„Mivel a hatalom korrumpál, a társadalmi elvárások az erkölcsi felsőségre és jellemre vonatkozóan a betöltött pozíció fontosságával egyenes arányban növekednek.”

John Adams, az Egyesült Államok 2. elnöke

Jogról, szabadságról, erkölcsről

Gondolati tervezetek

A jog nem az igazság védelmében lép fel. A bírák nem igazságot szolgáltatnak, csak jogot alkalmaznak. Ugyanis ennyire képes a jog. Többre nem. Az igazsághoz valami még hiányzik. Az erkölcsi érzék. Az érzék, ami különbséget tud tenni az általános értelemben vett jó és rossz között.

Jó-rossz/világosság-sötétség? Mi alapján lehet ezeket elkülöníteni? Minden csak perspektíva kérdése lenne? Nem. Az emberiség fejében viszonylag hamar kialakult egy biztos elképzelés arról, hogy mi vagy ki számít jónak vagy rossznak. Minden az emberre és környezetére vezetődik vissza. Ami a jó érzésű, vagy ártatlan, vagyis csak a saját dolgával törődő és másoknak ártani nem szándékozó, másokkal „jó” értelemben, ártalmatlan értelemben nem törődő embereknek nem akar ártani, sőt akár segíteni akarja őket az jó, aki hasznára akar lenni és embertársainak, és akiről a tapasztalat bebizonyítja, az utókor bebizonyítja, hogy hasznára is volt, az jó, sőt többnyire nagy ember. Vajon minden nagy ember jó is volt egyúttal? Nem feltétlenül. A maguk korában legalábbis nem. És a jóság a jelenben rejlik. A nagyság a jelenben és a jövőben is. Ezt az egyes történelmi személyiségek életéből, történelmi örökségéből lehet levezetni.

Jó ember-e az, vagy esetleg nagy ember, aki lehetővé tette embertársainak bizonyos szükséges korokban, hogy megvédjék magukat önmaguktól. Ha egyszer már gyengének bizonyultak. Ha egyszer, vagy akár többször is, már elbuktak.

Itt az igaz feladvány: egyrészt egy a demokrácia szabályait csak akkor szerető kormánypárt, ha azokat a saját javára ferdítheti, másrészt pedig a demokráciát, a szabadságot és a szabadságjogokat teljes egészében megvető, de egyre erősödő szélsőséges ellenzéki párt. És a cincogó kisegerek (a demokratikus ellenzéki pártok képviselői az egyértelműség kedvéért). Nem jó ez így, egyáltalán nem. És csak egyre rosszabb lesz, ahogy az újsütetű átállások és győzelmek mutatják. Mi lesz itt? Mi lesz Magyarországgal? Mi lesz a magyar néppel? Ki védi meg őt saját magától? Amerika? Európa? A mindig is szeretett és egyben félt Európa? Akihez mindig is tartozni szerettünk volna, de erre igazából sosem voltunk még képesek? Nehéz kilépni abból a szorongásból, amit az a helyzet kelt, hogy nem Európának van szüksége ránk, hanem nekünk van nagyobb szüksége Európára. Mi védtük a keresztény Európát a török hódoltság korában? Hogyne, Európa pénzén, főként Európa katonáival az Európa finanszírozta, fenntartotta végvárakban. Csak a föld volt a miénk, amelyeken a várak álltak; vagy még az sem. De ha már egyszer itt vagyunk, akkor azon az úton kell járnunk, amit egyszer egy nagyon nagy magyar ember kijelölt a számunkra – és amelyen, azóta hasonlóan nagy emberek tartani akartak minket. Az értékeink Európában virágozhatnak, Ázsiában legfeljebb vegetálhatnak. Nem konzerválásra van most szükségünk, hanem előrelépésre. Ázsia az első módit szereti, a Nyugati a második eszméjére épült. Nekünk nem Mohács kell, az már megvolt egyszer, köszönjük, úgy megsérültünk, meghígultunk belé, hogy ki sem tudtuk mindmáig heverni, amikor a hatalom- és a korona utáni vágy, valamint az irigység sötét fellegei újfent beborították a megbízott vezetők elméjét… Nem, nekünk egy saját Philadelphia kell. Kiindulásnak.

A konzerváció nagyon veszélye dolog, mert mozdulatlanságra biztat. De bárkinek, vagy bárminek is legyen hála, a történelem tanúsága szerint, változnak a dolgok. Legalábbis eddig még mindig változtak. De Párizs, érzelmi központunk és New York, értelmi központunk, még megmaradtak nekünk.

