megépíteni saját bombájukat, mert rendelkeztek már valamennyi, ha nem is minden amerikai kutatás eredményével, már jóval korábban, mint azt bárki is elképzelte amerikai körökben – a szovjet és a kommunista kémek pl. Roosevelt munkatársa, Alger Hiss lelepleződése és az annak nyomán kirobbant kommunistaellenes hisztéria sok fejfájást okozott egyébként a későbbiekben Trumannak; a nyugati szövetségesektől pedig túl sok segítségre a csendes-óceáni térségben nem számíthattak, sem fegyverük sem felkészült haditengerészetük nem volt, legfeljebb az angoloktól számíthattak támogatásra, de az angol nép, a közvélemény már húzódozott volna, de azért az angol kormány kötelesség, az amerikai segítség legalább néminemű visszatérítése alól nem bújt volna ki feltehetően), vagy Truman szemében mind amerikai, mind japán életek megmentésével a gyorsabb utat választják és bevetik a bombát. Truman az utóbbi mellett döntött és élete végéig meg volt arról győződve, hogy jól döntött; vagyis azt a döntést hozta meg, amely emberéletben kevesebb áldozatot követelt. Utólag nehezen lehet megállapítani, hogy igaza volt-e vagy sem. A támadásnak bármilyen nehéz is ezt kijelenteni, talán nem is a közvetlen következményei voltak a legrémesebbek, habár azok is rettenetesek és szörnyűek voltak. Miután a bomba hatásával szembesült a világ, immáron egyértelművé vált, hogy az új fegyver feltalálásának következtében milyen kockázattal és életveszélyes helyzettel néz szembe az egész emberi faj. Az atombomba előtt ugyanis még egyszer sem találkozott olyan fegyverrel az emberiség, ami nemcsak egy vagy két generáció javát pusztította el néhány ország lakosságának, ahogy az mindaddig a Föld minden táján történt a háborúk történetében, hanem minden életet kiirthatott volna a zöld bolygón. Ezen új fegyver hatásával való szembesülés, majd később azon felismerés, hogy már nemcsak az egy nagyhatalom, hanem mind a kettő rendelkezik azzal, mint egy pofon, úgy érte az embereket. És megállásra késztethette volna már akkor a fegyverkezésben az államokat, de nem tette. Truman miután értesült a szovjet atombomba felrobbantásáról, saját népének megnyugtatása érdekében is még a hidrogénbomba megalkotására is engedélyt adott. Washington és Moszkva pedig szépen lassan arra ébredt, hogy kettejüknek összesen már háromszor annyi atombombája, amennyi az egész Föld elpusztításához szükséges lenne. Amikor erre rádöbbentek, és a békemozgalmak is megerősödtek, főleg Nyugaton, de egyes élesebb elméjű, megfontoltabb, tisztább fejű szovjet vezetők is ráébredtek a veszélyre, akkor beindultak a leszerelési tárgyalások a két nagyhatalom között. Hiszen minek háromszor annyi bomba, amivel mindenkit elpusztíthatnak, ha ahhoz jóval kevesebb is elég. (Hiszen, ha az egyik lőtt volna, biztos, hogy még a becsapódás előtt a másik is válaszolt volna; olyan közel nem engedték egymáshoz a másik bombáit, hogy az ellencsapásra már ne legyen idejük.) A hidegháború végén fennmaradt egy szuperhatalom és rengeteg bomba szerte a világon, amelyek teljes leszerelése még midig várat magára. Truman döntése utólag nézve elítélendő volt, de ha nem vetette volna be a bombákat, attól még az atomkor beköszöntött volna, mert nagy valószínűséggel a szovjetek akkor is elkészítették volna a fegyvert, hiszen akkor már tudták, hogy Amerikának van ilyen bombája és a fenyegetés így is, úgy is fennállt volna. Az egyszeri, vagyis kétszeri bevetés elborzasztó következményei pedig talán megakadályozták azt, hogy arra még egyszer sor kerüljön. Truman elnöksége alatt legalábbis bizonyosan. Az atomkutatások az emberiség kezébe adták önmaga elpusztításának fegyverét, de emellett egy olcsó energiaforrással is ellátták az embereket, aminek igenis, minden baleset és azok rettenetes következményei ellenére, nagy haszna van. Truman hibázott volna, amikor az atombombák ledobása mellett döntött. Az azok okozta pusztítás mértékét látva utólag, kijelenthető, hogy igen. De megelőzően a károkat senki sem tudta egyértelműen megjósolni. Az életben akkor még azokkal senki sem szembesült. Nem volt élő, elborzasztó tapasztalat az emberek, a döntéshozók és Truman szeme előtt sem. A támadások után már van. Jobb lett volna, ha sosem veti be a bombákat? Igen. De utólag már könnyű okosnak lenni. Nem szabad őt elítélni, mert ilyen helyzettel rajta kívül senki sem szembesült és nem tudni, hogy bárki más, hogyan döntött volna az ő helyében, a számára rendelkezésre álló információk birtokában és hangsúlyozva, semmi gyakorlati tapasztalattal az új fegyverről, annak valós erejéről nem rendelkezve. Másodszorra már nem vetette be a bombákat, bármennyire is követelte a híres, mindig a saját feje után menő, nehezen kezelhető tábornok. (Trumannak végül le is kellett váltania a magát mindenki másnál okosabbnak és jobb katonai vezetőnek tartó, arrogáns MacAthurt, ami nagy felháborodást keltett belföldön. De Truman tudta, hogy igaza van és nagyon mélyen érintette, hogy Eisenhower tábornok, akivel hagyományosan jó viszonyt ápolt és utóda volt az elnöki székben, igaz republikánus színekben, kampánytaktikai fogás miatt nem volt hajlandó elismerni azt, hogy MacArthur menesztése jó döntés volt – az pedig különösen rosszul esett Trumannak, hogy Eisenhower még a hagyományos teázáson sem volt hajlandó feleségével hivatalba lépése napján az előző elnöki házaspárral a Fehér Házban részt venni. Truman még azért is neheztelt Eisenhowerre, hogy a legendás McCarthy, kommunistaüldöző, mégis a saját hazájának, a szabadságjogoknak, a kémeknél jóval többet ártó szenátor tevékenysége ellen sem emelet hangot. McCarthy tevékenysége valóban roppant káros volt; azzal, hogy sokakat befeketített, sok bűnöst minimum félig felmentett utóbb a társadalom szemében. Ez hiba volt.) „Csak” egy újabb világháború, biztosra egyáltalán nem vehető, kirobbanásától félt volna? Talán. Vagy mélyen magában ő is elborzadt az új fegyver erejétől és irtózott attól, hogy újra bevesse azt. Talán. Ezt már sosem tudjuk meg tőle. De Truman a bombák bevetése ellenére sem volt rossz ember. Nem tudjuk, ha tisztában lett volna azzal, hogy a bomba ténylegesen, egy lakókörnyezetben milyen pusztítást tud véghezvinni, akkor vajon bevetette volna-e azt. Trumannak szilárd elképzelései voltak arról, hogy mi jó és mi rossz – ezt a határozottságát a középnyugati nyugodt és konok, értelmes ember magabiztosságából merítette. És ha döntött, viselte a következményeket. Még ha előre nem is ismerte, mert nem is ismerhette azokat teljes körűen. Valahol itt kezdődik a felelős vezető.

