„Azoknak, akik feláldozzák a szabadságot a biztonságért, nem lesz részük és nem is érdemlik meg, hogy részük legyen, bármelyikben is.”

Benjamin Franklin

Fegyverrel a békéért – valóban nincsen más út?

Félünk nincs. Az emberi civilizáció egyik nagy újítása volt, világmegváltó civilizációs reformja is lehetett volna, az a II. világháború utáni különleges hangulatban fogant új nemzetközi intézmény- és értékrendszer, ENSZ – emberi jogok védelme, amely elé nem kisebb célt tűztek szülőatyjai és szülőanyjai, minthogy teljesen szembemenve az addigi emberi történelemben általánosan elfogadott szellemiséggel és eszmerendszerrel, a háború mint bevett konfliktusmegoldó, történelemformáló eszköz elvetésével, világszinten azt az elképzelést hirdesse, már csak létével is, de főképpen fellépésével, a béke védelme érdekében kifejtett tevékenységével, hogy szóval és ne fegyverrel rendezzék az egyes államok(!) a közöttük felmerülő mindenkori konfliktusokat. Emberi életek kiontását, elvételét soha, semmilyen hataloméhséget tükröző állami cél nevében nem lehet eltűrni. Az ENSZ elvei, egész eszmeisége, bármily nemesek is voltak, önmagukban életképteleneknek bizonyultak. Végső soron mindig bebizonyosodott, hogy a fegyverek nélkül, emberi vércseppek kiontása nélkül nem lehet a békét sem megőrizni, sem visszaállítani. Kompromisszumra jutni ugyanis csak egy bonyolult stratégia játék végeredményeként lehet. Kompromisszumot kötni, ahogy egy játékot játszani is csak olyan felek tudnak, akik kölcsönösen elfogadják és be is tartják a közös játék szabályait. Erre azonban a világszintű játékok során a lehető legritkább esetben kerül sor. Az ENSZ alapjai minden kétséget kizáróan a nyugati eszmerendszer legdicsőbb, igaz sokszor utópikusnak bizonyult, a felvilágosodás koráig visszanyúló tradícióiban rejlettek. Ezek egyetemes értékét pedig a más kultúrák képviselői nem mindig hajlandóan, vagy képesek elfogadni. Bármennyire is méltóak lennének, legalábbis azok legtisztább, legmélyebb eszmei gyökerei, az egyetemességre. Legalábbis a mi, nyugati látásmódunk szerint. A demokratikus értékrendszer szerint, amely a szabadságra, egyelőségre (és testvériségre – eltérő értelmezésekkel ez utóbbi esetében) épül. De mi történik a világon azon részein, ahol nem hisznek sem a szabadságjogok létezésében, sem az emberek közötti egyenlőség ideáljában. Valamikor Európában sem hittek ebben. De nálunk egyszer csak fény gyúlt a sötétben, amikor elődeink megvették a számunkra mostani világszemléletünk alapjait. Minek köszönhető ez a kultúrák közötti eltérés? Vegyük csak a vallás szerepét. Európában ma másként viszonyulunk a valláshoz, mint pl. az arab világban. Mi már nem hiszünk abban, hogy egészséges vagy akár biztonságos lenne az, ha a vallás az emberek mindennapi életét pontról pontra, a széles rétegek körében, leszabályozná. A nyugati kultúrának hatalmas szerencséje, hogy az európai elme Görögországban, már viszonylag korán elkezdett nyiladozni és olyan gondolkodókat adott a mindenkori nyugati örökösöknek, pl. Arisztotelész személyében, akiknek a gondolkodásmódjára, világlátására, egyáltalán arra a képességére alapozva, hogy hajlandó volt megkérdőjelezni a kinyilvánított igazságokat, hajlandó volt gondolkodni, az elméje segítségével választ keresni a nagy kérdésekre, akik életben tartották a kritikai szellemet, a rációt, az észbe vetett hitet, amely segített elűzni a dogmatikus merevséget, szellemi tespedtséget és beletörődést, a szellemi mocsárba való belesüllyedést, megragadást, ami mindenkorban és mindenhol a józan ész, felismerés, megértés és így elfogadás útjában állt. A szélsőségesség, radikalizmus, jelentkezzen az bármelyik vallásban (a keresztény vallásháborúkat, a boszorkányüldözéseket, illetve a zsidó állam megalakulása környéki terrorakciókat elég csak említeni itt, lásd pl. Folke Bernadotte gróf meggyilkolását, amit rendkívül hitelesen, pontosan és mégis semlegesen mutat be Kati Marton Halál Jeruzsálemben című könyvében) rendkívül veszélyes, irracionális és esztelen. Visszatérve a nyugati rációhoz és annak gyökereihez. Az, hogy mi most a mértékletesség elvét tekintjük értéknek, az legfőképpen Arisztotelésznek köszönhető, aki olyan mély nyomokat hagyott kultúránkon, köszönhetően többek között Aquinói Szent Tamásnak és más késői tisztelőinek, amelyek elvitathatatlanok és felmérhetetlenül értékesek. Az, hogy zsigerből elutasítunk normális állapotunkban minden szélsőségek, az legfőképpen annak köszönhető, hogy elődeinktől megtanultuk, hogy a béke, az elfogadás és a tolerancia elismerése képes azt az állapotot előidézni, amelyben a legkevesebb kárt okozva egymásnak, a legtöbbeknek a lehető legnagyobb esélyük van arra, hogy háborítatlanul és másoknak nem ártva törekedhessenek a boldogságra.

