Napok óta ízlelgetem ezt a szót: Európa, és gondolkodom: mi is az az Európa? Egy kontinens – ez idáig rendben van. Egy, valljuk be, nem túlzottan nagy kontinens, mármint néhány más kontinenshez viszonyítva, ahol meglepően sok nemzet tagjai tengetik immáron évezredek óta életüket. Európa, ezen gondolatot továbbvíve, nem más, mint a földjén egyes korokban otthonra lelő és azon államot alapító mindenkori nemzetek békés illetve békétlen évek felhőivel pettyezett találkozási helye. Azonban ez csak az egyik Európa. Ez az az Európa, ami nem jelentene mást, mint egy nemzeteket befogó gyűjtőedényt. Az az Európa, aminek tulajdonképpen egyéb szerepe és funkciója nem is lehet, minthogy a földjén megtalálható egyes nemzeteknek egy behatárolási pontot, egy földrajzi distinkciót biztosítson. Az európai nemzetekben, ezek szerint semmi más közös nem lenne, mint az, hogy ugyanazon a kontinensen találhatóak, hogy valami oknál fogva egymás földrajzi közelségében vannak, amely ténnyel valamiféleképpen mindig meg kellett birkózniuk. Hol háborúztak egymással, többnyire ezt tették, hol megkísérelték megállapodásokkal fenntartani egymás között a béke állapotát, egy olyan békéét, amelyből mindannyian nyerni tudtak valamit. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen egy megállapodás, sőt egy szerződés megkötése során mindkét fél, jó esetben, arra törekszik, hogy végső soron valamit nyerjen is az egyezkedés eredményéből. Az európai nemzetek hosszú korokon át nem láttak ennél többet, vagy mást bele ebbe a különleges szomszédsági, de mégiscsak adott, földrajzi helyzetbe. Azonban mindig voltak néhányan, habár sosem túlságosan sokan, akik ennél többre vágytak. Elvétve az évszázadok homályában, de mindig fel-felbukkant egy hang, aki valami mást követelt. Valamit, vagy inkább valakit. Valakit, akiben az egységes Európa eszméje életnagyságban is megtestesül. Valakit, aki nem a nemezetek elleni, hanem csupán az egységes Európáért való küzdelmet tekintette egyedül méltónak az erőfeszítésre. Egy olyan embert, vagy embereket, akik ezen új látásmóddal bírva, rendelkezve élik az életüket. Hogy éltek-e valaha ilyen emberek Európa földjén? Éltek, élnek ma is. Csak nagyon nehéz rájuk lelni.

Az európai eszme, egy valamiféleképpen, politikai vagy gazdasági szempontból egységes Európa gondolata az európai történelemben már nem egyszer felmerült. Különösen konfliktusokkal terhelt időkben, a háború okozta pusztítások és szenvedések friss rémképeivel a fejekben és lelkekben mindig volt néhány olyan gondolkodó, akik a vérzivatarok és a pusztítás szellemének messzire űzésére a legjobb megoldást egy egységes, a nemzeteket tömörítő közösség megteremtésében látták. Ezáltal a nemzetek közötti, a konfliktusban résztvevő nemzetek számára mindig külsőnek, idegen elemekkel folytatott harcnak tekintett konfliktusok, habár meg nem szüntethetőek, de belsővé tehetőek, és az így belsővé vált konfliktusok megoldását mindig biztonságosabbnak, de legalábbis kevesebb áldozatot követelőnek hitték, mint minden mást, amivel a nemzetek korábban próbálkoztak. Ebben feltehetően igazuk is volt. De miközben „csak” a béke jelszava zengett minden meghirdetett „program” vagy lefestett vágyálom mögött, valami nagyon fontosról megfeledkeztek. Ha összevetjük az Amerikai Egyesült Államok megszületésének pillanatát, minden európai kísérlettel, szemünkbe ötlik a legfőbb eltérés. Az amerikai gyarmatok, államok egy külső, hatalmas ellenség ellen kényszerültek szövetségbe, aki ellen csak együtt volt esélyük egyáltalán érdemlegesen harcolni is. Európa nemzetei azonban egymás ellen harcoltak mindig a legintenzívebben. Ez nem azt jelenti, hogy az amerikai államok nem vetélkedtek, vetélkednek egymással bizonyos címekért, egy társadalmi, gazdasági rendszerért még háborút is indítottak egymás ellen. Washington hozzájárult ahhoz, hogy az amerikai kísérlet kezdetét vehesse; Lincoln megmentette azt az összeomlástól. Akárcsak Franklin D. Roosevelt. Ami Európa nyugati felén megindult a második világháború után, annak a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. De a mi igazi kísérletünk még nem vette kezdetét.

