“S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.”

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én

De nem átkozza el Pusztaszer. Nem átkozzák el, ők nem. Eleink célja a Kárpát-medencébe áttelepüléssel nem volt más, mint az életben maradás és a nép sorsának jobbra fordítása. Ez pedig most is csak és kizárólag ezen az úton lehetséges. Azon, amelyen a nagynak titulált magyarok egykoron elindítottak minket.

“Lehetek bér alattvaló, sőt rabszolga is, de szolgalelkű vagy pojáca még a mennyek uránál sem leszek.”

Alekszandr Szergejevics Puskin

Alekszandr Puskin ezt még 1834-ben írta naplójában, miután 35 évesen I. Miklós orosz cár apróddá nevezték ki. Ez abban a korban meglehetősen megkésettnek számított, Puskin nem is értékelte azt túlságosan, a cár szerint egyenesen hálátlan magatartást tanúsított. Pedig Puskin viselkedése, a kissé megkésett kitüntetés megérkezése miatt érzett felemás öröme, az akkori viszonyok közepette,  érthető volt.  Puskin géniusz volt, aki nehezen viselte, ha a hétköznapi élet valóságába rántották vissza. Ahogy minden zseni.

Puskin mindemellett orosz is volt. Egy orosz, aki feltette az orosz irodalmat a világirodalom szintjére, aki belehelyezte azt minden középiskolai másodikos irodalmi tankönyvbe, szöveggyűjteménybe.

“Gőgös napóleoni módra
Nézünk kétlábú milliókra,
Melyek csak eszközök nekünk,
S az érzőkön nevetünk.”

Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin

Kész kampányszlogen, még ha kissé erőltetett is.

Kérem, nézzék el nekem azt, hogy ennyit foglalkozok az oroszokkal, természetesen az aktuálpolitika indított rá, de nemcsak az. Felmenőim között – feltehetően – több szláv származású egyén is fellelhető, így egy ideje bizonyos kötődést érzek irántuk. Hiszen mindenkinek kötődnie kell valakihez (anyai oldalon teljességgel magyarnak számítok – legfeljebb egy kis kun vér lehet még bennem). Ha úgy tetszik, nálam “kárpát-medenceibb” magyart csak a mi környékünkön, illetve, származásukat tekintve, Budapest alatt lehetne találni.

Mindig is hittem a történelem tanításaiban. Véleményem szerint két dolog határozza meg, hogy kiből lesz nagy történelmi alak. Egyrészt fontos a személyiség; de éppen ilyen fontosak a körülmények is. A személyiség azért fontos, mert minden ember egy adott közösségben él, még ha az a közösség rendkívül zárt is, és csak őrá, illetve a számítógépére, illetve a televíziójára, illetve legközelebbi családtagjaira terjed ki.  Ebben a közösségben pedig hatások érik. Ez a modern kor átka, illetve haszna, minden arra fogékony ember számára. Még egy hírcsatornára sem tud úgy odakapcsolni, hogy néhány percen belül ne záporozzanak a fejében a vélemények, majd gondolatok, természetesen a nap eseményei ihletésére. Ahogy egykoron a barokk is megüzente a jövőnek. Nem elég a Láthatatlantól (nevezzük őt Istennek, Odinnak, Zeusznak, Jupiternek vagy bárminek) kapott tehetség, nem elég tehetségesnek lenni, a tehetséget meg is kell mutatni. Erre pedig a sorstól kaphatunk esélyt; a sorstól, amit talán ugyancsak a Láthatatlan sző, ki tudja? De ha valamiben hiszünk, amellett ki kell tartanunk, ez az első lépés. (Ember alkot Elmélet, Ember él Való Világ, Ember él Közösség; ezzel sajnos nincs mit tenni. Végre kellene egy elmélet, ami működik is.)

