Menekültekről, bevándorlókról

Ebben az egy kérdésben most a lehető legóvatosabban kell megközelíteni a félelemből táplálkozó gyűlöleten szárnyaló látszólagos többségi akaratot. Vannak kérdések, helyzetek, amikor egy politikusnak a józan eszére és a legtöbb értelmes emberben megbújó emberségre hallgatva nem szabad engednie a többség keltette szenvedélyhullámoknak, azokat tovább hergelnie illetve szítania pedig végképp nem tanácsos. Semmilyen politikai nyereség nem túl nagy ilyenkor, amiről ne lenne érdemes lemondani. Az emberek hajlamosak, főként nehezen áttekinthető országos, vagy akár kontinens szintű problémákkal szembesülve, a megoldást nem észlelve, a bizonytalanságtól megrettenve, a félelmeire hallgatni. Amiből viszont még soha semmi jó nem származott. Rendkívül kétes és visszataszító politikai húzás meglovagolni ezeket a félelmeket és az abból eredő haragot és gyűlöletet, ezt a legtöbben tudják, mégis a haszon érdekében a legtöbben minden további nélkül hajlandóak élni vele olykor-olykor, ki gyakrabban, ki ritkábban. De attól, hogy sokan élnek ezzel az eszközzel, attól az még nem lesz jó. Bizonyára vannak, akik komolyan félnek a migránsok és menekültek megjelenése és jelenléte okozta kétes veszélyektől, ezért mindenáron kívül akarják tartani őket Európa határain. Még akkor is, ha ez lehetetlen. De az a politika, amely félelemben született, a mások félelmére épül, a mások félelméből táplálkozik, az nagyon veszélyes és ártó szokott lenni – a tapasztalatok legalábbis ezt mutatják. Nyugat-Európa egyes országai talán gazdaságilag is hasznukat tudják venni a bevándorlóknak – fejezzük most így ki magunkat. Ráadásul a demográfiai mutatókon és javíthatnak. Emellett, ha valóban sikerülne rendes oktatási rendszerben felnevelkedniük, egy tisztességes, nem ellenséges otthoni környezeti neveléssel a gyermekeknek, akkor nemcsak gazdaságilag, de társadalmilag is erősíthetnék Európát. Ehhez azonban olyan gazdasági háttér kell a szülőknek, a gyermekeknek pedig olyan oktatási intézményrendszer, amellyel kevés európai állam büszkélkedhet manapság. Holott már régóta egyértelműen elfogadott tény, hogy semmi más, csakis az oktatás, a széleskörű, minőségi, sokakat elérő oktatás az, amely egy állam és nép jóllétét és jólétét hosszabb távon is biztosítani tudja. (Az olyan oktatás, amely tisztában van vele, hogy a feladata az oktatás és nem a nevelés. A nevelés az a család, a szülők, illetve a legszerencsétlenebb esetekben a társadalom, az állam feladata, de nem a szigorúan vett oktatási intézményeké. Azoknak más a funkciójuk és nem jó, ha az állam egy adott vezetői köre az oktatást és a nevelést egy kalap alá venné hatalmi indokokból, azért, hogy befolyását a jövő generációira kiterjessze. A közoktatás célja, bármilyen szinten, nem az, hogy egy adott pártpolitika számára szavazópolgárokat neveljen, hanem az, hogy egy szabad, nyitott társadalom számára felelős és a szabadságot akaró és attól, valamint a választási és döntési kényszerektől és/vagy lehetőségektől – ahogy vesszük – nem visszariadó, önállóan gondolkodni képes, saját érdekeit megítélni tudó és saját véleményének kialakítására képes polgárok képzéséhez hozzájáruljon.) A természeti erőforrások kifogyhatnak, de a szellemi érték örök. Minden társadalom maga dönt arról, hogy miképpen neveli fel, illetve képezi ki a jövő generációit, de az biztos, hogy az az oktatási rendszer, amely túlnyomórészt arra épül, a tandíjakkal és az oktatási költségeinek kizárólag a hallgatókra való áthárításával, hogy minimális kivétellel mindig ugyanaz a viszonylag jómódú réteg, önmagát újratermelő réteg érhesse el a jobb élet reményével kecsegtető oktatási lehetőségeket, az csak kivételesen széles társadalommal és jelentős gazdasági energiával és