http://www.bhmklaw.com/?art=888-%D9%83%D8%A7%D8%B2%D9%8A%D9%86%D9%88-%D8%A7%D9%84%D8%B1%D9%88%D8%A8%D9%88%D8%AA-%D8%AA%D9%86%D8%B2%D9%8A%D9%84-%D8%A7%D9%84%D8%AA%D8%B7%D8%A8%D9%8A%D9%82&0c5=cf 888 كازينو الروبوت تنزيل التطبيق Winward online-kasino uusi slotit rahalle العوامة أكبر فوز على الانترنت http://www.tk-vilmet.fi/?art=spill-nettbasert-blackjack-gratis-med-en-massiv-%E2%82%AC-1250-kasinobonus&3b5=f2 spill nettbasert blackjack gratis med en massiv € 1250 kasinobonus

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET…

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.

Hogy mi rémítette meg igazán Petőfit? A magányos, egyedülléttől rémített, lassú és fájdalmas halál. Egész egyszerűen nem akart egyedül, elhagyatottan, hosszú kínok végén meghalni. Pedig végső soron mindannyian egyedül megyünk el…

Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le… –
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sírnak adják,
Kik érted haltak, szent világszabadság!

A közös sír… a magányos halál, az egyedülléttel fémjelzett magányos halál ellentettje lenne ez a közös sír; ahova a rokonlelkekkel együtt lehetne alászállni… másokkal együtt… nem egyedül… ami már bátorságot öntene az emberbe… Petőfi nem mástól fél, csak ugyanattól, amitől a legtöbb ember, vagy éppen mindegyik: hogy a legrejtélyesebb útra egymagában, társ nélkül kell elindulnia… talán a hősi halál ettől megkímélheti az embert. Legalábbis Petőfi így vélte… de szerintem tévedett. Végső soron mindnyájan egyedül megyünk… De talán értünk is eljön majd egy angyal… ki tudhatja? Talán minden hősi felkiáltás mögött egy nagyon is emberi félelem húzódott? A félelem a hosszú, magányos, fájdalmakkal kísért elmúlástól? Lehetséges volna, hogy egy hősi felkiáltás, több hősi felkiáltás mögött, a halál villámcsapásos, mennydörgős felhívása mögött egy valódi és oly gyakori (még ha nem is állandó és örök) emberi félelem lappangott?

Ez a vers ettől még a világszabadság öröm- és haláltánca! A magányos halál elől menekülő még a hőslétet is büszkén vállalná, csak elkerülhesse ezen tehetetlen véget (a trombita hangjával, ágyu dörejjel, fújó paripákkal, amelyekkel hangja minden félelemérzet észlelhető kiáltását, még annak megszületésekor gyorsan elfojtja… talán)! Vajon könnyű hősnek lenni? Könnyű, az ágyról és a párnákról lemondani? De mégis melyikhez kell a nagyobb bátorság? Könnyű(?), gyors(?), hősi halál, vagy lassú, elnyújtott, fájdalmas, hétköznapi(?)?  Vajon melyikhez kell a több erő?

Erre nincsen általános szabály. Kinek mi adódik. Csak azt kell tudni, elfogadni és nem másra (többre?) vágyni. Csak hát ez sem könnyű. De hősként kell tudni küzdeni azért, hogy el tudjuk fogadni.

Pest, 1846. december.

Kiskunhalas, 2016. szeptember 25.

No comments

Írja meg véleményét!