Truman egy különleges fickó volt. Olykor heves és dühödt, meggondolatlanságról árulkodó kirohanásai, például a lányát kritizáló újságírónak írott válasza (amelyben komoly fizikai megtorlást helyezett kilátásba egy esetleges jövőbeli találkozásuk esetére a lánya énekesnői tehetségéről és teljesítményéről fanyalgó cikket író, Truman szerint az életben semmit el nem érő, csak a gyomorfekélyei számát gyarapítani tudó kritikusnak – a levélben monoklira, bifsztekre és egy nadrágba való támasztékra is kitért fenyegetőzései, illetve ígéretei során az akkor az Egyesült Államok Elnökének tisztét betöltő Truman -), illetve a szemtelen szovjet nagykövet kiutasításának követelése (egyszer egy szovjet nagykövet visszautasította a Fehér Házba való meghívást és ezen Truman annyira feldühödött, hogy a meghívás túl késői lemondása miatt Mrs. Truman megsértésére hivatkozva követelte külügyminiszterétől, hogy távolítsa el a nagyképű oroszt; végül éppen Mrs. Truman közbelépésére, akit a riadt kabinettag keresett meg, Truman nevetve állt el követelésétől, mondván, látja, ha mindketten – mármint a kabinetjének tagja és a felesége is – összefognak ellene, akkor esélye sincs; majd elővette még az I. világháború idején, a háborúba vonulása előtt Besstől kapott, egy átható tekintetű, szőke lányt, a fiatal Bess Wallace-t ábrázoló megbarnult képet, és azt mondta, hogy felesége feltehetően vén bolondnak tartja – Trumanék gyakran ragadtatták ilyen kis kedves, tényleg aranyos megjegyzésekre egymással való szóbeli ill. írásos formában folytatott társalgásaik során magukat (igaz az írásos formában csak Harry kapcsán lehetünk biztosak, Bess ugyanis a történelem elöli elrejtőzés, illetve a férje politikai karrierjében játszott szerepének, az arra tett befolyásának elleplezése céljával (hiszen a XX. század közepén egy tisztes úri hölgy még nem foglalkozott hivatalosan egyáltalán politikával, csak az volt a feladata, hogy arra ügyeljen, hogy a kalapja ne csússzon félre a nyilvános rendezvényeken  és ne hozza kínos helyzetbe az urát és figyelmesen hallgassa beszédeit), és mivel a férje szerepét sem akarta a világ minden kincséért sem az utókor szemében csökkenteni, saját, férjének írt leveleit megsemmisítette) -, amiért még mindig magánál hordja ezt az ajándékot, de amikor következő mozdulatával megfordította a fényképet, és annak a hátoldalán látható vált a kézzel írt szöveg – Drága Harry! Ez a kép majd biztonságban hazahoz Franciaországból. Szeretettel Bess! –, kiderült, hogy Truman feltehetően igazi kincsnek tekintette ezt a régi emléket; ez a kis történet egyébként azt is kifejezi, hogy mennyire szerethette valóban Truman a feleségét) éppen eleget árul el az Egyesült Államok 33. elnökének vérmérsékletéről. (Vajon pusztán azért nem léphet fel egy apa a lánya védelmében közvetlenül is, mert elnök lett – igaz Truman a válaszát levélben írta meg, nem szánta publikálásra, az újság mégis megjelentette, mert a sajtó már csak ilyen; felesége egyébként alaposan megszidta a kirohanásáért; de hát ki más szidhatta volna össze az elnököt egy meggondolatlan lépéséért a stábból és környezetéből, mint a felesége, ha az képes és hajlandó volt erre – Bess Truman pedig nagyon is hajlandó volt – egész életében gyakorolta ezt a cselekedetet -,  sőt nem is gondolkodott sokat azon.)  Trumannak tisztában kellett lennie a túlzott lobbanékonyságának káros hatásaival. Éppen ezért nem is hozott gyorsan döntést, ha elhamarkodott valamit, azt feltehetően mindig megbánta, éppen elég az I. világháború végén egy levelében tett elhamarkodott, haragos kijelentésére utalni, ami szerint csak azt bánja, hogy nem vehetnek véres elégtételt az ellenségen, de sokszor ott volt a felesége, akivel mindent megbeszélt és aki még idejében le tudta állítani, mielőtt meggondolatlanságot követett volna el (az újságíróval kapcsolatban nem konzultált feleségével, de az orosz ember kiutasítása ügyében az egyik beosztott által gyorsan értesített Mrs. Truman hatással volt a férjére); elhallgathatnánk Truman kínosabb megnyilvánulásait is, de annak nem lenne semmi értelme. Ezek a végletes emberi érzelmekről árulkodó kijelentései éppen annyira segítenek Truman személyiségének a megértésében, amennyiben annak megértése hozzájárul az elnöki ténykedése, döntései mögött meghúzódó indokok fellelésében így azok megmagyarázásában. Truman egy ember volt, egy katona, akinek nagyon is mély emberi érzelmei voltak, amelyek néha kitörtek belőle. Néha nem tudott uralkodni magán és hirtelenségében, oda sem figyelve ezeknek az érzelmeknek hangot is adott. De ezek miatt az esetek miatt még nem lett rossz ember, csak kissé hirtelen haragú. Nyugodtan kijelenthető, hogy a kormányzatát ért korrupciós vádak sem mocskolhatták be, hiszen egy mélyhűtő elfogadását leszámítva, amiért cserébe egy parfümgyáros elutazhatott Európába, majd vissza igaz, egy sérült katonát leszorítva egy gépről, amely incidensről feltehetően az elnök, a katonák, még a fekete katonák védelmezője, akik megsértése, a velük való kegyetlen bánásmód miatt indította polgárjogi reformkezdeményezéseit, amiknek köszönhetően a fegyveres testületeteknél megszűnt a szegregáció, nem is tudott, egész családja érintetlen volt a korrupciós ügyekben. (A parfümök akkoriban egyébként nagyon nagy jelentőséggel bírhattak Amerikában és a Truman családban is. A Potsdami Konferenciáról legalábbis Truman egyik hazaküldött levelében szinte mentegetőzve írja feleségének, hogy még a fekete piacon sem tudott megvenni neki egy bizonyos márkájú és számozású parfümöt, de vett helyette egy másikat, ami a „fiúk” szerint ugyanolyan jó volt. Kevés államférfi írna feltehetően egy nevezetes nemzetközi konferenciáról ilyen tartalmú levelet a feleségének. A tárgyalások közepette úgy tűnik Truman embereinek még arra is időt kellett szakítaniuk, hogy a Mrs. Truman óhajtotta parfüm után kajtassanak. A Truman házaspár megmozdulásai mindent összevetve és maga Harry Truman viselkedése is meglehetősen – az adott helyzetben, tekintve, hogy ők voltak Amerika elnöki párja – meglehetősen furcsák és érthetetlenek tudtak lenni, ugyanakkor egy átlagember szemszögéből nézve nagyon is átlagosak voltak. Azt azonban le kell szögezni, hogy a parfümvásárlás nem ment Truman “konferencia-elnöklési” munkája rovására. A konferencián nagyon is jól teljesített, csak sajnos az események menete akkor sem csak rajta múlott, Sztálin akaratát soha senki, nemcsak a mindenkori amerikai elnök, illetve a legnagyobb brit miniszterelnök nem volt képes befolyásolni. A feladatát mindig nagyon komolyan vette Truman akár elnök volt, akár rövidáru-kereskedő.) Ahogy az sem ronthat sokat megítélésén, hogy a korrupt Thomas J. Pendergast Missourii politikai gépezetének köszönhette politikai karrierje elindulását; tény, hogy ha Pendergast nem választatja meg első alkalommal szenátorrá, nem indulhatott volna el a végső soron az elnökséghez vezető úton (érdekes adalék Truman megítéléséhez, hogy alelnök viszont nem akart lenni; nem akart a második számú szerepért indulni; a sors fintora, hogy később a saját jogán az első számú helyért is harcba szállhatott és híres vonatos körútjának köszönhetően, ahol személyesen szólhatott a mondandója iránt érdeklődést mutató egyszerű amerikaiakhoz, a semmiből visszatérve meg is szerezte azt; ehhez a győzelméhez kötődik az a híres kép, amely akkor készült, amikor a választás másnapjának reggelén az őt ünneplő tömeg előtt felemelt egy kissé elsietve megalkotott újságot, amelynek címlapja bőszen hirdette, hogy “Dewey legyőzte Trumant”; mégsem úgy történt). (A bombázás kérdése egy teljesen más kategória. A bomba bevetésén nagyon sokat gondolkodott és a meghozott döntéséért az vesse rá az első követ, aki már volt hasonló helyzetben. Az általános emberségének kellett volna megállítania. Könnyű általános emberségről beszélni, amikor az ember már szembesült egy fegyver pusztító erejével.) Amit a leginkább a felesége tudott kezelni. Hogy Bess Truman milyen fontos szerepet játszott Truman Fehér Házában, azt még talán elképzelni sem tudjuk, de az biztos, hogy Amerikának hasznára vált, hogy Harry ennyire kötődött Bess-hez és minden ügyben hajlandó volt kikérni a véleményét. Abban a korban, amiben a nőknek még túl sok beleszólási joguk általánosan Amerikában nemhogy a közügyekbe, de még a családi kérdésekbe sem volt. Harry S. (ponttal; sokan vallják, hogy ez nem rövidítés, egyszer Truman is így viccelődött, hiszen valójában a két S betűvel kezdődő keresztnevet viselő nagyapja tiszteletére kapta a nevébe a betűt magát, de gyakran ő is használta a kérdéses pontot, még hivatalos iratok aláírása esetén is és az 1960-as évek eleje óta hivatalosan már követelmény az S után a pont, miután Truman is azt nyilatkozta, hogy egyik formát sem részesíti előnyben), de egy  Truman őszintén kijelenthető, hogy már ránézésre is kívülálló volt Washingtonban. Nagyon messziről, egy poros kisvárosból érkezett, akárcsak egy későbbi utóda Jimmy Carter. Miért vált mégis Trumanból az utóbbi évtizedek igazságos értékeléseinek és olykor nosztalgikus vágyának eredményeként is majdnem nagy elnök, míg Carter besorolása ettől a szinttől meglehetősen messze esik, az kérdéses. Tény és való, hogy Truman idején még nem követte olyan árgus szemmel a sajtó az elnököt, mint később, főleg a Watergate botrány után, így olyan képet alakíthatott ki magáról még a végrehajtó hatalom feje, amilyet akart. De Truman feltehetően nem, nem is tudott volna más képet festeni magáról, mint amilyen valójában volt. (Egy másik egyébként egyáltalán nem különös adalék Truman személyiségének megítéléséhez: Még egy érdekes eleme van Truman életének, ami számtalan találgatásra adhatott okot. Ez pedig a szabadkőművesség. Trumant ugyanis 1909-ben beavatták Missouriba a Szabadkőművesek Beltoni Páholyába és 1911-ben még egy új Páholy létrehozásában is segédkezett Grandview-ban (Truman emellett a Grandview Páholy első Tiszteletreméltó Mestereként is szolgált). 1940-ben még a missouri szabadkőművesek 97. Nagy Mesterének is megválasztották. Azonban ezzel még nem ért véget Truman pályafutása a szabadkőműveseknél, még tovább is emelkedett a ranglétrán, 1945-ben egy 33 °-os Legfőbb Nagy Főfelügyelővé és a Legfőbb Tanács Tiszteletbeli Tagjává tették a Déli Illetékességű Ősi és Elfogadott Skót Rítus (A.A.S.R.) Legfőbb Tanácsának, (Supreme Council, Ancient and Accepted Scottish Rite, Southern Jurisdiction) Központjában, Washington D.C.-ben. Ez a szabadkőművesek között egy rendkívül tiszteletreméltó pozíció. 1959-ben megkapta az 50 éves kitüntetést (50 évnyi részvétel után kaphatják meg a szabadkőművesek). A szabadkőművességről már sokan és sokféleképpen vélekedtek, azonban ez a csoport nem más, mint az értelmiségi, vagy egy bizonyos szakmabeli emberek klubja, gyülekezete, szervezete, amely néha szakszervezeti mozzanatokat is magára vállalt, hiszen a tagok egymás érdekvédelmét is ellátták, és így egy belső zárt világot alakítottak ki maguknak, amelynek a keretein belül biztonságban tudhatták magukat. Idővel a szervezet a tagok világban való szétszéledésével nemzetközivé vált. Az, hogy ennek a titkos társaságnak a tagjai a történelem során szervezetten mennyire vettek részt az események alakításában nem világos, de ha részt is vettek, az csak abból következette, hogy mivel ugyanabba a „klubba” jártak, egymással barátkoztak és így egymással tudtak beszélgetni, ötleteket váltani és olykor mindannyiuk számára gyümölcsöző üzleteket kötni. De azt, hogy valami titkos világ-összeesküvésben vettek volna részt, aminek útján-módján irányítani tudták volna legalábbis a nyugati félteke történelmét, az nem igaz, annyira még ők sem voltak sokan, és annyira még ők sem voltak befolyásosak. Egyszerűen csak gondolkodó emberek voltak, akik szerették a szabadidejüket a hozzájuk hasonlók társaságában eltölteni. Időnként segítették is egymást, természetesen, ahogy minden érdekvédelmi szervezet is segíti, a szervezet eszméjéhez igazodó ténykedést folytató a tagjait. Misztikusságuk abból származott, hogy nem vettek fel mindenkit a tagjaik közé, csak a „kiválasztottakat”, akik már ismertek néhányat a „klub” tagjai közül. De ettől még nem lettek világrengető hatalmasságok, természetesen több történelmi személyről jegyezték fel, hogy szabadkőműves volt, de hány olyan szabadkőműves is volt, aki nem került be a történelemkönyvek lapjaiba. Habár abban nincsen semmi meglepő, hogy egy-egy páholy néhány nagy generációjának tagjai az egymással kialakított ismeretségüknek köszönhetően segíteni tudták egymás karrierjét, de nem minden korban volt jellemző, igazából inkább ritkábban állt egy ilyen helyzet fent. A szabadkőművesség megalakulásának alapja az volt, hogy az értelmiségi réteg, vagy egy csoport tagjai, akik valamiért kívülállónak érezték magukat a többi embertől, saját maguk védelme, megsegítése és szórakoztatása érdekében egy csoportba tömörültek (mint a középkori céhek, illetve az újkori szakszervezetek) és egymással együttműködve megpróbáltak könnyebben megbirkózni az őket érő kihívásokkal. Nem volt ebben és továbbra sincsen semmi misztika. A kívülállóknak talán az okozhatott gondot, hogy ezekben a szabadkőműves páholyokban olyan férfiak gyűltek össze, akik az átlagnál műveltebbek, tanultabbak voltak, így olyan témákról beszélgettek, ami az utca embere számára talán idegen volt. Érthetetlen jelképeik és az a tény, hogy nagyon sok állami vezetőről, politikusról, tudósról, egyszóval nagy és/vagy híres emberről, jelentős történelmi személyiségekről derült ki az, hogy a szabadkőművesek közé tartoztak, arra a következtetésre juttatott sokakat, hogy ezek az elitpáholyok azért jöttek létre, hogy tagjaikat különféle vezető szerepekre, de legalábbis hatalommal bíró pozícióba jutassák. Márpedig ez éppen fordítva igaz. Azok az emberek gyűltek össze a szabadkőművesek keretein belül, akik a maguk területén valóban tehetségesek voltak és kiemelkedő alkotásokra, tettekre, teljesítményekre lehettek képesek. Az adottságuk már azelőtt bennük volt, hogy szabadkőművesek lettek volna. A későbbiekben a „klub” valóban hozzásegíthette őket, hogy elérjék a céljukat, de ez nem minden szabadkőműves esetén történt így. És hogy védelmezték szervezetük titokzatosságát és a tagok nem számolhattak be a kívülállóknak arról, hogy mi történik egy páholyon belül, hogy miről vitáztak, miről állapodtak meg? Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen egy zártkörű, válogatott tagsággal működő „klub” éppen azért zártkörű, éppen azért van válogatott tagsága, hogy ne tudhassa meg mindenki, hogy mivel foglalkoznak maguk a tagok is. Így védelmezték egymást és magukat is. Abban pedig, hogy különös szabályaik, kész szabályrendszereik voltak, saját ranglétrájuk, furcsa elnevezéseik, állítólagos külsőségeik semmi érdekfeszítő nincsen, csak meg kell nézni egy középkori céhszabályzatot, hogy azok mennyire részletes előírásokat tartalmaztak a tagok magatartására, életvitelére vonatkozóan. A szabadkőművesek egy értelmiségi csoport volt, akik az adott páholyokban hozzájuk hasonló emberekkel találkozhattak, beszélgethettek és így volt egy hely, ahova úgy érezhették, hogy ők is tartoznak, ahol nem lógtak ki a többi ember közül, ahol nem érezték idegennek magukat. Az, hogy a szabadkőművesek olykor segítették egymás üzleti vagy politikai karrierjét, abban ugyancsak nincsen semmi rendkívüli. Hiszen egy belső érdekvédelmi szervezetnek ez a dolga. De távolról sem bírtak akkora befolyással, mint amekkorát a kimaradók, a kívülállók szinte minden korban tulajdonítottak nekik és amiért irigykedtek, és ebből adódóan haragudtak is rájuk. – Truman egyébként más szervezetnek is a tagja volt, így a Forradalom Fiai örökös testvéri szervezetének (rajta kívül az elnökök közül egyébként még tagja volt ennek a szervezetnek Theodore Roosevelt, Herbert Hoover, Benjamin Harrison, Gerald Ford, Dwight D. Eisenhower és a két Bush is) és a Konföderáció Veteránjai Fiai hasonló szervezetnek is tagdíjfizető tagja volt (két rokona is a Konföderáció katonája volt ugyanis). (A Truman családját még szorosabb szálak is kötötték a Konföderációhoz. Thomas Ewing tábornok parancsára nagyanyját, Harriet (Gregg) Youngot egy börtöntáborba zárták és anyja még emlékezett arra, amikor gyermekként végignézte, ahogy ugyanezen parancs értelmében felgyújtották az otthonát. Ezekben a tagságokban nincsen semmi meglepő, a déli mentalitású emberek gyakran léptek, lépnek be ilyen klubokba a történelmi hagyományok ápolása céljából. Legyen bármilyen véleményünk a Konföderációról és arról a módról, ahogyan megalakult és arról az indokról, amivel a létrehozását indokolták, de a Konföderáció hadseregében is emberek harcoltak, a Konföderációban is emberek éltek, akik leszármazottaiknak joguk van őseik emlékét ápolni, mindaddig, amíg tiszteletben tartják az Unió egységét, azt, amit elődeik megtagadtak. A Klu Klux Klánhoz való viszonya érdekes volt Trumannek. Egyszer 1922-ben egy barátjának fizetett felvételi díjként 10 dollárt, de később visszakérte a pénzét; Tom Pendergast beszélte le a Klánhoz való csatlakozásról, azzal érvelve, hogy a Klán nem volt igazán keresztényi. Belépni a Klánba Truman ténylegesen sosem lépett be, egy gyűlésen sem vett részt és sosem állította, hogy a tagja lett volna. Más kisebbségekhez való viszonya is érdekesen alakult. Habár már említettük, hogy az egyik legjobb, közeli barátja és üzleti partnere egy zsidó vallású férfi volt, mégis olykor naplóiban dühös hangot ütött meg, amikor a zsidókról írt. Ezen nincsen mit csodálkozni, Truman hirtelen haragú ember volt és néha elragadta a hév, de elnökként döntéseket mindig csak megfontoltan hozott. Az afrikai amerikaiak helyzete Truman elnöksége idején még meglehetősen siralmas volt. Déli származású ember lévén ő sem tulajdonított túl nagy jelentőséget az abolicionista törekvéseknek. Kezdetben még elnökként sem. Azonban a katonaságot mindennél többre tartotta, és amikor a II. világháború után történetek kezdtek keringeni arról, hogy a háborúból hazatérő afrikai amerikai veteránokkal nagy számban gyalázatosan bánnak és erőszaknak valamint üldöztetésnek vannak kitéve ez felháborította Trumant. Ezek a tapasztalatok döntő szerepet játszottak abban, hogy1948 júliusában kiadott egy elnöki utasításában kiállt a polgári jogi kezdeményezések mellett és a fegyveres erőknél egyenlő esélyeket követelt minden ember számára. (Felesége nem osztozott Truman elhatározásában és szenvtelenül figyelmen kívül hagyott minden könyörgést, amikor arra kérték, hogy a nyíltan a jogegyenlőtlenség mellett kiálló szervezetekkel ne vállaljon közösséget. Hiába kérték többek is, Truman párttársa illetve saját barátnője is, hogy ne menjen el a Forradalom Leányainak teapartijára, Bess nem zavartatta magát, sőt még fel is háborodott azon, hogy egy képviselő akarta neki megmondani, hogy kivel teázzon és kivel ne. A szervezet egyébként valóban diszkriminatívan bánt az afrikai amerikaiakkal, többek között a nagy reformer, Eleanor Roosevelt is ezért lépett ki korábban abból és a demokrata képviselőt is személyes sérelem érte, feleségét nem engedte a Forradalom Leányai fellépni a Constitution Hallban, ezért próbált a First Lady lelkére beszélni. Miután nem járt sikerrel, a megsértődött New York-i képviselő már csak Last Ladyként volt hajlandó Besst emlegetni. De ez Besst nem nagyon zavarhatta.) Harry S. Truman kis ember volt, de mégis sikerült fenntartani, főleg külpolitikai döntéseivel az elnöki hivatal nagyságát és fényét. Egy kis ember volt, aki nem elbizonytalanította Amerikát, mint Carter, hanem éppen hogy megerősítette (még ha ezt az Egyesült Államok csak utólag fogta is fel)). Kis ember volt, aki igazságosan az utókornak köszönhetően nagyra nőtt. Truman és Jimmy Carter nem is hasonlítható össze. Mind a ketten demokraták voltak valóban, mind egy kisvárosból érkeztek valóban, de nagyjából itt véget is ér a kettejük közötti hasonlóság. Truman még a saját kisvárosában is a társadalmi létre alján szerepelt, Carter családja a georgiai Plainsben a társadalmi csúcsot jelentette. Truman az I. világháború előtt, még a XIX. század végén született, Carter jóval később, és teljesen más társadalmi közegben kellett kettejüknek boldogulniuk. Carter saját bevallása szerint neki Truman volt a kedvenc elnöke, de jóval több mindenben különbözött tőle, mint talán gondolná. (Habár valamiképpen mégis összekapcsolódott elnökségük. A még Truman ellen elkövetett merénylet egyik tettesét, aki túlélte a támadást, és akit halálra ítéltek, csak Truman kegyelme mentette meg. Életfogytiglani büntetéssel megúszta a Puerto Ricói nacionalista támadó, aki Trumanban nem az egyébként Puerto Rico számára kedvező intézkedéseket hozó – a betegbiztosításnak a szigetre való kiterjesztése, az első őslakos kormányzó kinevezése – elnököt látta, hanem a rendszer megszemélyesítőjét, ami ellen ő fel akart lépni. A rendszer másik megszemélyesítője, Carter lesz az, aki pedig még a börtönből is kiengedi majd a merénylőt. Valamiképpen ilyen egy nagyvonalú nagyhatalom.) Carter abban a hidegháborús környezetben tevékenykedett, azokkal a problémákkal szembesült, amelyek megszületésénél, kiindulásánál Truman volt jelen, és amelyekhez némi köze is volt, lásd Izrael és a palesztinok közötti ellenségeskedés fő okát. Roosevelt és Truman tette le annak az Amerikának az alapjait, amelyben a XX. század 60-as, 70-es éveitől az amerikaiak éltek, dolgoztak, a farmerekkel és a politikusokkal egyetemben; Trumanhoz hasonlóan Carter is ezt a két foglalkozást űzte, itt van még egy hasonlóság kettejük között. Truman katonaként szolgált az I. világháborúban, még lovon vezette ütegét a csatába, míg Carter szolgált az első atom-tengeralattjárón is, haditengerész volt, annak a katonai szervezetnek a tagja, amit Truman először le akart építeni, hiszen a két Roosevelttel ellentétben, akik haditengerészeti miniszterhelyettesek is voltak pár év távlatával, neki sem a szívügye, sem a kedvence nem volt a haditengerészet, majd csak miután egyértelművé vált, hogy az ország védelme érdekében szüksége van rá, akkor kezdtek el újra bővíteni a hadászat ezen területének szánt forrásokat. Egyértelmű különbség van kettejük között személyiség tekintetében is. Truman nem idealista volt, hanem egy szinte mindig a tényszerűséget előtérbe helyező alak, aki egyszerűségével és határozottságával, konokságával és egyenességével, szilárdságával és hűségével, eltökéltségével tökéletes megtestesítője volt a közép-nyugati értékeknek és ezen tulajdonságainak hála a legalkalmasabb személy arra, hogy a hidegháború kezdeti zavaros évein az Egyesült Államokat sikeresen átvezesse. Ez a férfiú, aki egy középnyugati kis amerikai város szülöttje volt, és aki akkor utazott először külföldre, amikor az I. világháborúban katonaként Európa földjére tette a lábát a XX. század második fele külpolitikájának irányát két elnöki ciklusa tucatnyi nagy horderejű külpolitikai döntésével végérvényesen kijelölte, Amerikát pedig világhatalommá tette. Erőt adott Amerikának és nem elvonta tőle azt. Megnyugtatta országát egyszerűségével és nem elbizonytalanította azt, mint egy kicsinek tűnő jelenség, ahogy Carter tette. A hidegháború kezdetén, a II. világháború végén a megfáradt Amerikának, amely éppen egy újfajta háborúra készülődött, még ha nem is tudta azt a Szovjetunióval szemben éppen Trumanra volt szüksége, de a hidegháború csúcsára érkezett Amerikának nem egy Carter kellett. Amerikának erős elnök kell, akinek a megjelenésekor felhangzik a saját köszöntője (Truman ragaszkodott az Üdv néked, vezér-hez, míg Carter elvetette azt; hiba volt.)  Habár kezdetben a leszerelést és a védelmi kiadások csökkentését támogatta, később a szovjet veszéllyel szembesülve 180°-os fordulatot vett ilyen irányú politikája és belekezdett abba a hidegháborús védelmi költekezésbe, amitől a szovjet fenyegetés miatt a későbbiekben egyik elnök sem térhetett el. Truman belpolitikai eredményeiről nem lehet sokat elmondani. Truman belpolitikai helyzetét, mozgásterét a republikánus többségű törvényhozás nagyban megnehezítette. Azonban ő nem olyan fajta ember volt, aki harc nélkül feladta és visszavonult volna, megrémülve egy a republikánusok uralta Kongresszustól. Truman felvette a kesztyűt. Ahogy közeledett az 1948-as elnökválasztás, amin Truman természetesen indulni akart, Truman összeállította saját belpolitikai programját. Egyértelművé tette mindenki előtt, hogy ő egy a New Deal elveit és hagyományát követő demokrata. Javaslatot tett, még jóval a választások előtt, egy nemzeti balesetbiztosításra, a Taft-Harley-féle szakszervezet-ellenes törvény visszavonására, és egy széleskörű, erőteljes, sőt agresszíven támogatott és képviselt polgárjogi tervezetre. Mindent összevetve, az egész javaslatcsomag egy széleskörű törvényhozási programot tett ki, amelyet később úgy neveztek el, hogy Fair Deal (Tisztességes Eljárás). Truman javaslatait beterjesztette a Kongresszus elé, a törvényhozás azonban nem fogadta azokat túlságosan jól. Ezt viszont talán nem lehetett csak a republikánus többségre fogni, mivel az 1948-as választásokon a nép, amelynek most jóval rövidebb idő kellett a változás akarásához, de hát ez a demokrácia csodáihoz tartozik, újra bizalmat szavazott a demokratáknak és a Demokrata Párt állásai megerősödtek a szavazás után, igaz korábbi befolyásukat a Kongresszusban nem sikerült visszaszerezni. Truman azonban megnyerte a választást. A Fair Dail programjának csak egy jelentősebb törvényjavaslatát sikerült Trumannak elfogadtatnia, az 1949-es Lakhatási Törvényt. Másrészről viszont a legfontosabb még működésben lévő New Deal programokat nem állították le és sokat kisebb mértékben még tökéletesítettek is, sőt ki is bővítettek. Emellett nem lehet úgy a XX. századi amerikai elnökökről értekezni, hogy a polgárjogi irányzathoz való viszonyáról ne essen szó. (Még mielőtt részletesebben megismerkednénk a témával, le kell szögezni, hogy habár a szövegben szerepelni fog a faji alapon való megkülönböztetés, mint kifejezés, már maga az elnevezés is hibás. Már a kifejezés is magában hordja azt az alapvető ellentmondást, azt a logikai bakugrást, amit azon elméletek rejtenek magukban, amelyek az emberek között azok neme, hite, színe szerinti megkülönböztetést hirdetik. Az emberi fajon belül ugyanis legfeljebb annyi különbség áll fenn, mint az egyes fajok egyedei között, de ezek a kisebb-nagyobb fizikai különbségek nem változtatnak azon a tényen, hogy végső soron az emberi faj azonos értelmi és érzelmi örökséggel rendelkezi, az egyedfejlődés mindazon rasszban ugyanolyan, talán még egyazon időfolyamatban is játszódott le. Az emberek között nem lehet a faj alapján különbséget tenni, mivel mindannyian egy fajba tartozunk. De a meghonosodott kifejezés felülírására egyelőre nem vállalkozhatunk. A faji elkülönítés egyébként feltehetően még a rabszolgaság korszakába nyúlik vissza. Ahogy mind az ókori Európában, úgy Amerikában is a rabszolgákat nem tekintették embernek, hanem beszélő eszköznek és ez a gondolkodás okáig nagyon mélyen beleivódott az adott társadalmakba. Európában ez a megközelítés hosszú időre azért tűnhetett el, mert maga a rabszolgaság korszaka is jóval korábban játszódott le a kontinens java részén, mint az Egyesült Államokban. A XX. század történései egy ehhez a témakörhöz csak áttételesen kapcsolódó problémakört alkotnak. Akkor nem a bőrszínük, hanem a hitük alapján bélyegeztek meg embereket, de nem a munkaerejük kihasználása, hanem az elpusztításuk érdekében – teljesen eltérő indokok, célok és körülmények közepette. Amerikában egészen a XIX. század közepéig várni kellett arra, mire egyáltalán tömegesen megkérdőjelezték a társadalomban a rabszolgaság létjogosultságát; de amikor ez végül is megtörtént, az történelme legvéresebb konfliktusába vezette az Egyesült Államokat, amit a rabszolgaság ellenségei teljes elszántsággal és minden áldozatot vállalva vívtak meg – nem megfeledkezve az ellenoldalról sem, amely saját céljaiért ugyancsak elszántan harcolt. Kétségtelen, hogy a rabszolgaság nagyon hosszú ideig létező és uralkodó jelenség volt a Nyugat legfejlettebbé vált államaiban is, kár lenne tagadni, de becstelenséget követ el az, aki nem emlékezik meg arról is a témával kapcsolatban, hogy a rabszolgaság felszámolása csak a társadalmi fejlődés első állomása volt, azóta a polgárjogi mozgalmak és törvények, amelyeket nemcsak a fekete kisebbség, hanem a fehér többség támogatásával tudták az amerikai elnökök elfogadtatni korán is túl van már az Egyesült Államok, de természetesen továbbra sem ért az út végére. Van még munka bőven az egyenlőség útján, de már jóval előrébb vannak, mint 150 évvel ezelőtt voltak. Erről sem szabad megfeledkezni; igazságtalan és galád az, aki mégis azt teszi.) Truman, habár déli származású ember volt, nem volt teljesen érzéketlen a polgárjogi reformok iránt. 