AMERIKAI
"Homework Help Live Free"
Tamás Gáspár Miklós

Vannak olyan társadalmi, politikai és gazdasági kérdések, amelyekről egész egyszerűen nem szeret az ember beszélni. Ehhez adódik még az a meglátás, ami szerint az értelemmentes, érzelemalapú érvelések, tapasztalatok szerint, sohasem vezettek még jó végre. Ahogyan a minden következményt figyelmen kívül hagyó őszinte kitárulkozások sem. Az, hogy egy adott társadalmon belül vannak bizonyos objektív, kritériumok alapján a kisebbségbe, és ennek párjaként a többségbe tartozó személyek, evidens megállapítás. A kisebbség és a többség egymáshoz való viszonya pedig az egyes, a két csoportot egymástól elválasztó kritériumok szerint különböző jellegű lehet (jórészt baráti, ellenséges, vagy semleges) ugyancsak általánosnak tekinthető megállapítás. Az egyes csoportokon belül, a csoportok tagjai között, akik néhány magukra jellemző kritérium alapján magukat az adott közösség tagjainak vallják, elkerülhetetlen, hogy kialakuljanak az adott csoportba-tartozás, mint alapvető csoportépítő erőre halmozódva olyan szorosabb szálak, amelyek összegződve az adott csoport határait megmerevítik és a tagoknak végső soron önazonosságuk meghatározásához is jelentősen hozzájárulnak. Ezen szálak egyike a csoport tagjai iránt tanúsított megértés és tolerancia. A csoportosodásnak pedig megvan az a sajátságos, ugyanakkor természetes jellemzője, hogy lesznek olyanok, akik a csoporton kívül rekednek (különben csoportokról nem is lenne értelme beszélni). Azok, akik nem bírnak egy meghatározott tulajdonsággal, vagy inkább egy másik tulajdonsággal bírnak nem kerülhetnek be a csoport tagjai közé és nem is élvezhetik annak a szorosabb összetartozásnak az érzését, amit a csoport egymás irányában táplálnak. Hogy egy társadalmon belül milyen csoportok és milyen alapon (politikai, vallási, vagy „faji”) jönnek létre, az nem feltétlenül csak az adott társadalom történeti fejlődésén múlik. A társadalom tagjai között vannak objektív különbségek. Van aki, magasabb, van, aki alacsonyabb, van, aki „dúsabb”, van, aki vékonyabb, van, akinek szőke, barna, vörös, fekete (stb.) a haja, van, akinek kék, zöld, barna a szeme, van, aki gazdagabb, van, aki szegényebb, van, aki értelmesebb, és van, aki kevésbé értelmes. És van, akinek fekete, fehér, sárga vagy barna a bőre. Ezeknek a megkülönböztető kritériumoknak a java része teljesen objektív, ha úgy tetszik, természet adta. Ezek azok a jellemzők, amelyekért soha senkit nem lehet felelőssé tenni, hiszen a természet döntéseiért (nem a természet védelmezéséért!) ember nem vállalhatja a felelősséget. Igazságtalan mást azért megítélni, amit a természettől (vagy Istentől, ha úgy tetszik) kapott. Ezt manapság a civilizált világban, különösen a XXI. században már senki nem vitatja. De ahogy a kisebbséget sem lehet megróni természet adta adottságaiért, úgy a többséget sem. A többségi társadalomba tartozók tudják, érzik, hogy ők pl. a bőrszínük alapján a többséghez tartoznak. Érzik a többségi csoportba tartozásukat. Ugyanakkor tisztában vannak azzal, hogy nem egyedüli szereplői a palettának. És ezt értelmes ember ma már minden további nélkül el is fogadja. Természetesnek veszi. Azonban abban az esetben, ha a kisebbségek védelmezése címén a többséghez tartozónak, aki attól függetlenül, hogy a többséghez tartozik, még önmaga is jelentős egyéb problémákkal nézhet szembe, folyamatosan azzal kell szembesülnie, hogy a többséghez tartozására rendre-másra emlékeztetik, rendre-másra felhívják a figyelmét arra, hogy olyan világban él, amelyben mint a többségi csoportba tartozó tag minden egyes kijelentésére, minden egyes megnyilvánulására vigyáznia kell, amikor folyamatosan emlékeztetik olyan letűnt korokban élő elődeinek egyes kisebbségek ellen elkövetett bűntetteire, akikhez neki már semmi köze, nos egy ilyen helyzetben, előbb-utóbb még a legjózanabb és leginkább jóindulatú többségi tagnak is, a mindennapi életében tapasztalt nehézségekre ezen figyelmeztetések még folyamatosan rárakodva, elege lesz. Ennyire egyszerű, elege lesz. Amikor mást sem hall, csakhogy egy-egy fiatalkori, éretlen botlás okán, amely botlás egy felnőtt embertől már valóban elfogadhatatlan lenne, egyébként számára valami okból szimpatikus emberek élete, karrierje tör derékba, akkor elege lesz. És egyes eszmék képviselői ezen „cérnaszakadásos” állapotot képesek kihasználni. Ezeket a túlhajtott sértettségen és érzelmi túlfűtöttségen, olykor csak vélt és valótlan igazságtalanságokon nyugvó helyzeteket még a legfelvilágosultabbaknak és legmérsékeltebbeknek is nehéz