Mindig minden hatalomvágyó embernek a történelem folyamán egyetlen cél lebegett a szeme előtt: híressé, feledhetetlenné válni és úgy hagyni hátra maga mögött a világot halálra után, hogy az már sose lehessen a régi.  Az oroszok motivációinak megértéséhez magához az orosz történelemhez és az orosz nép szelleméhez kell visszanyúlnunk. Amióta csak az eszüket tudták, vagyis amióta csak ráébredtek a körülöttük élő világra azt tapasztalták, hogy a tőlük Nyugatabbra élők valamiféleképpen jobban, gazdagabban nagyobb dicsőségben élhettek, mint ők. Már Nagy Péter óta más céljuk sincs, mint a lemaradást behozni és valami újat, valami különlegeset feltenni az európai, sőt a világpalettára. Miközben utol akarták érni a Nyugatot, valami mást, valami újat, valami jobbat is akartak alkotni. Ebből ered jellemző öntudatuk, az eszközök kiválasztásában tanúsított nemtörődömségük, a nyugati világ iránt táplált szeretem-nem szeretem kapcsolatuk. A lemaradottság érzése frusztráló, a frusztráció pedig sértődöttséget és agressziót szül. Egy idő után azonban az orosz cárok rájöttek arra, hogy van valami, ami népük egyes területeken mutatkozó elmaradottságát pótolni tudja. A nagy számuk. Az emberáldozat mérhetetlensége, bármilyen célról legyen szó, amennyiben Oroszország dicsőségét szolgálja, sosem számított. Sem az orosz cároknak, sem Sztálinnak. A nép java része pedig, a nagyság iránti vágy által hajtva, szemlátomást mindig is hajlandó volt ezen áldozatot meghozni.

A mostani orosz vezető semmiben sem más, vagy több, mint a legtöbb előde, akiknek mérhetetlen ambíciójukhoz és akaratosságukhoz még pozíciót, rendkívül magas pozíciót is sikerült szerezniük. Ehhez természetesen szükségük volt a szűkebb és tágabb udvartartásra. A szűkebb természetesen a legközelebbi munkatársak voltak, a tágabb pedig az egykori Szovjetunióhoz köthető világhatalmi pozíció után vágyakozó lakosság tömege volt. Oroszország hatalmas történelmi pozíciót veszített el a Szovjetunió összeomlásával, ez tény. Ez a tudat pedig, ha valaki belegondol, mind érzelmileg, mind szellemileg roppantul megterhelhető lehetett a legtöbb orosz számára. A mostani orosz elnök számára is. Csak míg a legtöbben elfogadták a tényt és az új játékszabályokkal operáló nemzetközi stratégiai társasjátékot, addig ő maga, amint elég magasra jutott a politikai ranglétrán, hozzálátott ahhoz, hogy visszafordítsa Oroszországot az egykori dicsőség emléke, árnya felé. Az egykori dicsőség felé, amit más népek vérével írtak az egykori európai határfalra és az európai földre. Most pedig míg a népet a dicsőság iránti vágyat borzoló érzelmei hajtják az orosz vezető akaratának támogatására, a vezető és köre minden érdeküknek baj nélkül érvényesíthetik, saját országuk határain belül. Éppen ezen érzelmek hatására emlékeznek olyan sokan az orosz hazában a külső szemlélő számára érthetetlenül nagy tisztelettel átitatott mély nosztalgiával vissza a sztálini “aranykorra” is. (Az erőltetett  iparosítás ára elborzasztó volt az adatok szerint. Különös kettősség – a végső történelmi kimenetet tekintve arányaiban túl kevés eredmény túl nagy áron, az orosz lélek hagyományos, erőteljes elnyomásának folytatásával.) A szovjetek kis túlzással nem tettek mást, mint leigázták a kisebb európai népeket, amelyek többségének esze ágába sem jutott volna túl közeli kapcsolatba kerülni velük. De nem volt mit tenni; a határok a II. világháború végére beálltak, Sztálin az ígérteihez a jó orosz szokásnak megfelelően viszonyult, semmibe vette azokat és tulajdonképpen ténykedéséhez a diktatúra határait a Szovjetunió keleti határától Berlin szívéig vitte.

Az eljárás, a viselkedésmód, amit a szovjetek az elmúlt évszázadban tanúsítottak kísértetiesen azonos azzal, amit ma az orosz vezetéstől tapasztalunk. Színjáték, bájmosoly, az egész világot megsegíteni törekvő jótétlélek álarca, a béke szolgálatának hangoztatása, miközben tűzzel-vassal üldözik belföldön a nem az ő igazságukat hangoztatókat, a világ szemébe való belehazudozás mindig is bevett módszer volt a legnagyobb szláv rokonságnál. Ezzel tisztában kell lenni. Szíriába az egyetlen barát, a szíriai elnök iránt érzett jóérzés vitte az oroszokat, és nem a terror elleni küzdelem. A vágy, hogy akkor is megmutatják a Nyugatnak, főként az Egyesült Államoknak, hogy az ő emberüket nem engedik, még az ő akaratuk ellenére sem elmozdítani, ez vezeti őket, semmi más. Ha közben egy-két terrorista is elesik, annál jobb, lesz mit mutogatni, de a legjobb lenne, ha a felkelők gyengülnének meg egyszer s mindenkorra.