A vallás, amely mindig és minden kultúrában ugyanannak a funkciónak a betöltésére jött létre, az egykori természeti gyökereitől rendkívül messze távolodva, prófétáknak kikiáltott emberek tanításait megkérdőjelezhetetlen szentséggé emelve rendkívül sok hasznot hozott az emberi lelkeknek, de éppen annyi kárt is okozott, éppen az emberi léleknek. Amint egy ember elkezdi egy másik ember kijelentéseit magyarázni, azok már elveszítik eredeti értelmüket, kiforgathatókká válnak, fegyverré tehetők. Mindegy, hogy melyik próféta mit ígért állítólag egykoron a híveinek.

Ha a vallási tanítások, dogmák merev szabályokká válnak, akkor olyan torzulást tudnak kiváltani a hívők lelkében, ami már a szellemükre is kihat. Nem ok nélkül Európa vált a középkorban a felfedezések középpontjává. Amint az európai gondolkodó néhány ember levetette magáról a keresztény vallás szigorú dogmáit, amelyek elméjét, gondolkodását, gondolkodásának irányát gúzsba kötötték, hirtelen olyan új ritmusban és irányokban kezdett forogni az agya, amely csodás igazságok felismerésére, korábban szinte érthetetlenül fel nem ismert igazságokba való belebotlásra sarkallta. Ha úgy tetszik, az igazság fejbe találta, és hirtelen rá tudott arra ismerni. A tudományos igazság elől pedig már a kereszténység, a katolikus vallás sem menekülhetett, betiltani azokat egy idő után, miután egyre több ember elméje vált szabaddá, már nem tudta. Azonban őszintének kell lennünk és ki kell jelentenünk, a francia forradalom fegyverei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az európai történelmi egyház ráébredt arra, hogy el kell fogadni új szerepét, le kell mondania minden világi törekvéséről. Ez nem volt számára egyszerű, hiszen sokáig a történelemben hihetetlen hatalommal bírt az uralkodók mellett, szövetségben azokkal, egymást eszközül használva arra, hogy saját területükön hatalmukat megszilárdítsák. Tudjuk, hogy a keresztény királyságok java eszközként tekintett a kereszténység felvételére. Vagy felvette és felvetette népével az új hitet és így koronát és elismerést, valamint védelmet kapott más keresztény szomszédjaival szemben az egyház hatalma által, vagy lepusztításra ítéltetett mind a kard, mind a kereszt által.

Örökre felelősek vagyunk azért, amit egyszer megszelídítettünk, igaza volt a rókának. Feltehetően igaza van a szakértőknek és a mostani terrorhelyzet az afganisztáni háború zavaros időszakára vezethető vissza. Az amerikaiak felfegyvereztek, kiképeztek egyes csoportokat, hogy harcoljanak a szovjetekkel, majd magukra hagyták őket. Ennek pedig megvan a böjtje. De azért óvatosan használnám a nyílt háborút kifejezést a mostani időszakra. Természetesen a háború szó használatának jelen esetben is jelentősége van; egy háborúban az állam több mindenre feljogosíthatja magát, mint békeidőben, mind a belföld, mind külföldi szövetségesei szemében. De ha ez lenne a harmadik világháború, akkor a hidegháború ugyan mi volt? Ott is két világnézet állt egymással szemben. Hogy nem voltak kijelölve nyílt frontvonalak? Most sincsenek. Nem néznek egymással farkasszemet a hadseregek? Most sem. De azért bánjunk óvatosan a szavakkal.

Mit tehet most Európa? Miután megtapasztaljuk most mi is, hogy az amerikaiak min mehettek át közvetlenül 2001 után, nem marad más hátra, mint nekilátni a belső veszélyes elemek felfedezésének és hatástalanításának hosszú, nehézkes és rendkívül költséges műveletének. Szíriából bizonyára már sokan visszaérkeztek, kiképezve, elszántan, dogmákkal és elvakultsággal a legmélyebb bizonyosságtudatig, meggyőződésig és a nyugati világ iránti gyűlölettel felvértezve. Ne legyenek többen. (És itt és most újra leszögezem: nem szabad őket a menekültekkel bármiféleképpen is egy kalap alá vonni; a menekültekkel való emberséges bánásmód mellett továbbra is hitet kell tennünk. Ha valakik még segíthetnek nekünk a szélsőséges muszlimok elleni küzdelmünkben, azok éppen a mérsékelt, a mi értékeink felé is nyitott, azokat elfogadni hajlandó – ami a mi feltételünknek kell lennie az el- és befogadáshoz, amiben semmi kirekesztő és jogkorlátozó nincs, hiszen a saját kultúránkat, ami alapvetően a szabadságra és egyenlőségre épül, jogunk van az azzal ellentétes elképzelésekkel szemben megvédeni, amik az ésszerűség szerint kívül esnek a tolerancia határán – muszlimok.) A drónokkal való küzdelem, az emberi életek, a csapatokban harcoló katonák életének a védelme helyes politika. Nem szabad hagynunk beugratni magunkat, annál is inkább nem, mert a legnagyobb veszély, úgy tűnik, most a határokon belülről fenyeget minket. Most ennek felszámolására kell átcsoportosítani forrásokat (amelyeknek a felhasználását azért jóval szigorúbban kellene ellenőrizni, mint az egyes tagállamok között szétosztott támogatások útját). Az európai polgárok adói valóban kerüljenek oda, minden euró, ahová azt szánták. Ne csak annak töredéke. Most a határokon belüli fenyegetés leküzdésére kell először koncentrálni. A tűzfészek felszámolására majd csak utána koncentrálhatjuk minden erőnket. Addig marad a lehetséges mértékű féken tartás politikája. A belső biztonság mindig elsőbbséget élvez, ha az belülről veszélytetve van. És most sajnos ez a helyzet. Egy esetleges nagykoalíció egyelőre még úgyis várat magára.

No comments

Írja meg véleményét!