Vegyük most Európát. Mi lenne a jövő? Nemzetek Európája, ami eddig is volt, egy ki békével is megspékelve, vagy federális Európa, az amerikai Alapító Atyák eszméit segítségül hívva, de mégis saját viszonyainkra alkalmazva azokat. Az alapvető különbség Amerika és Európa között az, hogy míg Amerikában a fejlődés alulról fölfelé indult meg, addig Európában mindig minden fejlesztést felülről, a központból indították el, felvilágosult abszolutizmusként, vagy bármi másként is megnevezve az adott rendszert, amiből a fejlődés megindult. Nem tudom, hogy ezen a beidegződésen lehet-e változtatni… Pedig kellene. Mert igazi demokrácia, szabadság csak így alakítható ki. Amerikában is csak ezért volt sikeres a demokrácia. Mert a nép harcolt érte. Harcolt érte, a vérével fizetett érte és ezért megbecsülte. Nem azt mondom, hogy háború kell, mindenáron, mentsetek meg láthatatlanok még ettől a gondolattól is, nem, de azt hiszem, hogy csak azt becsüljük meg, amiért küzdöttünk, és amiért valamit feláldoztunk. Európa jövője az egységben van. A nemzetállami létet már kipróbáltuk. Láttuk, hosszú távon, szerencsétlen vezetők választásával, hova vezetett… Ahogy amerikai federalista elődeink kimondták már, ha összefogunk győzhetünk, ha széthúzunk, elbukunk. Tipikus és elkeseredett, és kilátástalanságra vall az, ahogy most az Unió pénzt ajánlva Törökországnak próbálja enyhíteni a kontinensre nehezedő migrációs nyomást. Nem pénz kell ide, hanem egy működő program. Erre áldozzanak. Szedjenek össze egy európai agytrösztöt, és annak adjanak meg mindent, ami kell. Ezeket a menekülteket el kell látnunk, helyeznünk, és igen, be kell valahogyan építenünk az európai társadalomba. Ez az a nagy esély, amiről Bill Clinton, egykori amerikai elnök beszélt. Itt az utánpótlás, amire szükségünk lehet. Az Iszlám Állammal kapcsolatban pedig csak annyit, hogy a legyőzése természetesen lehetséges, háborúval, nagy nemzetközi koalícióval. De egy ilyen koalíció létrehozása nagyon nehéz, és addig nem sikerülhet, amíg egyesek önző, de legalábbis megbízhatatlan célok vezérelnek. Súlyos problémáink vannak, és ezek megoldásához komoly, tehetséges emberek kellenek. De ezeket az embereket fel kell lelni.  Elő kell csalogatni. Élni kel velük. Különben örökre megrekedünk a nemzetállami korlátozottság miatti panaszkodás szintjén és sose fogunk előre lépni. Panaszkodhatunk a menekültáradat miatt, de ha nem lépünk közösen a probléma forrásának színén, amerikai, ázsiai és végre egy közös európai szárazföldi hadsereggel és haditengerészettel (aminek a programját végre újra erősen propagálni kellene a legfelsőbb szinten is, ahelyett, hogy bent ülnek a mostani megrekedt helyzetben és tobzódnak a tehetetlenségben), akkor még sokáig ülhetünk ebben a tarthatatlan helyzetben. És közben egyre jobban megrekedünk, hiszen minél tovább ülünk egy helyben, annál nehezebb előrelépni, és, ami a legrosszabb szcenárió lenne, elkezdünk a megerősödött, mivel az emberekben rejlő mély, primitív, ösztönszerű félelmekre alapozva feszültséget folyamatosan gerjeszt, szélsőségesek ténykedése hatására egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedni a történelmi fejlődés szintjén. (Nem hiszek a kommunistáknak: a történelmi fejlődés sosem reked meg; halas valamerre folyamatosan és csak az embereken múlik, hogy előre-e vagy hátrafelé. De sosem áll meg. Ahogy az idő és az emberi élet folyása sem. Ez valahogy összefügg egymással. Hiszen minden ember egy kis története ír. A sajátját. Egyesek története olykor, másik megítélésének és a körülmények jóvoltából történelemmé válik. Ez van.) A demokrácia nagyon értelmes, ugyanakkor rendkívül találékony emberek szüleménye volt; legalább fele ilyen értelmesnek kell lennie a polgároknak is ahhoz, hogy a demokrácia működhessen. Egy ember még nem demokrácia. Kettő már az lehet. Hogy az értelem mivel fejleszthető? Oktatással. Ne sírjunk a demokrácia hibái miatt, de okoljunk hiányosságait. Tegyünk azért, hogy ezek eltűnjenek. Csak így juthatunk előre. Előre, ahová mennünk kell. Ahová az idő mutat. Ahová az életünk halad.

No comments

Írja meg véleményét!