megújulási képességgel rendelkező államokban mutathat fel eredményeket. Nem azt állítjuk, hogy nem lehet ez a rendszer működőképes. Főleg abban az esetben, ha az oktatási intézmények nagyfokú függetlenséget élveznek az állammal szemben, amikor is maguknak kell fenntartási költségeiket, költségvetési támogatás nélkül előteremteni, amire viszont képesek is egy nagy csáberővel bíró tanári karral, messzire nyúló hagyománnyal és dicső iskolai történelemmel. (Ugyanakkor, ahogy minden nagy rendszer megváltoztatásakor, az oktatás reformjánál is figyelembe kell venni azt, hogy a tandíj széleskörű bevezetése sok embert villámcsapásszerűen érhet, amire néhány éven belül nem tud felkészülni. Nem mindegy, hogy a gyerek születésétől gyűlik-e a tandíjszámlán a pénz, vagy azt néhány hónap vagy év alatt kell hirtelen valahonnan összegyűjteni. Ez sokakat érint, érintett, így egy ekkora rendszerváltás végrehajtására több évet, sok évet kell biztosítani. Már csak az emberség okán is…) Ez a magánintézmények világa, horribilis tandíjakkal, a szegényebb, de kiemelkedően tehetséges gyermekek számára biztosított nem túl nagy számú ösztöndíjas hellyel, amelyek legjellemzőbb fellelhetőségi helye nem más, mint a legerősebb demokrácia, maga az Amerikai Egyesült Államok. A hagyományos közoktatás ettől teljesen eltérő elvre épül. Ad bizonyos szintű és mértékű tudást, de azzal kiemelkedni nagyon nehéz. Magániskolák Európában is vannak, de nem azok a jellemzőek. Európa ilyen tekintetben demokratikusabb, legalábbis annak kellene lennie. A közoktatás színvonalának emelésével ahhoz kell hozzájárulni, hogy az országok vezetői minden területen továbbra is, vagy legalább a továbbiakban még inkább ne kizárólag drága, az emberek többsége számára megfizethetetlen elit-, magánegyetemekről kerüljenek ki, hanem abból a közoktatásból, amibe az európai államok, illetve azok társadalmai ruháznak be, saját jól felfogott érdekükben, hogy utóbb olyan emberek vegyék át elődeiktől az országok fenntartásának nehéz feladatát, akik arra alkalmasak, illetve akiket arra az oktatásban megfelelően felkészítettek. Ilyen tekintetben nem lehet az amerikai példa a cél (habár ott is történtek jelentős erőfeszítések a közoktatás megsegítésére, a közoktatás szakmai színvonalának emelésére, ezelőtt nagyjából ötven éve, de ezek a próbálkozások gyorsan megakadtak). Európa ebben más Amerikától. Talán kevésbé gyakorlatias, kevésbé erőszakos, kevésbé kemény, mint az Újvilág, de emberségesebb, elfogadóbb és kompromisszumkészebb annál – nem önmaga miatt, a történelme tette azzá. Hogy ettől erősebb-e vagy gyengébb mint Amerika? Nehéz megmondani, hiszen többféle erő létezik. De bölcsességben igenis túl kellene nőnie a másikon.

Visszatérve a bevándorlókra, akarva-akaratlanul, a legteljesebb tolerancia elve ellenére, előbb-utóbb fel fognak merülni kulturális, vallási összeütközések. Ezek ugyancsak a félelemből fognak táplálkozni, a keresztény Európa félteni kezdi majd önmagát az iszlám vallás térhódításától. Azonban a legfontosabb ellenérv erre az, hogy ha az egyik fél toleranciát tanúsít a másik iránt, akkor ugyanazt várhatja viszont is. Ha viszont nem kap mást csak erőszakot, akkor már a kezében van a felhatalmazás, amellyel önmaga védelmére kelhet. Ez nem az isteni szféra szintje. Az önvédelmet még a legmagasabb szintű jog, a nemzetközi jog is elismeri, mert hiszen hiába a vágy a békés egymás mellett élésre, ha a másik fél nem akar békét. A túléléshez való jogot egy államtól, vagy nemzettől sem lehet megtagadni. Ez az emberi szféra, amelyben élnünk kell. Emberek alkotta törvények között, amelyek a mindennapi életben a lehető legmagasabb szinten képesek a jó, az igaz, a szép szellemi eszményeinek megfelelni. Minden emberi törvényben van