Hatalmas szerencse, hogy amerikai alapelveit világi és nem vallási alapokra helyezték. Így tulajdonképpen a vallási hártya nélkül is tökéletesen tud működni. Alkalmazkodni, miközben megvédi azt, amit alapítói atyáik a védelmére bíztak. Akik tudták, hogy

az egyes szabadságok, a jogi szabályok az igazsághoz nagyon kevesek. Az igazsághoz elvek kellenek. Elvek, akikhez hűségeseknek kell lennünk. Elvekhez és nem eszményekhez, amelyek hamis, elferdített, közvetített képeikkel oly gyakran elvakítanak és romlásba döntenek, és főként nem emberekhez, akik már oly sokszor megcsaltak minket.

Senki sem tévedhetetlen. És valakinek minél több hatalom van a kezében – hatalom alatt én ezt értem, hogy döntéseivel, cselekedeteivel befolyással bírhat mások életére – a tévedéseinek a következményei annál súlyosabbak. Egy állam mindenkori vezetői, akiket csak saját boldogulásuk, gazdagodásuk érdekli mind, mindig azt képzeli, hogy, még ha átmenetileg is, de érinthetetlenek és a jövőre nézve sebezhetetlenné is tehetik magukat. Ebül szerzett vagyonukat jól elrejtve, önmagukat jó időben eltüntetve, jólétüket előre bebiztosítva, sérthetetlenekké tehetik magukat és a hozzájuk közel állókat. Amit pedig maguk mögött hagynak majd, arra nekik már nem lesz gondjuk. Jó terv, de ahogy ugyancsak bebizonyosodott már, ezen a világon senki sem elérhetetlen. Minden csak idő, de főként elhatározás kérdése. Amilyen mélyen megsebeznek egyszer egy népet, az csak annál erősebben vágyik majd a bosszúra.

Az Egyesült Államokban tudták ezt. A gyarmatokat mind anyagi érdekeikben, mind önérdekükben úgy megalázták Londonban, hogy az már vérért kiáltott. A szabad gondolkodás, a szabad élet, mindent összevetve a szabadság vágya olyan erős volt a gyarmatok népében, hogy azt az birodalomtól való elszakadás lehetőségének elfogadásáig lehetett fokozni.

Nos és a sajtó, amely minden kétségen kívül jelentős szerepet játszott a forradalom beindításában. Az a minimum mindezek után, vélhették az alapítók, hogy a sajtó életben maradásának egyetlen, viszont nélkülözhetetlen feltételét, a szólásszabadságot mindenekfelett védelmezik. Hogy ezt az előírást, ezt az elvet Amerika lényegévé tették. Már csak hálából is. De bölcs megfontolásból is. Mert az eszmék ütközéséből, még ha egyes eszmék sötétek is, au igaz, a jó eszmék hangoztatásával, azok győzelmével, a társadalom csak megerősödve kerülhet ki. De mi legyen akkor, ha a tiszta eszmék nem találnak hirdetőre az eszmék harcában. Ha a sötét gondolatok, akár erőszakkal, akár a nép haragja és kétségbeesése uralta környezetben, hangulatban egyeduralkodókká válnak. Akkor mit ér a szólásszabadság, amely hagyta uralomra jutni a sötétséget? Nem a szólásszabadság a hibás ebben az esetben sem. A szólásszabadság csak azt tette, amire hivatott. Azok a hibásak, akik a tiszta, világos eszméket nem hirdették elég hangosan, bármilyen formában és eszközzel, ami csak a rendelkezésükre állt. Nem a sarokban felejtett fegyver a hibás, amely nem védte meg gazdája életét, amikor annak a torkához közeledtek a késsel. A gazda a hibás, amely, félelemből, vagy bágyadtságból, vagy kényelemből, nem markolta meg időben a markolatot, hogy megvédhesse önmagát. Nincs kit hibáztatni, sem Európát, sem Amerikát. Csak a lassan reagáló önmagát.

One comments

One Reader’s Comments

  1. Jellemző, hogy erre a cikkre még nem volt hozzászólás. Legalább az első bekezdés ismerete kötelező lenne az értelmiség számára. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mit tanítottam a vezetőképző tanfolyamokon; – az intelligenciát nem lehet egyetemeken megtanulni.

Írja meg véleményét!