Vajon válhat-e valaha Európa többé és mássá, mint nemzetek gyűjtőterévé? Válhat-e valaha emberek és nem nemzetek közösségévé? Hogyan lehetne több évezred hagyományai ismételt sulykolása útján beidegződött és berögzült gondolkodásmódtól, látásmódtól valamiféleképpen elrugaszkodni. Az európai nemzeteket nemcsak a történelmük, a hagyományaik, vagy a nyelvük választja el egymástól. Lélekben vannak távol egymástól. Hogy vannak-e most európaiak, az elenyésző, álmodozókként és irreális gondolkodású személyekként megbélyegzett kisebbségen kívül, még az is kérdéses. (De hiszen mindig minden egy, vagy akár több, álommal kezdődött, kezdődik. Ha igaz a mese, és végső soron melyik mese nem igaz, még Descartes legfontosabb gondolatainak szárnyalása is…)

Hogy tulajdonképpen mit is jelentene, jelent az, hogy európai? Az európaiság kis dolgokban mutatkozna meg. Abban, hogy az idegenek forgatagában keressük egymás társaságát, és ha úgy adódik, természetesnek vesszük, hogy a nemzetek globális termében egy asztalhoz ülünk, illetve „egy kupacban telepedünk le”. Hogy ily apró, természetesnek vett mozdulatokkal fejezzük ki összetartozásunkat. Hogy ha arra kerül a sor, felismerjük, magától értetődőnek vesszük egy közös európai érdek meglétét, és ha úgy adódik, ki is állunk mellette. Hogy természetesnek vesszük, hogy európaiak vagyunk, nem azért, mert fizikailag az európai kontinensen élünk, hanem valami egészen más okból. Mert európaiak vagyunk és kész. Mert habár más a nyelvünk, más szokásokat követünk, de érezzük, anélkül, hogy tudatosodnak bennünk, hogy összetartozunk. Ez egy magasabb szinten való gondolkodást, egy a nemzetek felé emelkedő és onnan kiinduló látásmódot igényel, amire nem biztos, hogy a ma embere Európában képes. Nem biztos, hogy valaha is képes lesz. Az érzés, mindig egy hatalmas rádöbbenés, a tudatosodásnak egy erőteljes mozzanata előzi meg. Ennek a tudatosodásnak a bekövetkezése, ennek az érzésnek a lelkekben való felébredése azonban mind a mai napig várat magára.