tökéletlenség, hiszen amit tökéleten lény alkot, az már nem lehet tökéletes, és az ember az. Egyik mestermű, remekmű sem tökéletes. A törvények sem. Eddig még tökéletes törvény nem született. De ez nem azt jelenti, hogy nem kell arra törekednünk, hogy minél jobb törvényeket alkossunk, amelyek az általános igazságot óvva, a legtöbb emberi lélekben megbúvó szépség utáni vágyat kielégíteni törekedve alkalmazhatóak. De az biztos, hogy a kereszténység az egyetlen vallás, amely a szeretet törvényére épül. A szeretet pedig az egyik legősibb emberi érzés. A jó érzetére épül, amire még ha titkon is, de a legtöbb ember vágyódik. Egy a szeretet parancsát (habár hogyan lehet a jót megparancsolni, az kétséges) magáévá tevő vallásnak nincs mitől félnie. Nem azért, mert a más vallásúakat, vagy a szabadgondolkodókat a saját poklával megijeszthet, hiszen, ha valaki nem hisz valamiben, attól félnie sem kell. (Egyik fent említett csoporthoz sem fűzve semmilyen negatív érzelmet, sőt értelmet. Jobban belegondolva, ezt úgy éreztem, hogy hozzá kell fűznöm. A mindennemű félreértések elkerülése érdekében. 2015. augusztus 28.) A pozitív üzenete az, ami jóérzéssel töltheti el az embereket, ezért ragaszkodnak sokan többé-kevésbé megkopott hitükhöz még mindig. Ezért élt túl a kereszténység már annyi mindent Nyugaton. A keleti gondolkodásmóddal a nyugati mindazonáltal valóban nehezen egyeztethető össze és nem is ajánlatos összekeverni azokat, mert valami hihetetlen zavar alakulhat ki abból. De egymás mellett élni tudniuk kell. És talán együtt élni is megtanulhatnak. De a Nyugatnak saját értékei mellett ki kell tartania. Amibe a tolerancia is beletartozik. Ha már nem is, de ezt mindenkitől el lehet várni, aki a földjére lép. De ezt a toleranciát magában is fenn kell tartania és gyakorolnia is kell. Az önvédelem határáig.

A menekültekről, akik az életüket féltve keltek át Európába, róluk átmenetileg kötelességünk bizonyos, nemzetközi szabályok szerint előírt szinten gondoskodni. A bevándorlók egy másik kategóriát alkotnak, ők nem átmenetileg érkeznek, szándékuk szerint a kontinensünkre, hanem egy jobb élet reményében letelepedési céllal törekednek a dél-európai partokat valamint az Unió déli tagállamainak határait elérni. Az ő megítélésük kétségesebb. A vágyuk a jobb életre, természetes, mindig is megfigyelhető volt a történelem során, hogy egyes népek, népcsoportok tagjai olykor felkerekedtek egy új világba, ahol jobb, élhetőbb körülményeket igyekeztek a maguk számára kialakítani, fellelni (lásd az észak-amerikai földrész európaiak általi betelepítését). A gond mindig akkor adódott, ha az adott területek már foglaltak voltak. A korábbiakban, a hódítások korában, a mai államokat megelőző korokban az erőszak volt erre a válasz (lásd az amerikai földrész indiánoktól való elhódítását). (Természetesen a szabad területeken ilyen problémákkal nem kellett szembenézni, pl. Grönlandon a vikingeket senki nem háborította volna, csakhogy az ottani életkörülmények ugyancsak hagytak kívánnivalókat maguk után, még a legszívósabb északi rokonságnak is.) A modern világban a hódítások kora, a történelem által igazolható hódítások kora lezárult. Ma már sem a jog (nemzetközi jog), sem az erkölcs (nemzetközi közösségi érzés) nem teszi lehetővé, hogy egyes népek államainak megcsonkítása, területeinek elorzása felett minden további nélkül nyugovóra térhessünk (a Krím-félsziget Oroszország általi bekebelezése még mindig olyan méreg, amely szépen lassan oldja azon kötelékeket a lelkünkben, amelyeket tisztes orosz rokonaink iránt egyébként éreznénk). De hódításokról több szó ne is essék, mielőtt még bárki rémeket látna a szeme előtt és Európa jövőjében. Ma már a bevándorlók egészen más bánásmódot igényelnek az államoktól. Hogy