„Szabadság és Unió, most és mindörökké, egyek és elválaszthatatlanok.”

Daniel Webster

Madame President, Európai Federalizmus és államadósság

„Az szolgálja a legjobban pártját, aki a legjobban szolgálja hazáját.”

Rutherford B. Hayes

A közelmúltig mintha a legtöbb politikus éppen ellenkezőleg gondolkodott volna. Politikusi észjárásukkal elhitették magukkal, hogy saját pártjuk elképzelései minden egyes esetben az ország gazdasági, társadalmi, politikai életében felmerülő minden egyes kérdésre megfelelő, mi több, kizárólagosan megfelelő válasszal szolgálnak. A pártok uralma hivatalosan erről szólt volna. Volt ebben valami elfogadható és támogatható. Amíg két egymással ellentétes álláspont vitatkozott egymással a szavazópolgároknak volt választási lehetőségük. Egyszer kipróbálták az egyik párt válaszait, ha azok nem bizonyultak sikeresnek, akkor a másik párt kezébe adták a hatalmat. De mintha napjainkban a pártpolitikai eltérő szemléletekről és válaszokról felismerhető berendezkedés eltünedezőben lenne. A hangsúly a puszta elvekről és elméletekről a személyekre helyeződött át. Korábban az egyes politikai irányzatoknak, a hasonló szemlélet- és gondolkodásmóddal rendelkező, azokat az egész állam életére kihatással levő döntésekben érvényesíteni kívánók egy pártba összeálló csoportjának nem volt más dolga, mint a személyes ambíciók, illetve kommunikációs képességeik, fellépésük alapján a politika színpadára kívánkozó tagjaikat kiemelni és elindítani őket bizonyos pozíciókért. De manapság már az elvek és értékek szinte teljesen értéküket vesztették. Egy párt konkrét szellemiségét napjainkban már nehéz meghatározni. Amikor egyes eltérő okokból karakteres emberek az elveket és az értékeket háttérbe szorítják a hatalom érdekében, akkor azok érvényesülése törvényszerűen sérülni fog. Maguk az elvek és értékek megmaradnak, csak a felelőtlenül ért erőnek és őrült akaratnak engedve, bölcsen visszavonulnak. Egy érett, viszonylag művelt és egészséges demokratikus öntudattal rendelkező társadalomban ez a folyamat hosszú már viszonylag rövid távon mindig elakad. Egy ilyen társadalomban ugyanis az emberek értelmes hangadó többsége előtt előbb-utóbb leleplezi magát az elvtelen, hatalomszomjas és az értékekből az aktuális érdekei szerint válogató személyiség. Egy értelmes többséggel rendelkező társadalomban az embereknek nem elég a tűzijáték és a varázspor. Alaposan megszervezett, valóban szervezetten működő és letisztult elvekkel, értékekkel rendelkező pártokat igényelnek, amelyek egyértelműen kiállnak és hisznek bizonyos politikai, gazdasági eszmékben és azokból nem engednek. Nem teljes rugalmatlanságot várnak el a pártjuktól, hiszen mindig mindennek változnia kell olykor, különben megkövesedik, és végül mozdulatlanná dermed, ami miatt figyelmetlenné, tehetetlenné és így kiszolgáltatottá válik, ami az adott körülményektől függően egy kisebb-nagyobb vereség biztos előszele, de a játszadozást az elvekkel és értékekkel, a szellemi és érzelmi töltetekkel a hatalom mindenkori megtartásának érdekében egy megfontolt, felnőtt, szabad társadalom nem tűrhet el. Kellenek a nagy személyiségek, de csak ha igaz, megfontolt, biztos lábakon álló elveket és értékeket képviselnek. Mert ők az igazán nagy személyiségek. A többiek ugyancsak bekerülnek a történelemkönyvekbe, de az utókor inkább megvetéssel, mint büszkeséggel említi a nevüket. Amin már változtatni sem tudnak. Hiszen a múlt megítélése mindig a jelenre vár. A jelen pedig sokszor kegyetlen. A jövő pedig kiszámíthatatlan. Egy párt felépítését elvekkel és értékek fellelésével kell kezdeni. Fellelésével és nem megalkotásával. Hiszen ott várakoznak azok most is a homályban. Csak arra várnak, hogy valaki újra a nyakába vegye a terüket. Merthogy súlyosak. Felelősséggel terheltek. De tiszták. És ez most mindennél többet érne Európának. Európának, amelynek rövid időn belül rá kell lépnie arra politikai reformfolyamatot jelentő útra, amelynek a végén a rendkívül színes európai történelem újabb szakaszának kapuja várja a kontinenst. Gerald R. Ford elnök, az amerikai nép egyik legkínosabb szakaszában, a nemzeti rémálomból való ébredés pillanatában ejtette ki ezeket a maradandó szavakat: „Alkotmányunk működik. Nagyszerű köztársaságunkat a törvények kormányozzák és nem az emberek.” És ez egyik