1947-es datálású az a jelentés, amit a Truman adminisztráció Ezek Jogok Biztosítására címmel bocsátott ki. Ebben letettek az asztalra egy részletes tíz pontból álló polgárjogi reformprogramot. 1948 februárjában, az Elnök beterjesztett egy polgárjogi programot a Kongresszus elé, amelyben javaslatot tett több szövetségi hivatal létrehozatalára, amelyeket olyan témák vizsgálatára jöttek volna létre, mint a szavazati jogok és a tisztességes foglalkoztatási módszerek. Ez természetesen újabb kritikák viharát hozta Truman fejére, ezúttal a déli demokraták háborodtak fel (ami egyébként előre várható volt, ráadásként árulásnak is értelmezhették, hiszen Truman hagyományosan egy volt közülük), ami annál is kelletlenebb volt az elnök számára, mivel közeledett az országos elnökjelölő kongresszusa a pártnak. De Truman, ahogy oly sok más esetben elnöksége során, most sem volt hajlandó megalkudni. Nagyon értelmesen és egyben szívhez szólóan így érvelt: „Az őseim a Konföderáció állampolgárai voltak. De szabályosan a gyomrom fordult fel, amikor megtudtam, hogy fekete katonákat Mississippiben, akik éppen akkor értek vissza a tengerentúlról, ledobtak a hadsereg teherautóiról és összevertek.” Már visszavonulása után Truman a kérdésben olykor kevésbé progresszív megnyilvánulásokat is tett, például az 1965-ös Selmából Montgomerybe tartó meneteléseket nevetségesnek nevezte és azt állította, hogy a menetekkel „átkozottul semmit sem fognak elérni”. Ebben egyébként lehetett igazság, Truman ugyanis úgy vélte, ahogy az az elnöki tevékenységéből is kitűnt, hogy központi eszközökkel kell harcolni az igazságtalanságok és egyenlőtlenségek ellen, a gond ezzel csak az volt, hogy utódai közül sokan nem így vélekedtek. (Például a sokáig Truman barátjának számító, az elnöki székben őt követő, Eisenhower sem.) Végül is Johnson volt az, aki szövetségi és törvényi szinten a legnagyobb előrelépést fogja majd Lincoln óta megtenni, valamilyen szinten Truman módszereivel a jogegyenlőség felé, a szegregáció felszámolása érdekében. Csakhogy egy törvény elfogadása még nem változtat meg semmit. Egy társadalom gondolkodásmódjának átformáláshoz generációk kellenek. Nem egy kongresszusi szavazás. Mindazonáltal a törvény elfogadásával kezdődik minden. Egy központi lépéssel. Ebben igaza volt Trumannak. Az idő pedig a türelmeseknek játszik. (Nagyon ritka az, amikor egy nagyobb horderejű döntéssel, egycsapásra át lehet formálni a többség egyes jelentősebb társadalmi kérdésekről alkotott véleményét; ilyen tömeges felvilágosodásra nagyon ritkán kerülhet sor, ha egyáltalán sor kerülhet. A lassú haladás és átformálás tűnik és bizonyult eddig mindig is a járhatóbb útnak.) Truman ugyanis úgy vélte, hogy ahelyett, hogy a polgárjogok mindenki számára való biztosítása iránti szükségletért esetről esetre lépett volna fel, Truman országos szinten akarta a polgárjogok általános társadalmi szintű, a kisebbségeket sem kirekesztő, garantálásának kérdését kezelni. Truman három elnöki rendeletet (végrehajtói parancsot) is kibocsátott, amelyekkel végső fokon a jövőbeli polgárjogi törvényhozási programok szerkezetét teremtette meg. A végrehajtói hatalom fejének első parancsa, az 1948-as 9981-es Elnöki Rendelet, Végrehajtói Parancs volt, amelyet általánosan úgy értelmeznek, mint amely azon jogszabályként szolgált, amellyel a fegyveres szervezetek körében felszámolták a szegregációt. Ez így pontosan nem igaz, de tény és való, hogy a rendelet mérföldkövet jelentett a Fegyveres Testületekben fennálló faji alapon való megkülönböztetés teljes megszüntetése felé vezető hosszú, hosszú úton. Miután Truman, az Egyenlő Bánásmód és Lehetőség Bizottsága és a katonaság különböző fegyvernemei éveket töltöttek el óvatoskodással és tervezéssel, javaslatok tételével és felülvizsgálatokkal, az Egyesült Államok Hadseregéneke egységei végezetül faji szempontból egyesítetté váltak. (Egyébként a szegregáció felszámolásának folyamatát nagyban elősegítette az, hogy a koreai háborúban az emberi erőforráshiány egyre szorítóbbá vált. Így a korábbi szegregált egységeket már bármilyen bőrszínű csapatokkal pótolni lehetett.) (Még két a szegregáció felszámolásának problémájával foglalkozó elnöki rendelet látott napvilágot. A második, ugyancsak 1948-ban napvilágot látott végrehajtói parancs, törvénytelenné nyilvánította a közszolgálati tisztségekre jelentkezők faji alapon történő hátrányos megkülönböztetését. Az 1951-es harmadik elnöki rendelet, létrehozta Truman elnök híres polgárjogi bizottságát, hivatalos elnevezéssel, a Kormányzati Szerződések Teljesítésének Bizottságát (Committee on Government Contract Compliance –CGCC). Ez a Bizottság gondoskodott arról, hogy a fegyveres erőkkel a védelmi szerződéseket megkötő vállalkozók ne léphessenek fel megkülönböztető módon valakivel szemben, annak faji származása miatt. Ezek talán kis lépések voltak, és csak a hadsereget érintették, de jelentőségüket akkor sem szabad lebecsülni. Azonban kétségkívül a belpolitikai eredményeken felül inkább Truman külpolitikai döntései voltak nagyobb jelentőségűek, amelyekkel beírta magát végérvényesen a történelembe. Truman ugyanis rádöbbent arra, amit Acheson külügyminiszter a NATO megalapításáért támogatást kérő beszédében is kiemelt, hogy a modern világban nincsen állandó status quo, minden változik gyorsan, a barátból könnyen ellenség lesz, az ellenségből pedig barát. Ebben az új helyzetben kellett Amerikának megtanulnia élni, amiben Truman elnök, a vidéki földműves, a nyugalom szobra nagyon nagy segítséget nyújtott az országnak. Ez az ő nagy érdeme. Truman egy különleges, de kétségkívül nagy alakja az amerikai történelemnek. Egy kisember, aki kis híján hatalmassá nőtt. Érdemei elvitathatatlanok, ahogy hibái is. Hibái legalább olyan súlyosak voltak, mint amekkora nagyok az érdemei. (Habár az is igaz, hogy mint elnök ő is tudta a legsúlyosabb hibákat elkövetni, ami a legtöbb ember életére hatással volt.) De a hidegháború kirobbanása után, egy teljesen új helyzettel szembesülve mégis egész jól megállta a helyét. Ez pedig nem kis teljesítmény. Az ő nevéhez köthető a nyugati szövetségi rendszer alapjainak lerakása is, ami viszont korszakos eredménynek tekinthető. Az ő örökében maradva az Egyesült Államok méltó maradhat a szövetség vezető szerepére, amely az egész rendszer védelmi kiadásainak javát állja, így amennyiben a szövetségesek közös értékeit veszély fenyegeti, olykor jogosan ragadja a kezébe az irányítást és lép fel a nyugati berendezkedés védelmében. Truman egy olyan ember volt, aki támogatta a nemzetközi szervezet megalakítását, holott feltehetően ő is tisztában volt azzal, eléggé a földön járt ahhoz, hogy tudatában legyen annak, hogy a szervezet előírt feladatainak valószínűleg még jó ideig nem lesz képes eleget tenni. Még most sem képes egyébként és ezért gyakran Amerikának kell a kezébe vennie az irányítást. Truman mindazonáltal igyekezett élni az ENSZ lehetőségeivel és amikor csak lehetett, a kereteit is fel- olykor kihasználni, a koreai háborúba való beavatkozás története szolgál erre tökéletes például, de hamar rá kellett a világ demokráciáinak ébrednie arra, hogy ha biztonságot és nyugalmat akarnak a Földön, legalább olykor és akár csak átmenetileg is, akkor egyes esetekben nem várhatnak, amíg a nehézkesen és lassan működő szervezet döntéshozatali gépezete kiszenved egy határozatot – és akár elismeri a Föld népessége, illetve a nyugati szövetség tagállamai, akár nem, ez igenis a világ, annak békéje és a mérsékelt népek, népcsoportok, emberek, végső soron az emberiség érdekeit szolgálja. A világbéke egyelőre úgy tűnik, csak addig garantált, amíg Amerika őrködik felette. Erre Truman, illetve tanácsadói már 1940-es években ráébredtek. Ezért kellett Amerikának feltartóztatnia a szovjet terjeszkedést és ezért kell mind a mai napig megvédenie magát a Nyugatnak az őt érő támadások ellen és ezért kötelessége fellépni más emberek szenvedése láttán; mert csak ő képes és hajlandó is erre. A szabadságban és a demokráciában hívő embereknek pedig minimum el kell ezt fogadniuk, de inkább támogatniuk kell a nyugati államokat, a leginkább Amerikát ebben. Mert ez mindannyiunk közös érdeke. Van úgy, hogy nem lehet az ENSZ-re várni, hiszen egyes államok a vétójogukkal teljesen el tudják lehetetleníteni a munkáját. Még egyszer egy állam sem fogja elkövetni azt a hibát, amit a Szovjetunió egyszer Korea kérdésében elkövetett, hogy tartózkodásával lehetővé teszi egy számára kellemetlen döntés meghozatalát; habár azzal hosszú távon Amerika sem járt a legszerencsésebben, de még mindig jobb volt így a végeredményt tekintve, mintha nem rendelkezett volna felhatalmazással a beavatkozásra, vagy akár be sem tudott volna avatkozni – habár feltehetően akkor is fellépett volna, hiszen a Biztonsági Tanács határozata ellenére is tudjuk, hogy MacArthur tábornok a kezdetektől egy amerikai és nem ENSZ-akció parancsnoka tisztében járt el – az általa sajátosan értelmezett, kis híján teljes mértékben figyelmen kívül hagyott parancskövetési és beszámolási kötelezettségének is főként és inkább Amerika irányába téve eleget. Truman tudta, hogy mire számíthat a világszervezettől és amit lehet, elért ott is. De azzal is tisztában volt, hogy ha eredményt akar, akkor Amerikának magának kell lépnie. Csak az az igazi nagyhatalom, amely képes lemondani vezető szerepéről egy világszervezet javára. Ennek azonban még nem jött el az ideje, az ENSZ békefenntartó akciói éles helyzetben még sosem voltak igazán hatékonyak. Végül mindig Amerika lépett fel megmentőként. De egy nagyhatalomnak ez is a feladata. Természetesen nem léphet fel minden konfliktus esetén; hiszen azt senki sem bírná sem anyagi sem emberi erőforrással. Csak a legvégső esetben avatkozhat be, ha már a kormány valóban tehetetlennek látszik és az emberek szenvedése pedig elviselhetetlenné vált; de ki dönthet arról, hogy mikor elviselhetetlen a szenvedés. Ennek a döntésnek a terhe egyelőre nem egy nemzetközi szervezet központi tanácsának, hanem a mindenkori amerikai elnöknek a vállát nyomja. Miközben az Egyesült Államoknak arra is figyelnie kell, hogy ne használják ki, hogy egy számító kormány bármit megtegyen, még ha az konfliktusokhoz vezet is a hatásain belül, vagy éppen ellenséggel a kialakulóban lévő konfliktus megelőzése, illetve a konfliktus lezárás érdekében ne tegyen meg minden tőle telhetőt, arra számítva, hogy ha nagy baj lesz, a világ legerősebb katonai nagyhatalma, majd úgy is beavatkozik. Amire általában sor is szokott kerülni. Hiszen a nyugati gondolkodásmód a béke védelmére épít, a nyugalomra és nem a mindenáron való háborúra. Az együttélésre más nemzetekkel és nem azok elpusztítására. Talán ez is egy fejlődési folyamat, amíg egy nemzet, majd egy térség, egy kulturális blokk eljut erre a szintre. És hajlandó áldozni arra, hogy a béke felett őrködjön. Ha már az érintett kormányok és maga az erre kijelölt nemzetközi szervezet nem képes erre. De ha egy kormány kihasználja Amerika elhivatottságát a béke és az emberi értékek mellett, akkor az a kormány hamar elveszíti az amerikaiak jóindulatát, ami nagyon veszélyes lehet egy kiszámíthatatlan világban. De az Egyesült Államok is tudja, hogy csak addig maradhat nagyhatalom, amíg, ha az emberség jelszavával az emberek, a jó védelme érdekében fel kell lépni, akkor hajlandó fel is lépni. (Truman tudta, hogy mi a különbség az általános emberi erkölcs, a békét és a nyugalmat fő céljának tekintő erkölcs szerint jó és rossz között és majdnem mindig ennek a tudásnak megfelelően is cselekedett.) De tovább ennél nem megy. Nem avatkozik be már a legkisebb konfliktusok esetén, hanem olykor ráhagyja a helyi erőkre a problémák megoldását. Amerika csak addig maradhat a nyugati szövetség vezetője, amíg megmarad a saját érdekei és emellett a béke legfőbb védelmezőjében szerepében, de nem akar az emberiség gondnokává válni. Amíg fellép az emberi értékek, a jogok, a demokrácia és a szabadság védelmében, de csak akkor, ha azokat igazán veszély fenyegeti. (Hogy hogyan lehet ezt eldönteni? Vannak, akik ezt meg tudják érezni, máskor meg a lehetséges információkra hagyatkozva kell döntést hozni – reménykedve abban, hogy az lesz a helyes.) De nem számításból teszi, hanem az emberiesség és a világbékében való hite és azok fenntartása iránt érzett elhivatottsága miatt. Igen, ezért tekinthető a Nyugat a fejlettebbnek. Az ENSZ sikeres működéséhez talán még nem eléggé érett az emberiség, vagy talán egyáltalán nem az, viszont a szabad világ pedig nem ülhet addig a konfliktusok, az emberi szenvedés során ölbe tett kézzel, és a nyakát sem nyújthatja oda a szélsőséges elveket valló ellenségeinek, hogy tessék vágd el és nem lépek fel ellened erővel, és adhatja meg magát, míg a nemzetek, legalább a többsége fel nem nő, elég fejletté nem válik a valódi egyesült mivolthoz és az azzal járó kötelességek teljesítéséhez (fejlettebbek a nyugati államok, mint a világ fennmaradó része igen; talán nyugodtan kijelenthető, hogy jobbak is; de nemcsak a gazdaság tekintetében, nem; a leginkább abban, hogy Nyugaton már ráébredtek arra, sok szenvedés árán, ami többek között több nagy vallásmegreformálás meglehetősen nehéz kikínlódására kényszerítette a nyugati világot aminek eredményeként például elfogadottá vált az a nézet is, hogy az egyes ember által vallott vallásnak nem kell titoknak lennie, mert mindenkinek joga van annak a vallásnak a hitelveit elfogadni, amelyik számára a legszimpatikusabb, hogy az erőszak csakis a végső megoldás lehet, míg a világ nagy részén még mindig az az elsődleges eszköz, amelyhez egy konfliktus esetén nyúlnak; a Nyugat rájött, hogy nem provokálhat konfliktusokat, mert az nagyon veszélyes, csak válaszol és védekezik, mert azt kell neki, mert támadások rendre-másra érik, azoktól, akik irigyelik helyzetüket, jólétüket; a Nyugat rájött, hogy az emberiség túléléséhez nem győzelemre kell mindenáron játszani, hanem az együttműködésre, a békés egymás mellett élésre; ezt még sem Oroszország, sem Kína, sem az arab világ szélsőségesei nem tudták megérteni; de a Nyugat igen; ezért őt illeti meg a fejlettebb, sőt a jobb címe; mert hosszabb távon az ideális nyugati gondolkodásmód alapeszméi, türelem, tolerancia, a valódi, nemcsak kinyilatkoztatott jogegyenlőség azok, amelyek a legtöbb ember legnagyobb boldogságát képes biztosítani az egész világon; mert mindent összevetve a szövetség határain (amelyek nemcsak földrajzi, vagy államhatárok, hanem és inkább kulturálisak, gondolkodásbeliek és ezért nem is kötődnek kontinensekhez, fizikai, földrajzi korlátokhoz, a gondolatoknak ugyanis határzárak nem állhatják útját, de ahogy azt Amerika példája mutatta a felvilágosodás eszméivel kapcsolatban még egy óceán sem) belül élő embereknek biztosítani tudja a jobb, biztonságos élet lehetőségét; ezért és nem más okból illeti meg a nyugati világrészt – amely nem feltétlenül fizikai behatárolást jelent, hiszen a gondolkodásmód és politikai, gazdasági, kulturális berendezkedés alapján Japán és Ausztrália is a nyugati világrendszer része, azon belül is Amerikát a világ vezetőjének szerepe); de a szervezet még így is képes néha enyhíteni a válságokon, főként az egészségügyieken és ez is több a semminél; – az ENSZ-ben ott a lehetőség, de még jó sok idő kell ahhoz, hogy a hozzá fűzött szép reményeket legalább részben valóra tudja váltani. (Hiszen az egyesülés, az egység eszméje oly sok nemzet számára oly nagyon kedves; elég csak végignézni az államok mottóit, hogy hányban szerepel az egység szó – természetesen az ország mottója csak a határokon belüli elvárásokat fogalmazza meg, de annak nem kell feltétlenül csak ott érvényesülnie. Miért ne lehetne idővel ezt az egységet a határokon kívülre, világszintre bővíteni. Hiszen egykoron a határokon belül is lehetetlennek tűnt.) Ezzel mindenkinek tisztában kell lennie és minden komoly vezető tisztában is van. (Ugyanakkor nem kell naivnak hinni minket, tudjuk, hogy a demokrácia nem a legjobb rendszer, nem tökéletes; de az immáron Amerikában évszázadokra visszanyúló történelmi tapasztalatok alapján a legtöbb ember számára a legkedvezőbb körülményeket a demokratikus politikai rendszer tudja nyújtani, a hozzá kötődő demokratikus, az emberi jogokon és a szabadságon alapuló társadalmi valamint kapitalista, a piacra épülő gazdasági rendszerrel. A demokrácia az egyetlen, amely a feszültségek békés úton való levezetését lehetővé teszi; a polgári és politikai jogokkal, a szólás- és véleménynyilvánítás, mint individuális jogokkal, ami nyugati sajátosságnak tekintett valamint a gyülekezési szabadsággal, mint kollektív joggal, ami a keleti kultúrák számára szimpatikusabbak; holott jó ideje, kimondva, kimondatlanul már a nyugati kultúrában is jelen vannak; hiszen a közös is az egyesből épül fel.) Ahogy kivitelesen kitűnő Fehér Házi festményéből is látszik Truman tökéletes például szolgált az igazi, majdnem nagy nyugati vezető alakjára; komoly volt, mégis jó kedélyű, kedves és magabiztos, nem a legszínesebb és a legfeltűnőbb személyiség, de mégis megbízható, olykor öntudatos, talán kissé hirtelen haragú, többnyire mégis megfontolt és határozott. (Egyesek szerint a földművesekben ki tud alakulni bizonyos farmeröntudat, ami büszkévé, olykor túl büszkévé teszi őket, talán mert látván az iparral foglalkozó, illetve városi lakosság és a saját életmódja közötti különbségeket, bizonyos frusztráltság érzete alakul ki többükben, amit csak tetéz a más társadalmi csoportok felől érzett lebecsültség, ami olykor akár erőszakosabb, harsányabb, agresszívebb, sőt öntelt fellépést szül bennük; a dölyfösség kialakulása azonban nem általánosan jellemző, habár igaz jelenség, főleg, vagy leginkább akkor lelhető fel, egyébként a világ bármely modern, munkamegosztásos piacgazdaságra épülő, a pénzpiacokat is ismerő országában – ahol a földműves az általa megtermelt felesleges terméket, az általános egyenértékesre, a nagyjából állandó értékű és megbízható pénzre válthatja, a pénzre, amivel a nehézkes és a történelmi korok előrehaladásával Nyugaton már nem teljesen kielégítő közvetlen cserekereskedelem felválthatóvá vált, amelyből megveszi a számára szükséges iparcikkeket, az iparos és az értelmiségi pedig saját munkája gyümölcséért megveheti a földműves termékeit; itt volt a különbség a Szovjetunió és a Nyugat között; a Szovjetunió egyszerűen elvette a termékeket a földművesektől, nemcsak a felesleget sokszor, lásd. a padlássöpréseket és a másik rétegeknek adta, így iktatva ki a piacot, a gazdaság vérkeringését; igaza volt Reagan elnöknek, ezt a módszert, a gazdaság tetszhalott állapotát előidéző gazdasági modellt a Nyugat valóban meghaladta; habár az élőnek nem nehéz a holtat lehagyni; Kína a Szovjetunió hibájából okulva ezért is nyitott a világgazdaság felé; kérdés, hogy az átmeneti megoldásuk meddig lesz működőképes, meddig tudják még bankjaikat mesterségesen mindig újra feltőkésíteni – , ha valaki még rá is segít a kialakulására egy kis hergeléssel, a nagyobb hangú fellépés viszont még annyira sem elterjedt és maga a kissé néha felfokozottabb hangvételű fellépés hevesnek minősítése sem teljesen helytálló; némiképp túlzó és általánosító; az értelmes földművesek öntudata azonban munkájuk nehézsége és olykor a társadalom többi rétege, iparosok, értelmiségiek általi lenézettsége okán olykor ésszerű is; Truman valóban öntudatos volt, de nem agresszív és főleg nem öntelt. A farmer önbecsülés azonban alkalomadtán, ha lehetőség adódott rá, benne is kiütött, főleg, ha felesége nem volt mellette és ezért többet ivott a kelleténél – ez is bizonyítja, hogy a farmer öntudatról szólva létező jelenségről van szó, amely néha felüti a fejét. De egy sajátos dölyfösség minden szakmára jellemző; habár nem minden szakmabelinél figyelhető meg.) Hogy mi a különbség a majdnem nagy és nagy elnökök között? Talán a személyiség (a személyiség, amivel születik, ami adatik neki) és az elnökségét kísérő szerencse mértéke. Az alacsony sorból érkezett férfiú szívós munkájának, eltökéltségének, segítőinek és talán a szerencsének is köszönhetően valóban a csillagokig, a majdnem nagy elnökök csoportjáig tudott emelkedni. A Truman típusú emberek ritkán emelkednek olyan magasságokba, mint ami neki jutott. De ha valahogyan mégis sikerül nekik, akkor nagy tettekre képesek. Az alelnökből elnökké előlépett politikusok a demokrata illetve whig párti John Tyler, az ugyancsak whig párti Millard Fillmore, a demokrata Andrew Johnson, Theodore Roosevelt és Calvin Coolidge és demokrata Truman és Lyndon B. Johnson közül (az említett demokrata pártot és republikánus pártot nem szabad a maiakkal hasonlítani, de tény és való, hogy gyökereiket azokban lelik fel) valóban Truman volt az, aki, Theodore Roosevelt mellett a legnagyobb hatással volt Amerika külpolitikájára. Talán korábban sosem tapasztalt hatással. Minden nagy elnök, Washington, Lincoln és Franklin Delano Roosevelt a belpolitikai jelentős eredményeik miatt vannak az elsők között; külpolitikai hatásuk a személyiségük kisugárzásának köszönhető főként (mert igaz Roosevelt volt az Egyesült Államok elnöke a II. világháború idején és így a hadsereg főparancsnoka is, de tudvalevő, hogy a katonai kérdésekben való döntést átengedte katonai parancsnokainak). Truman nem volt akkora egyéniség, mint híres elődei, ez tagadhatatlan. Nem is kapott annyi kitüntetést és díjat sem, nem lett Nobel-békedíjas, ebben Carter megelőzte, de Roosevelt sem, hiszen a háborús elnökök ritkán lesznek azok, kivéve talán Wilsont, de ő tényleg rengeteg erőt fektetett az I. világháborút lezáró béke megkötésébe és talán nem is annak köszönhette végső soron, valójában a díjat, hanem a híres 14 Pontjának, az azokban szereplő, az igazságos béke kereteit képező általános elveknek. Roosevelt végigvezette Amerikát a II. világháborún, de békét már nem volt ideje kötni, Truman befejezte a világháborút, a békét is megkötötte, de ledobta az atombombát Japánra, ezzel kényszerítette megadásra a szigetországot, és a hidegháború kirobbanásában, kirobbantásában is jelentős szerepet vállalt. Habár a hidegháború kirobbantásakor az egyetlen lehetséges és helyes utat választotta, hiszen vagy fellépett a Szovjetunió terjeszkedése ellen, vagy végig kellett volna néznie, ahogy lassan körbezárja a szovjet hatalom Európát és Amerikát is, végveszélybe sodorva ezzel mindkettőt. (A bombázások kérdésében már nem feltétlenül talált rá a helyes útra, abban a kérdésben nem ilyen egyszerű döntést és ítéletet hozni.) Truman képes volt nehéz döntéseket meghozni, számolva azok következményeivel, akár kényszerűségből is, de beletörődve azok elkerülhetetlen bekövetkezésébe és minden további nélkül vállalva azokért a felelősséget minden egyes esetben (még Koreában, hiába támadta azzal a közvélemény, hogy az elhibázott katonai stratégiáért MacArthurt akarta volna besározni; a hibákban MacArthurnak is oroszlánrésze volt). Mégis sok tekintetben úttörő volt, méltó utódja a két Rooseveltnek. Truman elnökségéhez egyébként még egy jelentős alkotmányos változás is kötődött. Roosevelt elnök betegsége ugyanis ráébresztette az amerikai törvényhozókat és döntéshozókat is arra, hogy a hagyományok tisztelete nem elég kötőerő, ha például egy háborúval néz szembe a nép és mind az elnök, mind a közvélemény úgy érzi, hogy két ciklus után is ugyanaz a személy lenne a legalkalmasabb az elnöki tisztség betöltésére. (Sokan egyébként azon a véleményen vannak, hogy ha nem gyülekeztek volna a II. világháború fellegei már Amerika ege felett is és Roosevelt felfedte volna valódi szándékait és nem úgy nyilatkozott volna, hogy az amerikai fiúkat nem fogják idegen háborúba küldeni, akkor a New Deal ellenére, aminek egyébként az eredményességét már kortársai közül is sokan és az utókor is erősen megkérdőjelezte, nem választották volna meg harmadszorra is elnökké Rooseveltet. Igaz, akkor már nem volt idegen a háború, hiszen Amerika nem a saját jókedvéből lépett be a háborúba, hanem azért, mert őt is támadás érte. A negyedik megválasztás pedig több okra volt visszavezethető; egyrészt az amerikaiak többsége vallja azt az elvet, amit magába szív történelmi tanulmányai során, hogy folyón való átkelés közben nem váltunk lovat, vagyis annak az elnöknek, aki beléptetett minket a háborúba, hacsak nem követ el hatalmas hadvezetési, stratégiai hibákat, vagyis a stábja, akikért ő maga felel ugyanúgy, mintha személyesen mindig ő intézkedne, és hajlandó indulni is az elnökválasztáson, annak a kötelességei is végigvinni az amerikai társadalmat a háborús nehézségeken és erőfeszítéseken egészen a háború lezárásáig. Másrészt pedig 1944-ben Roosevelt már 12 éve volt elnök; voltak, akik szavazópolgárrá érett korukban nem is ismertek más elnököt, csak Rooseveltet, így szinte ösztönszerű, természeteses is volt, hogy Rooseveltet akarták az ország elején megtartani (pl. maga Pat Nixon is bevallotta egykoron, hogy életében egyszer szavazott, még fiatalon, akkor is Rooseveltre, és maga Bess Truman is úgy nyilatkozott még azelőtt, hogy férje, felesége akarat ellenére, hajlandó lett volna elfogadni az alelnökjelöltséget, hogy senki sem gondolhatja komolyan, hogy Roosevelt elveszthet egy választást. Egyébként nem Roosevelt volt az első, aki kacérkodott a kettőnél több elnöki ciklus gondolatával, korábban mind a nagy elődöt Theodore Rooseveltet, mind Woodrow Wilsont foglalkoztatta a harmadik elnöki időszak gondolata; Roosevelt másfeledik ciklusa végén – hiszen kiindulópontként ő is úgy lett elnök, hogy előde elhalálozott, William McKinley merénylet áldozata lett – keservesen megbánta korábbi, saját megválasztása előtt tett, elhamarkodott ítéletét, hogy nem fog indulni még egy elnökválasztáson, amely ígéretét egyébként később meg is szegett, Wilsont pedig egészségi állapota tette lehetetlenné egy harmadik jelöltség komoly megfontolásában. George Washington kétciklusos hagyományát egyébként Roosevelt előtt mindenki tiszteletben tartotta, vagy tiszteletben kellett tartania. Hogy miért nem volt gond Roosevelt hosszú elnökségével? Azért, mert a választási szabályok elnöksége idején nem módosultak egyáltalán, annak érdekében, hogy az elnök újraválasztását segítsék; hogy az Egyesült Államok mindenkori elnökévé tegyék. Ez a fő különbség egy demokratikus és egy áldemokratikus, valóban diktatórikus állam között.) Alkotmányos szinten, a lehető legfelsőbb törvényi szinten kellett szabályozni az egy személy által betölthető elnöki ciklusok számát. Hogy ne fordulhasson elő még egyszer az, hogy egy beteggé vált, feladatát nem vagy csak részlegesen ellátni képes elnököt lehessen újraválasztani akárcsak egy harmadik elnöki ciklusra is. Tulajdonképpen nem tettek mást az amerikai törvényhozók, mint alkotmányos formába öntötték George Washington hagyományát. (George Washington még itt is a segítségére sietett a köztársaságnak.) 1951-ben ratifikálták a XXII. Alkotmánykiegészítést. Ebben a kiegészítésben egyértelműen és világosan benne foglaltatik, hogy egy elnök sem válaszható meg egy harmadik ciklusra amennyiben két saját ciklusát kitöltötte, illetve amennyiben egy előző elnök ciklusából több mint két évet ő maga szolgált le, akkor már másodszor sem lehet megválasztani. Az utóbbi cikkely 1952-ben Trumanra is vonatkozott volna, de a rá való tekintettel és talán tisztelettel az ő esetében még kivételt tettek. A Kiegészítésben volt egy ún. nagyapai záradék (ez egy olyan kikötés, miszerint az új szabály elfogadásától és hatályba lépésétől függetlenül a korábbi, régi szabály fog még néhány fennálló, folyamatban lévő esetre vonatkozni, míg az új előírás az összes jövőbeni szituációban kötelezően, kivétel nélkül alkalmazandó lesz), amely kifejezetten kizárta a jelenlegi elnököt ezen rendelkezés hatálya alól. Mindazonáltal a nagyapai záradékot nem kellett alkalmazni, mivel Truman, felmérve esélyeit, úgy határozott, hogy nem indul egy újabb elnökválasztáson. (Egyébként ezen klauzula értelmében a Kennedy meggyilkolása után elnökké váló Johnson is elindulhatott volna egy második választáson, az első ciklusból fennmaradó ideje a kétéves határt nem érte el, de úgy döntött, hogy esélyei és egészségi állapota miatt, lemond erről a lehetőségről. Azóta ezen klauzula alkalmazásának kérdése szerencsére nem merült fel.) Truman nem a túláradó jellemével nyerte meg az utókor támogatását, hanem tényleges döntéseivel. Talán a kizárólagos tényszerű döntésekből hiányzik az a kis varázs, amit a megnyerő személyiség tehet hozzá egy ember megítéléséhez. De ettől független minden kétes vélemény ellenére Harry Truman méltó arra, hogy az utókor tisztelettel emlékezzen meg róla és az európaiaknak sem szabad sosem megfeledkezniük arról, hogy mivel tartoznak Missouri egyszerű mégis nagyszerű fiának.