mi lesz a vége a folyamatnak? Egyszerűen akik hajlandóságot fognak majd mutatni, azokat előtt-utóbb a befogadó társadalom magába fogja illeszteni (nem olvasztani, annak a kora is lejárt már) és német, francia, svéd stb. polgárokká fognak válni (illetve európai polgárokká, ha egyszer lehet majd ténylegesen is európai polgárokról, népről, meg államról beszélni majd). Lesznek, akik nem fognak tudni beilleszkedni, nos ők vagy maradnak és velük tényleg komoly gondjai lesznek Európának, vagy távoznak. De ezt ma még egyértelműen nem lehet senkiről megmondani. Hogy hova mennek Európán belül a bevándorlók, ezt már most mindenki tudja. Ahol meg tudnak élni. Pontosabban, ahol jobban meg tudnak élni, mint szülőföldjükön. Hogy hogyan lehet a folyamatnak véget vetni? Sehogy. De ne ijedjen meg senki, az a jelenség, az a menekült-, illetve bevándorló-áradat (a menekültek és a bevándorlók között az is nagy különbség, hogy a menekülteket, akik menekültstátuszért folyamodnak, azoknak egy hivatalos eljárási procedúrát kell végiglépegetniük, így be kerülnek a rendszerbe úgymond, míg a bevándorlók, ráébredve a menekültstátusszal járó nehézségekre, minden rendszert kerülni óhajtva, minden eljárás alól kibújva kívánnának Kelet-Európából Nyugat-Európába jutni, hiszen így láthatatlanul mozogva kisebb a veszélye annak, hogy utólag rájuk találnak és a majd valamikor újfent biztonságosnak kikiáltott szülőföldjükre irányítják vissza őket), aminek most szemtanúi vagyunk, az átmeneti. És ismerjük a kiváltó okát. Ha valamivel meg lehetne fékezni ezt a mértékű népességáradatot, az a terrorista állam felszámolása lenne. Valóban van összefüggés a bevándorlók és a terrorizmus között. Van. A terrorizmus jelentette felfokozott veszély és bizonytalan mindennapi élet bír rá arra nap mint nap sokakat, hogy felszámolják otthonukat és elinduljanak az európai kontinens felé. Le lehetne-e győzni az Iszlám Államot. Le. De ahhoz egy hatalmas háború kellene, amihez keveseknek fűlik a foga. Érthetően. Egy hatalmas háború, rengeteg áldozattal járna. Mert a terroristáknak meg van az az előnyük, hogy nem kell elvekhez és értékekhez tartaniuk magukat. Nekünk viszont igen. És helyes, hogy kell. Mert ha nem így tennénk, akkor végül olyanná válnánk mint ők. És az lenne a mi végső vereségünk. A nagy háborút viszont nem a Nyugatnak kellene valóban elsősorban megvívni, hanem maguknak az érintett arab államoknak, amelyek értékeit pusztítják, fosztogatják, amelyek népét gyilkolják. De nem tudják. A világ örökségének jelentős része odavész és a világ csak áll és nem tud mit tenni. A nagyhatalmak közül egyedül Európát érinti a probléma közvetlenül. Főként a menekült- és bevándorló-hullám miatt. Hangsúlyozandó valamennyi menekült minden évben érkezett a kontinens államaiba, de nem ilyen extrém mennyiségben. Kínának mindig is másodlagos volt a globális problémák kezelése, ameddig a saját nagy üzletét megköthette a világ többi felével. Jelen esetben nehéz egyértelműen megmondani gondjai mélységét, talán hiába vannak a Kommunista Pártnak olyan eszközök a kezében, amelyekről egy olyan állam kormánya, illetve elnöke, ahol az emberek pártállásra tekintet nélkül és a következményektől való félelem nélkül élhetik az emberi együttélés alapvető szabályainak betartása mellett az életüket, talán mindennek több a füstje mint a lángja és ismét bebizonyosodik, hogy Kínának még a válságaiban sem lehet megbízni, vagy valóban nagy gondban vannak, majd kiderül. Amerika pedig megteszi azt a minimálisat, amit még az érdekei igényelnek a térségben, de ettől függetlenül Európának magának kell ezen helyzet következményeivel szembenéznie. Fel kell tárni, hogy mire vezethető vissza a térség bizonytalan helyzete, amit kihasználva az Iszlám Állam