„Egy pesszimista minden lehetőségben a nehézséget látja; egy optimista minden nehézségben a lehetőséget látja.”

Sir Winston Churchill

Miért tűrtétek? Miért támogatjátok? Miért nem küzdöttetek?

A Magyar Köztársaság jogrendszere tökéletes például szolgált arra, hogy hiába a nyugati példa követése, a fékek és ellensúlyok (vagy egyensúlyok, mindkét fordítás használható) elméletének az intézményrendszerben való megjelenítése, ha az emberi elem, tényező, az az összetevő, amelynek az államgépezetet mozgásban kellene tartania és őrködnie kellene annak hatékony működése felett ilyen-olyan oknál fogva nem képes, vagy pusztán nem hajlandó a demokratikus elvek mellett őszintén elkötelezni magát és azok mellett ha törik, ha szakad kitartani. A hatalom korlátozásának célját követő, annak erejének megosztására épülő hatalmi berendezkedés gondolatát az az egyszerű tapasztalat ihlette, hogy maguk az emberek, legalábbis azok többsége, ha egyszer hatalomhoz jutnak, nem szívesen osztozkodnak azon másokkal. (Hogy miért van ez így, erre a kérdésre talán a válasz az emberi természetben keresendő.) Olykor születési előjogokra, vagy isteni kiválasztottságra, vagy a puszta ököljogra hivatkozva, a történelem azt tanítja, hogy ha egyszer valaki a többi ember sorsára befolyással bíró pozícióba kerül, akkor hajlamos megfeledkezni az önmérsékletről, és saját érdekeit, akaratát, önmaga tévedhetetlenségébe való meggyőződését mindenek fölé helyezve olyan rendszert igyekszik embertársai köré, illetve fölé építeni, és hangulatot igyekszik ebben a rendszerben elterjeszteni, amely a megváltoztathatatlanság és a behódolás szükségességének érzetével tölti el azokat, akiknek akár tehetsége, akár erejük, akár elszántságuk lenne bármikor is szembefordulni akaratával. A hatalommegosztás gondolatának hátteréül az a felismerés szolgált, hogy mivel az emberek hajlamosak, ha alkalmuk nyílik rá, embertársaik zsarnokaivá válni, ezért olyan intézményrendszerbe kell az állam hatalmát szétosztani, amely még a lehetőségét is elvonja annak, hogy a hatalom csábításának engedve erre sor kerülhessen. Amire azonban nem gondoltak felvilágosult elődeink az az volt, hogy nincsen az a tökéletes intézményrendszer, amiből egy megfelelő elánnal és horderővel bíró politikusi áradat ne lenne képes kimosni a demokratikus szellemiség csíráit is. Minek kellene ideális esetben történnie akkor, ha egy adott még demokratikusnak tekinthető állam vezetői figyelmen kívül hagyva minden korlátozást úgy próbálnának totális hatalomra szert tenni egy országban, hogy minden intézmény, minden egyes kis egérlyukába befolyva a saját nézeteivel tömi tele az egykor még demokratikusnak mondható rendszer csarnokait, termeit és parlamentjeit? A népnek kellene megálljt parancsolni nekik. A hatalommegosztás elmélet ugyanis nem a mindenkori vezetőréteg védelmében született meg, legfőbb és végső célja a nép megóvása volt attól, hogy egyszer egy hatalommániás ember, vagy embercsoport markába, kénye-kedve szerinti kiszolgáltatottságba kerülhessen. De mi történik, ha a nép ezzel nincsen tisztában? Nehéz megmondani, hogyan lehetséges ez. Még ha nem is tudja, de miért nem érzi a nép legalábbis bizonyos hangadó része, hogy nem arra született, mint ember, hogy kiszolgáltatottságban éljen. Vannak olyan veszélyek, amelyek kialakulása ellen nem tudunk mit tenni. A természeti katasztrófákat nem tudjuk megállítani, de a politikai, társadalmi és gazdasági katasztrófákat igen. Legalábbis megtanulhattuk volna már 6000 év alatt. (A népi bölcsességre a devizahitelesek mellett, a brókerbotrány áldozatainak elképzelhető magatartása adja majd a következő példát. Ha kárpótolják őket, az egyrészt majdnem törvénytelenül – de azért gyorsan mégis lett név szerinti gyanúsított – lefoglalt magánvagyonból, majd, előreláthatólag, jórészt a költségvetésből, akkor megnyugszanak sorsukban és mindent újra rendben fognak találni. Miközben csak az érintettek, vagy még azok sem a megmondhatóik, hogy kormányzati szinten megint miféle mocskos lépésekre került sor, hogy megmentsék azt, ami a jelenlegi felső vezetésnek a legfontosabb – önmagukat. Ahogy a bankok „megbüntetése” esetén is, mit számítottak a betétesek, ha így mások, főként újfent az újdonsült kivételezzek, minden további nélkül megmenthették a bőrüket. Így kérem, ennyire rövidlátóan, nem lehet demokráciában, jogbiztonságban, egyáltalán köznyugalomban élni; merthogy ezek a fogalmak együtt járnak. Ha nem teszik elhinni, majd meg tetszik tapasztalni.)

