Ha valaki figyeli a nemzetközi és hazai jelentősebb hírcsatornákat, a legtöbb értelmes ember szokása így tenni, az rendkívül megrázó és Magyarország megítélése szempontjából rendkívül kínos tudósításokat követhet jelenleg nyomon. Az emberi oldaltól eltekintve, a sokak által el nem ismert, de mégis létező praktikus oldalról szemlélve a napok történéseit, Magyarországnak most sikerült újfent jó alaposan elrontani, illetve továbbrontani az utóbbi években már egyébként is megtépázott megítélését a világban.

Szögezzük le: senki sem akarja, hogy névtelen, arctalan emberek tömegei bolyongjanak Európa határain belül, mindenféle okmány, igazolvány nélkül. De a regisztrációt nem azért találták ki, hogy egyes kormányok embertelen lépéseiket, mások szenvedése iránti nemtörődömségüket és egy kihívásos helyzet – újfent – botrányosan rossz kezelésének eredményét elleplezzék a menekülteknek Európa-szerte azonosíthatóvá tételére vonatkozó kötelezettségükkel. Sokaknak talán nehéz elfogadni, hogy azok ott a pályaudvaron, az úton és a vonatban éppen olyan emberek, mint bárki más. Az európai állampolgárok jogaira, mivelhogy nem azok, valóban nem tarthatnak igényt, de az emberi jogokra igen. Az emberi jogokra, amelyek legfőbb célja szülőanyjuk az emberi méltóság védelme mindenki igényt tarthat, aki csak emberként látta meg a napvilágot. Ezekbe az emberi jogokba pedig beletartozik az, hogy ha más nem is, de az emberi méltóságát mindenkinek tiszteletben kell tartani. Nem lealacsonyodás az, ha kommunikálni kezdünk velük, ha elmagyarázzuk érthetően és kulturáltan, ahogy jól nevelt felnőtt európai polgárokhoz illik, hogy helyzetükből és a saját helyzetünkből adódóan mindenki számára érthetőnek kell lennie, hogy az adminisztráció mi az értelme, mi célt szolgál – valamint, hogy anélkül legálisan nincsen az Európai Unión belül közlekedés. Lehet, hogy korábban volt, most már nincs. Hiszen a mozgásszabadság joga nem korlátozhatatlan emberi jog, minden államnak, illetve államszövetségnek megvan a joga ahhoz, hogy pl. közbiztonsági, közegészségügyi korlátozza bárkinek a szabad mozgáshoz való jogát, aki az államhatárát átlépi – a saját polgárai mellett természetesen. Viszont ott van az emberi jogoknak az a magva, az emberi méltóság, amelyen nem szabad minden további nélkül átlépni. Jóval kisebb felháborodást váltott volna ki a mostani kellemetlen helyzet, ha az alapvető emberi igényeiket, úgy mint étkezés, ivás, tisztálkodás, kielégíteni törekvő menekültekkel emberségesebben bántak volna. Arról, hogy mi történt, illetve történik az egyes táborokban, már vannak beszámolók. Nem fizikailag bántják ezeket az embereket, ez tény, de az emberi méltóságukba gázolnak bele. És, ahogy a beszámolókból kiderül, ezek között a menekültek között sokan vannak, akik vannak annyira értelmesek, középosztálybeliek, hogy ez nagyon, ha úgy tetszik kellően mélyen megsebzi őket. Nem tudna egyszerűen túllépni rajta, mert egy értelmes ember nem tud csak úgy túllépni azon, ha úgy bánnak vele, mint ahogy egy állattal szokás. Az arcnélküli riportok éppen erről számolna be, a megalázottság érzését akarják rejtegetni, mert szégyellik; hol családjuk, hol az egész világ előtt. (Habár még az állat elé is szokás már manapság odatenni a vizes tálat, míg egy menekült szerint nekik négykézláb kellett mászniuk a vizes palackért, amit úgy dobtak le eléjük.) Természetes, hogy ez nagyon rosszul esik nekik, kinek ne esne. Ahogy az is természetesen, hogy nem vágynak vissza egy-egy ilyen táborba. (Habár a vonatokkal és a táborral kapcsolatban a holokauszt felemlegetését túlzásnak tartom.) Ezen kellett volna nagyon gyorsan változtatni, a bánásmódon és jóval kevesebb sár hullott volna, hullna, az ország hírnevére. Habár egy ennyire kevéssé emberséges, józan, türelmes hangulatot maga körül gerjesztő kormányzattól, aki saját maga mérges gőzével immáron évek óta sikeresen bolondítja a saját országa népességét is, lehetett-e mást várni. Igen, lehetett. Nem a rendőrökről van szó, akiket a híradásokban ugyancsak láttunk. Ők valóban a munkájukat végzik, a szabályokat nekik kell betartatniuk. Valahol följebb van a baj. Nem a felelősséget kell hárítgatni, hanem hozzáállást kell változtatni. Habár erre sem mindenki képes. A nemzetközi szervezetek segítségét ilyen esetben nem szégyen elfogadni. Nem szégyen azt mondani, hogy az erőfeszítéseinkben legyenek segítségünkre. Nem átvállalják a munkát, hanem csak besegítenek. Az egyházak, kiemelten a katolikus egyház szerepéről, amit eddig a háttérből láttak el, a templomokban talán, a miséken, vagy nem tudni hol, csak annyit, hogy ha már a legfőbb főnök is hangot adott a kialakult helyzettel kapcsolatos nemtetszésének, akkor legalább a látszat kedvéért nem kellene tenni valamit. De ez szólhatna a többi egyházhoz is, bármelyikhez, amelyik a segítséget megengedheti magának – köszönhetően többnyire az állam szemében élvezett, kölcsönösen előnyös kivételezett helyzetüknek. Itt emberekről van szó kérem. Még ha nem is keresztények, akkor is emberek. Ha van értelme az egyházaknak, a szervezetnek, akkor az a szolgálat. Nem önmaguké, hanem vallástól, állampolgárságtól és nemzetiségtől függetlenül az annak szükségét érző embereké. Az adott vallásuk tanításai szerint élés, a vallás parancsainak követése. Ez lenne az egyházak egyik legfőbb feladata. A világi segélyszervezeteknek sem látni túlzottan nyomát, ez is elgondolkodtató – attól, hogy csak átmenetileg tartózkodnak szűkebb hazánk földjén, attól még megilletné őket némi, minimális segítség, a lehető legalapvetőbb ellátás. Talán.

