A demokrácia ideája

Demokrácia, Platón, Hamilton, Jefferson, Lyndon, Rousseau. Mindenkinek igaza van, csak másképp. Vagy máskor. Az elméletekben az a legáldottabb és a legátkozottabb is egyben, hogy olykor le lehet őket porolni és saját világlátásunk szerint lehet őket értelmezni. Ebben természetesen rejlenek veszélyek is, de jó kezekben minden jó elmélet hasznos lehet.

Létezik-e egyáltalán DEMOKRÁCIA? Igazi, nagybetűs demokrácia. Olyan, amilyen a nagykönyvekben meg van írva. Amely valóban népuralomra épül. Az egész nép uralmára, kivétel nélkül. Az ókori Görögországban, a viking tanácsok korában, de még az egykori Németalföld árnyékos, bolyongós völgyeiben, de még a hetedhét óceánon túl sem sikerült a demokráciát a maga eredeti, tökéletes formájában megvalósítani. Hol a nők, hol a szolgál, illetve rabszolgák, hol egyes „kitaszított”, „barbár”, „alsóbbrendű” népcsoportok maradtak ki az uralommal bíró „nép” köréből.

Ha igaza van Platónnak, az ő gondolatait továbbgondolva, kijelenthető, hogy valahol, valami magasabb szférában, az ideák földjén csak léteznie kell a tökéletes DEMOKRÁCIÁNAK. (Habár talán éppen Platón kételkedne ebben a leginkább, tekintve, hogy a demokráciát nem tekintette sikeres, vagy szerencsés államformának, saját élettapasztalatából kiindulva, ami családi hátterét tekintve teljes mértékben érthető; még ha nem is túlságosan objektív.) Talán az ideák, azért is ideák, mert sosem érhetjük el őket. Csak megközelíteni lehet őket, mert, ha egyszer eljutnánk hozzájuk, talán meg is szűnnének létezni. Már nem ideák lennének, amelyek elérését célként kitűzhetjük magunk elé, hogy legyen valami, amiért küzdhetünk. Már nem lennének ideák, hanem a valóság lennének, és a valóság, a tökéleteshez, az eszményképhez képest mindig kiábrándító és csalódást keltő. De legalábbis hiányérzetet hagy az emberben azután, hogy találkozott vele. Ilyen a demokrácia is. Sosem tökéletes, hiszen, amit ember alkot, az nem is lehet az. Talán jó is, hogy sosem érhetjük el az ideákat, mert ha egyszer az ideák világa és a valóság szférája összeolvadna, akkor mindennek vége lenne. Nem volna már miért küzdeni. Mindebből nem következik más, mint hogy ideális, kikezdhetetlen, az ellenségei oldaláról hiányosságai miatt támadhatatlan demokrácia nem is létezhet. Csak a fennállókat lehet tökéletesíteni. Az elmúlt század történelmét figyelve éppen ezt a folyamatot követhetjük nyomon. A legtökéletesebb példán, az Amerikai Egyesült Államok példáján.

Az amerikai demokratikus rendszer születésekor két elmélet csapot össze egymással. Az egyiket Alexander Hamilton, a másikat Thomas Jefferson képviselte. A maguk területén mind a ketten született zsenik voltak. De, ha szabad ilyet mondani, Hamilton a hagyományos értelemben nagyobb zseni volt, mint Jefferson. Szó szerint a semmiből küzdötte fel magát, veleszületett matematikai tehetségével és hihetetlen kitartásával. Nem csoda, hogy rendkívül büszke is volt magára, és arra, amit elért. Jefferson ezzel szemben vérbeli polihisztor volt. Mindenhez értett, valamennyit. Főként a személyiségének és széles érdeklődési körének köszönhette kitűnését a sok értelmes és a felvilágosodás filozófiájában rendkívül jártas hazafik közül. A nevéhez fűződő Függetlenségi Nyilatkozatról ma már tudjuk, hogy szó szerint egy egész Kongresszus műve volt, az eredeti, Jefferson által megfogalmazott bevezető sorok eltérnek szövegezésükben, de nem szellemiségükben azoktól, amelyek végső soron világhíressé váltak. Visszatérve a két férfi viszályára, könnyűnek létszik annyival elintézni a kettőjük között feszülő éles ellentéteket, hogy míg Hamilton az erős központi állam híve volt, addig Jefferson az államok és a nép jogaira helyezte a hangsúlyt. Azonban itt nem árt ezt a viszályt kissé alaposabban tisztázni, mivel ennek a két szemléletmódnak a vetélkedése végigkíséri az egész amerikai politika- és nem mellesleg jogtörténetet. (Erre az ellenállásra vezethető vissza Jackson Tábornok „népi demokráciája”, tulajdonképpen a polgárháború egyik elméleti indoka, a New Deal körüli hullámverés, sőt még napjainkban is a társadalombiztosítás megítélése körüli viták is arra az egy kérdésre vezethetők vissza, hogy „Meddig terjed a központi, szövetségi kormányzat hatalma?” „Ki a legfőbb hatalom végső soron?” „A központi kormányzaté, a tagállamoké, vagy a népé?” Természetesen a népé lenne, de milyen hatalom az, amivel csak két-, illetve négyévente lehet élni?)