Nagyhatalom

Habár az Egyesült Államok ugyancsak a II. világháborúnak köszönhette világhatalmi vezető szerepét, de egy egészen másféle módon. Az Egyesült Államok nem erőszakoskodott, nem is kellett neki, Európa még szabad nemzetei, ha nem akartak egy diktatúra fennhatósága alá kerülni, akkor nem tehettek mást, minthogy segítségül az Egyesült Államokhoz fordultak. Nagy-Britannia és a régi európai gyarmattartók, nagyhatalmak megrendülésével a világ legnagyobb része a két nagyhatalom célkeresztjébe került. Minden újonnan létrejött nemzet választhatott, hogy melyik nagyhatalomhoz közeledik. Az Egyesült Államok a leginkább azt szerette volna, ha mindegyik nemzet maga dönthet sorsát illetően, hiszen akkor legalább az esélye megmaradt annak, hogy a demokratikus nemzetek családjához való csatlakozást választják. Az Egyesült Államok nem tehette meg azt, hogy erőszakkal hajtja saját istállójába a nemzeteket, mint a Szovjetunió, egyrészt, mint a szabadság nemzete ezt a világ előtt sem vállalhatta fel, másrészt ilyen akciókat végső soron, hosszú távon az amerikai publikum sem támogatott volna. Az állampolgárok véleményére pedig a Szovjetunió vezetőivel szemben, akik nyugodtan figyelmen kívül hagyhatta az emberek álláspontját, az amerikai elnökök mindig ügyelniük kellett, hiszen megválasztásuk, újraválasztásuk, majd pártjuk szereplése nagyrészt intézkedéseik támogatottságán, népszerűségén múltak.

