Görögország

Ami az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban, években történt az európai szellemiség egyik bölcsőjeként számon tartott egykori kultúra földjén, abban nincsen semmi meglepő. Sok szereplő hibájából (össze)adódóan több évnyi fedezetlen jólét után beköszöntött a böjt korszaka, ami teljesen érthető módon a társadalom széles rétegét nagyon kellemetlenül érintette. A nép kétségbeesését és haragját pedig mindig is nagyon könnyű volt szertelen és könnyű ígéretekkel meglovagolni azok számára, akik hajlandóságot mutattak a hatalom ily módon való megragadására – nevezzük őket közkeletű nevükön populistáknak. A feltételek azonban továbbra is változatlanok (és azoknak is kell maradniuk!). Az ígéretek betartásának súlyos ára lehet – az érintett országra nézve. (Ezt az árat most már mindenkinek vállalnia kell.) Az ígéretek be nem tartásának ugyancsak súlyos ára lehet – a politikusokra nézve.

Görögország súlyos gazdasági nehézségekkel néz szembe, nos, már évtizedek óta. Jó szándékukat és nemes tulajdonságaikat nem vitatva, a görög emberek is, akárcsak a világ legtöbb nemzete, hajlamos a szűklátókörűségre és a súlyos rövidlátásra. Nehéz helyzetüket kétségbe nem vonva az Európai Egység hívei nem téveszthetik szem elől a nagy célt és az attól őket még oly élesen elválasztó akadályokat, valamint azt a rengeteg munkát, ami ezen tornyosuló nehézségek leküzdéséhez szükséges. Az Európai Unió, mint köztes állapot ideje lejáróban van, ez az időszak egyébként még akár évtizedeket is kitehet, de Uniónk intézményrendszere megkövesedett, az óriás elakadt és a federalistáknak (átmeneti időre szerveződött csoportnak) most az a legfőbb feladatuk, hogy ezt a hatalmas intézményt ők maguk bírják rá újra a mozgásra, mielőtt a bomlasztó erők, amelyek kapuin belül immáron tobzódni tűnnek aknamunkájukkal le nem omlasztják falait, össze nem döntik a hatalmas álmot, amiért már elődeink közül oly sokan oly sokat küzdöttek. Európa nem képes minden nemzete terhét magán cipelni, közben még előre is haladni, lehetetlen. Egyensúlyozza valahogy vállán a szegényebb régióit, de ez a mozgás csak a fennmaradáshoz elég, a fejlődéshez nem; amire viszont a leginkább szükségünk lenne.

A Görögországnak a segélycsomag fejében támasztott feltételeken semmilyen fenyegetés ellenére sem látszik célszerűnek módosítani. A valutaunió tagállamai, mint unió az unióban azok az államok, amelyekre támaszkodva tovább lehet haladni egy erősebb, egységesebb Európa irányába. Nemzetállamok vagy Egyesült Európa? A hosszú távú cél vajon melyik útra terel minket? Görögország rendkívül problematikus pontja Európának, de távolról sem annyira immáron, mint amennyire magáról gondolja. Folyamatos tehetetlenségével, hibáival, a közös teherviselés alóli kibúvási törekvéseivel már annyi fejtörést okoz Európának, ami egyre kétségesebbé teszi azon meggyőződés igazát, miszerint Görögországnak feltétlenül a falakon belül lenne a helye. Az ESZAK, mindennek az eredője gazdasági közösségnek indult és itt gyökerezik a jelen minden problémája is. Nem politikai alapokon, vagy ideák alapján egyesültek Európa nemzetei a későbbiekben, hanem pusztán az érdekek vezérletével, ami megakadályozta azt, hogy a nehezebb időkben is rendíthetetlenül kitartsanak egymás és egy egység gondolata mellett. A fő probléma, egy újabb európai háború kirobbanásának a veszélye a legutóbbi évszázad két fő ellenséges nemzete között immáron elhárult, a gazdasági érdekeken kívül mi más tartaná hosszabb távon egybe Európa nemzeteit. Erő, dörgedelem bizonyosan nem. Annál jóval büszkébb mindegyik. A közös értékekbe vetett hit? Amit meg kell érteni és el kell fogadni az európai nemzetekkel kapcsolatban az az, hogy ahány nemzet csak díszíti a kontinens térképét, a nemzeti öntudat ugyanannyi megnyilvánulásával kell megbirkóznia azoknak, akik az egység útjára szeretnék ráléptetni a sokáig egymás ellen oly erővel és elszántsággal küzdő népeket. Az európai történelem másról sem szól, mint az egyes nemzetek egymás ellen vívott küzdelméről, ez az a történelmi örökség és hagyomány, amit már gyerekként minden európai, aki hajlandó rá, magába szívhat, természetesen mindannyian saját nemzetük szemszögéből és vélt vagy valós sugallt igazából kiindulóan sajátítva el az eseményeket. Így pedig nehéz európaiságról, európai eszményekről és értékekről, közösségről meggyőzni az embereket. (Határozottan ki kell jelenteni, nem az a baj, hogy az egyes nemzetek szeretik hazájukat. Csak a tény elszomorító, hogy a félreértett szeretet mennyire vakká tudja tenni a nemzeteket, főként a saját általános jólétük felé vezető út meglelése érdekében tett iránykijelölések, iránymeghatározások során. Egyébként pedig a közös hazát is meg lehet tanulni szeretni. Hiszen van miért szeretni.) Az európai egység érdekében az egyes nemzetek öntudatából bizony engedni kellene minden egyes tagállam népeinek. Ráadásul önszántukból. Az erővel ezen a kontinensen hosszú távon semmire sem lehet menni.

