Miért tör vajon Oroszország Szíriában, illetve a szíriai konfliktus megoldásában vezető szerepre? Nos, ennek két oka is van. Egyrészt Oroszország jelenlegi vezetésén kívül nincsen más a közepes hatalmak közül (az arab térséget most figyelmen kívül hagyva), amelynek akár érzelmi, akár anyagi alapon érdeke fűződne hozzá, inkább úgy fogalmazom, akinek őszintén szándékában állna a jelenlegi szír elnököt a székében és hatalmában megtartani. A szír menekülthelyzeten csak az segítene, ha a szír emberek újra biztonságban érezhetnék magukat országukban. Ahhoz pedig az kell, hogy a polgárháború úgy érjen véget, hogy ne kelljen megtorlástól tartaniuk, ez viszont a jelenlegi szír elnök maradásával nem garantálható, valamint, hogy az Iszlám Állam hatalma végleg megtörjön a térségben.

Oroszország elnökének ugyanakkor a szír konfliktus ahhoz is rendkívül jó lehetőséget jelent, hogy azáltal felkapaszkodjon a világpolitika porondjára, hosszú távra – ne csak a szír konfliktus idejére – főszerepet biztosítva önmagának! (nem országának) azon a legjelképesebb színpadon. Az orosz vezetést, mert azért egy állam továbbra sem egyenlő annak vezetésével, a néppel meg pláne nem, bármennyire is szeretik ezt egyes politikusok hangoztatni, illetve maguknak beképzelni, nem érdekli a menekültkérdés, sőt csak örül annak, hogy még egy kérdés éket ver az Európai Unió tagállamai közé. Nem érdekli, mert nem érinti. Szíriával két célja van: 1. hatalmon tartani személyes jó barátját és 2. nagyhatalmi szerepben feltűnni (ezt demonstrálta a szír elnök hirtelenjében történtnek beállított, éjszakai moszkvai látogatása – feltehetően a szorult, de legalábbis beszorult helyzetének megerősítése fejében sok választása nem is volt, ha akarta volna egyáltalán [bár ez erősen kétséges], hogy legyen  mint eleget tenni a berendelésnek – és körbemutogatása a világsajtóban az orosz elnökkel való tárgyalás során, illetve az orosz elnök oldalán). A terrorizmus elleni harc is – feltehetően – fontos neki, de csak annyira, amennyire minden ébren lévő államnak fontos. A szír elnök hatalomban tartása azonban fontosabb, elsőbbséget élvez.

Európában a helyzet tragikus. Annyira erős a félelem a bevándorlóktól, és annyira gátlástalanul képesek ezt egyes politikusok kihasználni, hogy ez ellen nagyon nehéz fellépni. Nehéz, mert érzelmek ellen kellene értelemmel küzdeni. És míg nincs két olyan ember, akinek az értelmi szintje egyenlő lenne, addig nincs két olyan ember sem, akinek az érzelmi skálája ugyanúgy lenne beállítva. De egy dologban nem kételkedhetünk. Nincs az az értelmes ember, akit az érzelmei ne próbálnának olykor elragadni. Önuralomra és gondolkodási képességre valamint készségre(!) van szükség ahhoz, hogy az érzelmek viharában, amelyek közül a félelem és az abból táplálkozó gyűlölet az egyik legnagyobb hatású (a másik a szeretet), is meg tudja őrizni a higgadtságát és megfontoltságát az ember. Gondolkodni mindig nehezebb mint egyszerűen az érzelmekre hallgatni. Nem arról van szó, hogy vannak emberek, akik nem tudnak gondolkodni. Valamilyen szinten mindenki tud. Csak nem feltétlenül szeret. És ez az, amit a kizárólag saját érdeküket szem előtt tartó, hataloméhes politikusok nagyon jól tudnak. És gátlástalanul kihasználnak. Az nem baj, ha egy politikus becsvágyó. A gond akkor kezdődik, amikor gátlástalanná válik. Amikor úgy véli, hogy a cél elérése érdekében mindent szabad. És ez egy annyira politikaközpontú társadalomban, mint például a ma Magyarországé, ahol csak elvétve találhat az ember egy kis oázist, ahova a politika mocskos játszmái ne tudnának beférkőzni, és ahol egy kicsit megpihenhet, és ahol a politikát az életéből tudatosan kizárni törekvő emberek nagyon nehéz munkával néznek szembe (és talán nem is szerencsés, hogy ezt az utat választják, mert ha minden jóérzésű, jó szándékú ember hátat fordít a politikának, az vajon hova vezet), nagyon veszélyes lehet, mert ez az erkölcsök és skrupulus, lelkiismeret nélküli jellem és magatartásmód könnyen beleivódhat az emberek lelkébe is, ami nemcsak a nagy szavakkal kifejezett jót pusztítja el a társadalomban, de az olyan mindennapi társadalmi kötelékekre is hatással lehet, mint a hivatalokban, vagy akárcsak az emberi viszonyokban az egymás iránt tanúsított bánásmód, ami olyan emberi értékeket tehet tönkre, amik nélkül egy közösség végső soron hanyatlásra van ítélve. Miközben az érzelmi skála negatív oldalára játszanak rá a vezetők, a pozitív oldalon elhelyezkedőket nyomják el.