Ahogy az Egyesült Államok a Nyugat vezető hatalma is csak addig maradhat, amíg jól végezte dolgát. Az Egyesült Államok különleges helyet foglal el a világok országainak sorában és felmerül a kérdés, hogy hogyan képes befolyási övezetébe vonni az egész világot. A válasz meglehetősen egyszerű. Csak végig kell nézni, hogy hol hibáztak a korábbi nagyhatalmak a történelem folyamán a Szovjetuniót leszámítva, amelynek a gazdasági rendszere, filozófiája végső soron életképtelennek bizonyult. Mind túlterjeszkedett azokon a határokon, amelyeken belül még biztosan tudta kormányozni önmagát. Erőszakkal akartak hódítani, ami előbb-utóbb visszaütött. Az Egyesült Államok vezetői azonban a múlt század második felében szépen lassan ráébredtek arra, hogy ha lemondanak az értelmetlen bosszú eszközeiről, ha ragaszkodnak az őket ért támadások, amelyek minden nagyhatalmat érnek, arányos megtorlásához, és közben ügyelnek arra, hogy elsősorban odahaza viszonylagos nyugalom és fokozatos fejlődés uralkodjon, akkor gazdasági potenciáljuk segítségével megőrizhetik vezető szerepüket a világon. Ami nagyon fontos nemcsak a nyugati szövetség, hanem az egész világ békéje szempontjából. (Vajon lesz-e még nemzet, amely képes lesz túlszárnyalni az Egyesült Államokat? Mármint fejlettség tekintetében, nem úgy, ahogy az iszlám szélsőségesek képzelik, fegyverekkel és erőszakkal, amivel már a korábbi birodalomépítők próbálkoztak és mind belebuktak. Európa talán egyszer visszaszerzi még vezető helyét a világban? Nehéz elképzelni. A nemzetek külön-külön biztos nem. Egy Európai Egyesült Államok megteremtése során pedig nem alkalmazhatjuk egyedül a bevált amerikai receptet. Nálunk az önmagában nem működne, ahol sehol máshol sem működött, ahol egyszerűen megpróbálkoztak az amerikai modell lemásolásával. Vagy ne bonyolítsuk túl a dolgokat, mind maradjon a régiben és húzzon Európa egyszerre kétfelé továbbra is; legyen erős Unió is, és legyenek egyszerre erős tagállamok is. A kettő együtt nem megy. De az sem működhet, ami Amerikában bevált. Hiszen ki merné azt állítani, hogy Missouri, Nevada, Oregon, Kalifornia, vagy akár Texas önálló szereplője lenne a világpolitikának. Nem ezek és még rajtuk kívül mind a 45 állam plusz a főváros, „csak” az Egyesült Államok tagállamai, amelyek nélkül maga az Egyesült Államok sem létezhetne. De az is igaz, hogy ezek a tagállamok nem is vágynak önálló nemzetközi szerepre, befolyásra, amihez az európai országok annyira ragaszkodnak. Egész egyszerűen az Egyesült Államok fejlődéséből adódóan nem ez van beléjük kódolva. Míg Európa államai mindannyian különféle történelemmel rendelkeznek, addig az Egyesült Államok tagállamai mindannyian a közös amerikai történelemben osztoznak. Nem tudom, hogy hogyan lehet felülemelkedni az európai nemzetek önmagukkal hozott elszigeteltségén. Vagy érdemes-e egyáltalán megpróbálkozni vele? Lehet-e egyáltalán? (Európa és Amerika már alapjaikban sok mindenben különbözött egymástól és ezen egyébként az amerikai segítségek sem változtattak. Egy egyszerű példa; az Egyesült Államokban a legkisebb címletű és így a legnagyobb eséllyel a legtöbb emberhez eljutó papírpénzen, nem más, mint a legnagyobb amerikai, George Washington látható. Az ideologikus, álmodozó, mindig eszmékben gondolkodó Európa és a pragmatikus Amerika között ez is egy nagy különbség. Hiszen mi lenne európai szemmel a legértelmesebb cselekedet; legnagyobb történelmi személyiségeinket azzal tisztelhetjük meg a legjobban, ha a legmagasabb címletű pénzekre tesszük az arcukat így is kifejezhetve nagyságukat. Ez Amerikában idegen gondolat. Éppen azzal tisztelik meg a pragmatikus amerikai szerint legnagyobb elnöküket, hogy arra a címletre teszik rá az arcát, ami a legnagyobb számban forog a gazdaságban és a legtöbb emberhez eljuthat. Így mindenki megismerheti. Az alapvető címletként szolgáló pénzre való rányomásával garantálják azt az amerikaiak, hogy mindenki megismerheti legnagyobb hősüknek legalább az arcát. Ezért nem véletlen, hogy a kétdollároson és az ötdollároson, ugyancsak kis címleteken is hősök szerepelnek, Thomas Jefferson, illetve Abraham Lincoln. Ez európai szemmel talán tiszteletlenségnek tűnhet, de az amerikaiak számára teljesen természetes. Egy európai úgy gondolná, minél magasabb a címlet, annál nagyobb jelentőségű személyt kell ráhelyezni; az amerikai éppen ellenkezőképpen gondolkodik és van a gondolkodásában logika. A kisebb címleteken megtartott nagy emberekkel elérhetik, hogy mindenki közelebbi kapcsolatba kerülhessen velük, legalább a pénzjegyek megérintése útján. És ez egy nagyon jó ötlet. Mindazonáltal nem kell feltétlenül átvennie Európának ezt a fajta gondolkodásmódot. Aki európai, az legyen európai és a saját utunkon kell megtalálnunk a sikerünkhöz vezető utat. Egy közös európai úton. Nem az amerikaiakat leutánozva. Azt nem is tudnánk megtenni. (Habár az ünnepnapok kijelölésének is sokkal jobb módjának tűnik mindig az adott hónap bizonyos hete egy adott napjának kikiáltása egy nemzeti ünneppé, például ahogy a Hálaadás Napjával tették, tette Abraham Lincoln Amerikában, mert így legalább előre lehet számítani a mindig biztos hosszú hétvégékre, könnyebb a hivatalok működését beüzemelni, mintha minden évben előre kellene át kelleni írni a beosztást és az embereket sem érheti meglepetés. Igaz a dátumok is biztosak, igaz, Amerikában is használatosak, de azért a másik megoldásban is van logika, nem kevés. Ahogy abban is, hogy New Yorkban miért számozzák növekvő sorrendben és nem elnevezik az utcákat; a számok minden népcsoportnak ugyanazt jelenthetik, ha egyszer megismerkednek azokkal; senkit sem sértenek; márpedig egy olyan multikulturális nagyvárosban, ahol a világ minden kultúrája szerepelteti magát, a világ szinte minden nemzetének képviselője fellelhető, eltérő szokásokkal, olykor egymáséival is ellentétes, sőt ellenséges történelmi hagyományokkal és emlékekkel az utcák számozása tűnik a legsemlegesebb, s a békét leginkább biztosító és őrző megoldásnak.) De attól még sokat tanulhatunk az Óceán túlpartján élő rokonainktól. Minden kultúra más, minden kultúrának megvannak a maga jellemvonásai. A Nyugat közös kulturális hagyományai, vonásai valóban eltéphetetlen közös gyökerekből erednek, az amerikai bevándorlók, habár menekülni akartak az Óhazából, de mégis közben még mindig ezer szállal kötődtek a régi hazához. Ezért nemcsak vallási, kulturális, gazdasági, de társadalmi közös vonások is átnyúlnak az Óceánon és örökre, megkérdőjelezhetetlenül összekötik Európát és Amerikát. Ahogy az elmúlt évszázad óta Amerikába egyre több bevándorló érkezik Délről, így Amerika és a Dél-Amerika közötti kapcsolatok is egyre erősödhetnek, ahogy ez egykoron Európa és Amerika vonatkozásában történt. Ezzel pedig Amerika közvetítésével, az Európa és Dél-Amerika közötti kapcsolatok is erősödhetnek; az egykori gyarmattartók és volt gyarmataik közötti kapcsolatok is normalizálódhatnak, erősödhetnek, a sérelmek elfelejtődhetnek és így a nyugati szövetségi rendszer is bővülhet. Az egykori dél-amerikai gyarmatokra történő európai bevándorlásnak köszönhetően vannak kapcsolatok, amikre építkezhetünk. És ebben éppen a most nehézségekkel küzdő dél-európai államok lehetnek egész Európa legnagyobb segítségére. Ezzel minden pénzügyi segélyt visszafizethetnek. A nyugati szövetségi rendszer kibővítése pedig nagyon is szükséges már, ahogy a Nyugat és Ázsia (tisztelet ott is a kivételnek) viszonya egyre aggasztóbbá válik. Oroszország, Törökország, amelyek az elvesztése nagyon fájó, helyzete a megerősített hatáskörű államfői pozíciókkal és az azokat betöltő vállalhatatlan személyiségekkel egyre világosabban jelöli ki, hogy hol képzeli el a jövőben a helyét a világban és melyik eszmerendszerekhez kíván hűségesnek lenni – irányított demokrácia nem létezhet, ilyen demokrácia nincsen és nem szabad ebbe a gondolati  körbe keverni a liberális, illetve konzervatív nézeteket valló pártok versengésén alapuló pártrendszerekkel rendelkező demokráciákat keverni, mert a kettő nem egy szinten helyezkedik el; az irányított demokrácia nem demokrácia, de az tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy egy államban a liberális vagy inkább a konzervatív irányvonalat képviselő párt győz a választásokon, amíg mind a kettő hűségesen kitart a szabadság és a demokratikus berendezkedés mellett, mint például az Egyesült Államokban. Oroszország és Törökország elvesztését senki sem akarta – legfeljebb a világ mostani elvadult szélsőséges elveket valló elemei – akik nemcsak terroristák és nemcsak arabok, illetve muszlimok lehetnek; mi biztosan nem. (Az már más kérdés, hogy ez kinek állhat érdekében hosszú vagy akár már rövid távon?) Kína helyzete már évtizedek óta világos, Indiáé pedig egyre világosabbá válik, ahogy egyre jobban fegyverkezik. Ráadásul még ott van az arab tömb kérdése, amelyben habár feltehetően a mérsékelt, nyugodt tagok mindig is többségben voltak, de a hangoskodó szélsőségesek borzasztó, életveszélyes fenyegetést jelentenek azokra, akik mindazt megtestesítik már a létükkel is, amitől ők idegenkednek, mert félnek. Valóban fejlettebb lenne a nyugati kultúra az összes többinél? Jobb lenne, mint az összes többi? Ahogy vesszük. A nyugati vallások vállalhatóbbak a többinél? Az tény, hogy a kereszténység az egyetlen, amely a szeretet értékére épül (amely érték megerősítéséért tekinthetők az olyan ifjúsági alkotások is, mint például a Harry Potter értékes és nem káros irodalmi műveknek is) és lassan ezen tény lényegére maguk a keresztények is ráébrednek, ahogy arra is, hogy ez a más népekkel és vallásúakkal szembeni türelemre és megértésre inti a keresztényeket, legyen azok katolikusok vagy reformátusok, vagy bármilyen más olyan vallást vallók, amelyek gyökereiket az ősi keresztény hitelvekben lelik fel. Mindazonáltal a nyugati kultúra az egyetlen, amelynek egyik alapvető összetevőjét képezik az emberi jogok, amelyek legkorábbi előzményei legalább a XVII. századig, de az ősi polgárjogok pl. a szavazati jog már egészen a viking harcosok gyűléséig, sőt az ókor korai demokráciáinak koráig nyúlnak vissza. Egyedül a nyugati demokráciák azok, amelyek kultúrájában előbb-utóbb kötelezően teljesítendő elvárásként szerepel a nők teljes egyenjogúsítása, illetve amelyben a gyermekeket már jó ideje nem kicsi felnőttként, hanem valódi gyerekekként kezelik, akik saját jogokkal rendelkeznek, akiket nem lehet kizsákmányolni, terhelő munkára kényszeríteni. Hogy ettől jobb lesz-e a nyugati kultúra a többinél, az egy érdekes kérdés? A kultúrák egyébként minden a nyugatin kívüli világnézet konstans erőfeszítései és a saját blokkjába tartozó népességre kifejtett nyomása és olykor a saját népei irányába tanúsított erőszakos fenyegetőző magatartása ellenére folyamatosan közelítenek egymáshoz. Ami a nyugatihoz képest idegen kultúrákban vezető szerepet játszó rétegeket rettentően bosszantja és félelemmel tölti el, hiszen mi történne, ha az ősi vonásait még őrző társadalmukra jellemző patriarchális berendezkedés megkérdőjeleződne, ha a társadalomban nemcsak a már, illetve jövendő családfőként számon tartott férfiak szava érvényesülne, hanem az asszonyoké is. Rettegnek egy ilyen világ eljövetelétől, mindezt bűnnek tekintik és a pusztulás forrásának, ami, mármint a bűnös lét, a szerintük velejéig romlott Nyugatra is jellemző. Egy egyenlőségen alapuló társadalom valóban már létében is fenyegetné a saját világképük alapján a családban és a nagyobb közösségben is betöltött pozíciójukat és hatalmukat. Félnek a változástól, főleg miután egyes nyugati eszmék elkezdtek szépen-lassan az arab világba is beszivárogni (aminek egyébként minden ellenkező állítás ellenére az arab országok nem látták kárát, ahogy a népesség sem – a Nyugat nem törtet, csak létezik és kereskedik a világgal és a nyugati emberek már csak létükkel is megszemélyesítik a saját rendszerük értékeit; ami más rendszerek elnyomottai számára teljesen érthető módon szimpatikussá válnak és elkezdik, természetesen saját hagyományaikhoz igazítva befogadni azokat); ezt semmiféleképpen sem akarják hagyni. Félnek, ha olyan nyugati értékek, mint a szólás- és a vallásszabadság gyökeret vernek az arab földön, az aláásná egyeduralmukat és feltartóztathatatlanul kezdené el bomlasztani megszokott, régóta, saját nézetük szerint a kezdet kezdete óta fennálló, saját vezető szerepük kérdés nélküli elismerésén alapuló társadalmi rendszerüket. Ezért igyekeznek úgy fellépni a nyugati behatások ellen, hogy azok forrására próbálnak csapást mérni. Legalábbis a vallási fanatikusok így teszik. A nyugati világ értékeit, az emberi jogokat, a vallási türelmet teljesen figyelmen kívül hagyják, mert félnek ezektől a jelenségektől és nem is értik igazán azok lényegét és az értéket, amit képeznek (ezzel egyébként sok magát, igaz nem régóta demokratikusnak valló európai állam társadalma is így van – úgyhogy az értékek valóban nehezen felfoghatósága ezzel igazolást is nyer). Mindaddig nem lehet béke a népek és az egyes vallások között, amíg minden egyes vallás le nem tesz saját egyediségének és egyedülállóságának képzetéről. A keresztények ráébredtek arra, hogy a világon más vallások is léteznek a sajátjukon kívül és megtanulták ezt a helyzetet kezelni (igaz pár száz évre szükségük volt ahhoz); hiszen a vallás tanításai között az egyik legfontosabb, hogy minden emberhez ugyanúgy kell viszonyulni, a nem keresztényekhez is; a modern korban, a kereszténység néhány tragikus következményekkel járó elhibázott lépéseinek, illetve meghunyászkodásának következtében, ez kiegészült azzal az elvvel, hogy nem azért kell mindenkihez elfogadással közeledni, hogy egyszer majd a saját vallásunkra térítsük át őket – a pápai ázsiai látogatásoknak sem ez a célja, pusztán a keresztény közösségek megerősítése és kitartásra ösztönzése, de nem a vallás erőszakos, vagy akár bújtatott terjesztése –, hanem pusztán azért, mert mindenkit el kell fogadni olyan vallásúnak, amilyen, amíg vallására hivatkozva nem akar másoknak kárt okozni. Amíg viszont egyes vallások szabályosan irtani akarják a más vallásúakat, vagy áttéríteni őket, addig nem lehet béke a világon. Vajon melyik kultúra a fejlettebb úgy általánosan? Amelyik a békés egymás mellett élésre és egymás elfogadására épül, a szeretetre, vagy amelyik egy olyan vallást vall magáénak, amely ellenségnek tekinti a más vallásúakat és a türelmet még hírből sem ismeri. Egyes vallásoknak igenis változniuk kell (hogy ehhez még hány száz év kell, az kérdés). Változniuk, hogy ne lehessen a nevükben a más vallásúak elpusztítására uszítani a híveiket. Ahogy azt egykoron a keresztények is tették. A keresztes háborúk nem a legtökéletesebb példa erre, hiszen azokat habár hivatalosan a kereszténység őshazájának és főleg Jeruzsálemnek a visszafoglalására indították, illetve hirdette meg azokat a pápa, de valójában, legalábbis a gondolkodó kisebbség és már az akkori bennfentesek és értelmiség számára is egyértelműen a háborúk célja az volt, hogy a nemesség körében felgyülemlett feszültséget levezessék – hogy szó szerint kiengedjenek egy kis gőzt, feloldják a vértolulást; ugyanis az európai nemesi famíliákban már a középkor kezdete óta az volt és mindmáig az is a szokás, hogy a nemesei címet, a birtokot és a vagyont csak az elsőszülött fiú örökölhette, míg a többi fiúgyermek vagy beállhatott papnak, vagy katonának így biztosítva valamiképpen a megélhetését. A lányok meg férjhez mehettek – ennyi volt a karrierlehetőség a számukra. Ahogy teltek az évtizedek és egyre több másodszülött, harmad szülött fiú nem tudott magával mit kezdeni és jobb híján egymással, illetve a címet és a vagyont megöröklő testvéreik ellen harcoltak az egyház a kontinensen a nyugalom visszaállítása érdekében azzal az ötlettel állt elő, hogy vezessék le a feszültséget és éljék ki a dicsőség utáni vágyukat ne a kontinens, hanem egy egészen más terület rovására. A keresztények szülőföldjének visszafoglalása pedig nagyon jó ürügyül szolgált. A keresztes hadjáratok pedig tökéletes eszközök voltak ahhoz, hogy a dicsőségre vágyó fiatal nemesek vagyonra és névre tehessenek szert, legalább átmenetileg nyugalmat teremtve a kontinensen, és arra is alkalmas volt, hogy egyes uralkodókat, akik túl sok fejfájást okoztak az európai politika horizontján meg tudják az egyház parancsának teljesítése, illetve az egyház szolgálata alá rejtve, bujtatva büntetni és így bűnbocsánatot nyerhessenek, valamint a politikai helyzet is kissé megnyugodhasson távollétüknek köszönhetően. Az inkvizíció egy teljesen más kategória volt; az egy az egyben a vallási türelmetlenség megnyilvánulása volt. Menthetetlen epizód a katolikus keresztény egyház történetében. Az európai kulturális türelmetlenségre is volt példa bőven a történelemben. Amikor a gyarmatosítók a glóbusz jelentős részére elértek nem bántak túl kegyelemesen, civilizáltan az őslakossággal, és az egyenlőtlen küzdelemben nagyon sok embert mészároltak le, brutálisan, embertelenül. Igaz, akkor még az emberi szabadság, egyenlőség, testvériség gondolatvilágát még hírből sem ismerték, igaz annak magjai már megteremtődtek jóval korábban az antik világban, de azokat a középkorra már teljesen elfeledték. A gyarmatosítók nyomában pedig megérkezett az egyház is, amely viszont alkut ajánlott az őslakosságnak; ha lemondanak ősi hitükről és áttérnek a kereszténységre, akkor megmenekülhettek (ez egyébként már a kelet-európai népek esetében is így történt; az egykoron Ázsiából érkezett honfoglalók leszármazottai csak akkor maradhattak életben Európában, területeiket csak akkor tarthatták meg és csak akkor formálhattak azokon új, akkori mértékkel mérve modern államokat, ha áttértek a kereszténységre és lemondtak a pogány hagyományokról; pl. más népek fosztogatásáról. Európa azonban már túllépett ezen a korszakán. Ötszáz évébe tellett, de sikerült neki, saját kárán tanulva meg, hogy mire vezethet a türelmetlenség, nyilvánuljon az meg kulturális, vallási, politikai vagy bármilyen egyéb olyan téren, ami megkülönbözteti a Föld különböző részein kialakult, illetve élő embercsoportokat egymástól. A XX. század véres eseményei voltak az utolsó lapok Európa véres történelemkönyvében, mert a Nyugat végre nagy sokára ráeszmélt, hogy amennyiben megtagadja bármilyen oknál fogva az egyenlő bánásmódot az egyes emberektől, az olyan embertelenséghez vezet, ami ellentmond még a természet törvényeinek is, fajunkat az állatvilágból kiemelő értékeiről és adottságairól nem is szólva. A bármilyen okokat, a vallást, a szabad szólást, a szabad véleménynyilvánítást és az összes többi elemét egy szabad ember életének pedig lefedték az emberi jogok halmazával, amelybe minden olyan jellemzőt besoroltak, amelyek miatt az embereket a XX. század közepén és azt megelőzően bármikor is megkülönböztetéssel kezelték – amihez pedig nem tudtak jogot kapcsolni, a születési adottságokkal, a bőrszínnel, a nemmel pedig, amiken nem lehet változtatni, legalábbis nem úgy, olyan egyszerűen, ahogy például egy vallásról egy másikra áttérhet az ember azt negatív oldalról közelítették meg és a diszkrimináció tilalmának szabálya alá sorolták be – természetesen egyes elemek, például a vallás, mint a vallás szabad megválasztásának joga és a vallás alapon való diszkrimináció tilalma, a pozitív és a „negatív” megközelítésből eredő jogok közötti átfedő halmazt alkotják. Európa azzal védekezik egy újabb egyeseknek mások általi elnyomására épülő rendszer kialakulásának még az esélye ellen is, hogy jogokkal ruházza fel az európai, demokratikus nemzetek minden állampolgárát; azon jogokkal, amiket Amerika már jóval korábban biztosított saját lakosainak; ugyanis ez a módszer Amerikában már bevált és Nyugaton is működni látszik. Kérdés, hogy vajon nem jobb-e az embereknek valóban egy olyan rendszerben élni, ahol az életük, lehetőségeik, kilátásaik nem határolódnak be már születésük pillanatában, például azzal, hogy nőnek, vagy egy alacsonyabb kasztba születnek, ahol az állam, illetve a családfő, vagy a vallási vezetők nem tehetnek meg mindent velük, amit csak a kedvük tartja. Ahogy a történelem mutatja Nyugaton is nagyon hosszú ideig létezett egyenlőtlenség, jogegyenlőtlenség, vallási alapokon nyugvó egyenlőtlenség, ami az évszázadok során rengeteg véres áldozatot követelt, a keresztes hadjáratok, az inkvizíció, a vallásháborúk és a XX. századi zsidó holokauszt éppen elég szörnyű példákat szolgáltattak, de Európa igenis képes volt fejlődni, igaz amerikai segítséggel továbblépni a saját korlátain, feldolgozta kínzó emlékeit és az emberi jogok egyik hazájához, a valódi őshazájához méltóan nemet mondani a szélsőségeknek, még az őrület egykori emlékét is megbélyegezve, a tömjénfüstös áhítatnak végleg búcsút intve (újfent a Harry Potter könyvekre utalva, amiket nem szabad lebecsülni a varázslóhistória köré felépített máz miatt előbb-utóbb úgyis minden gyerek rájön, illetve ráébred arra, hogy a varázslás csak mese, ez a kicsit is értelmes gyerekek elméjét úgysem tudja megmérgezni, azok egyik nagy előnye, hogy segítenek már fiatalkorban a nyugati kultúra befogadására bírni az ifjú elméket; pl. a templomokban uralkodó erős tömjénfüstöt összekötve a jövendőmondás bizonytalan tudományával, ami által egyes ritka eseteket leszámítva, hiszen még az igaz jóslatoknak is csak töredéke válhat valóvá, ha az érintettek nem szereznek azokról tudomást, az egész fejbódítás kevésbé megbízhatóan tüntethető fel a legfiatalabb, ugyanakkor olvasni már tudó generációk előtt is, akik valaha megtapasztalják azt az erős tömjénfüstöt, ami egyes templomokban teszi nehézzé a lélegzést és utána a mesét olvasva ugyanezt az élményt kötik össze a jóslatok tudományával is, amelyek csak ritkán hoznak jót az embereknek, az már eleve felvértezi az elméjüket minden kábító és az emberek elméjét elködösítő nézet- és eszmerendszer ellen, bújjon az vallási, vagy világi köntösbe; hiszen a nemzetiszocialista mozgalom is szinte a vallás erejével és módján gyakorolt befolyást az emberek életére, azok életének minden mozzanatát behatárolva – a vallással mindaddig nincsen semmi probléma, amíg nem törekszik az emberi élet minden elemét irányítani – mert az rendkívül veszélyes, ha egy eszmerendszer az emberi élet minden pillanatára behatással van és a híveknek még egy pillanatuk sincs arra, hogy véletlenül is saját gondolataik lehessenek; az iszlámmal jelenleg ez a legnagyobb probléma; a legfanatikusabb hívek életének minden lépését szabályozni tudja és így a gondolkodásukat is befolyásolhatják a segítségével azok, akik a vallási tanításokat felhasználva, félremagyarázva használják fel a híveket saját önző céljaik véghezvitelére; a terrorista vezérek soha nem robbantják fel magukat; arra másokat használnak fel; hogy mit akarnak a támadásokkal elérni – a nyugati kultúra eltűnését) továbblépni az emberi fejlődés egy magasabb szintjére. Ahol nem számít a bőrszín, a nem, a vallás, vagy a politikai vélemény például, csak az, hogy az az adott ember milyen tulajdonságokkal, képességekkel rendelkezik és azokkal hogyan él. Ahol az emberek közötti egyenlőség valóban megvalósulhat. Legalább bizonyos tekintetben. A lehetőségek tekintetében. Az emberi egyenlőség, az egyenlő esélyek és lehetőségek kifejeződései pedig a jogok lettek. Egy ilyen ugrás, a jognélküliség és a jogegyenlőtlenség szintjéről a jogegyenlőség szférájába nem lenne fejlődés? Nehezen állítható. Nincs olyan ember alkotta eszmekör, mert a vallások tanításai egykoron igenis emberek fejében születtek meg, akár isteni sugallatra, akár bármire visszavezethető módon, az teljesen mindegy e tekintetben, amelyet ne lehetne megváltoztatni. Valaha a kereszténység tanait is örök megmásíthatatlannak hitték, csak azután felléptek bizonyos emberek, akik ezt a megmásíthatatlanságot megkérdőjelezték. Tény és való, hogy ők maguk és saját híveik közül is sokan áldozatául estek a régi dogmák őreinek, de végső soron nemcsak saját vallásukat tudták megalapítani, de még az őskeresztény elvek felül bírálatára is vezették a katolikus keresztény egyházat, amely ráébredt arra, ha „versenyben” akar maradni a hívekért, akkor egy kicsit idomulnia kell az ő elvárásaikhoz is. Mert az egyházak, főleg miután szembesültek azzal, hogy saját vallásukon kívül még mennyi van a világon, amit nem tudnak legyőzni, mindig is versenyben voltak a hívekért. Nem ok nélkül megy a pápa pl. Ázsiába sem, amit egyébként nagyon jól tesz; ha a nyugati kultúrára is jellemző befogadó készséget és türelmet, toleranciát képes az ázsiai keresztények előtt megszemélyesíteni, akkor új kapcsolatok szövődhetnek az arra fogékony ázsiaiak és nyugatiak között, amelyek útján a konfliktusok is elkerülhetővé válhatnak, de legalábbis enyhülhetnek majd. Talán. Jól mondta a pápa. A keresztények többé már nem hódítani mennek a világba; hanem barátkozni, a viszonyrendszert bővíteni és erősíteni, ami útján a béke is biztosíthatóvá válik. A Nyugat ezt nyerheti a pápa ázsiai útjával. Maga az egyház pedig, aminek a szempontjait sosem szabad kifelejteni, pedig jelenleg is éles versenyben van a hívekért a világon. Dél-Koreában egész jól áll ebben a versenyben, nyilvánvalóan ez is ott volt a háttérben, amikor a pápa az út mellett döntött. A keresztény közösség és a római katolikus egyház összetartásának, összefogásának és összezárásának reprezentálása, illetve megszilárdítása. De az egyházon kívül az egész nyugati világ, annak nem katolikus keresztény, más vallású, illetve ateista része is, hasznát láthatja az útnak, ha a pápa nemcsak azt egyház, hanem a nyugati szövetség értékeit is megszemélyesíti útján, ha azoknak is hangot ad. Ahogy a mostani pápa tette is. (Ugyanakkor az is nagyon jó döntés a részéről, hogy most nem megy el azokba az arab államokba, ahol nagyon megnehezült a keresztények sorsa, ahol vallásuk miatt üldözik, sőt irtják őket. A megsérülése, de az elvesztése bizonyosan nagyon mélyen érintené az egyházat és a világ mérsékeltebb nemcsak katolikus részét is, de természetesen a katolikust a leginkább, akár egy újabb világháború kirobbanását is előidézné. Azt pedig talán még a szélsőségesek vezetői sem akarnák; hiszen akkor már nemcsak a kiskatonáikat, hanem magukat is közvetlen veszély fenyegetné. Attól pedig irtóznak.) Lehet valaki nyugati ember és egyben iszlámhitű? Természetesen lehet, ha elfogadja, hogy a vallás csak az egyik szférája lehet az emberi életnek, de nem lehet annak egyes számú befolyásolója. Az iszlám még nagyon messze van a modernizációtól, egyértelmű. De muszáj az iszlám híveinek is tennie az együttélés érdekében, mert a Nyugat nem fog eltűnni és egyöntetűen áttérni sem az iszlám hitre, bármennyire is szeretnék ezt. Meg fogjuk védeni magunkat, a vallásszabadságba vetett hitünket, a nálunk fellelhető eltérő vallások mindegyikét és a véres jövőbeni incidensek elkerülése érdekében feltétlenül mind a két félnek akarnia kell az együttműködést és tennie is kell azért. Ez nem egyoldalú játszma. Amerika és Európa olyanokkal nem tud normális kapcsolatokat kialakítani, akik nem ismerik el az általuk tisztelt értékeket, sőt lábbal akarni tiporni azokon. A mérsékelteknek mindenhol vissza kell szorítani a szélsőségeseket. Muszáj, különben nem lehet együttélés, nem köttethetnek kompromisszumok, hiszen nem lesz kivel, olyanokkal nem lehet egyezkedni, akik nem hisznek az adott szó megtartásának kötelességében, és végső soron béke sem lesz a Földön. De ezt a vallási, politikai csoportoknak a saját köreiken belül kell lerendezniük. Ebben kívülről nem kaphatnak segítséget, hiszen kívülállóknak nincsen joga egy zártkörű csoport berendezkedését befolyásolni. A Nyugat már lépett a béke felé. Most szövetségesekre vár az egész világon.