„Mindent rendbe fogunk hozni. Ez az egy, amit ígérni tudunk.” Újfent csak ígéretek lehetnek. Vajon bízhat-e a nép még a vezetőiben? Ha nem tud, akkor nincs mit tenni. Újakat kell keresnie. Azokban, akik bármilyen okból behódoltak, vagy akár a kezdetektől támogatóinak bizonyultak egy elnyomó rezsimnek, valóban nem lehet megbízni. De valakikben muszáj lesz. Ezen korszak megítélése, amely hivatalosan 2010-ben vette kezdetét (a végét jelző dátum még bizonytalan) az utókorra vár, de azt már most le kell szögezni, hogy a jelenleg regnáló magukat örök vezetőnek, mindent tudónak kikiáltó személyeket igazságos, ámde a végsőkig reális megítélésben kell majd részesíteni. Hiszen enélkül nem lehet majd tanulni a mostani hibákból.

Talán nem elég tanulni egy szabad társadalomról, bele is kell születni ahhoz, hogy az átlagember megérthesse a demokrácia értékét. Csak azok képesek értékelni az emberi jogok értékét, akik egyszer már rendelkeztek azokkal, éltek velük, majd megfosztották tőlük őket, vagy legalábbis megkísérelték. A nép talán fél a kezébe venni a hatalmat. A szabadság bátorságot igényel és ez nem mindenkinek adatik meg. Ha nem vagyunk hajlandóak küzdeni egy jobb rendszer reményéért, akkor nem vagyunk rá méltók. És akkor mindenki visszavonulhat a saját barlangjába, foglalkozhat kizárólag a saját dolgával és engedheti, hogy a világ szépen lassan darabokra törjön körülötte. Mindig is meg voltak azok a kevesek, akik elég energiával, idővel és kíváncsisággal rendelkeztek ahhoz, hogy feltárják a nép uralmára épülő politikai, társadalmi berendezkedést magáénak valló elmélet igaz értelmét, hogy tovább építsék azt, toldozzák és foldozzák. Ha ezen kevesek egyszer összeakadtak, akkor abból valami fantasztikus, páratlan eredmény született, például egy új, erős, lehetőségekkel teli a szabadságot, a saját szabadságát értéknek tekintő és még az államtól is féltékenyen védelmező nép erejére épülő föderáció. De ezen kevesek összehívása rendkívül nehéz és tettrekészségük sikeres, magasztos eredménnyel járó feltüzelése kivétel számba ment mindig is a világ történelmében. Győzelmet nem ígérhetünk, de küzdelmet igen, és valami még állandóbbat, reményt. És a remény még a győzelemnél is fontosabb. Mert a győzelem elmúlhat, de a remény soha.