A probléma eredője a szíriai polgárháború volt. Ami aztán kiteljesedett, kavargott, forrt, és most aztán ember legyen a talpán, aki az egyes oldalakon harcolókat egyértelműen be tudja azonosítani. Korábban főként bevándorlók érkeztek, legálisan, illetve illegálisan hazánk nemzeteinek területére. A menekültek más megítélést és elbánást igényelnek, más, természetesen kedvezőbb szabályozás vonatkozik rájuk. A menekültek helyzete ugyanakkor mindig átmeneti. A bevándorlók, ha minden előírásnak megfelelnek, végső soron, hosszú-hosszú évek múltán állandó lakosokká, polgáraivá válhatnak a választott országnak, a menekülteknek ugyanakkor egy idő után haza kell menniük. Azonban félő, hogy a szíriai menekültek nem szándékoznak majd hazamenni. Feltehetően lassan nem is igazán lesz majd hová némelyiküknek. Az európai kvóta ilyen tekintetben hosszabb távú következményekkel járhat az egyes országokra nézve (ahogy a menekültekhez való viszonyuk is, lásd majd a jövőben Magyarország példáját). De vajon miért kell, hogy az emberi tragédia a világ arcába csapjon ahhoz, hogy egyesek végre kihúzzák a homokból a fejüket és a szélsőséges hangokkal bátrabban szembemenve, legalább egy kicsit szélesebbre tárják a menekültek előtt hazájuk kapuját? Erre a kérdésre nem lehet választ adni, legfeljebb azt, hogy ilyen az emberi természet. Ameddig valami meg nem rázza, addig szeret békében leülni és csak nézelődni, minden további nélkül. Ez az a konzervatív érzés, ami jelenleg is annyira dívik Európában. Valójában azok a ritka kivételes pillanatok, amikor egy frissebb, élettelibb, izgágább, a változást nem csak elfogadó, de propagáló politikai szellő ezt azt érzést átmenetileg képes a kormányrúdtól eltolni. Nem véletlen, hogy a legtöbb hosszan regnáló rendszer Európában hajlik a konzervativizmusra. A megszokás, a nyugodtság, a belesüppedés a jelenbe és az apró pislantások a jövő felé kellemes, meleg, biztonságos érzéssel hajlamos eltölteni az emberek többségét, akik ebből az állapotból egészen addig nem hajlandóak kilépni, amíg valami nagyon nagy változással, „földindulással” nem kell szembenézniük. Amerikában ezek a változások gyakoribbak, Európában ritkábbak, hiszen ezt az érzést kötjük össze már történelmünkben is a virágzó, nyugodalmas és békebeli állapotokkal. Holott minden ilyen állapotot egy nagy földcsuszamlás előzte meg általában, amelynek a pozitív hatásai, az előnyei általában már a nyugodt korban, egy másik vezetőréteg uralma alatt érhettek be igazán – ha hagyták azoknak. A külső körülmények közül az objektív jelenségek, társadalmi, gazdasági, politikai pangás, csak az egyik, ami az embereket nagy ritkán egy nagy változás igenlésére bírja. A másik, szubjektív tényező, az az adott személyiség, aki alkotó- és becsvágyával, mert az is kell hozzá, elhiteti a leült hangulatban tobzódó választópolgárokkal, hogy ő az, aki képes lesz ezt a pangó helyzetet felrázni, aki izgalomba képes hozni őket, aki a pozitív változás ígéretét képes velük elhitetni. Erre nem mindenki alkalmas. A változás szele nem jön magától, azt valaminek és valakinek gerjesztenie kell. Ha egy új baloldal képes lesz a megfelelő alkalom felismerésére, és lesznek olyanok, akik a fentiekre alkalmasak lesznek, akkor egyes országokban újfent felfrissülhet majd a levegő. Átmenetileg. Hiszen minden felfrissülés után általában egy hosszabb nyugodalmas időszak következik. De ezek a friss, izgalmas pontok azok, amelyek éltetik, mozgásban tartják az emberi történelmet. Minden előnyükkel és hátrányukkal együtt.

No comments

Írja meg véleményét!