„A demokrácia a legrosszabb a kormányzati forma; ha nem számítjuk az összes többit.”

Sir Winston Churchill

Nyertesek és vesztesek

Churchillnek ezen a mondatán már többen is elgondolkodtak. A tényleges mondanivalóját én abban látom, hogy habár minden kormányzati formának, minden államberendezkedésnek, minden rendszernek vannak hibái, de talán a demokrácia az, amely ezen hibákból a legkevesebbel rendelkezik. És talán a demokrácia az egyetlen kormányzati forma [form of government, Churchill szavaival élve], amelyben benne foglaltatnak azok az eszközök, amelyek segítségével ezen hibák hátrányos következményeit békés úton, a közösség számára a legkevesebb veszteséggel enyhíteni lehet.

Minden kormányzati formának, illetve az azokra épülő rendszernek vannak nyertesei és vesztesei.  Ezen vesztesek és győztesek aránya határozza meg az adott rendszer stabilitását. Az a kormányzati forma, amely képes a legtöbb ember számára biztosítani az esélyt a közössége és önmagára nézve is károkozás nélkül elérhető boldogulásra. (A kár fogalmát itt általános értelemben használom.) Ha egy rendszernek túl sok a vesztese, az előbb utóbb a rendszer megkérdőjelezéséhez, pontosabban a rendszer legitimációjának megkérdőjelezéséhez vezet. Magának az államnak, mint egy közösség megszervezett, egy közösséget rendszerbe fogó képződmény igazolása mindig is azon a feltételezésen alapult, hogy az egyén egy közösség tagjaként, annak védelmét élvezve, a közösség többi tagjaival való együttműködés gyümölcsét élvezve könnyebben fog tudni boldogulni, mint önmagában, illetve szűkebb családja körében. Ezért léptek szövetségre egymással az emberek, ezért kezdtek csoportokba tömörülni. Az életben maradás, a fennmaradás vágya hívta életre nemcsak a közösségépítést, de a munkamegosztás gondolatának kialakulását is. Azonban, ha az adott közösség már nem képes biztosítani tagjainak azokat az előnyöket, amelyekért cserébe azok szabad akaratuk érvényesítésének abszolút szabadságáról lemondtak, akkor annak a közösségnek az értelme kérdőjeleződik meg. Ha túl sok vesztese van egy rendszernek, ha egyeseknek sokkal több mindenről kell lemondaniuk azért cserébe, hogy a közösség tagjai legyenek, míg mások sokkal szélesebb körben tudják akaratukat érvényesíteni, akkor annak a közösségnek a természetes egyensúlya borul fel, a társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek elhatalmasodnak és az egyensúly megbomlását, a mérleg egyik serpenyőjének a húzó erejét már nem bírja a rendszer, illetve nem bírják a rendszer haszonélvezői kiegyenlíteni, még fegyveres elnyomás árán sem és az egész szerkezet kibillen és a földnek csapódva darabokra törik.

Szíriában valami ilyesmi történt volna. Sokan a szíriai polgárháború elmérgesedéséért a világ nagyhatalmait okolják. Azonban az igazság az, hogy a világ nagyhatalmai akkor, amikor az ENSZ-ben keresték a megoldást éppen azokat a nemzetközi szabályokat tartották tiszteletben, amik egy másik pusztító háború hatására születtek meg. Az, hogy később „szövetségesi segítség” címén az egyik állam beállt a legitimációjában megkérdőjeleződött rendszer mögé, az már az adott hatalom döntése volt, amit egyébként nehezen lehet a jogi előírások alapján megítélni, mivel a fő hivatkozási pontja az adott hatalomnak a terrorellenes küzdelem volt, és az, hogy útközben a már kissé megingott elnöknek is segítséget nyújtott az ellene „felkelőkkel” folytatott harcában, azt sokféleképpen meg lehet magyarázni. A szándék a kezdetektől fogva világos volt, csakhogy, amint azt mindenki tudja, mindig a szándékot a legnehezebb bizonyítani.