A vallási fanatikusok mellett a második, illetve harmadik vonalba szoruló államok frusztráltsága is hatalmas feszültséget gerjeszt a világon – ahogy az az államok kialakulása óta, amelyek között mindig is voltak erősebbek, és gyengébbek, volt. Ez a frusztráltság, ez a feszültség pedig csak egyre gyarapodik és egyre mélyül. India (hivatalosan demokratikus), Oroszország (már hivatalosan sem feltétlenül demokratikus) és Kína (hírből sem ismeri a demokráciát) közös, egymást segítő fegyverkezése nagyon nyugtalanító. Nem lenne joguk hozzá? Hogyne lenne. De van valami az ázsiai hatalmakban, ami nyugtalanító. Valami nehezen megfogható, de mégis nagyon aggasztó. Mi lesz ennek a vége? Visszafordítható-e a folyamat? Vagy rohanunk egy újabb háborúba, nehéz időszakba? Természetes, hogy a Nyugat nem akar vezető szerepéről lemondani a világban, de miért nem akar. Ennek nemcsak gazdasági okai vannak. Hanem leginkább szellemi. Egy normális gondolkodású nyugati ember nem akar olyan világban élni, ahol vallási türelmetlenség, egyenlőtlenség és jog nélküli helyzet uralkodik. Ahol csak azoknak van szava, akik elsősorban férfinak, gazdagnak és a felső kasztba tartozónak született. A más vallás kérdése fel sem merül, hiszen a vallási türelmetlenség eredményeként nem is tűrné meg a vezetőréteg több vallás létét. És itt van a fő fegyvere a Nyugatnak. A vallás- és a szólásszabadság. Hiszen még ha a keleti nagyhatalmak átmenetileg össze is tudnának fogni a Nyugat ellen, de saját mélységesen eltérő kultúrájuk, azon belül is főként vallásuk akadályozná meg őket abban, hogy szövetségüket hosszabb távon is fenn tudják tartani. Ez az a probléma, ami a Nyugat esetében nem állhat fenn. És ebben rejlik az igazi ereje, ami végső soron a győzelmet jelenti majd hosszú távon a számára. Mind gazdasági, mind társadalmi, mind politikai téren. Visszafordítható volt-e bármikor is ez a folyamat? Vissza tudta-e ezt bárki is valaha fordítani? Ki volna hivatott ennek a mostani történelmi folyamatnak megálljt parancsolni? Majd a jövő ad választ erre a kérdésre. A Nyugat egy valamit tehet: nyitott marad más kultúrák iránt, erejéhez mérten segítséget nyújt azoknak, akik erre kérik, fellép az embertelenségek ellen, amennyire csak bír az egész világon és próbálja bővíteni rendszerét, míg a már meglévő szövetségesekkel szorosabbra fűzi a kapcsolatokat. Igyekszik kialakítani hadállásait, hogy egy esetleges újabb konfliktusból is legyen esélye győztesként kikerülni. Ennyi. Hogy hol lehet még szövetségesekre lelni? Leginkább Dél-Amerikában. Azért kell őket magunk mellé állítanunk, hogy egy esetleges konfliktus esetén ne semleges szemlélőként vegyenek részt a háborúban, hanem ezt a harcot a magukénak is érezhessék. Európának pedig ki kell vennie ebből a harcra való felkészülésből a részét. Először is úgy, hogy definiálja önmagát, hogy mit is jelent európainak lenni. Mi a mi jellegzetességeink, miben vagyunk mások, mint a többi nyugati szövetséges? Ez lesz az európai vezetőség következő évtizedekre kiszabott feladata. De gyorsan kell most már lépniük. Hogy ne legyen túl késő.