Hamilton, éppen kiemelkedő értelmi képességeinek köszönhetően ráébredt arra, hogy a nép java része és az akkori aktuális amerikai értelmiségi, politikai vezetőréteg között hatalmas a különbség. (Talán ismerte Platón Államát, és róla mintázta azon világképét, amit az  élettapasztalata és a saját kora és kortársai feltehetően alátámasztottak. Élükön a mélyen tisztelt Washingtonnal, aki háborús hős és elég értelmes és bölcs ember is volt ahhoz, hogy Hamilton szolgálja őt.) Ő maga, éppen mivel az emberek java részéhez hasonlóan, szintén nem volt alkalma az anyagi biztonság jelentette kényelem, és oktatási lehetőségek előnyeit élvezni, némileg okkal gondolhatta úgy, hogy aki valamiben kiemelkedik a többiek közül, aki bizonyította azt, háborúban, munkában, hogy méltó embertársai vezetésére, annak nemcsak kötelessége, de joga is a társadalom élére állni. A központi hatalomnak éppen ezért rendelkeznie kell azon hatáskörökkel, amellyel a nép és az Alkotmány által ráruházott feladatainak eleget tud tenni. (A feladatokat szélesen értelmezve.) Jefferson ezzel szemben, mint a déli ültetvényes generáció tagja kissé nehezebben értelmezhető személyiség, kortársaihoz és utódaihoz hasonlóan. Miközben tűzzel-vassal küzdött a tagállamok és a nép jogaiért, a Legfőbb Végrehajtó hatalom birtokában éppen úgy járt el, ahogy feltehetően Hamilton is eljárt volna, ha születésének helye okán nem lett volna alkotmányosan bezárva előtte az elnökséghez vezető út. A legérdekesebb az, hogy a Federalisták, Hamilton híveinek nézetei a lehető legritkább esetben szorultak a gyakorlati életben háttérbe a fővárosban, bármilyen politikai párthoz tartozó személy is ült az elnöki székben. Jefferson félt a központi hatalom túlzott erejétől, féltette a szabad kisbirtokosok, a kispolgárok jogait a központi kormányzat beavatkozásaitól. (Az, hogy Hamilton az ipart pártolta, Jefferson pedig a mezőgazdaságot, éppen nincsen semmi meglepő. A virginiai ültetvényes társadalom tagja hogyan is ne pártolta volna a mezőgazdaságot. A kereskedelmet egyébként mind a ketten szívesen látták. Csak a termékek és a vámok kérdésében ütköztek újfent egymással.) Habár a választások hosszú távú eredményeit látva, olykor szívünk mélyén Hamiltonnak vagyunk kénytelenek igazat adni, de az tény, hogy a jövő Jeffersoné volt. Éppen az övé, olyan formában, hogy azt még ő maga sem hitte volna. Habár ő maga nem volt a rabszolga-felszabadításnak, kortársaihoz és környezetéhez hasonlóan, amibe hangsúlyozzuk, beleszületett és amelyben felnőtt, de gondolatai, eszméi mégis hozzájárultak annak a folyamatnak a beindításához és felgyorsításához, amelynek eredményeként ma nemcsak bőrszíntől, de nemtől függetlenül is, legalábbis a szavak szintjén az urnáknál, meghatározott időközönként, mindenki egyenlő befolyással bír az Egyesült Államok jövőjére. (Jefferson egyik csoport egyenlősítését sem pártolta volna. Erre kitekintve, habár ma nagy divat az egyes jeles amerikai történelmi személyiségek feljegyzései között a rabszolgaságra vonatkozó fejtegetéseket kutatva azon merengeni, hogy vajon mi volt a valódi véleményük erről a gyalázatos intézményről, egy dolgot mindig szem előtt kellene tartani, az objektivitást. Ezek az emberek abban a korban éltek, amikor a rabszolgaság még bevett intézmény volt, Délen főkén természetesen, ennek az intézménynek a létébe születtek bele és élték az életüket. Ez nem csak elmélet volt, de a mindennapok magától értetődő, természetes gyakorlata és tapasztalata. A gazdaságuk, a megélhetésük múlott a mezőgazdaságukon, amelyhez kellettek a rabszolgák, amelyek voltak is, már a kezdetek kezdete óta. Sok-sok generáció megszokott, és sok-sok generáción át öröklődött életmódját nem lehet egy tollvonással megszüntetni. Ahhoz idő kell. Sok-sok idő, sok-sok generáció, és végig-végig egy új világkép uralma, amit mindenki elsajátíthat idővel.) Amitől annyira irtóztak a magukat Jefferson örököseinek tituláló déli társadalom tagjai, az elit, az értelmiségi, vagyonos elit uralmától, ők éppen azt valósították meg, csak kicsiben. Így végül is Jefferson szelleme, legalábbis a nagytársadalom szintjén győzedelmeskedett. De Hamilton sem hagyja magát. Az amerikai pénzügyi, politikai és gazdasági rendszer az ő szellemét visszhangozza. Míg a keret Hamiltoné, a tartalom, ami megtölti a kereteket, a nép Jefferson, az utókor által továbbfejlesztett, eszméié lett.

