Szellem és anyag

A szellem indította be az anyagot. És azóta is abban lakozik. Ott van körülötte. A szellem volt a legelső és mindazóta is az egyetlen mozgató. Hogy volt-e az életnek kezdete? Miért fontos ez? Az idő, annak körforgását, a folyamatos pusztulás és megújulás látképét, amit a természet tár elénk, ami a természeti törvényekben gyökerezik, amelyek minden lényre, amelyek végső soron a természetben fellelhető anyagokból épülnek fel, vonatkoznak, szigorúan a természet berkein belül kell tartani. A filozófia, a gondolkodás művészete hosszú időn át a természetből merítette ihletét, és nem tett más, rendkívüli módon leegyszerűsítve, mint hogy a természetben fellelhető törvényeket próbálta alkalmazni az emberi életben, az emberi társadalomban felmerülő jelenségek, történések magyarázataként, sokszor áttételesen, olykor közvetlenebbül analóg módon. Ugyanakkor ez hiba. Amely törvény igaz lehet az anyagra, az ritkán igaz a szellemre. Ahogyan az égben keresett és talált válaszok is ritkán bizonyulnak bizonyíthatóan igaznak. Koncentráljunk a történelmi tényekre és azok két eredőjére. (Habár az egyházak birodalmát is az időközönként bekövetkező megújulás tartja életben.)

Pusztulás és megújulás bizonyos ritmus, bizonyos rendszer szerint. Ami igaz a természetre, az igaz lenne az emberi történelemre is. Az az állítás, miszerint a történelem ismétli önmagát, így önmagában nem igaz. Csak úgy tűnik, mintha ismételné magát. A történelemre visszatekintve, a korábbi nagy birodalmak, királyságok, jelentős uralkodók, uralkodóházak bukására bizonyos tendencia valóban kirajzolódni látszik, de törvényszerűségekről nem lehet beszélni. A történelmet egyrészt a körülmények, másrészt a személyiségek írják. És ahogy két egyforma személyiség nem létezik, úgy az adott történelmi helyzetek, szituációk is mindig különböznek egymástól. Egykoron a Római Birodalom határai Britanniától egészen Kis-Ázsiáig terjedtek. De ahogy már előtte oly sok Birodalom, a Római sem volt képes örökre fennmaradni. Megszületnie nehéz volt, fáradságos, növekedni vérben és verejtékben, de rendkívül eredményesen és főként viszonylag folytonosan sikerült neki. Addig nem is volt gond, amíg szinte évente hódítani, igázni kellett küldeni a légiókat egyre messzebb a birodalom szívétől, a probléma akkor kezdődött, amíg a békére, a nyugodtabb évszázadokra kellett volna berendezkedni. Ugyanis a békeidőből nem sok adatott. Túlnőtte volna magát a Római Birodalom? Nem, nem ez volt az elsődleges gondja. Hanem az, hogy szellemileg nem tudta magát megújítani. Alkalmazkodóképesség, vagy készség nem volt éppen azokban a római polgárokban, akik jókor voltak a jó helyen, de mégsem volt képesek meghozni a jó döntéseket. Önzésből, a személyes érdekeik követéséből, feltehetően, mint általában. Hosszú időn át ültettek rossz embereket a jó helyekre az állam számára a legrosszabb időben. Volt egy-két tehetséges ember is, de mindig eljön az a pont, amikor már annyi hiba gyűlik össze, hogy nincs visszaút. Vannak olyan helyzetek, amelyekben még a legtehetségesebb, legerősebb, legádázabb politikusok sem képesek a hazájukat megmenteni. A kereszténység államvallássá tétele zseniális húzás volt Constantinus császártól, de kevés. Az anyag nem változott olyan jelentősen, csak a szellem lett útközben rettenetesen gyengébb.

Történelmi szükségszerűség lenne, hogy a birodalmak egykoron megszületnek, virágoznak, majd egy hanyatló korszak után elpusztulnak? Miért lenne az? Adódna a párhuzam a természet törvényeivel, de ez a párhuzam túl könnyű lenne. Két teljesen eltérő szféráról beszélünk ugyanis. A természet „végzete” ugyanis sosem a pusztulás, hanem a megújulás. Az emberiség történelmének nagy birodalmai éppen ezzel ellentétesen élték le életüket. Az elmulasztott megújulás volt éppen az, ami kellett volna a fennmaradásukhoz. Nagy-Britannia ugyancsak későn reagált gyarmatbirodalma recsegése-ropogására. Ugyanaz történet, mint egykoron Rómában. A központ ilyen-olyan okoknál fogva meggyengült (habár ebben az esetben nem erkölcsi válság, hanem háborús veszteségek okán) és a megerősödő belső és külső ellenfelek legyűrték.