Gazdaság, társadalom, politika

A gazdaság, a társadalom és a politika éppen annyira összetartozik, mint a normális gazdasági élet, a politikai stabilitás és a világbéke. Egy demokratikus rendszerben mind a háromnak szabadságot kell élveznie – bizonyos kisebb korlátok között – ahhoz, hogy a demokrácia működőképes legyen. Bármelyik rendszer „megbetegedése” a demokrácia megbicsaklását vonhatja maga után, ha a másik kettő nem elég erős ahhoz, hogy a sérült harmadikat felrántsa a gödörből, amelybe belebukott. Általában a gazdaság szokott gyengélkedni, a sok szereplős, érzékeny szerkezete miatt annak is a leggyengébb, a társadalom annyi elemből épül fel, hogy ott egy-egy kisebb építőkocka megkergülése esetén a többség helyre tudja állítani a társadalom zavarát, a politikai rendszer pedig ha egyszer megszilárdult, nagyon nehéz megingatni a tapasztalatok szerint. Az Egyesült Államok ezért nem csúszott még le soha egy egyeduralomba sem – az egyeduralom bizonyos időközönként, a nehezebb korszakokban való bevezetésének hiányzó hagyománya mellett; amely egyébként Európában olyan sokáig uralkodónak, természetesnek tekintetett. A gazdasága, mint minden országa neki is a legkönnyebben sebezhető a három közül, viszont a másik kettő olyan erős, talán a legerősebb a világ nemzetei között, hogy fel tudják rázni a gazdaságot annak egészséges állapotába – olykor évekbe telik nekik, de megcsinálják. Más országok ezzel szemben még könnyen megingó gazdaságuk mellett, gyengébb társadalmi hálózatokkal is rendelkeznek, politikai rendszerük pedig a kialakulás későbbi idejének köszönhetően is kevésbé stabil és elkötelezetten demokráciapárti. Az Egyesült Államokban elképzelhetetlen a demokrácia bármelyen más rendszerrel való felváltása, nemcsak azért, mert úgy gondolják, hogy az jobb, mint a diktatúra, hanem azért, mert más országok példáin már látták, hogy valóban jobb. Gazdaságuk olykor meginoghat, szinte törvényszerűen, amikor egyes ágazati túlnövik önmagukat és a hullámnak újra lefelé tartó pályára kell állnia, de a társadalom és a politikai rendszer segítségével mindig talpra áll. Egyrészt mert hisznek a talpra állásban, másrészt már tapasztalták, hogy talpra tudnak állni (és a tapasztalatok miatt van meg a hitük is). A társadalom megszokta, ha kapni akar, adnia is kell, legalábbis, ha virágzó gazdaságot akar, akkor néha el kell viselnie, hogy a gazdaság olykor gyengélkedik. És el is viseli. Politikai rendszere pedig elég rugalmas, mégis szilárd ahhoz, hogy becsatornázza a társadalom akaratát és elég felhatalmazással rendelkezik ahhoz, hogy ha úgy adódik, mesterséges eszközökkel is besegítsen a gazdaság működésébe. Ennek a mesterséges beavatkozásnak a gondolatét pedig, főként Franklin Roosevelt tevékenysége óta mind a társadalom, mind a politikai rendszer elismeri. Több mint kétszáz év fejlődési eredménye volt, de ma már olyan politikai rendszere van az Egyesült Államoknak, amely képes megsegíteni a gazdaságot – akár a bankoknak dobott mentőmellényekkel, és ha úgy adódik a társadalmat is, hiszen a két Roosevelt óta az államtól érkező szociális segítség gondolatától sem idegenkednek annyira az amerikaiak. És ez a politikai rendszer, akárcsak az amerikai gazdaság és társadalom folyamatosan fejlődőképes; talán ilyen téren is a gazdaság mutatja olykor a leglátványosabb lépéseket, de mind a politikai rendszer, mind a társadalom is fejlődik – a politikai rendszer fejlődését utólag visszatekintve nagy állomásokhoz szokás kötni, pl. a Roosevelt-elnökséghez, a társadalom fejlődése még ilyen mesterséges fordulópontokhoz sem köthető, pedig a társadalom is fejlődik, csak annak a fejlődése még a politikai rendszerénél is hosszabb időt vesz igénybe és még a gazdaságinál is kevésbé látványos. Ennek a három rendszernek az együttműködésében rejlik Amerika ereje. Semmi másban. Ezeknek a segítségével és nem mással aratott végső soron végső győzelmet a Szovjetunió fölött.

Felmerül egy másik probléma az európai és az amerikai gondolkodás eltérősége miatt. Az amerikaiak tökéletesen szét tudják választani a politikai szférát a magánéletüktől. Az amerikaiak tudják, hogy a hatalom végső soron a népé és nem a „vezetőségé”, a súlypont a népben van és nem az állami intézmények hivatalait, az állami pozíciókat betöltő személyekben. Az európai, főleg a kelet-európai emberekbe belekódolták az elmúlt századok azt a gondolkodásmódot, ami az amerikaiaktól teljesen idegen, miszerint a politikai vezetőik nemcsak választott tisztségviselők, akik felhatalmazásukat megválasztásukkal a néptől nyerik, hanem egyben „főnökök” is, akik mint egy munkahelyen megmondhatják a népnek, a „beosztottaknak”, hogy mit szabad tenniük és hogyan, és mit nem. Az emberekben nincsen meg az a demokratikus véna, hiszen sokáig nem olyan környezetben szocializálódtak, amelyben az kialakulhatott volna bennük, amely figyelmeztetné őket folyamatosan arra, hogy nem nekik kell szolgálniuk a vezetőiket, hanem, hogy a vezetőiknek kell szolgálniuk őket. Nem a politikai vezetőrétegnek van a kezében az emberek sorsa, hanem éppen fordítva. Egy demokratikus társadalomban a népnek nem jelent problémát felismerni, ha a vezetői nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket – nem elképzelhetetlen számukra az, hogy okosabbak lehetnek a vezetőiknél -, és tudják is, hogy mi a legfőbb fegyverük ahhoz, hogy megszabadulhassanak az alkalmatlannak minősült honatyáktól, honanyáktól, miniszterelnököktől, államfőktől. A legközelebbi választásokon gond nélkül leválthatják őket. A miniszterelnök lehet, hogy főnöke a minisztereinek, de a népnek nem. A pártvezetőnek, a pártfőnöknek lehet, hogy szimpatikus egy törvényhozó, akit a következő választásokon újraindítanak, ha a népnek nem az, akkor nem fogják megválasztani, hiába támogatja adott esetben a párt a jelöltet. Ahogy már az először egy posztért induló jelöltek közül, aki a népnek nem szimpatikus, legyen akármilyen pártlogójával díszítve a választási plakátja, azt nem fogják megválasztani. Az európai emberek gondolkodásmódjának, ami szerint mindenáron az ég felé kell tekinteni ahhoz, hogy választ kapjon a kérdésére, meg kell változnia, hiszen az az ember, aki állandóan felfelé tekintget, könnyen orra bukhat. A vezetőség felé tanúsított örök alázatnak fel kell váltania a demokratikus rendszer miatt érzett büszkeségnek. Nem a népnek kell félnie a vezetőik haragjától, hanem a vezetőiknek a népétől. Még a munkahelyi főnökök sem tehetnek meg, legalábbis a demokratikus országokban, mindent dolgozzon a munkavállaló akár a közszférában, akár a magánszférában, például nem bocsáthatnak el ok nélkül bárkit, úgy a politikai vezetőknek semmilyen joguk nincsen a nép életébe közvetlenül személyesen beavatkozni. A hozott törvények útján igen, de csak addig, amíg az a lehető legtöbb ember jólétét szolgálja. Azonkívül a politikai vezetőknek nem lehet több hatalmuk az emberek fölött, mint amennyivel az emberek felruházták őket, amitől a következő választásokon gond nélkül meg is foszthatják a sikertelen vezetőséget. A személyes kapcsolatoknak egy állami vezető számára, az ésszerű kereteken belül, érdektelennek kell lennie. Ezzel pedig a népnek is tisztában kell lennie. A súlypontot a vezetőségről a népnek önmagára kell áthelyeznie, magában kell fellelnie az erőt; és ehhez senki sem nyújthat az adott népnek segítséget, csakis önmaga; itt másik népnek nem lehet keresnivalója, ahogy felelőssége sem. Egy a demokráciába vezető fejlődési úton egy népnek magának kell végigmennie, ebben más nem segíthet. Ez talán fájdalmas lesz, de az úton a népnek végig kell mennie. Különben nem álmodozhat sem szabadságról, sem demokráciáról, mert kevés olyan vezető volt még a világtörténelemben, aki saját hatalmát és érdekeit háttérbe szorítva, hajlandó lett volna valóban a nép, az egész nép és nemcsak a hozzá közel álló, őt támogató, hozzá dörgölőző rétegeket javára tevékenykedni. Ha egyszer a nép elsajátítja, magába szívja a demokratikus beállítottságot, akkor már nem lehet irányított demokráciák címszóval megbolondítani, mert tudni fogja, hogy egy demokráciát nem felülről irányítanak a politikai vezetők, nem. Egy demokráciát alulról a népnek kell irányítania.

Kevés olyan államfő volt még, mint a nemrég leköszönt spanyol király, aki miután megörökölt egy egyeduralmi rendszert, saját akaratából és népe érdekében hozzá látott annak lebontásához, saját hatásköreinek, hatalmának önakaratú megnyirbálásához, hogy népe valóban szabadon élhessen. A király önkéntes háttérbe vonulásával az emberek önmaguk számára építhették ki a demokráciát, amit természetesen az uralkodó tett lehetővé, de ami a legfontosabb, önszántából és minden későbbi elhibázott lépése ellenére a spanyol atyakirályt ezért örök tisztelet illeti meg. A népben, amely így saját sorsát járhatta, így valóban elindulhatott a demokratikus véna kialakulása, elkezdődhetett a demokratikus szellem meggyökerezése az emberek lelkében. És tulajdonképpen ezen áll vagy bukik minden a világon.

Függelék:

Mi lesz veled Európa?

Nézz a csillagokra. Nézz azokra, amik összekötnek minket.

Hogyan építsük az egységet? Első lépésként meg kell találnunk azokat az elemeket, amelyekben mindannyiunkban közösek. Azonban rengeteg buktató és akadály áll minden egységtörekvés útjában.

A problémák az alábbiak. Az első, és ami a legfőbb, hogy Európa olyan hosszú ideig oszlott meg a nemzetek között, hogy esélytelennek látszik minden olyan kísérlet, amely a nemzeti léten való felülemelkedésre próbálná az európai népeket rávenni. Egy olyan közös Európa megteremtése pedig, ami európai népcsaládokra épül, nem jelentene igazi megoldást. A második probléma, ami az elsőből adódik, hogy minden európai nemzetnek saját gazdasági érdekei vannak. Egy közös európai érdek kialakulásának még csak az esélyét sem akarják megadni. Hogy mi hiányzik ehhez. A bizalom. Európa nemzetei képtelenek megbízni, őszintén, valóban megbízni egymásban. Elképzelhetetlennek tartják, hogy egy központi minisztérium döntsön mindannyiuk gazdaságáról, határozzanak meg a más országokkal való kereskedés mértékét, magának a kereskedelemnek az irányát. Olyan kivételesen ragaszkodnak saját kis önző céljaikhoz, hogy ez mindennemű komoly uniós törekvésnek gátat szab. csak kérni akarnak a központból, áldozni érte nem hajlandók, mert sosem kellett megtapasztaniuk azt, hogy egy unióért igenis mindenkinek áldozatokat kell hozni. Az Egyesült Államok így született, egy szabadságharc árán, amelyben minden egykori gyarmat, az USA első tagállami kivette a nehézségekből a maga részét. Európának ezt még sosem kellett megtapasztalnia. Európa nemzetei képtelen összetartani, nem érzik azt, hogy a közös európaiság, a testvériség szellem kötné össze őket, csak egymást és önmagukat képesek külön-külön látni, az egységes Európát semmiképpen. Mindenki tudja, hogy ez egy óriási változás lenne a kontinens életében, történelmében, de miért ne lehetne megpróbálni. Egy portugált rengeteg minden választja el, különbözteti meg például egy svédtől, ez így igaz. De van, ami közös is bennük. Mindketten emberek, mindketten a szabad világ polgárai, mindketten egy európai állam lakosai és mindkettejüknek az a legfőbb érdeke, hogy az európai gazdaság sikeres legyen, mert csak így fejlődhet saját államuk is és az ő jólétük is csak így növekedhet, élethelyzetük csak így javulhat. Az alapvető érdekeik tehát azonosak. Ugyanez volt igaz és most is az az Egyesült Államok esetében is. nehogy azt képzeljük, hogy 1776-ban a New York-iak és a virginiaiak testvéri szeretettel viseltettek egymás iránt, dehogyis. Csak felfogták, hogy mind a sérelmeik, amit az angol Koronától el kellett szenvedniük, mind az érdekeik mind rövid, mind hosszú távon közösek. Az amerikai összetartozás tudatában kialakulásához még jó pár év, évtized és néhány hőstett kellett, pl. Washington átkelése a Delaware folyón, pl. Lincoln polgárháborúban aratott győzelme, amely egyszer s mindenkorra egyértelművé tette minden amerikai előtt, hogy egy nemzetbe tartoznak. Egy európai az Egyesült Államokra nézve egy államot lát, mert ebben tud látni, mivel ebben, egy európai országban nőtt fel. Pedig az Egyesült Államokban a tagállamok igenis léteznek, továbbra is, saját kultúrával, hagyományokkal, politikai identitással és a nagy közös európai hősök mellett saját hősökkel is rendelkeznek (pl. a Konföderáció elnökének, Jefferson Davisnek is állhat szobra Richmondban, Virginiában és egy amerikai federális elnöknek sem jutna eszébe az, hogy annak eltávolítását követelje; nem mellesleg Virginia állam ahhoz sosem járulna hozzá; vagy a Robert E. Lee-t övező tisztelet is teljesen természetes, nemcsak az egykori Délen, hanem Északon is, mivel a személyében, igaza volt Sir Winston Churchillnek, a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezérért tisztelhetjük; az ő legendáját sem kérdőjelezi meg senki, aki értelmes). Nem veszítették el tehát a tagállamok minden egyediségüket, az európai államoknak sem kellene egy föderális Európában. Amerikában teljesen természetes, hogy azok az államok is elismerik elnöknek a többséget szerzett jelöltet, amelyek lakosainak többsége nem az illető megválasztását támogatták (így az elektori szavazataikat sem neki juttatták – Amerikában az elektori kollégium, a tagállamok küldötteinek egy gyűlése választja meg végső soron az amerikai elnököt, de az elektorok a tagállamok népi szavazatinak eredményeinek megfelelően adják le voksukat; amely államban a jelölt több szavazatot szerzett, annak az államnak az elektori szavazataikat a kollégium szavazáson egy az egyben arra a jelöltre fogják leadni; nem arányos szavazás van, hanem, aki az adott államban akárcsak egy százalékkal is több szavazatot szerzett, az kapja meg az állam összes elektori szavazatát; ez nem tökéletes módszer, de így lehet az átláthatóságot és a működőképességet az amerikai rendszerben, a demokrácia sérelme nélkül, fenntartani). Nem érzik ma maguknak az európai emberek az Európai Unió intézményeit. Minden okuk megvan rá. Mert mindössze mire szavazhatnak. Egy pártlistára, amit saját tagállamuk pártjai állítanak neki össze. A népnek esetleges előválasztásokkal még arra sincs joga, hogy a pártlistákra felkerülő politikusok személyét befolyásolhassák. Végül az eszed-nem eszed ez van elve alapján a szavazópolgárok elé bocsátott a pártlistán szereplő személyek kerülnek be az Európai Parlamentbe, ahol aztán megválasztják az Európai Bizottság vezetőjét, akiről esetleg annyit tudhatnak a parlamenti választások előtt a szavazók, hogy feltehetően melyik pártcsaládnak ki lesz a tisztre a jelöltje, így a többséget kapott pártok kit fognak majd nagy valószínűséggel megválasztani, de még ez sem biztos, utólagos a kijelölt személy elleni ágálás, ugrabugrálás még így is előfordulhat egyes tagállami politikusok részéről. Ez a közvetlen felhatalmazottság pedig nagyon meggyengíti az európai emberek szemében az egész Bizottság helyzetét (magával a Bizottság funkciójával sincsenek sokan tisztában, ami valóban eléggé bonyolult, még kabinetnek, európai kormánynak sem lehet nevezni, hanem valami különös szervezet, nem csoda, hogy funkciója és létezésének értelme az európaiak számára nem világos). Az emberek elé az európai tisztségekbe kerülők személyében nem jelölteket állítanak, hanem kijelölt alakokat, akik közül már igazán nem választhat az európai polgár. Ezen kell változtatni. Azt akarjuk, hogy jobban a magukénak érezzék az európaiak Európát, akkor adjunk a kezükbe nagyobb hatalmat. Bontsuk ketté a törvényhozást. Ez Amerikában bevált. Jelöltek versengjenek a törvényhozói posztért és ne listák. Hagy döntsék el az emberek már azt is, hogy egyáltalán jelöltnek kit szeretnének látni. Az európai legfőbb vezetőt, az elnököt, pedig csakis az európai emberek közvetlenül választhassák meg. (A Legfelsőbb Bíróság bíráinak amerikai jelölési és megválasztási módja egyébként ugyancsak megfelelőnek tűnik; jelöli az elnök, megválasztja egyszerű többséggel a Felsőház. Igen, legyen kétházas az európai törvényhozás, hagy gyakorolják az európai pártok és honatyák, hogy milyen az igazi kompromisszumkötés – előtt-utóbb majdcsak beletanulnak.) Ne a pártok alkudozzanak a saját berkeikben, adják vissza a választás jogát a népnek, amelyet az megillett. Mindent összevetve a legfőbb probléma az Európában, hogy érthetően túlzottan nagy a tagállami pártok szerepe és kicsi az európaiaké. Ne európai pártcsaládok legyenek, hanem pártok. És azoknak legyenek tagállami szervezeteik. Elérhetetlen célnak tűnik mindez? Nem, egyáltalán nem. (Egykoron Londonban sem gondolta volna senki, hogy az amerikai gyarmatok el tudnának szakadni és új államot alapítani – mégis megtették és nem egész két évszázad alatt kisállamból világhatalommá növekedtek – köszönhetően természetesen az amerikai polgároknak. Valahogy London mindig is ilyen kételkedő volt az önmagán kívüli országok, államszövetségek tőle független sikeres kialakulása, fejlődése tekintetében.) De ahhoz, hogy valósággá válhasson az európai álom, ahhoz a tagállami határokon felülnyúló, már alapításakor többnemzetiségű pártok megjelenése szükséges. Ennek még nem látszanak nyomai, fontos lenne, egyébként, ha ezt törvényesen tudnák véghezvinni, ha esetleg egy egységes európai pártszabályozás alkalmazható is lenne, hogy ne kelljen egyszerre több tagállam szabályaihoz alkalmazkodni, amelyek ugyan fő elveikben azonosak, hogyne, csak hát a részleteikben nagyon is különböznek. (A belpolitikai választások, kormányzó-, vagy miniszterelnök-választások maradhatnak a belső szabályozásra és módra, amíg az egységes európai értékeknek megfelelnek azok.) A fő kérdés az, amit nagyon sokan nem merünk még feltenni, hogy hajlandóak-e az európaiak, vagy legalább bizonyos részük egy ilyen irányba elmozdítani saját belpolitikájukat is, vagy sem. Ha nem, akkor nincsen miről beszélni. De ha csak néhány ország is van, amely erre hajlandó, akkor hozzá kell látni minél előbb a federális rendszer megalapozásához, az európai, több nemzetiségű tagokból felépülő pártok megalapításával. Hiszen Amerika is 13 tagállammal indult. Ma 50-en vannak + a főváros.