Valamelyik állomáson mind a két amerikai államférfinak igaza volt. Hamilton képviselte a jelent, ami valóban jelentős anyagi, kulturális egyenlőtlenségéről volt híres, habár a társadalmi határok az Egyesült Államokban már akkor sem voltak olyan szilárdak és megdönthetetlenek, mint Európában. Jeffersonra viszont fel lehetett fűzni a jövőt. Ha valóban azt akarjuk, hogy a nép élhessen, felelősséggel, tudatosan, életét jobb irányba terelve élhessen a felvilágosodás gondolkodói és az ő híveik által rá ruházott hatalommal, akkor az egyes különbségeken faragni kell. Az oktatás általánossá tétele tűnt erre a legmegfelelőbb megoldásnak. Lyndon B. Johnson fantasztikus elnök lehetett volna, a nagyok közé emelkedhetett volna, ha nincs Vietnam, ha a külpolitikán egyszerűen felül tudott volna emelkedni. De erre egy elnök sem képes, és így az Egyesült Államok legjelentősebb belpolitikai, társadalmi reformeréből keserves emlékű, meggyötört elnök lett, akit nem szívesen emlegetnek. Johnson volt pedig az, aki felismerte azt, hogy az oktatásban és az egészségügyben az államra nehezedő terhek azok, amelyek a legnagyobb arányban képesek megtérülni. A többséghez hasonlóan kisebb jelentőségű iskolákat végezve, de rendkívül értelmes ember lévén rájött arra, hogy egy igazságos Amerika, a Nagy Társadalom Amerikája lehet a boldogabb jövő kulcsa az amerikai nép számára. Az amerikai nép vágyott is volna erre a jövőre, de Vietnamra nagyon nem. A kettő együtt már túl sok volt, Johnson számára is. Reformelképzelései azonban továbbra is ott rejtőznek öröksége fiókjaiban, csak arra várva, hogy valaki leporolja azokat. Az első lépések már meg is történtek ez irányba. Ha pedig valamire tanít a történelem az az, hogy az elitek uralma sosem lehet végtelen. Lehet, hogy több száz évig tart, de a nép, az egyszerű nép közül mindig lesz egy olyan szűk kör, aki így vagy úgy, de helyet kér majd a maga és polgártársai számára a főasztal mellett. Akkor pedig leáldozik az elit uralma. (Hogy egy másiknak adja át a helyét, és hogy az egész folyamat talán a végtelenségig folytatódjon.)