A mostani görög koalíciónak (szélsőbal és szélsőjobb együtt, ilyet is ritkán látni) egyetlen célja lehet, felépítéséből adódóan: szembehelyezkedni az Európai Unióval és államuk adósságától oly könnyedén megszabadulni, ahogyan azt egykoron elődeik megszerezték. Azonban ebben a játszmában legalább ketten vannak és ezek a törekvések elfogadhatatlanok a fejlettebb Európa számára, annak az Európa számára, amely a jövő útjára léphet, ha egyszer hajlandóságot mutat erre. Az Európai Unió bővítése talán önmagában nem volt elhibázott, az alapok lerakása sikeresnek volt mondható, de a bővítés alapjainak megszilárdítása fájdalmasan elmaradt. A felzárkóztatás politikája, legalábbis ez idáig úgy tűnik, kudarcot vallott. Legalábbis társadalmi szinten. Európai egység nem építhető az ahhoz való kötődés kialakulása nélkül. Amikor gazdaságilag ilyen mértékben eltérő fejlettségű államok (akár a mentalitásból, akár bármi másból is adódik ez a rendkívüli mértékben eltérő fejlettség) egy közösségbe tömörülnek, akkor előbb-utóbb, különösen egy válság hatására, amely az eltérő gazdasági erő nélkül természetesen eltérő mértékben érinti az egyes tagállamokat, az egyenetlenség miatti ellentétek, a kiszolgáltatottság és a gyengeség miatt érzett frusztráltság ellenségeskedésekhez, azok pedig szakadásokhoz fognak vezetni. Görögország éveken át úgy élt, mint Európa legfejlettebb államai, miközben a valóságban legfeljebb az alsó középmezőnyben foglalhattak volna helyet, és amikor az igazság rájuk szakadt, azt a legtöbbekhez hasonlóan csak nagyon nehezen tudták átmenetileg is, de végső soron nem bírták, akarták elviselni.

Mi szolgálná Európa érdekeit? Minden áron egybe kellene tartani az Uniót, vagy engedni kellene, hogy a szélső peremvidék, a legsebezhetőbb leváljon, még ha ezzel végső soron saját magának ártana is? A valutaunió mozgása már nem tűnik lehetetlennek. Holott már rendkívül nagy összeget költöttek Görögország talpon tartására, de talán lassan már a legfelsőbb körökben is elfogadtatja magát az a gondolat, hogy minden megszavazott mentőcsomag és azoknak minden már átutalt egysége ellenére sem érné már meg, még egy átmeneti megrázkódtatás igencsak valós lehetősége ellenére sem, minden áron benntartani a déli tagállamot az Eurózónában. (A megrázkódtatás lehetősége adott, a mérték vitatott, de az már egyre kevésbé tűnik rettentőnek. Az eddig a görög államra költött rendkívüli összegek visszaszerzése pedig lehetetlennek tűnik, bármily igazságtalan is lenne ez egy esetleges kiválás esetén. Ugyanez igaz az eddig szétosztott támogatásokra, bármennyire is sérti ez igazságérzetünket, amiknek senki sem tudja biztosan hány százaléka olyan csatornákba folyt bele, amiknek a támogatás folyósítójának eredeti célkitűzéseihez vajmi kevés köze van. Ezen csatornák egy kiépített ellenőrző szerv általi föltárása ugyancsak vagyonokat emésztene fel – talán még többet is, mint amennyi támogatás elveszett.) Ez pedig ugyancsak megnehezítené a populista pártok és ígéreteik helyzetét.