Egy valamiben igazuk van a mintát emlegetőknek. A birodalmak, a soknemzetiségű birodalmak helyzete a legnehezebb. Hiányzik belőlük valami, az a valamit, amit úgy hívhatunk, hogy nemzeti összetartozás, nemzeti egység, az érzelmi kötődés, ami a legnehezebb időkben is a közös eszmék, intézmények és jövő melletti kitartásra bírja a nemzettagokat. Nincs az a parádé, ünnepség, díszsortűz, ami ezt pótolhatná. Az Amerikai Egyesült Államok nem birodalom, hanem egy egységes és oszthatatlan nemzet. Egy nemzet, amely saját vérével fizetett először a szabadságáért, majd az összetartozásért. Nem provinciái vagy gyarmatai vannak a világon, hanem pusztán érdekei. Nem ok nélkül törekedett már Nagy Sándor is arra, hogy a soknemzetiségű birodalmában élő népekből egységes nemzetet gyúrjon, kerüljön, amibe csak kerül. Napóleon ilyen tekintetben eltérő megközelítést igényel. Ő is hódított, természetesen, de a felvilágosodás szellemében, a modernség szellemével akarta elfújni a középkori, feudális Európa minden sötét, poros, dohos emlékét, hogy a helyébe egy fiatalos, mégis érett, erős és egységes kontinenst teremtsen. Csakhogy túlságosan mohó volt és túl jó katona – ezt az európai monarchák sosem tudták neki megbocsátani. És túlságosan alulról érkezett – ezt az európai uralkodói réteg sosem tudta elfelejteni. Túl gyorsan akart mindent. Erre akkor még Európa nem volt felkészülve. Európa nemzetei mindig is legalább olyan erővel ragaszkodtak hagyományaikhoz, mint az amerikaiak, csakhogy ezekben a hagyományokban Európában a középkori feudális viszonyok, majd az arisztokratikus eszményképek, az úr és a szolga perspektíva, a megváltoztathatatlan társadalmi kötöttségek emléke éppen olyan mélyen gyökereztek mint az Egyesült Államokban a szabadságharc és George Washington örökségének tisztelete. Napóleonnak épp úgy harcolnia kellett a fennmaradásért, mint ahogy a Római Birodalom is legdicsőségesebb éveit a hódításai korában élte. De a bukás eltérő okokra vezethető vissza a két esetben. Róma belülről gyöngült meg és nem kellett hozzá sok idő, hogy elbukjon a folyamatos külső támadások hatására. Napóleon bírta népe támogatását, csak marsalljaival nem bírt már a végén. De még így is hatalmas erők kellettek ahhoz, hogy térdre kényszerítsék. Mert Európa öreg birodalmai sosem hagyták magukat végleg legyőzni. Még a modern, felvilágosult, megreformált egyeduralom és veszélyes volt a számukra. A megaláztatást pedig mindig is rosszul viselték- habár jó számmal osztották egymásnak a pofonokat, mindaddig, amíg a II. világháború után már sem erejük, sem lehetőségük nem maradt erre. Európában a helyzet jóval bonyolultabb, és ezzel nincs mit tenni. A kontinens történelmét alakítani akaró személyiségeknek ezzel a nehéz örökséggel kell együttműködni. Nincsenek tabula rasák a történelemben. Az a 28 nemzet, amely ma Európa unióját alkotja, mint 28 személyiség. Mindet más célok, érdekek, szeszélyek mozgatják és nagyon nehéz csapatjátékosként viselkedniük. Ha erre végképp nem hajlandóak, akkor viszont annak manapság következményei vannak – a még belsőbb kört tekintve, csak a legutóbbi példát nézve, amikor az egyik fél már olyan messzire ment az alkudozásban, hogy a többiek belefáradtak és – tévedés ne essék – beletörődtek az elengedésébe is; van ugyanis egy tűréshatár a tárgyalások során, amelyet nem szabad túllépnie egyik félnek sem. A soknemzetiségű államok történelmi rossz tapasztalatai azonban az elkövetkező évszázadok európai problémáinak megoldásához nem visznek közelebb. Egy demokratikus rendszerben mégis könnyebb több nemzetnek egy népként funkcionálnia a modern világ kihívásai között. A legfontosabb, hogy az embereknek, az egyes nemzetekhez tartozó emberek többségének akarnia kell, hogy az európai egység működjön. Ez a kiindulópont. Minden más csak ötletek és kompromisszumok kérdése. Az a megközelítés, amely a félelemre és az elnyomásra épül, amely egyes soknemzetiségű ázsiai államokban dívik, egy európai számára elvből elutasítandó, érzelmi szinten visszataszító és elfogadhatatlan.