legfontosabb mondat, amit egy demokratikus állam államfője valaha is mondott. Egy demokráciában az állam ereje a törvényeiben és nem az egyes, váltakozó vezetői képességeiben és jellemvonásaiban rejlik. Bármi történt is az Egyesült Államok történetében, az ország megszületése óta alkotmányuk biztos bástyaként állt az egyeduralom kialakulásának útjába. Az alkotmány értelmezése a központi intézmények, intézményeknek és nem személyeknek, átadott valamint az államoknak fenntartott hatáskörcsoportok között mutatott eltéréseket, de a demokratikus intézményrendszer léte és fennmaradása sosem volt egy pillanatig sem kétséges. Ez az a bizonyos joguralom, amit sokan emlegetnek. A joguralom alapja természetesen egy szilárd alkotmány lehet. Az amerikaiaknak szerencséjük volt. Alkotmányozóik mind szellemi képességeikben, mind erkölcsi tartásukban, mind a hazájukhoz való hűségükben párjukat ritkították. És ők azok a jelentős személyiségek, akiket ma – többek között – Alapító Atyáikként tisztelnek az amerikaiak. Ilyen személyiségek sorsán végig lehet követni egy sikeres demokrácia történetének egy fejezetét. Vannak azonban népek, akik alkotmányozóik tekintetében nem voltak ilyen szerencsések. De ebben az esetben sem a végleges elkeseredés és beletörődés a megoldás. Ha nem kedvező egy alaptörvény, akkor azt le kell emelni helyéről és egy újat kell állítani oda. Ugyanez vonatkozik a törvényekre is. Ha egy nagyszerű köztársaságot (és melyik ne lehetne az) nem jó törvények által kormányoznak az arra felhatalmazottak, akkor a törvényeket a nép által választott új képviselőknek kell felváltania új törvényekre, amelyek talán, szerencsés esetben, már jobban sikerülnek, mint a korábbiak, ha az új törvényhozók tehetségesebbnek és erkölcsösebbnek bizonyulnak az előzőeknél. Ha nem, akkor sajnos újra kell próbálkozni. De már sokaknak sikerült mindez több-kevésbé. Az Amerikai Egyesült Államok történetében olyan jeles személyiségek követték egymást, amelyek demokratikus elveikben és republikánus (köztársaságpárti és nem mindenkori, történelmi illetve jelenkori pártpolitikai értelemben használva a szót) érzelmeikben erős tartó- és világraszólóan sugárzó világítóoszlopai voltak az Újvilág amerikai polgári államának. Európa történelmében – a szigorúbb és emberbarátibb egyeduralmak változatos albumában – a jeles személyiségek általában nem polgári érzelmeikkel, hanem hódításaikkal, katonai győzelmeikkel, és olykor gyászos vereségeikkel és az újabb korokban, a legfejlettebb évszázadokban, a változás hullámaiban, a reformok éveiben  is legfeljebb az erőszakos, kikényszerített modernizációs intézkedésekkel váltak feltűnővé az európai történelem lapjain. Még az Egyesült Államokban az egyeduralom gondolatát a lehető leghevesebben ellenző George Washington volt minden jelesebb politikus és államférfi példaképe, addig Európában minél véresebb és hatalomszomjasabb volt egy vezető, annál nagyobb betűkkel írták nevüket a korok kezdetben lúdtollal jegyzett, majd nyomtatott krónikái. Nos Európának ezen a szemléletén sem ártana egyszer s mindenkorra változtatni. Kontinentális győzelem és haszon ebből ugyanis nem jöhet. Mindenki, aki eddig próbálkozott vele, az bizony belebukott. Fegyverrel, erőszakkal és elnyomással ezt a kontinenst nem lehet egységbe kovácsolni. Az európai érzés kialakításával és melegen tartásával, a jól fellelt európai érdekek hangsúlyozásával és érvényesítésével, az abból származó előnyökkel és a jövőbe vetett hit bölcs európai megfontoltságával való hangoztatásával lehet itt népet építeni. Erre pedig nagyon nagy szükség lenne. Egység ugyanis nincsen legalább az alapértékekben és elvekben egységes nép nélkül. (Ahogy a megfontolt amerikai polgárok is egytől egyig elkötelezettek a szabadság, a demokrácia és a joguralom mellett, még ha egyes politikai kérdésekben nem is értenek egyet. De az alapokban megegyeznek. És ez egy igazi, egy és oszthatatlan nemzet alapja. Ezekből az elvekből fakadt és ezekre az értékekre épült már egykoron az alkotmányuk is. A nép akaratának és érzelmeinek, a közös elveknek és értékeknek megfelelően az Alapító Atyák működőképes rendszerbe foglalták ezek elveket és védelembe helyezték ezen értékeket. Ezeket az alaptételeket pedig azóta minden amerikai elfogadja. Ezen nyugszik egy szabad, büszke és erős nemzet alapja.)