feltűnhetett, természetesen lehet ezért az Egyesült Államokat is hibáztatni, de attól még a probléma a miénk. Követelőzéssel nem sokra megyünk Washingtonban, kéréssel talán többre. De Európa saját meglátása szerint elég erős ahhoz, hogy a saját problémáival önmaga birkózzon meg amerikai segítség nélkül. Ennek a mostani emberhullámnak átmenetinek kell lennie, nem azért mert előbb-utóbb elfogynak, hanem azért, mert előbb-utóbb a helyzetet a Közel-Keleten és Észak-Afrikában stabilizálni kell majd. Addig pedig marad mindennapi szinten a minél több illegális csatorna elzárására való törekvés, amihez nemcsak pénzosztás kellene az érintett gyengébb államoknak, hanem központi koordináció is. Az egy menekültügyi biztos az Európai Bizottságban és annak alárendelt munkatársai azonban a jelen helyzetben már kevesek. Kell akár csak átmenetileg is egy akkora hatalommal felruházott szerv, amely átvéve a nemzeti szinttől a teendőket az erőforrásokat egyesítve, azok felhasználását felügyelve (hiszen mindig ez volt minden probléma az uniós támogatásokkal főként, hogy a felhasználásukat rendkívül gyatrán ellenőrizték; igaz a gyorssegélyek elfolyatására mindig is kisebb esély és kevesebb lehetőség volt) irányítaná a bevándorlók érkeztetését, ellátását, és el- illetve továbbszállítását az egyes tagállamokba, amelyek kivétel nélkül kivennék a részüket az érkezettek elhelyezéséből. (A felmerülő családi, személyes szálakat természetesen figyelembe véve, hiszen a családi közösségek együtt maradásához való jog nem európai, hanem emberi jog.) De akkor ennek a szervezetnek döntő szava kellene, hogy legyen. Ehhez rengeteg pénz, emberi és anyagi erőforrás, infrastruktúra kellene, de hacsak nem szándékoznak az eljövendő hónapokban véget vetni a terrornak a szomszédos térségekben, akkor be kell rendezkednünk egy elhúzódó, évenként ismétlődő menekülthullámra. Az elkövetkező hónapokban már fel lehet készülni az illegális csatornák felszámolására a következő csúcsidő kezdete előtt. És ahogy a bevándorlás bizonyos mértékig mindig megfigyelhető volt és feltehetően lesz is, csak alacsonyabb mértékben a közös európai intézményhálózat a krízis elmúltával akár fel is számolható majd, hogy újra a tagállamok vegyék kezükbe a menekültügyek mindennapi intézését, vagy akár fenn is tartható, némileg összezsugorítva. De ehhez bizonyos szükség lesz, hogy a tagállami kormányok újabb döntési lehetőségeket helyezzenek át a közös szervezetekhez, amelyről most az is kiderülhetne, hogy a pénzek átutalásán kívül a gyakorlatban tud-e, „a terepen” is, működni. Ha pedig nem tud, akkor hogyan kellene azt átformálni. Akkor már nem lenne mire hivatkozva leállítani a nemcsak strukturális, de politikai és szemléletbeli reformfolyamatokat is. Lassan eljön az idő, hogy valódi kormánya legyen Európának. (A falakról még: Európában nem kedveljük a falak emlegetését, azóta az emlékezetes Fal óta, amely elválasztotta egymástól azokat, akiknek sosem lett volna szabad elszakadniuk egymástól. Európa népének tagjait. Habár ezek a mostani falak éppen az európaiakat választanák el a nem európaiaktól, vagy még nem európaiaktól, de az íz attól még keserű marad tőle a szájban.) Ha pedig rendeződnének legalább valamelyest a viszonyok a veszélyes térségekben, már Európának sem lenne kötelessége, saját értékeire és elveire hivatkozva befogadni az idevágyók tömegeit. Az emberek aggodalmait is valamilyen szinten meg lehet érteni. Főként azok munkáját vennék el a bevándorlók, akik a gyengébb tagállamokból az erősebbekbe áttérve vállalnak munkát, hiszen alájuk tudnak kínálni. Mármint bérügyileg. Habár az is igaz, hogy ha egy államban a nép nagy többségének jobban megy, mivel az állam jobban teljesít, akkor nem lenne értelme más tagállamokban munkát vállalni.