Mi, mai európaiak már nem ismerjük a háború valóságát, nagyszüleink még megélték azt. De nem kell messzire mennünk, nézzük meg az elmúlt években Szíriából küldött beszámolókat. Nem kell hozzá egy óra, hogy tisztába jöjjünk a háború valóságával. Amiről egyébként az Európába áramló menekültek is be tudtak számolni. Európával és a mostani európai uniós-török megállapodással kapcsolatban annyit el kell mondani, hogy maga a cél világos. A menekültektől nem tagadjuk meg az őket a nemzetközi jog illetve az általános emberség okán is megillető jogokat, de az „egyszerű” migránsokkal már nehezen tudunk mit kezdeni. Ilyen helyzetben sajnos mindig a leggyengébb, mert a legtöbbet szenvedett fél tud a legkevésbé harcolni jogaiért, ilyenkor kell a nemzetközi közösségnek fellépnie. Nem a rossz lelkiismeretünk miatt kell befogadnunk a menekülteket, hiszen nem volt olyan pillanat, amikor a nemzetközi jogi egyértelmű helyzetet teremtet volna a számunkra, hogy fellépjünk a szír rezsim ellen. A gyanú, a feltételezés ilyen esetben kevés. Szakértők által alátámasztott bizonyítékok kellenek ahhoz, hogy a nemzetközi közösség fellépjen egy szuverén állammal szemben fegyveres erővel. Ilyen bizonyítékok az adott pillanatokban nem álltak rendelkezésünkre. Az ENSZ egyébként sem híres a határozott fellépéséről, pusztán azért sem képes erre, mivel a Biztonsági Tanács döntési szabályai megkötik a kezét (vétójog minden tagnak), amit a jelen esetben Oroszország rendkívül hatékonyan használt ki, míg olyan helyzetbe kerülhetett, hogy megsegítse testvéri szövetségesét. De nem Oroszország ilyen tekintetben a követendő példa. A nemzetközi szabályokra, általános emberi értékekre és jogokra egyébként sem adott sokat soha, amikor a jelenlegihez hasonló karakterű vezetés alatt állott (amely vezetőség feltehetően ugyancsak nem becsüli a fent felsoroltakat sokra).

Teljese természetes, hogy minden rendszerben keletkeznek feszültségek. Ahol már egynél több ember van jelen, ott ez elengedhetetlen. De ezeket a feszültségeket azok szításával nem lehet kezelni. A szocializmus ott követte el a legnagyobb hibát, amikor teljesen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy amíg egynél több ember él a Földön, addig feszültségek is fel fognak merülni, mivel minden ember eltérő képességekkel rendelkezik, eltérő körülmények hatása alatt éli mindennapjait, eltérő tulajdonságokkal bír, így természetes, hogy totális egyenlőség nem hozható létre közöttük. Egyben lehetnek egyenlők. Mindenkinek lehetőséget kell adni arra, hogy képességei segítségével, a sajátságos körülményei hatása alatt és saját tulajdonságai korlátozó, illetve bátorító erejével azzá, vagy megközelítőleg azzá válhasson, amely reményei, álmai és a realitás korlátai között lehetséges. Az, aki az északi, skandináv, európai államokra hivatkozva, egy az azok rendszeréhez hasonló megoldást akarna az Amerikai Egyesült Államokra rákényszeríteni, az nincsen tisztában azzal az alapvető szabállyal, hogy egy államban mindig csak olyan rendszer lehet működőképes, amelyet az adott állam hosszú távú történelmi hagyományai lehetségessé tesznek. Amerikai nem ok nélkül a szabadság hona. A szabadság a polgárokhoz kötődik és nem az államhoz. Az állam csak a közösség fennmaradásához szükséges képződmény, amelytől azonban csodákat nem kell várni. A felelőtlen ígéretek, a forradalmi elképzelések, amelyekben a húszas évek elején minden fiatalnak, éljen bárhol is a világban oly könnyű hinni, nem szabad, hogy a józanság, az ésszerűség útjába álljanak. Egy erős állam vezetőjének álmok helyett a realitásokkal kell elsősorban foglalkoznia. És a jelen problémára kell választ adnia. Úgy külügyi, mind belügyi, úgy külpolitikai, mind belpolitikai kérdésekben. Aki erre nem képes, nos az valóban alkalmatlan az állam vezetője tisztségének betöltésére.

Panama Papers: a panamai iratok hatása Izlandon megdöbbentő volt. Miért kellett lemondani egy kormányfőnek akkor, amikor – feltehetően – semmiféle jogszabályba ütközőt nem követett el, habár a vagyonnyilatkozatra vonatkozó szabályoknak utána kellene járni (ahogy minden országban, amelyben titkolni való pénzecskéjük lehet a vezetőknek). Ahogy többször mondtuk már, a jog nem csodafegyver. A jog egy adott állapotot tud szabályozni. Az izlandi kormányfő érintettsége nem a természetes jogérzetükbe vágott az izlandi népnek, hanem az érzéseit sértette. Úgy érezhették, hogy becsapták őket, a csalás büntető jogi tényállásának kimerítése nélkül is (habár az izlandi büntetőjogi jogszabályoknak is utána kellene még járni). Mér az érintettség is elég volt. Amikor a nép, a vezetettek úgy érzik, hogy vezetőik tisztességtelen módon járnak el velük szemben, amikor megvezetik őket, őket, akiktől a hatalmukat kapták, akikre a saját hatalmukat átruházták, az még kifejezett jogszabálysértés nélkül is nagyon tud fájni és tettekre tud sarkallni. A jog ilyenkor megáll, és türelmesen megvárja, míg normalizálódik a helyzet és újra működésre hívják. Jogot az emberi akarat tud alkotni; a tiszteletben tartása is az emberi akarattól kell, hogy függjön. Ahogy annak eldöntése is, hogy a jog mikor válik már kevéssé.

No comments

Írja meg véleményét!