Európa nem lesz gyengébb azzal, ha kiáll azok mellett az értékek mellett, amit örökül kapott. Egyébként jellemző az öreg kontinens „jellemére”, hogy ezek az értékeket ugyan megálmodta, még létre is hozta egyszer, de egy Új Világra volt szükség ahhoz, hogy ezek az értékek a gyakorlatba is átültetésre kerüljenek és megőrződhessenek, virágozhassanak. Nem tudom, hogy Európa képes lesz-e valaha is túllépni önmagán. Hogy az európai emberek valaha is elég bátrak legyenek ahhoz, hogy hajlandóak legyenek megtalálni azt a középutat, ami az európaiságot úgy teremti meg, hogy azt a nemzeti és a közös értékek összhangjából építi fel. Elődeink ráéreztek valamire, ezzel a szolidaritással. De nem mentek elég messzire. Valamit fel kell adnunk azért, hogy nyerhessünk valami mást. Európa jelenlegi felmérései nem azt mutatják, hogy az európai emberek többsége ráébredt volna már saját értékeinek és az azokon nyugvó érdekeinek valós mivoltjára. Azoknak tapsol, akik uszítanak a menekültek és bevándorlók megsegítése ellen és azokat bünteti, akik emberséget tanúsítanának. Féltik európai identitásukat. Tehát akkor elismerik, hogy van ilyen? De mégis mi az, amit féltenek? Fogalmazzák meg. Félnek az erőszaktól, a terrortól. Mindenki fél tőle. De nem szabad minden sarokban terroristát látni. Így nem lehet élni. Legalábbis egy fizikailag, szellemileg és lelkileg szabad embernek nem. És a nyugati ember hivatalosan ilyen lenne.

Franklin Roosevelt egyszer azt mondta, hogy semmi mástól nem kell félnünk, csak a félelemtől. Igaza volt. Nem tudom, hogy ő maga belegondolt-e abba, hogy kortól, körülménytől és helyzettől függetlenül, mennyire igaza volt. A félelem uralása talán személyiségtől függ. Talán a népszellemtől, aminek a létezése ugyancsak bizonytalan a számomra. Nem tudom. De Európa azzal a vágyával, hogy bezárkózzon, elzárkózzon nagyon rossz irányba halad. Ez ugyanis lehetetlen. Ebben a világban már az. Korábban mi akartuk feltárnia világot, mindenáron. Ha nem válunk nyitottabbá, ha a berozsdásodott Óvilág nem hajlandó életet adni egy frissebb szellemiségnek, akkor újfent le fog maradni. Az ember az időben mindig három irányba tekintett. A múltba, visszafelé, a jelenbe, maga elé, és a jövőbe előrefelé. Ez volt a jellemző a legtöbb emberre. Az igazán nagy szellemek azok, akik miközben figyeltek a múltra, kitekintéssel voltak a jövőre, ugyanakkor a jelenben sem maguk elé, hanem maguk köré tudtak nézni. Látták azt, vagy érezték, ez most mindegy, ami körülöttük zajlott. Mert csak az tudja befolyásolni az eseményeket, aki tisztában van azok éppen aktuális megtörténésével. Ehhez viszont kell az értelem ereje.

Az európai értékekkel tisztában kell lenni. Ugyanis csak akkor lehet valami mellett őszintén kiállni, ha tudom és értem is, hogy mi az, miről szól az. Az európai értékekhez európai tudat, identitás is járul. Ha valami közös, az már összeköt minket. Ezt ne felejtsük el.