Az az áskálódás, az a klikkesedés, aminek az egyes országok szemszögéből napjainkban tanúi vagyunk, erősen megkérdőjelezi, hogy az európai, a maga színtiszta formájában európai valaha is többségbe kerülhet ezen a kontinensen. Ameddig a nemzetek, mind az erősek, mind a gyengék, mind a nyugatiak, északiak, déliek és keletiek, vagy nevezzék magukat bárhogyan is, rá nem ébrednek arra, hogy az igazi szellemi európai közösség megszületése, nem a végüket, hanem a tagjaik erősödését és fejlődését szolgálja és célozza, mindaddig, amíg ragaszkodnak a mostani berendezkedéshez és ne legyen kétségünk, ez a mostani, már valóban recsegő-ropogó rendszer fennmaradása az, ami a leginkább az érdekükben áll, addig az európai kísérlet nem veheti kezdetét. Nem harcolniuk kell egymással, ez a filozófia, amiben ez az örökös egymás elleni küzdelem vágya, eszménye gyökerezik, ez az, amitől el kell szakadni. Fel kell ismerni, hogy nincsen abban semmi különös, hogy ezek a nemzetek itt élnek együtt Európában, sőt teljesen természetes, hogy összetartoznak, mindannyian ezzel az egy kontinenssel és egymással. De a nemzetek nem tudnak ragaszkodni egymáshoz. Az emberek tudnának ragaszkodni egymáshoz. Az európaiaknak, akárhányan legyenek is ma, kell keresniük egymást, hogy már létükkel igazolják az európai eszmény életképességét. Nekik kell felébreszteni másokban is az európaiság érzését. Fel kell ismerni, és másokkal is fel kell ismertetni, hogy az olyan hívószavak, mint keresztény Európa, már egész egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy a jövőbe vigyenek minket. Európában történelme során mindig is sok keresztényvallású volt. Ez igaz. De az igazság tekintetében való értéke ennek a kifejezésnek nagyjából ennyi és nem több (ezen a tényen még a pápai állam Európában való léte sem változtat). Az ilyen hívószavak beleragasztanak a múlt konfliktusokkal teli világába, amitől olyan nagy erővel igyekeztünk elszakadni. Legalábbis szóban. Békében sikeresebbnek lenni mindig nehezebb, mint konfliktusokat szítani, ezzel hangsúlyozni saját fontosságunkat mások előtt. Európa nem egy vallás, hanem egy eszmény. De ennek az igazi békében, igazi együttműködésben, a testvériségben, a francia forradalomnak ebben a talán legjobban félreértett jelszavában gyökerező érzésnek, az igazi európaiság érzésének, a természetesnek vett európaiság érzésének még nem sikerült annyi lélekben gyökeret verni, annyi lélekben megszólalni, ami a jövő felé vezető úton való meginduláshoz szükséges lenne. De nem igaz, hogy még nincsenek olyanok, akik az európaiság érzését másokban is, a kontinensen élő más embertársaikban, polgártársaikban is felébreszthetnék. Akik el tudnák érni, hogy polgártársaik másként tekintsenek egymásra. Igaz, rengeteg munka vár még azokra, akikben már megszületett és meg is szólalt az európai lélek. És igen kellenek azok is, akik személyükben megtestesítik azt. Akik fizikai mivoltjukban meg is mutatják a többieknek, hogy milyen az az „európai”. Mert az ember ilyen. Látnia kell egy asztalt, ahhoz, hogy tudja, mi az, hogy asztal. Eszményekben hinni egy nagyon fontos dolog, de az eszményt megjeleníteni még fontosabb. Hogy az emberek kézzelfoghatóan, megtestesülve lássák azt, hogy igen, ebben az eszményben való hit, a valóságban mit jelent, miben nyilvánul meg. Európa ne nemzet legyen és ne csak egy kontinens. Hanem valami sokkal több annál. Testvériség legyen. És akkor minden forradalom, minden a szabadság nevében kiontott csepp vér, minden az egyenlőség érdekében megtett fájdalmas lépés és áldozat is értelmet nyer. Egy új nézőpont elsajátítása szükségképpen azzal jár, hogy a régit elveszítjük. De ez természetes. Ennek ez az útja. Ami félelmetes, mert ismeretlen… az attól még lehet jó. Miért ne próbálnánk meg? Az európaiak szerepe most, egy még valójában nem is létező Európában szinte felfoghatatlanul fontos. Nem szabad elhallgatniuk. Keresniük kell egymást. Mert hinni kell, hogy az az Európa, amilyen még sosem volt, az megéri az erőfeszítést. Hinni kell, hogy megéri.

No comments

Írja meg véleményét!

 

Még több blog