Az iráni megállapodásról: Történelmi jelentőségű lehet, ha Irán bebizonyítja, hogy bízhatunk benne. Rajtuk állt minden. Ezennel kaptak egy meglehetősen ritka, de ez esetben mégis valódi, egyszeri, vissza nem térő lehetőséget. A mostani izraeli miniszterelnökkel kapcsolatban a betelepítéseken, a nemzetközi elvekbe sőt szabályokba ütköző népességmozgatáson felül akkor rendült meg a bizalmam, amikor a párizsi támadások után azt a kijelentést tette, hogy Izrael minden további nélkül befogadja az események miatt félelembe merült európai zsidókat. Európa meg tudja védeni a polgárait. Igenis, meg tudja. Aki az ellenkezőt állítja, az Európa állásait aknázz alá, akár tudatosan, akár nem, akár önző céloktól vezérelve, akár nem. Azok, akik az ellenkezőket sugallják, akik a polgárainkat megpróbálják elcsábítani, ilyen-olyan okokból, esetleg a nemzetközi jogba ütköző betelepítésekhez szükséges lakosok biztosításáról, azok nem lehetnek közeli barátaink. A békéhez mindkét félnek akarnia kell a konfliktusok megszüntetését. A feleknek tisztelnie kell egymást, csak így lehet megállapodásra jutni. Aki akarva, akaratlanul elősegíti, sőt pártolja egy megállapodás megszegését, az megbízhatatlan. Egy ország vezetőjének mindig az adott állam érdekeit kell képviselnie. De vajon ki tudja, mi szolgálja mindenkoron a leginkább annak érdekeit? Ki ismerheti ezt fel a maga valójában? Olykor az alázat és a kompromisszumkészség többre vezet, mint a nyers erőszak és az alávaló lépések. (Az amerikai republikánus szenátorok eljárása – amivel nem volt más céljuk, mint a mostani demokrata párti elnök, aki oly súlyos vereséget mért rájuk az elmúlt két elnökválasztáson, egyik fő célkitűzése és elnöksége egyik nagy eredménye, elnöki évei megítélésének egyik fő pozitív hangulatú állomása elérését megakadályozzák – pedig egyenesen visszataszító volt. Legalább annyira, mint amennyire átlátszó volt az oroszok azutáni vágya, hogy a tárgyalóasztalhoz való visszatérésükkel a megállapodás megmentőjeként tűnhessenek fel.

Truman szigorúan demokratapárti elnök, még a régi, déli vágásúak demokraták közül, kötelezte el magát először Izrael állama mellett egyértelműen. Azóta eltérő történelmi körülmények, és rengeteg esemény elmúltával is úgy tűnik, végső soron a XXI. században az amerikai politikai élet ebben a kérdésben is fordulatot vett, ahogy az államon belüli, államok szerinti földrajzi kötődések, gócpontok terén is – egyébként a déli honosságon kívül más hasonlóság csak nehezen, vagy talán egyáltalán nem fedezhető fel a régi vágású demokraták fő ágához tartozó egykori nagyobb jelentőségű politikusok és a mostani republikánusok között. A demokraták nyitottabbak más államok érdekeire, a világbéke szempontjára is, míg úgy tűnik az ellenpárt végleg elkötelezte magát az erőpolitikáját valló mostani izraeli vezetés mellett. Pedig az erőpolitika rendkívül veszélyes lehet – ami az önvédelem teljesen támogatható és elfogadott jogától különböző és azzal nem összetévesztendő – ami már csalással, megtévesztéssel érne fel a világ színe és az igazság trónszéke előtt. Attól függ milyen körülmények között és milyen közegben alkalmazzák. Valahol életveszélyes lehet, valahol az életbennmaradás egyetlen esélyét kínálhatja. Ki tudja ezt 100%-os biztonsággal megállapítani?)

No comments

Írja meg véleményét!