A társadalmi szakadék, a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti távolság valóban folyamatosan mélyül és szélesedik, azonban erre a problémára már egyszer megtalálta valaki a megoldást; és az a nem a teljes káosz előidézése volt. (Ebben a korban Európa nemzeteinek két területről, az oktatás és az egészségügy területétől nem szabad terén nem szabad megvonniuk a forrásokat. Nincs fontosabb tőke, mint a lehető legmagasabban képzett szellemi és fizikai munkaerő. Az innováció, az újítás, a felfedezések és a tudomány hajtotta előre már eddig a nyugati civilizáció olykor saját hibájából, vagy külső támadásoktól megakadt motorját, a szellemi muníció volt az alapja a görög és a római civilizációnak, a tudás hatalma űzte el a középkor sötét fellegeit és vonta újra fénybe Európa égboltját, ez a tudás vértezte fel távoli, az óceán túlpartjára szakadt rokonainkat azokkal az eszközökkel, amelyek egy új, valóban szabad és független nemzet megalapításához szükségesek voltak és ez az ősi és mégis mindig megújuló és kibővülő tudás volt az, amely elűzte a XX. század retteneteit az újabb európai generációk szívéből, lelkéből és elméjéből és ez a tudás indította útjára az öreg kontinens történelmének legújabb szakaszát, aminek eredményeként az öreg kontinens megújuló, felfrissülő, egységes néppé átformálódó nemzeteiből megszülethet a modern világ mind politikailag, mind gazdaságilag, mind társadalmilag mintaképként felépülő új állama. Az emberek jó közérzete és egészsége pedig elengedhetetlen volt mindig is a kultúra felvirágzásához; az orvostudomány fejlődése és sikeres működése elengedhetetlen egy virágzó és fejlett, modern állam virágzó jelenéhez és jövőjéhez.)

Minden új állam, államszövetség megalakulása valami ellen való fellépésben gyökerezik. Az Amerikai Egyesült Államokat összekötötte az angol koronától való elszakadás vágya, az egykori gyarmatbirodalmak, mind a birodalom ellenében határozták meg önmagukat. De hogyan lehet úgy egy államot létrehozni, amikor első látásra nincsen mi ellen egyesíteni az embereket, a népet? Európa legbiztosabb jövője most az lenne, ha azok a nemzetek, amelyek egy európai egység, nevezzük azt bárhogyan is, tagjaivá óhajtanak őszintén válni, legyenek bármilyen kicsik, vagy nagyon, erősek világ- és a kontinens viszonylatában, vagy gyengék összeülnének és szorosabbra fonnák az unió szálait – maguk között. De mi lesz azokkal, akik nem akarnának ebben részt venni? Lehetséges lenne-e így szétszakítani az Európai Uniót? Félő, hogy nem. A gazdasági közösség, ami végső soron maradásra bírta a skótokat Nagy-Britanniában már olyan erősen beleívódott a mindennapi életbe, hogy azt megbolygatni nem sok értelme lenne (és nagy valószínűséggel egy ilyen vállalkozás kevés sikerrel gyorsan csődöt lenne kénytelen jelenteni). Azonban ezen a gazdasági közösségen alapulva mégis van valami, amin a reformpártiak megvethetik a lábukat. (A szerződések kötőerejében az a legcsodálatosabb, hogy mivel ember alkotta képződmények, könnyen átalakíthatóak, ha megvan az egyetértés és az akarat hozzá.) Amíg az egyes nemzetek vezetői teli szájjal harsogják saját nemzeti érdekeiket a gazdaság malmai szépen őrölnek – talán mégis ez a gazdasági egység jelentheti a biztos alapját és ígéretét, hátterét és támaszát egy politikai egységnek. A rájuk nehezedő teher miatt azonban ezek a malmok korántsem a lehetőségeikhez mérten képesek dolgozni. Miközben egyes populisták teli szájjal szidják a közös intézményeket és semmibe veszik az elveket a közösség nyújtotta előnyeikből viszont igyekeznek minél inkább kivenni a részüket. Ezt pedig a fejlettebb rész eltűri, talán azon a XX. században az ENSZ keretében felmerült szabályt szem előtt tartva, miszerint jobb benntartani a veszedelmesebb elemeket a határokon belül és szemmel tartani őket, mint kirekeszteni azokat elvesztve ezzel minden csatornát, amin keresztül figyelemmel lehet kísérni tevékenységüket különösebb nehézség nélkül. Ez a stratégia talán hosszabb távon sikeres is lehet. A lassú víz, partot mos elvet alkalmazva akár még haladást is el lehet érni a problematikusabb területeken. Azonban meddig tart a türelem? Mennyi türelmet enged egyáltalán még az idő?