egy meghatározott idő után kezelni. Mindig lesznek, ha más nem is, de objektív eltérések, természet-adta eltérések az egyes emberek között. A legfontosabb az, hogy ezekre az eltérésekre hogyan és mennyire emlékeztetik a társadalom egyes tagjait. A többség egy idő után felháborodik azon, ha folyamatosan a többséghez tartozó mivoltára emlékeztetik és őbenne önmaga és csoporttársai iránt szégyent kiváltani vágyó célzattal, vagy egész egyszerűen, ha a kisebbség erre nem képes, de még önmaga védelmére sem, akkor már látott olyat a világ, hogy a többség egész egyszerűen megunja a kisebbség folyamatos védelmezését (lásd az amerikai rekonstrukciós politika végét). Az arányt megtalálni természetesen nagyon nehéz. Mit követelhet, követelhet-e egyáltalán bármit is a kisebbség és mit köteles nyújtani, vagy köteles-e egyáltalán bármit nyújtani a többség. A társadalom tagjai közötti legnagyobb vízválasztó, ami nem mennyiséget szem előtt tartó kritérium, természetesen a nemek közötti eltérés. A nemek között talán akkor állna helyre leginkább a „béke”, ha sem a nők, sem a férfiak nem követelnének többet, de nem is érnék be kevesebbel, mint amennyit a másik nemhez tartozó fajtársai bármiből is kapnak. Az emberi fajok közötti eltérés, a másság érzése, ilyen tekintetben az emberi lélek egy teljesen más kamrájából táplálkozik. Az egyes emberek bőrszínének eltérése objektív adottság, olyan adottság, amit senki nem választhat meg. Éppen ebben az objektivitásban rejlik annak kiradírozhatatlan volta. Mert ameddig el nem jön a Kánaán, ameddig lesznek jobb és rosszabb helyzetek, adott a nehezebb időkben a túlélés genetikailag az emberbe kódolt zálogaként talán örökké fel fog éledni a saját csoporthoz menekülés bújtatott kényszere és a másság elleni megvetés, akár támadás gondolata. Ahhoz menekülök, aki olyan, mint én, valamilyen kritérium alapján, mert hiszek abban, hogy a hozzám hasonlókból álló csoport, majd megvédi a tagjait. Ez a talán az állatvilágból magunkkal hozott ösztönös reakció sosem fog megszűnni. A lényeg, hogy az egyes csoportokat milyen jellemzők alapján állítjuk fel. A bőrszín értelmes ember számára nem lehet jellemző. De mégis az sokak számára. És ez nem feltétlenül csak ezen sokak hibája. A rasszizmussal kapcsolatban felhozott túlerőltetett vádak éppen azt érik el, ami ellen, hivatalosan, küzdeni akarnak. Egy idő után megerősítik a másik csoportban a hangsúlyozott eltérés alapján való összetartozás érzését, különösen nehéz gazdasági helyzetben ez igen gyakori, és láss csodát, máris ott van egy nemcsak a szélsőségesek, de korábban magukat határozottan mérsékelteknek vallók által is támogatott, akár az egykori „ordas eszméket” is nyíltan felvállaló csoportosulás. Vagy, ami egy másik lehetőség, ezeket a mérsékeltek egész egyszerűen hátat fordítanak mindenki másnak és bezárkóznak ők maguk is. Nem azért, mert ezek a mérsékeltek hirtelen rosszakká, vagy érzéketlenné váltak volna, csak egész egyszerűen a szélsőség bármilyen oldalról, akár jobb-, akár baloldalról érkezzen is, eddigi tapasztalatok alapján elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb romboló, pusztító, a társadalom korábbi élő szöveteinek elhalására vezető hatását ki ne fejtse. Csak ennek a hatásnak a mértéke változó. Egy mindig csak rossz lesz a helyzet, a kérdés csak az, hogy éppen aktuálisan kinek. Erőszakkal nem lehet toleranciát kiváltani. A hőbörgés, az őszinte gondolatok elfojtása nagyobb kárt okoz annál, mint az érzelmek kibeszélésére és így megértésére biztató párbeszéd. Nem kell feltétlenül a másikat szeretni. Az érzelmeknek nem lehet parancsolni. Akkor van probléma, amikor az értelmi alapokon meghozott döntések meghozatalakor, valamilyen oknál fogva, az érzelmi megfontolások túlzottan nagy szerepet kapnak. Hogy ez hogyan kerülhető el? Őszinteséggel. Nem kell mindjárt ördögöt kiáltani, ha egyszer valaki bevallja, hogy ellenségesen fordult egy másik csoport tagjai felé. Valamikor, valami oknál fogva. Erről inkább beszélni kell, hogy azok az észérvek is elhangozhassanak, hogy ezen lehet, hogy rendkívül erős érzelmeken nyugvó gondolatoknak, van-e, vagy nincsen, és ha nincsen, miért nincsen eszmei, elméleti alapja. Elhallgatással csak a méreg terjedését tesszük lehetővé. Az őszinteségét és az őszinte bevallásokért végső soron nem szabad, a kezdeti érzelmi alapú felháborodáson túljutva, nem értelmi alapú kommunikációval felelni. Ha nem így teszünk, a társadalmon belüli csoportok meghatározó tényezői az emberek többségének szemében sosem fognak megváltozni.

No comments

Írja meg véleményét!