Európában azt el kell fogadnunk, hogy a nemzeti jelképek olyan mélyen húzódnak a lelkekben és elmékben, hogy hatalmas veszteség és biztos vereség lenne, ha azokat megpróbálnánk semmibe venni. Ugyanakkor jelen helyzetünkben semmi más, csak egy sikeres föderáció lenne a fejlődés következő állomása, amelyhez viszont szükség van valami nemzeteken és államhatárokon felülemelkedő, közös érzelmi és nemcsak értelmi közösségre. A demokrácia, jogállamiság, a hatalom egyes intézményekben való megosztása, az emberi jogok tiszteletben tartása mellett azok érvényesülésének elősegítése elsődlegesen szellemi érték, de az igazi közösség kialakulásához más típusú, ugyancsak a lelkekig érő kapcsolatok kellenek. Az európai nemzetek történelmük során, az elmúlt évtizedeket leszámítva mindig is legalább ellenfelei voltak egymásnak, most pedig azt várnánk tőlük, hogy egy nép egyes nemzettagjaiként tekintsenek egymásra. Ez nem feltétlenül szürreális feltételezés, habár jelenkorunkban a szegényebb és a gazdagabb, fejlettebb tagállamok közötti ellentétek az Unión belül is nehezen takargatható feszültségeket szülnek. Ezek az ellentétek teljesen eltérőek azoktól, mint amikkel az egykori amerikai angol gyarmatok néztek szembe. Itt a feszültségek és ellentétek teljesen más eredetűek és mélyebbek. De nem áthidalhatatlanok.

A jelenlegi politikai palettáról ki kell jelenteni, hogy rendkívül féloldalas. Az ún. konzervatív, keresztény oldal, élvezve a gazdasági válság utáni lassú felzárkózás hullámát, masszív és kissé kiismerhetetlen, ugyanis a hagyományos jobboldali politikák csak elvétve találhatók meg a maguk való értelmében platformján. Inkább szörfölnek az elméletek és ötletek hálózatán, amit választóak szemlátomást értékelnek is. A baloldal kifulladt. Nincsen benne élet. Kihalófélben van. A zöld próbálkozások érdekesek, de nem képesek többek lenni, mint különleges, a palettát némileg színesítő elemek, akiknek sok beleszólásuk igazán nincsen semmibe.

„Egy nap, az Amerikai Egyesült Államok mintájára, létre fog jönni egy Európai Egyesült Államok.”