A legitim vezetőkről elég csak annyit mondani, hogy mindenki addig legitim, amíg azokat a törvényeket, amelyek alapján megválasztották őket, a nép többsége hajlandó követni. Ha például egy forradalom esetén ez megváltozik, nos, akkor már a legitimitás is meginog. Ugyanez volt a helyzet Ukrajnában is. Amint nem az oroszok pártfogolta “barátságos” kormányzat bírta a hatalom rúdját a markában, egyből – minden nemzetközi szabályt felrúgva – szítani és fegyveresen is támogatni kezdte azokat a csoportokat, amelyeknek fő célja Ukrajna szétszakítása, meggyengítése, az oroszok szemében pedig megbüntetése volt. És mindezt hazugságokba, álnépszavazásokba, vádaskodásokba burkolva.

Ukrajna mellett ki kell tartanunk, Szíriában pedig folytatnunk kell azt, amit eddig elkezdtünk egyelőre. Tisztázni kell, ami nagyjából már meg is történt, hogy hol harcolnak valódi felkelők és hol tartózkodnak terroristák. Ugyanis nem egy a két csoport (az átfedések kérdésesek). Egy nagy háború az Iszlám Állam ellen mindaddig nem lehetséges, amíg az oroszok ragaszkodnak kis kedvencükhöz, mert amíg egy diktátor áll az állam élén, addig a Nyugat nem léphet fel egységesen teljes erővel a szír területen fellelhető terrorgócpontok ellen. Egy Iszlám Állam elleni támadásnak ugyanis csak akkor lenne értelme, ha több ponton, összehangoltan, nagy erőkkel lépne fel minden a békében valóban érdekelt állam, az összehangolt gyors, kemény csapás stratégiáját követve. Csakis így lehetne elkerülni egy elhúzódó, fárasztó, és eredménytelen küzdelem kialakulását. Hatalmas erő- és figyelemkoncentrációra lenne szükség, ami addig nem lehet, amíg a Nyugat és Oroszország érdekei ennyire ellentétesnek látszanak. Sajnálatos, de ez van. Bizalom viszont nincs. Bizalom nélkül pedig együttműködés sincs. Oroszország jelen állapotában rendkívül mohó; nem lehet engedni neki, mert könnyen visszaüthet.

Az európai népek közötti szolidaritásnak úgy tűnik eltérő felfogását vallják Berlintől Nyugatra és Keletre. Az egykori szovjet bábállamok szemlátomást úgy vélik, legalábbis a menekültkérdésben tanúsított magatartásuk erre enged következtetni, hogy a szolidaritásnak csak irányukban kell megmutatkoznia – az uniós támogatások szétosztásánál. Nekik semmit sem kell, vagy kellene vállalniuk. Csakhogy ez nem így működik. A menekültek jelentette gazdasági, társadalmi és – a nép sajnálatos fejlettségi állapotát jelző – népszerűségvesztéssel járó politikai(!) teher megosztása (erre az utóbbira a továbbiakban még kitérünk) nem lehetőség, hanem kötelesség – egy államszövetségben ez jellemző az igazságos tehermegosztásra. Nemcsak a pénzbeli támogatásokat kell követelni, a nehézségekből is mindenkinek ki kell vennie a részét. Az uniós támogatásokkal nem az egyes tagállamokat finanszírozzuk, hanem közös európai kincseinket akarjuk megőrizni, közös európai értékeinket akarjuk megvédeni; az infrastruktúra bővítésével, fejlesztésével, a kultúra támogatásával stb. Az, hogy korábban a történelem során egy-egy állam mennyi vélt vagy valós sérelmet szenvedett el jelen esetben történelmi érdekesség, de követelőzni arra alapozva nem lehet. A többi tagállam és a szövetség jó szándékát előmozdíthatja, de többet nem szabad, nem illik arra hivatkozva elvárni.

A menekültekkel való emberséges bánásmód hangsúlyozása jelenleg nem tűnik kifizetődő politikának Európában; ez a lakosságot minősíti főként, de ebbe most ne menjünk bele. De ez nem számít. Az igaz út és a könnyű út ritkán esik egybe. A választások, a politikai megmérettetések nem szólnak másról, csak a hatalomról. Egy jó ember, mert létezik ilyen, nem csak a mesékben, de a világban is, egy jó politikus, mindig tudja, hogy elveiből sosem engedhet, megoldási elképzeléseit teheti fel a tárgyalóasztalra, azokból faraghat ki kompromisszumos végeredményt tárgyalópartnereivel, de az alapvető értékeiről nem mondhat le. Európában nem lehetne senki  politikus, aki nem az európai értékeket vallja, de ez a mostani Európa (értsd: Európai Unió) még nem tart itt. A különböző nemzetekből összeállni talán még meg sem, vagy csak alig, Európának mindössze a legfejlettebb területein megindult európai nép, látszólag, még nem nőtt fel eléggé ehhez – legalábbis a többsége. Amikor egy európai politikus azt tudja mondani, hogy inkább vesszen a hatalom, az elveimből és az európai értékekből akkor sem engedek, nos az illető akkor indult meg az államférfivé, államasszonnyá válás útján.

(A görög választásokon nem kell meglepődni. Egy hónap alatt még a mostani görög politikusoknál tehetségesebbeknek sem feltétlenül sikerült volna a romokból akárcsak az alagsort is kikaparni.)

No comments

Írja meg véleményét!