Egyszer régen hallották e három szót, és egész Európa megremegett belé. Mert 1789 nélkül nem lett volna Direktórium, nem lett volna Napóleon, nem lett volna Szent Szövetség, és Európa történelmében olyan részletek hiányoznának, amelyek, így utólag visszatekintve, a fokozatos, a történelmi evolúciós fejlődéshez elengedhetetlenek voltak.

Ezek a szavaknak még ma is értelmük van. Ha erre rá akarunk jönni, akkor nem elég a tankönyveket, illetve történelmi témájú szakkönyveket, vagy akár szépirodalmi műveket bújnunk. Ehhez látnunk és értenünk kell azokat az eseményeket, amelyek éppen most zajlanak le körülöttünk, de amelyekből holnap vagy holnapután már történelem lesz. A pénteki párizsi események hosszú távú hatásai még képlékenyek. Európa egyes állami – köztük éppen a közvetlenül megtámadott Franciaország – már most harcban állnak a terroristákkal (és nagyon helyesen folytatják ezt a küzdelmet, a történtek dacára). Addig még a törékeny béke korszaka sem térhet vissza, amíg az ún. „Iszlám Állam” megtalálható lesz a Föld kerekén. Ebben minden józan ember egyetért. De azzal már nem, hogy hogyan kellene ezt elérni. Egy nagy koalíciónak, az Amerikai Egyesült Államok, Európa és Oroszország triójának megalakulása több okból is nehézkes. Egyrészt ha Európáról beszélünk, akkor kikre gondolunk? Az egyes tagállamokra? Feltehetően, mivel európai közös hadsereg, illetve haditengerészet (még) nem létezik. De akkor ez hogyan jöjjön létre. Aki akar, aki nem alapon. Ez így nem lenne sem igazságos, sem tisztességes. Oroszország szándékaiban pedig képtelenség megbízni. Más az, amit mondanak és más az, amit tesznek (illetve amit elhallgatnak, elhazudnak). Én óvatosan bánnék jelen esetben a II. világháborús párhuzamokkal. Jelenleg van háborúban állnak egymással, a szélsőségesek és a mérsékeltek, ha úgy tetszik a demokráciák és a jogállamok és a terrorista szervezetek, de ez így van tulajdonképpen már rég óta, 2001. szeptember 11-e óta vált ez a háború nyílttá és egyértelművé mindenki számára. De ennek a háborúnak a természete merőben más, mint azoké az elmúlt két nagy világégésé volt (és nemcsak azért, mert a központja Európában valóban a Közel-Keletre helyeződött át). Először hatalommal és befolyásért küzdöttek egymással az európai hatalmak, másodszor ideológiák csaptak össze. Jelenleg az az igazság, hogy a szélsőségesek a mérsékeltek, a demokráciák egész világképét, életfelfogását nem képesek elfogadni, és olyan eszközökkel harcolnak, amelyekkel tudják, hogy fájdalmat, kárt tudnak a szabad világ polgárainak okozni, mert talán azt képzelik, hogy így a fájdalom hatására a demokráciák, illetve azok polgárai meghunyászkodnak előttük. Csakhogy a meghunyászkodásra egyszer már ráfáztunk. Nagyon jól ismerjük a szélsőségesek észjárását. Semmit sem lehet nekik engedni, mert nem ismerik a kompromisszum fogalmát. Bármennyit is engednek nekik, attól csak felbátorodnak és a megállapodásokat teljesen figyelmen kívül hagyva, csak még többet követelnek. (Ez a szélsőségesek minden formájára igaz.) Nem ismerik az igazi állhatatosságot, mert nem értik, hogy miért ragaszkodnak ennyire a nyugatiak a saját felfogásukhoz, és életformájukhoz. Ahogy azzal is tisztában lehetnek, hogy nyílt háborúban esélytelenek. Ezért veszik be magukat polgári személyek közé, hogy a nagyhatalmak a föld színéről való letörlés eszközéhez ne nyúlhassanak, hiszen a szélsőségesekkel ellentétben nekünk számítanak az ártatlan áldozatok. Ha úgy vesszük így „egyenlőtlenek a feltételek”, de ez mindig is így volt. Talán sokan az egyik gyengénknek tartják, hogy még mindig ragaszkodunk jogainkhoz és általános értékeinkhez, pedig éppen, hogy ez a legnagyobb erősségünk. Ebben rejlik legnagyobb fegyverünk. A franciák nem hunyászkodnak meg, mert ragaszkodnak a szabadságaikhoz. A menekültekkel továbbra is emberségesen törekszünk bánni, ami rendkívül fontos, a forrásokhoz, amelyek végesek igazodva, mert hiszünk az emberi egyenlőség eszményében. (Azonban tanulnunk kell a történelemből. Meg kell vizsgálni, hogy az Iszlám Állam miért tudott ekkora vonzerőt gyakorolni az Európában született, főként másodgenerációs bevándorlókra. Már az 1950-es, 1960-as években is jelentős számú bevándorló érkezett Franciaországba, iszlám vallásúak, akiket, habér befogadott a francia állam, elveire tekintettel, de egyből el is különített társadalmán belül – tisztelet a kivételnek. A gettók pedig rettenetes eszmék melegágyai lehetnek. Félreértés elkerülése érdekében hangsúlyozom, nem a társadalmat hibáztatom és nem is akarok még több terhet varrni az emberek nyakába, de a menekültek megsegítése, bármennyire nehéz is ezt elfogadni, nem ér véget ott, hogy beengedjük őket az országba és engedjük, hogy letelepedjenek. Nem lehet hibáztatni senkit; az idegenektől való elkülönülés az első természetes reakció sok ember számára. De az első idegenkedés után, nyitnunk kell mások felé. Ez, tisztelet a kivételnek, sokaknak már túl sok, és nem hajlandóak, vagy nem gondolják magukat képesnek rá. Mert rettegnek a változástól, attól, hogy valami már nem lesz olyan, mint régen. Rettegnek a változással járó munkától, nehézségektől is, vagy pusztán csak tartanak, félnek attól, amit nem ismernek. Ami ugyancsak teljesen természetes reakció. De ezen túl kell tudni lépnünk, immáron a XXI. században mindenképp. A beengedés és letelepedés már a rómaiaknak sem jött be, új barbár „szövetségeseik” kezétől pusztult el már egyébként is ingatag birodalmuk. Ezt ugyancsak nem azért mondom, hogy bárkit is megrémítsek azzal, amitől most sokan félnek, hogy az iszlám vallás Európába áramló hívei lesznek majd azok, akik újfent romba döntenek majd egy nagy európai kultúrát. A helyzet ugyanis most jelentősen eltér az 1500 évvel ezelőtti viszonyoktól. Most Európában éppen erőpotenciál rejlik, míg Róma – legalábbis annak nyugati fele – már ugyancsak az ereje végén volt a népvándorlások korában. Tanulhatunk múltunkból, de nem azt, hogy minden veszély elhárulna azzal, ha kirekesztjük kontinensünkről ezeket az embereket. Nem. Egyszerűnek és zseniálisnak hangzik, pedig nem az. Embertelen és a lehetőségek és az emberi lelkek tökéletes félreértelmezése. Az észak-afrikai államoknak juttatott pénznek, legalábbis annak java részének, pedig már látom előre, hogy mi lesz a sorsa. Nem gondolnám, hogy engedni fogják, hogy Európa, még ha akarná is, már folyamatában ellenőrizze a milliók felhasználását az adott országban. Erre egyébként túlságosan erős joga sem lenne. A pénzadás technikailag talán egyszerű megoldás, és bizonyára lesz neki valami pozitív hatása, de végső soron többet fogunk veszíteni rajta, mint amennyit nyerünk majd. Most nemcsak az emberségről és az általános emberi jogok, ugyancsak a jogállamokra jellemző, tiszteletben tartásáról van szó. Ha egy hullámot nem tudunk megtörni, és ezt nem lehet, akkor meg kell azt lovagolni. Európai államai részéről egymás iránti szolidaritásra van most szükség. Nemcsak az előnyeit, a