Sokféle erőszak van. Van ami a testet, van ami a lelket, van ami a szellemet, vagy van, amelyik többet, vagy mindet, mindhárom emberi összetevőt támadja. De nincs annál rettenetesebb, mint amikor az ember erőszak nélkül, önként mond le a szabadságáról. Pusztán kényelemből. Mert egyszerűbb, ha mások döntenek helyettem. Nincs felelősség, nincs fejfájás. De kár lehet. A mások által meghozott, az emberek tömegeit érintő döntés éppen ezen emberekre üthet vissza, ha az a döntés rossz. Minél magasabb szinten hozzák azt a döntést, annál több embernek okozhat kárt. És a kárt már nem a döntéshozó fogja viselni. Nem. Azt nem vette át a hatalommal együtt. Egy normális demokráciában, amelyben minden, ami a közzel kapcsolatos, hatalmát a néptől nyeri, így hozhat a népet érintő döntéseket, osztozik a népet a döntése következtében érintő kárban is. Például úgy, hogy a társadalom bizalmából kirekeszti és visszaveszi tőle az átmenetileg(!) rábízott, korlátozott hatalmat. És itt a fő különbség. Egy demokráciában mindenkinek tudnia kell, aki hatalmat gyakorol a nép felhatalmazásával, hogy a hatalma korlátozott és átmeneti. A nyíltan, vagy burkoltan hatalomkoncentráló rendszerekben ezt a vezetőség képtelen elfogadni. Mit történik akkor, ha egy nép önként választja meg az őt magát hatalmától megfosztó rendszer tagjait? Lemondhat-e a nép végleg jogairól? A nép ezt is megteheti. De viselnie kell következményeit. Egy a szabadság szellemében élő társadalomban azért nem kell ettől félni, mert a nép tisztában lévén saját érdekeivel, sosem tűrné sokáig azt, hogy zsarnokoskodjanak felette. Így vagy úgy, de elűzné a zsarnokot. Amely nép pedig erre nem képes vagy nem hajlandó, abban talán (még – ennyire legyünk lehetünk optimisták) nem alakult ki az a szellem, vagy jellem, vagy összérzület, vagy talán nem fejleszthette még ki magában azt a gondolkodásmódot, amihez egy tartós demokráciához szükség van. Ha egy nép nem tekinti értéknek a demokráciát, akkor, még ha nem is veszi észre, de a saját szabadságáról is képes lemondani – ez így van, még ha csak későn, utólag észleli is ezt az átmenetileg elvadult mérsékelt többség – és akkor nem is fog kiállni egyik mellett sem. Önként lemondva a demokráciáról, szabadságáról is lemond. De minden népnek joga van magának határozni sorsa felől. A szabadság sosincs ingyen, de sosem lehet kényszer sem. A két fogalom magva ugyanis kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Üti és taszítja egymást. Egy nemzetre sem lehet a szabadságot rákényszeríteni, ha az nem akarja azt. De a legtöbb nemzet mégis akarni szokta. A szabadságot. Csak annak fogalmának nincsen olykor tisztában… Egy olyan rendszer, amely akármilyen bonyolult és szövevényes módon, akár hány hivatalon és titkárságon átbújtatva, de mégis egy ember mindenkori akaratának érvényesítésére épül, és itt mindegy, hogy kik a tanácsadók, az ember mindig maga dönt, egy ilyen rendszer képes arra, hogy az emberi szellem és lélek sokoldalúságát egész egyszerűen megfojtsa. Mert nem tűri meg azt, amit a saját döntésének ellentmond. De mivelhogy nincsen két ember ugyanazon szellemi és érzelmi világgal, a különbségek előbb-utóbb felszínre törnek. Ezért nem volt még egyetlen diktatúra sem örökéletű.