(Európa további lehetséges tagállamairól. A balkáni államok, ha akarnak, márpedig feltehetően akarnak európai tagállamokká válni, akkor végig kell járniuk azt a hosszú utat, amely még a felzárkózásukig hátravan. Törökország kérdése ettől eltérő. Hogy sosem lenne Uniós tagország? Hogy nem lehet belőle Uniós tagállam? Ez butaság. Lehet, gazdaságilag semmi sem indokolná, hogy ne legyen. De Európa ennél többet kér. Mert Európa ilyen. Megtanulta, hogy ragaszkodnia kell az elveihez. Egyszer már majdnem sikerült kipusztítania népe java részét akkor, amikor lemondott a most már közösnek elismert értékekről. Törökországban a hatalmi elit, egy hatalombirtokos olyan erővel ragaszkodik a hatalmához és a saját véleményéhez, hogy az országot már nem lehet bizalommal kezelni. Talán ő az egyetlen tehetséges politikusa most az országnak, aki azt vezetheti is. De attól függetlenül, sőt éppen ezért tiszteletben kell tartania másokat is. Vannak bizonyos államok, amelyek látszólag demokratikusak, de amelyekben egy vezető és az ő köre olyan mélyen meg van győződve saját igazáról, hogy abban az államban és abban a vezetőben már nem lehet megbízni. Ez a probléma már az Unión belül is fennáll, nem kell még több ilyen eset. Az ilyen megbillent, megroggyant demokráciákat ránézésre nem lehet kiszűrni, de aki elég érzékeny illetve elég alaposan figyeli őket, az megérezheti, illetve észreveheti, ha valami probléma van velünk. Nem tudni mi van először. Általában egy gyengébb kormányzatot követve jutnak ezek az „erős” emberek a hatalomba. Ha pedig egyszer egy ilyen személy a kezébe veszi a hatalmat, azt már el nem engedi és képes magának bemagyarázni, hogy akár még a tisztességes és igazságos demokratikus verseny felrúgásával is érdemes megtartania a hatalmát, hiszen ő tud mindent a legjobban. Ennek következtében kialakít egy olyan rendszer, hogy még véletlenül se tudjon egy tehetséges ellenfél, egy kihívó kiemelkedni. Így aztán nyugodtan mondhatja magának saját teljhatalma igazolásaként, hogy továbbra is csak ő képes az országot vezetni. Hogyne, mert mindenki mást, aki ugyancsak képes lenne, távol tart a hatalom bűvköréből, ami őt már teljesen megbabonázta. Úgy, hogy el sem tudja képzelni, hogy azt valaha elveszítse. Ő örök és az akarata igaz és megmásíthatatlan. És mivel mindenhol ezt látja és érzi, lassan a nép java is elkezd ebben hinni; még ha semmi nem is igaz belőle, hiszen olyan jó érzés, ha valaki felülről vezeti, akiben bízhat, akinek hihet, és akinek átadhatja saját magával született hatalmát. Aki dönt helyette. Hát hogyan is lehetne az ilyen emberek vezette országokkal nyugodtan együttműködni. Ha nem muszáj, nem tesszük. Éppen elegek azok, akikkel már muszáj. U.i. 2015. augusztus 27. Oroszország majdhogynem ugyanaz áll, mint Törökországra, ha az orosz nép is úgy akarja. Micsoda nagy csoda lenne egy ekkora Unió létrehozása. Talán túl nagy is, tekintve, hogy Oroszország nagyobb, igaz fejletlenebb része Ázsiában fekszik minden kérdésen felül és nem Európában. Ekkora kiterjesztés pedig már túlzottan nagy lenne. Ez még a legnagyobb álmodozóink is sok volt; ezidáig legalábbis. Hiszen Európa csak akkor maradhat igazán Európa, ha a tagállami európaiak maradnak. Nemcsak túlnyomórészt, hiszen Oroszország nagyságrendileg, teljes területét tekintve erősen Ázsia felé hajlana, még ha az európaiak többség így is megmaradna. De talán túl nagy értelmet tulajdonítunk az eddigi földrajzi értelmezéseknek. Európa határai addig érnek, ameddig az európai szellemiség elér és gyökeret verve a mindenkori nemzet lelkében érvényesülésre tud jutni, akár hosszabb belső lelki harcok árán is. De messzire kalandoztunk. De egy olyan állam elől sem zárkózhatunk el, aki testvérünkké akar válni. Hiszen egy uralkodó uralma sem tarthat örökké. Egyszer még visszaszerezhetik a rendszeres időközönként szokásszerűen lefejezett erők is a hatalmat. És akkor Európának késznek és nyitottnak kell lenniük előttük. Hiszen “csak” egy új nézetet képviselő új vezető kell, aki mindent megváltoztathat. Keleten még így működnek a dolgok. Hiszen mindenki nem eshet a golyók és a mérgek, az orvtámadások áldozatául. Egyszer valaki ilyen-olyan kerülő úton, a földalatti vájatokban megbújva és közlekedve, olykor a felszínre és az ellenség kebelére bújva, esetleg végig annak a szeme előtt tevékenykedve, egyszer csak túlélhet és felléphet. Csak ki kell várni. Mi, európaiak, legalábbis bizonyos, a múltból tanulni képes részünk már megtanult türelmesnek és toleránsnak lenni. És eljön még a mi időnk is. Félő, hogy már csak akkor, ha nagyon nagy baj lesz. De akkora készen kell állnunk. Mert akkor gyorsan, mégis megfontoltan kell majd cselekednünk. Készüljünk rá, hogy megfelelően tudjuk majd közös hazánkat szolgálni. Mert csak így élheti majd az túl. És a felelősség bármilyen igazságtalan is, de a miénk lesz. Ezt tartsuk vezérlőcsillagul magunk előtt.)