A görögök sorsa most érdekes kormányuk kezében van. Európa fejlett államai nem fognak engedni nekik, a fedezetlen jólét finanszírozásának egyszer és mindenkorra vége van az Unióban. Már megtapasztaltuk, hogy milyen veszélyes lehet. A hosszú távú egyensúly, amire a német vonal terelné a kontinenst megérné a fáradtságot, a probléma csak az, hogy amíg az az egyensúly megteremtődik, addig sokaknak nagyon sok áldozatot kell hozni. És ehhez sok országban nem voltak hozzászokva. Ezt el lehetne intézni annyival, hogy mivel nekik nem tetszene egy magasabb szintű európai átlagos fejlettségi szintért való küzdelem, akkor az elérhető, azzal járó átlagos európai jóléti szintről, az európai átlagos életszínvonalról is könnyedén lemondhatnak. De ezzel a második elemmel már problémáik vannak. Egy Unióban a közös haszonért mindenkinek dolgoznia kell, nem lehet mindig az alacsonyabb kiindulási szint mögé bújni és ezért folyamatosan kedvezményeket követelni, mert ha mindig kedvezményeket kapnak, és cserébe nem várnak tőlük semmit, akkor sosem fognak fejlődni a lemaradt tagok. Az Eurozóna, sőt az Európai Unió is túlélné egy-egy tagállam távozását, most már egyértelműen látszik – sőt talán még meg is könnyebbülne. De vajon hosszabb távon mi szolgálná a leginkább az adott állam érdekeit? Különös belegondolni, hogy Európa újra visszasüllyedhet az Unió előtti korszakba, az egész egységesedési kísérletet mindössze egy történelmi kitérőnek tekintve. Lehet, hogy sokan örülnének egy ilyen lehetőségnek, de ezek a személyek vagy mindössze kicsinyes, önző érdekeiket követik, vagy annyira szűklátókörűek, hogy már nem is képesek előretekinteni, hanem egyre inkább befelé fordul a tekintetük és elvesznek a múlt zavaros látomásaiban, amit oly könnyen képes megszépíteni az emlékezet – olykor elködösítéssel a félremagyarázást oly könnyűvé téve, vagy akár minden kínos részletet feledtetve. Ez lenne Európa számára a legveszedelmesebb út. Tudjuk, hogy a történelem során azok az egységesítési kísérletek, amit karddal próbáltak sikerre vinni keserű érzéseket hagytak a történetírókban, így minden kis nemzet, amint elnyerte függetlenségét, viszolyog a gondolattól, hogy szuverenitásáról lemondva, saját akaratából lépjen egy olyan útra, amitől viszolyog. De félreérti és számításból vagy pusztán vakságból félremagyarázza a tényeket az, aki a mostani próbálkozást, ami egykoron 1952-ben vette kezdetét bármelyik korábbihoz hasonlítja. Az Európai Unió közigazgatását a tagállamok adófizetői tartják fenn, valóban (ki más tenné?); a fejlődő tagállamokat viszont ugyanakkor ez az Unió tartja a felszínen. Azokat a tagállamokat, amelyek polgárai a leghangosabban harsognak a drága európai bürokrácia ellen. Ezt sem szabad elfelejteni. (Az Európai Unió szervezetrendszere valóban hatalmas, de az a bonyolult feladat, amit ellát, az a rengeteg érdek, ami mentén tevékenykedik, az a rengeteg tagállam, amelynek az igényeihez, csak a nyelvi igényeihez is alkalmazkodnia kell, ezt megköveteli. Ez a szervezetrendszer nem ideális méretű, nem. De egyszerűbb a működése sosem lesz. Csak hatékonyabb lehet, ami által úgy tűnhet, hogy jobban megéri a beleölt pénz mennyiségét. Ez a hatékonyság azonban csak az egységgel lehetséges. És bizonyos kiadások még akkor is megmaradnának, már csak az Unió nyelvi sokszínűségéből adódóan is, amit természetesen még egy egységes Európában is ápolásra, megőrzésre méltónak kell tekintenünk.) Felül kell emelkedni a nemzeti öntudaton, különben nem lehetséges tovább lépni az európai úton. Hogy mi hozhat ebben sikert? Az, hogy történelmük során először Európa nemzetei nem kényszerből, fenyegetés hatására, hanem szabad akaratukból egyesülhetnek egy néppé, amely méltó elődei minden dicsőségére és elég erős ahhoz, hogy a maguk valójában elviselje a múlt árnyai, hibái, bűnei miatt a vállát nyomó, soha el nem múló terheket. Ha ez nem sikerül minél több tagállam lakosai számára, akkor véget ér ez az újabb kísérlet is és Európa, legalábbis annak egy része visszacsúszik a nemzetállamok korába, ami számukra biztos visszalépést jelentene, a kérdés csak annak mértékében rejlene. Ha az egységet feladjuk, akkor a múlt eszközei és látásmódja felé teszünk lépéseket, ami egyszer, kétszer már kis híján a végzetünket okozta. Európa jövője ugyanis az egységben van.

2 Comments

Írja meg véleményét!