„Az a nép, amely feladja szabadságát az átmeneti biztonságért, nem érdemel sem szabadságot, sem biztonságot.”, vallotta egykoron dr. Benjamin Franklin, az Amerikai Egyesült Államok egyik Alapító Atyja, legnagyobb feltalálója, gondolkodója, életművésze. A hivatását tekintve egyébként nyomdász Franklin jó érzékkel tapintott rá arra a feszültségre, amely a két fogalmat életre hívó érdek között feszül, hol élesebb, hol halványabb fénnyel vibrálva.

A szabadság tulajdonképpen nem más, mint annak a bizonyított tényekkel alátámasztott érzete, hogy azt tehetek, amit akarok, amit csak akarok. A korlátlan szabadság érzése valóban ez lehet. De nincsen olyan értelmes lény a világon, amely ezt a szabadságot valaha is megízlelhette volna. Legalábbis hátrányok elszenvedése nélkül. A hatalom érzete a másokkal szemben tanúsított magatartás, a mások irányában tanúsított bánásmód megválasztásának, a másokkal való rendelkezés(!) szabadsága. A polgári öntudat és az államok polgári átformálása óta azonban valljuk, hogy nem létezhet korlátlan szabadság, és így korlátlan hatalom sem. Ahogy a polgárok, polgártársaik rovására önkényesen nem élhetnek jogaikkal, úgy az állam, illetve az azt megtestesítő szervezetrendszer, illetve azt a szervezetrendszer megszemélyesítő hivatalnoki, közszolgai kar sem trappolhat bele önkényesen polgárainak szabadságába (illetve jogaiba, amelyekben ennek a szabadságnak a bizonyos vonatkozásai manifesztálódnak). (Az állam szervei, az Országgyűléstől kezdve a Kormányon át egészen az Alkotmánybíróságig és a köztársasági elnökig, valamint az összes szorgalmas munkatársig nem más mint ezen szerkezet elemei, fogaskerekei, a benne dolgozók pedig a köz szolgái. A köz hozta létre az államot saját érdekében – és nem fordítva – és saját javára, azért, hogy a közösen, összefogottan könnyebben elvégezhető közös feladatokat, például a közösség törvényeinek megalkotását, helyettük elvégezze. Ez a szervezetek célja. Ezért vannak és nem más okból.)

A biztonság annak érzete, hogy az ésszerűség elvéhez híven nem szenvedhetek olyan magatartások, történések okán károsodást, amelyeket az én társadalmamban elítélendőnek, megvetendőnek minősítünk általában. Ha betartom a játékszabályokat, akkor nem eshet bántódásom. Ez a biztonságérzet. Azonban ez a biztonságérzet gyakran meginog. Amikor külső elemek, az én világképemről kívülről érkező tényezők megrengetik azt a biztonságos környezetet, amit természetesnek veszek magam körül. Mi erre az első riadalmam utáni reakcióm? Védekezni próbálok. Védekezni a saját eszközeimmel. És jelen helyzetben itt a bökkenő.

Egy adott szerkezet, tekintsük jelenleg az Európai Uniót, ha polgárait támadás éri, védekezésbe lendül. Külső támadást, belső eszközökkel próbál kivédeni. És ez teljesen érthető is. A beférkőzött, az országok határain belül megbúvó, hazai ellenségek pusztításainak láttán ez a reakció még érthető is lenne. A terroristák már nem állnak meg Európa határainál, teljesen világos. Védekeznünk kell ellenük, harcolnunk kell ellenük (Irakban, Szíriában stb.) ez is egyértelmű. De mi történjen belföldön? Mindez a polgároktól függ. Mennyi jogkorlátozást hajlandóak még eltűrni azért, hogy a biztonságérzetük helyre tudni állni? Mennyi jogkorlátozást engednek az államnak? Ez rajtuk áll. Legalábbis kellene, hogy álljon. És itt az újabb bökkenő. Az államok ugyanis a terrorizmus elleni védekezésben olykor hajlamosak túl messzire menni, hiszen úgysem látja senki, a nemzet- és közbiztonság pecsétje pedig mindent felülír. Veszélyes helyzetben a polgárok valóban több kényelmetlenséget hajlandóak elviselni. De csak addig, amíg érzik, hogy a gyeplő végül is az ő kezükben van. Illetve ameddig bíznak az államban, hogy a róluk megszerzett információval sosem fognak visszaélni. És ez a probléma. Bízunk-e ma annyira államainkban, hogy azok, a saját biztonságuk érdekében kifejtett tevékenységei eredményeként megszerzett információkat nem fogja-e az eredeti céltól eltérő célokra is felhasználni. Nem lépi-e majd túl a felhatalmazásának kereteit? Erről szól az egész, a bizalomról. Elfogadom, hogy veszélyes időkben minden polgár, így a saját magam, biztonsága érdekében is bizonyos jogkorlátozásokkal átmenetileg együtt kell élnem. De feladhatom-e azt a szabadságot, hogy én határozhassam afelől, hogy bízok-e annyira az államban, hogy jogaim korlátozását akár átmenetileg is megengedjem neki. Vagy szorítsam eredeti feladatkörének határai közé, háborúzzon a határokon kívül és a szokásos, már bevett eszközökkel üldözze a bűnözőket és terroristákat a határokon belül. Hiszen a jogok korlátozása meghatározott jogszabályi keretek között már ma is lehetséges. Vagy mindegy az egész elmélkedés, az állam úgyis azt tehet, amit csak akar. De akkor, hol a polgárok akarata? Hogyan tud így érvényesülni? A látszólagos, Patyomkin-demokrácia és a demokrácia-demokrácia között éppen itt a különbség. A nép akarata, habár hosszúcsatornákon át, de végül mégis érvényesül, ha az is úgy akarja (demokrácia-demokrácia), vagy a nép akaratától úgy foszttatik meg, hogy csak szólni sem hajlandó ellene és így látszólag minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon, ahol mégis soha semmi sem az, aminek látszik (Patyomkin-demokrácia) – nesze neked bizalom! Az utóbbi esetben minden Patyomkin-polgár egyetlen vágya már csak az, hogy legalább úgy korlátoznál a jogaimban, hogy ne vegyem észre!

A cinizmust és a gúnyt félretéve. A XXI. század terrorfenyegetettség valóban olyan állapotokat hozott létre, amiről talán még a zseniális Franklin sem álmodhatott. De ettől függetlenül, úgy vélem, hogy még mindig igaza van. Miközben rendre másra rettegéssel nézzük a körülöttünk zajló eseményeket és szinte önként és boldogan vetjük oda jogainkat olyan hatalmaknak, amelyek már bizonyították, hogy talán nem ok nélkül kételkedünk szándékuk tisztaságában, akkor a végén azon kapjuk magunkat, hogy az ellenség legyőzésére hivatkozással magunkat is gúzsba engedtük kötni. Mi magunk, önmagunkat. A nép. Hiszen végső soron csak mi számítunk.

No comments

Írja meg véleményét!