Budapest (kész), Varsó (kész), (majdnem) Bécs, London (kész) és most Párizs (?). Mégis mi történt az elmúlt bő másfél évtizedben Európa politikai palettáján? Miért ingott meg szépen lassan majdnem minden európai államban a hagyományos pártok uralma? A hagyományos pártok alkotta rendszerek megkérdőjelezhetetlensége miért tűnt el, a hagyományos pártok, a hagyományos politika nyújtotta megszokottság, a megszokottság okozta biztonságérzet miért rendült meg? Nos, mert a pártok szavazóinak az életében több területen is odalett, de legalábbis megingott a biztonság. 2001-ben a terrortámadásoktól és a terroristáktól való félelem berobbant minden választópolgár otthonába és félelmet kezdett csepegtetni a korábbi nyugalomérzet helyébe. Már nem volt elég elzárni a televíziót, hogy kirekesszük otthonainkból a szörnyetegeket. Mert betörték az ajtónkat. Legalábbis úgy éreztük. A gazdasági válság okozta egzisztenciális kétség- és vészhelyzet tartóssá és súlyossá válásával pedig a korábbi biztos, nyugodt világkép, amelynek a korábbi pártok, a korábbi politikai rendszerek is szerves részét képezték végleg odaveszett. A rémségek már nem álltak meg a híradókban mutatott képkockákon. A legtöbb szavazó mindennapi életévé vált az azoktól való rettegés. Az örök nyugtalanság. A régiek, a régi arcok, a régi, megszokott szereplők sem biztonság-, sem gazdaságpolitikailag nem voltak képesek már „eleget” nyújtani. A demokrácia legfőbb veszedelme pedig a bizonytalanságérzet. Mert a bizonytalanság félelmet szül. A félelem pedig olykor rettenetes dolgokra késztetheti az embereket.

Ezt a félelmet az új, erősebb, érdesebb, vehemensebb hangok pedig igyekeznek mindenhol a lehető leginkább meglovagolni. Volt már erre példa Európában, nagyjából nyolcvan évvel ezelőtt. Amikor társadalmi vagy gazdasági válsághelyzetekben az emberek, a választók rádöbbenek saját helyzetük, életük kiszámíthatatlanságára, amikor elveszítik biztonságérzetüket, amikor minden oldalról csak a támadást várják, nos, ekkor a megzavarodott polgárokat viszonylag könnyű egy pontos utat és biztos célt mutató személynek, vagy személycsoportnak az uralma alá hajtania. Elhiszik neki, hogy ő olyat tud, amit az eddigiek nem tudtak. Elhiszik neki, hogy azt is tudja, amit az eddigiek nem tudtak. Elhiszik, mert nem figyelnek oda eléggé arra, amit mond nekik. Nem megoldást kíván a problémákra, csak folyamatosan emlegeti azokat. Ezzel gerjesztve a félelmet és a feszültséget a szavazókban. Akiket hirtelen ráébreszt, még ha csak átmenetileg is, hiszen csak a saját célba jutásáig van rájuk szüksége, a saját erejükre. Hogy a hangjuknak, a szavazataiknak értéke és jelentősége van, elhiteti azon néprétegbe tartozókkal is, akik eddig vagy egyáltalán nem éltek ezzel a hatalmukkal, vagy korábban tisztelve a vezetőréteg elfogadott felsőségét a megszokott, bevett módon éltek azzal. Amikor a korábbi vezetőrétegbe vetett illúzió elillan, amikor bebizonyosodik, hogy vannak olyan problémák, amelyekre nem tudtak megoldást találni, akkor ezen vezetőrétegnek már nincs a nép egyes rétegeinek a szemében helye a felső körökben. Mi jogon formál igényt a hatalomra az, aki nem tudott elérni, jobbá tenni semmit? Hogy igazságos vagy méltányos-e az elfordulás egy meghatározott rétegtől, az mindig kétesélyes. Az a mélyen gyökerező elitellenesség, ami jelenleg megingatta a korábbi európai vezetőréteg vezető székét, és szerepét, egyáltalán nem magától robbant ki nagy hirtelenjében. Amikor a vezetőréteg elfeledkezik arról, hogy az alsóbb rétegek vállán áll, tőle függ egész tevékenysége, amikor elszakad a társadalmat összefűző mélyen futó rostoktól, amikor „kiemeli”, elszakítja magát azoktól, akiket másnak lát önmagánál, nos, abban a pillanatban megindul azon a lejtőn, ahol saját végébe fog ütközni.

A bizonytalanságnak, a változásnak azonban lehetnek jó oldalai is. Fura dolog az emberi jellem. Amint egy kis jóra lel, elkezd figyelni arra. Amint elér értelmileg is arra a minimális szintre, hogy már képes a félelmein, a haragján és a feszültségén túltekinteni és a becsületet, a tisztességet újra értékként nyíltan is elismerni, akkor már van esély a menekülésre. Akár a teljes megmenekülésre is.

Európa most kétség kívül újra küzdelmes korát éli. De azt azért ki kell jelenteni, hogy minden megingás ellenére, a kontinens, mint egész sokkal jobban vizsgázik most értelemben és életrevalóságban, mint az I. világháború után tette, amikor saját kétségei és fájdalma kis híján az öngyilkosságba kergették. Ez pedig az Európai Uniónak köszönhető. Azok az erős kapcsok, amiket az európai nemzetek között létrehozott, segítették Európát elkerülni a teljes gazdasági összeomlást, és így talán politikailag és társadalmilag is megmenekülhetünk. Talán. Ezek a küzdelmek most a legélesebbek. A szavazók mozgolódnak és figyelnek. Erejükre ébredtek. Újra bizalmat kell kelteni bennük, mert bízni akarnak. Bízni a jövőben, bízni a lehetőségeikben, bízni a vezetőikben és bízni abban a társadalmi, politikai, gazdasági rendszerben, amelyben élnek. Bízni akarnak, hogy abban a rendszerben nekik is jó lesz. Hogy mi a bizalom elnyerésének titka? Kitartás, őszinteség és megbízhatóság. Ennél többet senki sem kívánhat. Nem is kívánnak a választók sem többet. De ezt minden joguk megvan megkövetelni. Új várakat akartok emelni? Jó, de akkor kezdjetek el ezen tulajdonságok után keresgélni. És nézzétek meg a nép minden rétegét és gondolkodjatok, hogy most kinek van szüksége és kinek a segítségére és vajon hogyan kérhettek újfent úgy azoktól, akikről oly könnyen elfelejtkeztek odafent, hogy elhiggyék nektek, hogy adni is fogtok majd. Mert e nélkül és nélkülük nem megy.

No comments

Írja meg véleményét!