Tulajdonképpen mi a demokrácia? Kétféle választ adhatunk. Egy felsőbb szintűt, emelkedettebbet és egy földhözragadtabbat, habár kézzelfoghatóbbat is egyben. A demokrácia egyrészt a nép uralma. Vagyis nekem, mint a nép tagjának jogomban áll szavazatommal dönteni arról, hogy milyen irányt vegyen mindnyájunk, vagyis az egész ország sorsa. Ha a többség egyetért velem, akkor jó. Ha nem, akkor nem tehetek sokat, amíg a kormányzat, amelynek nem akartam átadni a hatalmamat, betartja a játékszabályokat, addig el kell őt fogadnom. Áttételes képviselet. Nem kormányt választok én a szavazatommal, hanem képviselőt. Az én képviselőm fog majd kormányt választani, ami az én életemre is befolyással fog bírni. Így működik a parlamentáris demokrácia. Közvetett módon. Korábban, míg az emberiség ókorában próbálkoztak a közvetlen formával, de ehhez mára már túl sokan lettünk és túl nagy kiterjedésű területen élünk. Rousseau, jól érzékelte a közvetett döntésekre épülő elmélet hibáját, hogy tulajdonképpen az átadott hatalommal bizonyos ideig a képviselő azt végez, amit akar, beszámolási kötelesség és a képviseltek általi felelősségre vonás kockázata nélkül; hogyne, pár év múlva megfoszthatom őt képviselői címétől, de ez az egyetlen eszköz, amivel rendelkezem, nos Rousseau ezt jól látta, és megoldásként a régi idők emlékeibe merülve, a magányos ősember magamagának felrajzolt víziójához menekült, no meg a kis embercsoportokhoz, amelyek keretein belül a közvetlen demokrácia még valóban működőképes lehet. De ez nem volt más, csak egy ábránd. Egy-egy különleges kistelepülés Svájcban talán még őrzi a nagy gondolkodó látomását, de ez a modern korban, a költséges és nehéz jogi és közigazgatási hercehurca árán kivitelezhető népszavazások kivételével, nem lehet működőképes. Ezt feltehetően Rousseau is tudta, már a saját évszázadában is, de talán a ő eszméivel is úgy kell bánnunk, mint ahogy az amerikaiak tették Jefferson eszméivel. Megőrizzük azokat, csak egy még nemesebb köntöst adunk rájuk. Ha valaki, egy átlagpolgár aziránt érdeklődik, hogy mégis miért jobb a demokrácia, mint a diktatúra, arra egyszerűbben lehet válaszolni. Az amerikai Bill of Rights, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának néhány cikkelyéből szemezgetve azt mondhatjuk, hogy az a demokrácia, amikor az államnak nincsen joga arra, hogy megszabja az egyes embernek, hogy melyik Istenben higgyen, milyen hittételeket fogadjon el valónak, mit mondjon, érezzen, kinek higgyen, kit kövessen, kit szeressen. Egy étteremben, vagy egy buszon hova üljön, kihez szóljon, kit ne szeressen. Az a demokrácia, amikor az embereket nem lehet szabadságuktól, életüktől, vagy tulajdonuktól csak azért megfosztani, mert másként gondolkodnak, mert mást gondolnak, beszélnek vagy akár éreznek, mint ami az adott kormányzatnak szimpatikus. Az a demokrácia, ahol az ember önmaga lehet, mindaddig, amíg ezzel nem árt másoknak és teljesíti alapvető állampolgári kötelességeit (közteherviselés, szükség esetén honvédelem stb.). Ha meg akarjuk ítélni, hogy egy államban a demokrácia szelleme uralkodik-e, békeidőben mindig arra kell figyelnünk, hogy milyen szerepben vannak azok, akik a hatalomgyakorlás egyetlen pillanatában, a választáskor kisebbségbe kerültek. Mennyire tudnak ők hangot adni a véleményüknek. Mennyire bánnak velük egyenlő félként. Nem a hatalom birtokosai a lényegesek, hanem azok, akik éppen híjával vannak annak. Ők a fontosak. Ezek az egyenlő politikai esélyek azok, amik meghatározzák a rendszert. Mert ha már a politika szférájába, ami napjainkban valóban mindent áthat, azt is, amit nem kéne, legalább az alapok szintjén beférkőzött az egyenlőség, akkor más szférákban is jobban tud érvényesülni. Feltehetően, még kevés helyen próbálták meg. Talán sehol. Ez lenne az a Nagy Politika, ami egy Nagy Társadalom kialakulásához kellene. Vagy éppen fordítva jöhetnének létre? Ki tudja. Eddig még egyikre sem volt példa. Talán egyszer. Talán…

No comments

Írja meg véleményét!