George Washington

Kezdetnek kiindulópontként le kell szögezni. Európa, a maga teljességében fontos a számunkra. Ereje a változatosságában rejlik, a sokszínűségében. Ettől nem kellene, nem szabad félnünk. Nem az Amerikai Egyesült Államokat akarjuk importálni az óvilágba, ez lehetetlen is lenne. Európának a maga makacsságával és erejével olyan államokra van szüksége, amelyek polgárai egymást testvérnek és nem ellenségnek tekintve képesek közösen munkálkodni egy másféle jövőn. (Az egyes nemzetek és közösségek eltérő érdekeinek kiegyenlítésére tökéletesen alkalmas lenne viszont egy amerikai Szenátusféle felsőház, amelyben az egyes államok egyenlő képviselettel rendelkezve nagyobb erővel lennének képesek saját, különleges érdekeiket képviselni. Európa elég nagy és változatos felépítésű ahhoz, hogy legyen értelme a fentebbi előnyök érvényesítése érdekében kétházas törvényhozást létrehozni közösségi szinten.) Akik hajlandóak közös hazájukat, Európát, az Európáért Egyesült Államok (United States for Europe) elismerni és az ellentéteken és a történelmi keserűségeken felülemelkedve a rendkívül színes nemzetekből felépülő európai nép javát szolgálni. Ez egy hatalmas álom, ami mindaddig álom marad, amíg az európai nemzetek többségében magára és egymásra nem lel az a csoport, amely ezt az álmot beindíthatja. Több nagy kérdés várna megoldásra ezen az úton. Mi legyen az államadósságokkal. Az egyes államok adósságait az Amerikai Egyesült Államok megalakulása után hosszas csatározások után a központi kormányzat átvállalta. Már a feltételezés is nagy felháborodást és némi technikai problémát és vitathatatlan és jogos felháborodást is kiváltana, az utóbbi főként a jobb gazdasági helyzetben lévő tagállamokban, ami ellen még csak jogos ellenérvet sem lehetne felhozni; legfeljebb csak valami gyengét. Amíg egyes kis sündisznónemzetek aktuális vezető saját kis világukban egyeduralkodónak képzelve magukat minden erőfeszítést és közös lépést félelemmel vegyes hataloméhséggel figyelnek és gáncsolnak, addig nagyon nehéz dolgunk van. De hozzá kell látnunk. Minél előbb, annál jobb. Az európai történelem újabb felvonása ezennel kezdetét veszi. Az első Madame President/President Madame ideje már régen elérkezett. (Talán a személyes helyzetet tekintve jobb is lenne, ha az első női elnököt Európa adná a világnak az Amerikai Egyesült Államok helyett.) Csak eddig még hiányzott az a személy, aki ezt a szerepet betölthette volna. De Európa és az európai nép fejlődőképes. Minden előítélet ellenére nálunk teljesen természetesen viszonyulnak a női politikusokhoz. Mi sem bizonyítja a fejlődőképességünket mint az, hogy habár az előző gazdasági világság hatására némileg erősödtek a szélsőséges hangok, de, de akkora erőre nem tudtak szert tenni, mint a legutóbbi alkalommal. Ugyanakkor az is igaz, hogy legutóbb még nem álltak rendelkezésre azok a nemzetközi szervezetek, amelyek a tragédiákat, a válságokat, a nehézségeket nem, de a tragédiákat meg tudták akadályozni (köszönet Woodrow Wilsonnak és Franklin D. Rooseveltnek, ebben a sorrendben, akik a nemzetközi szervezetrendszer gondolatát beleültették és kivirágoztatták az értelmes nyugati elmékben). Megerősödtek a szélsőségek, de uralomra nem jutottak, kivéve néhány szégyenfoltot Európában, de ezeken még felül lehet emelkedni, ezeket még le lehet győzni közös európai hangokkal. A mostani Kínából kiinduló válság még csírájában elfojtható. De a kínai gazdaságnak, politikának és társadalomnak nagyon nagy szüksége van a reformokra. A szabadság, úgy látszik, előbb-utóbb mindenhol kiköveteli a saját lélegzetvételnyi helyét a felerősödésre. Nincs mitől megrettennünk. (Legfeljebb attól, hogy Európának Unió mivolta ellenére még saját hadserege sincs – felvetették már javaslatként az ötletet, de eddig csak visszautasításra talált. Legalább olyan jól képzett hivatásosokra lenne szükségünk, mint az a két tengerészgyalogos, akik a tegnapi nap során megmentették egy gyorsvonat utasait egy újabb terrorista ámokfutásától. Örök hála érte a bátor amerikaiaknak és gyors és teljes felépülést kívánunk nekik innen is. A bevándorlókkal kapcsolatban az előzőekben kifejtetteken túl, sőt azokon felül még azt is nagyon fontos lenne tudni, hogy miután a “kikötő” államot elhagyták vajon hova mennek és ott mit csinálnak a továbbiakban? Mi lesz ezzel a rengeteg bevándorlóval? Egyszerűen eltűnnek az ismerősök forgatagában. Hol és hogyan szívódnak fel? Kétségtelen, hogy egyesek bűncselekmények elkövetőivé és egyben áldozataivá is válnak – a legszörnyűbb, embertelen, visszataszító bűncselekményeké. De mégis mi lesz velük, amint elhagyják az elsődleges táborhelyet? Ezt is nagyon fontos lenne felmérni. Nemcsak tessék-lássék módon, de alaposan. Ami azonban ugyancsak súlyos költségekkel járna, mint maga a menekültkérdés kezelése önmagában is. Amiről mára már egyértelműen kiderült, hogy gyors és egyszerű, de legfőképpen olcsó megoldása nincs. Se fal vagy kordon (bármilyen fal vagy kordon), se katonaság, katonai erő, se könnygáz és gumibot nem tud ekkora emberáramlatot feltartóztatni. Mivel a helyzet végső megoldásának kulcsa külföldön rejlik, egy ugyancsak rendkívül nehezen elérhető célban, amihez még rengeteg idő és ugyancsak pénz szükséges, mindaddig, amíg a külső fronton győzelmet nem aratunk, tartósan a terroristák fölött, visszaszorítva azokat legbensőbb, a legnehezebben elérhető búvóhelyeikre, és ameddig a szíriai polgárháború véget nem ér, addig bizony be kell rendezkedünk egy hosszútávú, a lehetőségekhez képest türelmes, nagy odafigyelést és sok ember odaadását és hatalmas költségeket igénylő rendszer kiépítésére.)