Európa megint rossz irányba halad. Rossz irányba, mert az elzárkózást, a begubózást választja a bátor és igaz kiállás helyett. Elzárkózik a problémáktól, nem pedig megoldja azokat. Elfojtaná a hangjukat, hogy még csak ne is hallja azokat. Kizárná a képüket, hogy még csak ne is lássa azokat. Európa erre már nagyon sokszor ráfázott. Görgette maga előtt a gondjait, amíg azok akkorára nem nőttek, hogy hátrazuhanva beborították őt, kis híján a vesztét okozva. Tanuljunk már ebből. Ne kövessük el újra ugyanazt a hibát. Forduljunk el végre a fröcsögőktől és hallgassunk az értelmünkre is. Különben csak ugyanaz a végeláthatatlan európai stagnálás és beragadás fog ránk várni, amiből már nagyon elég volt. De az is lehet, hogy mindez vágyálom. Hogy Európa nem képes múltján felülemelkedni. Hiszen olyan messzire nyúlik az a múlt. De hátha…

Kiegészítés 2015. október 30: A Snowden döntésről; az Európai Parlamentről; néha olyan kiábrándítóak tudnak lenni; de hiába, nagy az isten (bármelyik) állatkertje. Snowden nem hős, hanem feltűnésmániás áruló. Más csatornákat is találhatott volna, nagyobb odafigyeléssel is “figyelmeztethetett” volna (ami természetesen több aprólékos, részletekre is kiterjedő munkával járt volna), hogy ne kerüljön veszélybe egy honfitársa se, sem bel- sem külföldön. Nem tudni pontosan, hogy mennyire voltak már elavultak azok az adatok, amiket nyilvánosságra hozott az amerikai titkosszolgálatok tevékenységéről (amik egyébként “hősködése” ellenére, feltehetően, valamilyen szinten, még mindig folynak; a kérdés azonban a kár és a haszon összevetése; olykor a titkosszolgálatok is hibáznak; emberek dolgoznak ott is, nem angyalok, de nem is ördögök(!); és minden, amihez az embernek köze van, képes hibázni, hibákat elkövetni; bármi, amit az ember alkot, sosem lehet tökéletes – minimális hibákat mindenen és mindenben lehet találni – bármin és bármiben – legyen az művészeti, tudományos, vagy sokkal profánabb alkotás; egy ideális világban nem lenne szükség titkosszolgálatokra, de kétséges, hogy Woodrow Wilson nagy álma valaha is valóra válhat (nem biztos, hogy ha ismerte volna a modern titkosszolgálatok működését és eredményességét, akkor hogyan nyilatkozott volna – önmagában, titokban, amikor senki sem hallhatja-; a nemzetek testvérisége helyett, a történelem a konfliktusok uralmát mutatja eddig; – ennyire azért legyünk realisták – kétséges, hogy ez valaha is megváltozhat; ha katonai nem is, de gazdasági konfliktusok mindig kibukhatnak; amelyek bármikor könnyen fegyveressé válhatnak); a titkosszolgálatok éppen olyanok, mint pl. az internet – ésszel kell élni velük, hogy ne fordulhassanak ellenünk; ha pedig túllépik a határt, akkor sem lehet honfitársainkat, szövetségeseink állampolgárait és hazánkat veszélybe sodorni a számukra kijelölt határaik közé való visszaszorításuk során; Snowden itt hibázott; és olykor – legyünk őszinték is – a titkosszolgálatoknak nagyon nem is kell megerőltetniük magukat; a legtöbb ember felelőtlenségében maga oszt meg az interneten minden fontosabb információt magáról; az internettel meg kell tanulni ésszel bánni; meg kell tanulni, hogy mi tartozik mindenkire – hiszen ami egyszer az internetre felkerül, azt előbb-utóbb bárki elérheti -, és mi nem.). Illetve, hogy azok mennyire voltak húsba vágóak, amiket, miután nagy sebbel-lobbal, hírveréssel bevonult Oroszországba, az új orosz barátainak átadott. Mert azok kiszedtek belőle, amit csak tudtak, az biztos. De egészen jó állapotban megúszta; vagy nem volt értékes információforrás, vagy roppantul együttműködő lehetett. Hiába, Európa, talán már másban nem tud kitűnni, jogvédelmi igyekezetében, olykor összekeveri a helyzeteket, az értékéket és szerepét a világban. Ennek az embernek nem szabad betennie a lábát szabad emberként európai földre. Nemcsak saját érdekünkben, de a szövetségesünk iránt tanúsított együttérzés és bizalom jeleként. Néha nagyon csúnyán átestek a ló másik oldalára. Egész egyszerűen nem találjátok a középutat, a populista fröcsögés és a jogvédelme bújt, szemforgató, cinikus álszententeskedés között. Őrjítő!)

No comments

Írja meg véleményét!