pénztámogatásait kell élvezni egy Uniónak, hanem a kötelezettségek teljesítéséből is mindenkinek ki kell vennie a részét – ez ismerősen hangozhat. Egy Unió ugyanis csakis így működhet. Nyilvánvaló, hogy a legtöbb szélsőséges párt most Európában teli szájjal kezd majd el fröcsögni a menekültek ellen, párhuzamot vonva köztük és a [jövőbeli, talán eseteleges] terroristaelemek között. De nem szabad, hogy a félelmeink irányítsanak most minket. Mert aki fél, az rettenetes, utólag ép ésszel és lélekkel, valamint szellemmel még önmaga számára is megbocsáthatatlan bűnökre képes. Féltünk tőle, már az Iszlám Állam feltűnése óta, hogy az európai papírokkal rendelkező, így az Európai Unió területén szabadon mozgó fiatalok, akik valami oknál fogva ott képzelik el boldogulásukat, amiben feltehetően a kirekesztettség és az idegenségérzet is belejátszik, ott kint kiképzésben részesülve, hazatérve, bármikor bevethető, lelketlen és könyörtelen terroristákká válhatnak. Ez most feltehetően megtörtént. Mozgásukat pedig a menekültek érkezése csak még jobban megkönnyíti, főként a nem Európából származókét, akik az ugyancsak ártatlanok között elmerülve, viszonylag könnyedén bejuthatnak határaink mögé. De hiba, immár sokadszorra elkövetett hiba lenne most félelmünket és haragunkat az ártatlanokra kivetíteni. Egyébként ilyen tekintetben most Európa színjelesre vizsgázik eddig. Az eltelt évszázad szégyenei után most Európa minden pontján büszkeség európainak vallani magunkat és így európainak lenni. Tudom, hogy érzelmeinkre és egyes szélsőséges politikusokra hallgatva, oly könnyű lenne most máshogy tenni. De nem szabad minden menekültben terroristát látni, mert akkor villámgyorsan elveszíthetjük a fejünket, amit most nem szabad megtennünk. A saját jövőnk és biztonságunk érdekében is, ha már befogadtuk ezeket az embereket, akkor közre kell működünk abban is, hogy valóban otthonuknak érezzék ezt a kontinenst és polgártársaikat a körülöttük élő más európaiakat, hogy ne szomszédjaikat akarják bántani, hanem azokat, akik őket bántják. Ez az egyetlen biztos pont, amire építkezhetünk.) A testvériségre pedig elég az alábbi példa: a standionban történt támadást után, amikor éppen a német és a francia válogatott játszott egymással barátságos mérkőzést, amikor már menekíteni akarták a csapatokat, a német csapat egyik munkatársa beszámolt arról, hogy a franciák addig nem voltak hajlandók elmenni, amíg a németeket is ki nem viszik. Nos, valahol itt kezdődik a testvériség. Ezért vagyunk jobbak, mint ellenségeink, és ezért nem kell és nem szabad megijednünk és félnünk tőlük. Nem rémíthetnek meg bennünket és nem tántoríthatnak el a legyőzésükre és a világot a fanatikusoktól való megszabadítására irányuló célunktól. De Európa ezt, és most nagyon büszkék lehetünk magunkra és bátorságunkra, úgy tűnik, nem is engedni a szélsőségeseknek. Most büszkeség európainak lenni. Ha hajlandóak vagyunk kitartani elveink és értékeink mellett – pl. a menekültekhez való emberséges viszonyunk fenntartásában –, akkor már félig győztünk is. Hiszen ezek miatt akarnak bántani minket. Ezek akarnak nekünk fájdalmat okozni. Mert ezek az elvek és értékek vonzerővel bírnak. Vonzerővel bírnak, mert rendelkeznek valamivel, ami jobbá teheti az emberek életét. Ami megváltoztathat egy igazságtalan, elnyomásra épülő társadalmi rendszert. Ezt nem tudják a vallási fanatikusok elfogadni. Ezt akarják tőlünk elvenni. Ezt nem szabad hagyni.

No comments

Írja meg véleményét!