A politikusok egy újabb nemzedékéről: szomorú nap lenne az előreláthatólag, ha egy annyira pénzhajhász, műsorai alapján kétes erkölcsű és arrogáns ember, mint a legérdekesebb republikánus kihívó pénzember kerülne egy állam, bármelyik állam elnöki székébe – főként az Egyesült Államokéba. De egy előnye mégis van a többiekkel szemben; az, hogy kívülálló. Nem köthető bennlevőként abba a mocsaras, bűzös, ragacsos korrupciódombhoz, amivé a politika a legtöbb országban sajnálatosan vált. Ha politikáról beszél, még hihetőbbek az állításai mint azok az üres ígéretek, amiket a többi személyiség tesz. Akik kevésbé támaszkodnak mondanivalójuk tartalmára, inkább csak a külcsínnel, a formaságokkal és begyakorolt személyiségükkel akarják elnyerni szavazóik figyelmét, felhívni magukra azok figyelmét. Egy-egy friss erő, egy-egy új hang, ha szimpatikussá tud válni, ha bizalmat tud maga iránt ébreszteni, valóban messzire juthat. És ez a fő kérdés, a bizalom. A megfontolt bizalom felélesztésére lehet remények szerint képtelen a haragos, nagyszájú pénzeszsák. (Ahogy attól sem szabad megfeledkezni, hogy attól, hogy valaki pénzeszsákká válhatott ilyen-olyan módon, attól még az ő vezetése alatt sem sikerülhet ez mindenkinek. Nem mindenkinek lesz attól még magángépe és milliárdjai. Habár valami különös emberi ösztön folytán az ilyen anyagilag kiemelkedő személyek sokakban a biztonságban lét érzetét is ki tudják váltani (a másokban keltett ellenszenv mellett). Ezért fogadják/fogadnák el az ilyen embereket vezetőiknek is. Ilyen az emberi természet. Valamilyen szinten még érthető is.) Ha egy társadalom már annyira ki van éhezve valami újra, valami másra, akkor már akár a kevésbé tehetséges, kevésbé érdemes személyek irányába is hatalmas elvárásokat tud támasztani, akár méltók azokra, akár nem, akár képesek azoknak megfelelni, akár nem. Nem szabad túl hamar beugrani. Az érték folyamatosan kéri a figyelmet; csak nem mindig sikerül azt a környezetnek megtalálni. És ez az igazi tragédia egy ország számára.

2 Comments

2 Reader’s Comments

  1. Korrekt elemzés, de a végkövetkeztetés amit belőle le lehet vonni inkább elkeserítő, mint lelkesítő.

  2. “Két törvény elégséges hozzá, hogy jobban elkormányozza az egész kereszténységet, mint az állam minden törvénye.” (Blaise Pascal, Gondolatok, 484. gondolat)
    Pascal már az 1600-as évek közepén bizonyította, hogy a kereszténység az egyetlen vallás, amelyik jövendölései megvalósultak. Azóta ezt többször, ismételten bizonyította a történelem.
    Egy társadalomban, – mint minden emberi tevékenység során – kell lenni olyan iránymutató elképzelésnek, vagy értékrendszernek, amihez mindenkinek tartania kell magát. Ma a világ problémáinak egyetlen oka van; az istentelenség egyre gátlástalanabb elterjedése. Napjaink keresztény “őrállói” nem a krisztusi parancsokat, hanem a sátánizmus törvényeit alkalmazzák világi és nem világi őrhelyeiken.
    Erről kellene beszélni az üres, gátlástalan semmitmondások helyett, különösen a magukat hozzáértőknek tartó politológusoknak és a hozzájuk hasonlóknak.

Írja meg véleményét!