Tehát, ha a mai magyar baloldal kitart az emberség, az elvek és értékek politikája mellett, jól teszi. Még a nép többségének feltételezett elítélő, bevándorlás-ellenes véleménye ellenére is. Sokat már nem veszíthet, legfeljebb az ellentétes álláspont magáévá tételével még azt a kicsit is, amit eddig megőrzött. Kell lenniük valakiknek, akik kitartanak az értékek, elvek mellett, mert egyszer még szükségünk lehet rájuk. Ha eddig tudtak várni, ezt a keveset már bírják ki. Az önállótlanná tett nép talán egyszer még felébred. Felébred és vágyik majd ismét valami frissre, újra, valami valóban jóra. Végre valami jóra. Ha most elárulják még azt a maradék kis becsületet is, amit az elvek és értékek védelmében szerezhetnek, akkor már valóban nem lesz semmit felmutatni. A még megőrzött infrastruktúrájukra, hálózatukra pedig akkor még nagy szükség lehet. Csak ne legyenek majd túl irigyek és féltékenyek segíteni.

(Múlt heti mulasztás pótlása: A múlt heti vonaton megkísérelt és meghiúsított terrorista merénylet említésekor elfeledkeztünk az amerikai tengerészgyalogosok mellett arról az ifjú diákról, aki ugyancsak hősként viselkedve megakadályozta az őrült terv véghezvitelét. A mulasztást ezennel pótolva, neki is hálánkat fejezzük ki és tisztelgünk bátorsága előtt. 2015. augusztus 29.)

2 Comments

2 Reader’s Comments

  1. Az emberséget kellene összeegyeztetni a társadalom védelmével. A “bal”-nak nevezett oldal tavasszal még arról szónokolt, hogy a migráció “álprobléma”.
    A “nép” ébredését kívánni egyet jelent a vérengzés utáni sóvárgással. A népítélet a történelem folyamán ugyanis soha nem jelentett mást. A “bal”-nak nevezett oldal képviselői nem rendelkeznek elvekkel, értékekkel – ugyanúgy nem, mint a jelenleg regnáló bűnözői csoport tagjai. Észre kellene venni, hogy mi juttatta ide 25 év alatt a Kádár-korszakban toleráns, alapvetően befogadó társadalmat: az alkalmatlan politikai elit önjelölt akarnokainak kitartó törekvése a hatalom megszerzésére és megtartására.

  2. Világszerte – hazánkban különösen – a társadalmi problémáknak egyetlen fő oka van:
    a társadalmakat élhető módon meghatározó értékrendszer hiánya.
    Ezt az értékrendszert évszázadokon keresztül Európában a kereszténység alakította ki minden hibájával együtt, és ezen a 16-ik században indult protestantizmus sem tudott jelentős mértékben javítani.
    Mindezek mellett a 16-ik század közepén Blaise Pascal már bebizonyította, hogy csak a keresztény vallásban hisz, mert ebben megvalósult jövendölések vannak. Egy normális világot a kereszténységben valóban hívők tudnának létrehozni, ha nem gátolnák őket ebben a képmutató vallási vezetők, – az
    “őrállók” népes tábora, ahogyan Jézus ezt már kétezer évvel ezelőtt megjövendölte a jelenések könyvében (levél a laodíceai gyülekezetnek)

Írja meg véleményét!