+ Számít-e, hogy kitől származik egy díj? Hogyne számítana. Mindent összevetve csak az számít. (Hölgyeim és Uraim, ne haragudjanak, de az országban  az Önök által létrehozott rendszer miatt kialakult általános politikai és társadalmi helyzet nem teszi számomra lehetővé, hogy ezt a díjat most Önöktől elfogadjam. Mindössze ennyi, semmivel sem több, is elég lett volna. És mennyit segíthetett volna a szabad Magyarországnak. A díjat egy ilyen demokrata már csak egy ilyen kiállásért, megkapta volna biztosan. Hiába tűnik úgy egyesek számára, hogy ez a rendszer örökre fenn fog maradni. Nem fog. Ne féljenek, lehet majd még később is díjakat kapni. Nem az ezen rendszer kínálta egyszeri lehetőség lesz az egyetlen.)

+ Irak: Mit lehet itt tenni? Folytatni kell, ahogy eddig. Bármennyire fáj, terroristáknak nem lehet engedni. Visszataszító, undorító, embertelen tett, megfogalmazhatatlan, gusztustalan zsarolás, aminek nem lehet engedni. Ezt a terhet egy amerikai elnöknek fel kell vállalnia. (A helyzet nem mérhető Trumanéhoz az atombomba ledobásával, mivel Truman nem lehetett tisztában egyértelműen azzal, hogy a bomba milyen hatással fog járni, nem rendelkezett még arról a világ valós tapasztalatokkal. Most Obama elnök pontosan tudja, hogy mi lesz a támadás folytatására kiadott parancsa következménye. Éppen ezért az amerikai elnök munkája az egyik legnehezebb a világon. Mert ilyen döntéseket kell meghoznia. Ahogy az sem mindegy, hogy egy amerikai katona életét mennyire becsülik. Minden életet meg kell kísérelni menteni, természetesen, de vigyázni kell az alkuk árával, nem lehet az alku eredményeként kialakuló problémákat egy legyintéssel a jövőre hagyni. Egy nagyhatalom nem gondolkozhat mindig a szívével, bármennyire nehéz is ezt kimondani és elfogadni. Ezért a felelős nagyhatalmak vezetőinek a dolga a legkimerítőbb és olykor elkeserítőbb a világon. Mert azt a döntést kell meghoznia egy nagyhatalom vezetőjének, pl. az amerikai elnöknek, ami hosszabb távon a népe érdekeit szolgálja, hiszen ez végső soron minden államfő legfőbb, minden egyebet felülíró kötelessége. A XX. század európai történelme azt tanítja, ha az ember egy szélsőségesnek a kisujját nyújtja, már az egész karja kell. Hogyan lehet azokkal alkudni, akik nem ismerik el a mi értékeinket? Akikben nem lehet megbízni, mert amint elfordulunk tőlük a tapasztalatok alapján a hátunkba döfik a kést. Ilyen helyzetben nem lehet alku. Más eszközzel kell az elnöknek állampolgárait megmentenie.

Tovább, ukránok, tovább! Keleten is. Foglaljátok vissza a megyéiteket! (Németország mit tenne Ukrajna helyzetében?) Itt az igazság a Ti oldalatokon áll teljes mértékben. A lázadók teljesen jogtalanul jártak el, bűnözők, sőt a maláj gép lelövése után már terroristáknak is tekinthetők. Miért kellene itt kompromisszumra jutni? Egy kompromisszumos helyzet csak akkor alakulhat ki, ha a szemben álló feleknek, mind a kettőnek, legalább részben igaza van. Itt Putyin és Oroszországa, a felhívott és felfegyverzett felkelőikkel együtt csak jogtalan hódításokat hajtottak végre, semmi egyebet; az ő oldalukon nincsen semmi igazság. Még a sérelmet szenvedett fél engedjen nekik? Itt a hiba, amit a XX. században már oly sokszor elkövettek; nem hallgattak az igazság szavára; az igazság pedig itt az, hogy ahogy Putyinnak nem volt semmi joga a Krím-félsziget elfoglalására (mert azt elfoglalta, minden szépen meg,- kissé túlkomponált látszatnépszavazás megrendezése ellenére), úgy a lázadóknak sincs ukrajnai területeket a magukénak kikiáltani. Itt most nincsen vita. Nincs mind a két félnek igaza. Csak az ukránoknak van. Mégis egyezkedjenek? Nem mellesleg már tudjuk, hogy Putyin szava, ha a hódítási, a nagy Oroszország felépítéséhez kapcsolódó álmairól van szó – SEMMIT. Ha pedig Putyin jönni akar, akkor számoljon a következményekkel is. Mert ha nyíltan megtámadja Ukrajna területét, ha be mer hatolni a lázadók által megszállt területekre fegyveres erőivel, akkor elvágta magát Nyugaton ő maga egy életre, Oroszország pedig az ő életére. Azt gondolják az átlag oroszok, hogy ez nem nagy gond? Majd meglátják és megtapasztalják a saját bőrükön – 2014. augusztus 22.

A szíriai polgárháború esetében a Nyugat elkésett. Még az előtt kellett volna beavatkozni, hogy terrorista elemek kerültek volna a felkelők közé. Még a kétes eredetű, hírhedt vegyifegyver-támadások előtt. Most már késő. Most már nem lehet a térség szélsőségesei ellen úgy fellépni, hatásosan, hogy ezzel ne a szíriai elnök pozícióját erősítsék. De a problémákat nagyság szerinti sorrendbe állítva most az a legfontosabb, hogy a szélsőséges erőket, a terroristákat visszaszorítsák; származzanak, Európából, vagy bárhonnan. Ezek az emberek azzal, hogy szembefordultak az európai értékekkel, elvesztették jogukat arra, hogy Európa bármilyen mértékben és módon védelembe vegye őket. Ezek a terroristák, akik szokásukhoz híven arcátlan hazugságokkal és az Egyesült Államokra való felelősséghárítással igazolják embertelen tetteiket, amely terrorista módszerekhez abban a pillanatban egyből visszatértek, amint Amerika akciói révén lendületüket megtorpantották, sőt visszavonulásra, állásaik feladására kényszerítették őket, nem méltók a civilizált világ bármely államának könyörületére sem. Ez már nem olyan háború, amiről Churchill beszélt, aki azt mondta, hogy háborúban elszántságot, vereségben dacot, győzelemben nagylelkűséget, békében jóindulatot kell tanúsítani. A terrorizmus ellen folytatott háború különbözik minden eddig háborútól, azon háborúktól, amit Churchill akár barbár, akár civilizált formájában ismert. Csak arra kell ügyelnünk, hogy miközben embertelen elemek ellen küzdünk, saját emberségünket ne veszítsük el. De most olyan ellenséggel került szembe a civilizált világ, amely semmi sem veszi alapvető értékeit; az adott szó szentségét, az emberi jogokat (főleg, a szólás- és sajtószabadságot) és az embertársaink irányába tanúsított legalább minimális emberség értékét. Ezzel a kihívással nézünk szembe. Itt a konvencionális fegyverek, amelyek a szembenálló felek által legalább a legalapvetőbb mértékben kölcsönösen tiszteletben tartott közös szabályok és elvek, értékek világának háborúiban voltak használatosak, már nem segítenek. Új megoldások kellenek – 2014. augusztus 22. (2014. augusztus 25. után: A szíriai helyzet nagyon bonyolult. egyrészt, ha nem segít az Amerikai Egyesült Államok Szíriának,  a legnagyobb ellenséget támogatja – még ha “csak” áttételesen is. Ha segít, akkor ellenlábasának, Szíriának nyújt segítő jobbot, amit tudjuk, hogy a térségbeli arab államok mennyire “hálásan” szoktak utólag fogadni; még majd azt vetik az Amerikai Egyesült Államok szemére, hogy beavatkozott a belügyeikbe.  Most az Amerikai Egyesült Államoknak Irak legyen az első. Ott a góc.  Szíria esetében kivételesen az Egyesült Nemzetek ne az Amerikai Egyesült Államokat jelentse, nem azt kellene jelentenie. Egyelőre. Várjanak most pár napig. 2014. augusztus 26. Előbb-utóbb úgyis segíteni fogunk majd. A kérdés az, hogy mikor, mennyire és hogyan.)

Az egyes politikai pártok, a demokraták és a republikánusok mérsékeltjei, a középsávosok, nem sokban különböznek egymástól, ránézésre. Tulajdonképpen akár helyet is cserélhetnének. De valójában a mérsékeltek és nem a hangos „nagykonzervatívok”, illetve „nagyliberálisok” azok, akik pártjuk alapértékeit, alapeszméit, a két párt közötti alapvető különbségekként szolgáló véleményeket inkább képviselik. A vijjogók csak elnyomják és kihasználják azokat, élesen megosztva a társadalmat. Az emberek vagy elfogadják nézeteiket, vagy sem, de a másik párt lehetőségeibe még csak bele sem gondolhatnak. A polgárok nem láthatják a másik oldal szemszögéből is a kérdést, pl. az abortusz, pl. az azonos neműek házasságának kérdését, és így nem alakíthatják ki a valóban megalapozott, a saját meglátásaikra, gondolataikra, megérzéseikre alapozott álláspontjukat. Mert a hangos vijjogás teljesen elnyomja a másik oldal érveit, ez kölcsönösen mind a két párt szélső sávjaiban mozgókra igaz, azok nem tudnak eljutni az emberek tudatáig, így számításba sem tudják azokat venni. Ami káros hosszú távon, mind a pártra, mind annak nézetrendszerére, jellemző gondolataira. Ugyanis ki tudja, hátha egyszer jön egy meggyőzőbb politikus, az emberek fantáziáját még jobban megragadni képes irányvonal, akkor az átmenetileg győzedelmes hangoskodók hamar kikerülhetnek a nyeregből. Arról nem is beszélve, hogy a pártok nézetrendszereinek olykori gyökeres megváltozása, sőt, amire egyszer más sor is került, végeredményben egymás közötti helycseréje is megzavarhatja az új idők szelét érzékelni képtelen éppen a szélső sávban száguldozókat képviselő politikusokat. Viszont, ha a választópolgárok megfontolhatnák más nézeteket képviselő politikusok érveit is és úgy döntenének a konzervatív, republikánus, vagy liberális, demokrata nézet és megközelítés között, akkor elkötelezettségük sokkal inkább megalapozott lehetne. A mérsékeltek ettől a gyakorlattól nem zárkóznak el, egy megfontolt, érett választó, pedig az ostoba gondolatokat könnyedén fel tudja ismerni és félre is tudja azokat söpörni. Hosszú távon nem a vijjogás szolgálja a pártok érdekeit, ahogy azt már a pártok történelme, átalakulása, fennmaradásért való küzdelme is mutatja az Egyesült Államokban, hanem az, ha van egy nyugodt mérsékelt középrétege. Ahogy egy egészséges demokratikus társadalom jellemzője is az, hogy a középrétegek, a mérsékelt politikai elveket valló demokraták republikánusok vannak többségben nem a harsányak. A középső sávokban haladók, akik ellenfelet és nem ellenséget látnak a másikban. Ha viszont a középpontban akarsz lenni, akkor be kell menned középre. Természetesen ez nehezebb akkor, ha a másik pártban láthatóan a vijjogók kerültek vezető szerepekbe, többségbe is akár, de hosszú távon, illetve végső soron mégis a mérsékeltség megóvása szolgálja a párt érdekeit. El kell tudni fogadni, hogy a mérsékeltség az igazi erény – 2014. augusztus 22.

6 Comments

6 Reader’s Comments

  1. Lényegremagyar!

    Egy nép mentalitása fontosabb, mint a nyelve. Persze nyelv nélkül nincs semmi… Más a német és más az osztrák mentalitás. A népek sokféle mentalitásából vannak a nyugati és a keleti kultúrák, stb…

  2. A második világháborút lehet nem az országok, hanem a “népi mentalitások” szembenállásának is tekinteni. Az igazi Nyugat, pld. az angol, a francia, majd az észak-amerikai “mentalitás” szembenállása a “kicsit más” német mentalitással, – utóbbi is nyugati… (Pld. az olasz, ugyancsak nyugati mentalitás nem volt döntő?) Később egyéb “nagyon más”, jelentős “mentalitások” komplikálták a háború állását és kimenetelét és a következményeket… Az orosz, a japán… Churchillt is megviselte… Nem az oroszok haderejével volt a baj, hanem a “mentalitásukkal”! Mostanság is! Stb…
    http://hvg.hu/velemeny/20140908_A_Nyugat_es_az_Ukrajnadilemma

  3. Nemmoderált

    A második világháborút lehet nem az országok, hanem a “népi mentalitások” szembenállásának is tekinteni. Az igazi Nyugat, pld. az angol, a francia, majd az észak-amerikai “mentalitás” szembenállása a “kicsit más” német mentalitással, – utóbbi is nyugati… (Pld. az olasz, ugyancsak nyugati mentalitás nem volt döntő?) Később egyéb “nagyon más”, jelentős “mentalitások” komplikálták a háború állását és kimenetelét és a következményeket… Az orosz, a japán… Churchillt is megviselte… Nem az oroszok haderejével volt a baj, hanem a “mentalitásukkal”! Mostanság is! Stb…
    http://hvg.hu/velemeny/20140908_A_Nyugat_es_az_Ukrajnadilemma

  4. Lényegremagyar!

    Arab, muszlim hit, ill.vallás, mentalitás. Az is a nagy baj, hogy a tanított erkölcsös Élet helyett csak a külsőségeket terjesztik, tömegesen, sőt, ölnek! Az igazi hit és Élet egyik vallási variációja helyett (a linkben a lényeg).
    A politika vallási alapon nagyon káros. Itt is érvényes, ami a politikai katolicizmusra, tehát aktuálisan a magyar rezsimre (és a koronatanra): egy nemzet se lehet muszlim, ahogy egy egész nemzet se keresztény vagy a korona része, – csak külsőségekben, az egyéni szabadság kárára, fanatikusok esetében pedig bio-automatikus, veszélyes tömegeket generálva…
    Valószínű, hogy a nagyon nagy muszlim többség nem tartja be a link szerintieket. Csoraszellemben élni és ölni sokkal könnyebb, szinte mámorító… Mo.-n is! Ahogy az ember-ember kapcsolatban a közöst, a vallasokéban is a közöst kéne keresni, becsülni, nem a különbségeket.
    Veszélyes, de meg kéne talalni a politikaval összefonódó vallások gyenge pontjait,megosztani a vezetőiket, az agyukra hatva, – amúgy is megosztottak pld. az arabok (a magyarok)…
    http://www.baloghpet.com/2014/08/26/az-iszlam-lenyege/

  5. Lényegremagyar!

    Mentalitások… Zseniális:
    http://progressziv.blog.hu/2015/02/09/haboru_335

    .

  6. Lényegremagyar!

Írja meg véleményét!