A megújulás igénye most újfent felmerült. A történelem a legújabb meglátások szerint azt mutatja, hogy a megújulás az egy személy vagy egy szűk csoport uralkodása fémjelezte államokban mindig nehezebb, az kevés személyiség dominanciájára, uralmára épülő helyzet okán, akkor, ha azok kevésbé rugalmasak, kevésbé képesek beismerni a hibáikat és kevésbé képesek azok kijavítása érdekében új megoldásokhoz vezető utakon elindulni, amelyek akár a saját hatalmukról való lemondással is járhatnak. Egy demokráciában, ahol több személynek van lehetősége a politikai választási lehetőségek színpadán való feltűnésre mindig nagyobb esély van rá, hogy az állam számára veszélyes elemek eltávolíthatók a pozícióikból. De nemcsak a veszélyes elemek feltűnése, hanem a változás nélküli állapot hosszú ideig való fenntartása, a hibás berögződések kiiktatásának elmulasztása, a rossz gyakorlatok fenntartása is a megújulás és így egy állam fennmaradása ellen hatnak. Az Amerikai Egyesült Államok már többször bebizonyította, hogy képes a megújulásra. Először Andrew Jackson megválasztásával és a politika kultúra átrajzolásával. Majd a polgárháború és az azt követő rekonstrukció sikeres túlélésével. Majd Roosevelt gazdasági reformjaival, a XX. század második felének nagy társadalmi változásaival és a világpolitikai szerepkör kezelésével, végül pedig a politika kapujának egyre tágabb kitárásával (amire a legújabb bizonyíték az első színes bőrű elnök megválasztása, illetve a női elnökjelöltek feltűnése). Amerika azért volt képes megújulni, mert volt miből megújulnia. Mert mindig volt olyan elszánt emberek, akik hajlandóak voltak többnyire békés eszközökkel belefogni a fennálló állapotok megreformálásába. És ami még nagyon fontos, hogy mindig reformok beszéltünk és nem forradalmakról. A reformok lassabbak, ugyanakkor biztosabbak és az eredményük hosszabban tartó, akár mindent átíró, mint a gyors, többnyire erőszakos és sokszor tünékeny változásokat produkáló forradalmaké. A történelem a tűzijátékra szeret emlékezni, mert az feltűnő. Pedig igazi fejlődést a kitartó, alapos alapozás tud hozni. Az amerikai forradalmat is éppen ilyen építkezés előzte meg és nemcsak elégedetlenkedés. Azért lehettek a következményei olyan sikeresek.

A filozófiát, a gondolkodás tudományát, minden más tudományág alapját új megközelítéssel kell ellátni. Nem természettudományokra és nem is a reáltudományokra, matematikára, geometriára, fizikára kell alapozni a jövőben „az általános filozófiai gondolkodásmódot”, hanem a humántudományokra. Vagyis a humántudományok szemléletmódjára. Nem a törvényeket, a természeti törvényeket, matematikai és fizikai törvényszerűségeket kell kutatnunk elsősorban a jövőben. Nem a tárgyakra, hanem az emberekre kell helyeznünk a hangsúlyt. Nemcsak a gondolatokra, az eredményekre kell koncentrálni, hanem az azokhoz vezető útra is. A döntések megszületésére kell koncentrálni. Mert ha azt tudjuk, hogy a döntések hogyan születnek, akkor könnyebben következtethetünk a történelem menetére is. De legalábbis könnyebben magyarázhatjuk, értelmezhetjük azt. Minden döntés, amit az ember meghoz, nemcsak a külső körülmények, hanem az emberi nem, az emberi faj szellemi és érzelmi adottságai, tulajdonságai által is determinált. A mindenkori történelemben felmerülő kérdésekre az egyes történelmi szereplők által adott válaszokat és a válaszadás törvényszerűségeit, az emberi természetre jellemző válaszadási technikák és mechanizmusok feltárásával könnyebben választ lehet találni. Miért? A történelmet egyrészt a körülmények, amik kívül esnek minden ember hatókörén és a személyiségek írják, amelyek többnyire ugyancsak kívül esnek az adott személyen, az érintetten kívüli minden más ember hatókörén. „Az általános filozófiai gondolkodásmód” nem más, mint az a megközelítésmód, amellyel az emberi élet során felmerülő nagy kérdésekre adandó válaszokat kutatják azok, akik elég tehetségesek – szellemi adottság – és érdeklődők – az emberi veleszületett tulajdonságokból gyökerező érzelmi adottság – ahhoz, hogy a kérdésekre választ próbáljanak találni.

Egykoron a gondolkodást biztos alapokra akarták helyezni elődeink, és mi lehetett biztosabb, mint a matematika és a geometria biztonságot nyújtó, kiszámítható eredménnyel járó törvényei. A vágy ezután a biztonság után még érthető is. A szellem, a személyiség azonban ritkán ismerhető ki teljes mértékben. De mégis a személyiség az, amely kis híján mindig irányt szab a történelem menetének. Azért kell ismernünk őket, mert egy demokráciában, amikor személyekre szavazunk, a személyiségüket legalább olyan mértékben figyelembe vesszük, mint a tetteiket és ígéreteiket. Mert a személyiségükből következtethetünk a lehetséges döntéseikre. Fel kell tudnunk ismerni az egyes szereplők árnyoldalait, mert ha nem, akkor könnyen nagy bajba kerülhet országunk.

One comments

One Reader’s Comments

  1. Prédikátor könyve 1; 9 verse szerint nincs semmi új a nap alatt. A történelem ugyanis ismétli önmagát, – nem azonosan, hanem a lényegét tekintve.
    Erre vonatkozóan írtam néhány gondolatot az Amerikai Népszavának.

Írja meg véleményét!