Egy viharos hét viharos napjának emlékére

Fájdalom, bizonytalanság, remény és izgalom viharában még mindig várva várunk…

Miért nem lenne jó a Brexit?

  1. Elveszteni egy országot a közösségből rossz benyomást tesz; mind európai, mind világszinten;
  2. Elveszteni egy angolul beszélő országot egy olyan világban, amelynek az angol a hivatalos nyelve, amely történelmi hagyományai folytán rendkívül széles és értékes kapcsolatrendszerrel rendelkezik a világban, még rosszabb;
  3. Ezzel megindulhat egy olyan folyamat, amely az európai egységesedésnek éppen az ellenkezőjére vezethet.

Miért lenne jó, ha ma mégis elfogadnák May dealjét?

1) Véget érne végre a huzavona

1) Ha fájdalommal is, de végre véget vetnénk a bizonytalanságnak. (Természetesen én ezeket a kérdéseket nem brit, vagy angol, hanem európai szemszögből nézve tudtam csak megválaszolni. Hiszen sem brit, sem angol nem vagyok. Én európai vagyok.)

Fájdalom: ez a szó írja le a legpontosabban a mai nap során a szavazás kapcsán bennem kavargó érzéseket. Talán végre tiszta vizet öntenének (legalább nagyvonalakban) a pohárba,

De ettől még nagyon fájna…

Vagyis

Miért nem lenne jó (vagy lett volna jó), ha ma mégis elfogadnák May PM dealjét?

Mert akkor végleg minden remény elveszne.

A tegnapi, történelmi értékű nap során, gondolataim összefogásának megkísérlése céljából, jegyzetelgettem. Az egyik, önmagamnak feltett kérdés az volt, hogy őszintén milyen választ tudnék adnék arra a kérdésre, hogy mégis miért jó az most bárkinek is, ha tovább folytatódik ez a jelenleg végeláthatatlannak tűnő cirkusz, amivé a Brexit folyamata süllyedt? Kérdésre kérdéssel tudnék válaszolni? Ha most pusztán kényelmi célzattal azt mondjuk, hogy elegünk van ebből az egészből és legyen már vége a komédiának, szabaduljunk meg végre a britektől, akikkel lassan úgy járunk, hogy sem lenyelni, sem kiköpni nem tudjuk őket, mert úgy megragadnak a torkunkban, és egyébként is unjuk már ezt az egész huzavonát, azzal mégis mit érünk el. Kinek lenne jó egyáltalán, ha egy – legalábbis napjainkra már megkérdőjelezhető akaraton, választáson – alapuló döntés következményeitől a türelmetlenség és a kényelem kulcsszavaival felvértezve akarnánk megszabadulni?

Hogy a Brexit történelmi jelentőségű lépés, az sosem volt kérdés. Ahogy sokunk számára az sem, hogy ennél nagyobb hibát az újkori történelemben, békeidőben, állam talán nem még nem követett el, legfőképpen, önmaga kárára. Hogy mégis kinek az érdekét szolgálná a Brexit, tényleges lebontva ki járna ezzel jól, erre a kérdésre még senki sem tudott eddig egyetlen épkézláb választ sem adni. Egyrészt mert nincsen válasz, vagyis pontosabban nincsen jó válasz. Aki a Brexit elkerülhetetlensége mellett tör lándzsát, az maga is megdöbbenne, ha egyszer őszintén, külső szemlélőként hallgatná meg válaszait, hogy mennyire önző, beszűkült és kicsinyes – ha már az érzelmek emlegetésétől sem menekülünk ezekben a napokban – minden érv, amit eddig az elszakadás mellett felhoztak. (A norvég mintát szeretnék, azt mondják? Nos, igen, csak van egy kis különbség. Norvégia sosem volt az EK, vagy az EU tagja; Norvégia sosem mondta fel ezt a nyílt, és a jobb érzésű európai emberek szívében is ott élő, vágyva-vágyott szövetséget. És éppen ezért tulajdonképpen kit érint fájdalmasan ez az elszakadás: minden jóérzésű, Európához és az európai értékekhez és eszményekhez ragaszkodó, az európai alapító atyák gondolatait megértő és azokon továbbindulni kész európai embernek – legyen az brit, vagy egyéb európai nemzetiségű. Így a Brexit gondolatára mindig fel-felbukkanó, el nem nyomható fájdalom, a rossz érzés már teljesen érthetővé válik.)

Nem tudom, kinek az érdekét szolgálná közvetlenül, érezhetően, valójában Nagy-Britanniának az Európai Unióból való kilépése, dehogy nem az egyszerű emberekét, az mára már bebizonyosodott. Elég volt a kiválás szele ahhoz, hogy megérezzék a britek azt, hogy mi várna rájuk a távozásuk után. Pénzpiaci pánikok, átmeneti készlethiányok, frusztráció, félelem az egyik oldalon, független Skócia, újra lángba boruló Észak-Írország, folyamatosan keményen tárgyaló európai partnerek a másikon. (Hiszen már nem európai testvérekként ülünk le a tárgyalóasztalhoz, hanem kemény piaci partnerekként.) (Az, hogy már Svájccal megkötött valamilyen megállapodást, azzal ne nyugtassák magukat. Svájc egy ilyen érdekes ország. Mindenkivel megköt ő mindent, ami valami úton-módon a saját befolyásának – és az önmaga és mások számára őrzött titkainak – biztosítását szolgálja.)

Az elmúlt évek elkeserítő eseménysorozata, amelynek csak két kiemelkedő eleme volt az (első) brit népszavazás és a legutóbbi amerikai elnökválasztás fájdalommal és keserűséggel vegyes józanító kúrának is felfogható, az ún. szabad világ még józanul gondolkodni törekvő lakosai számára. A mai napon minden remény elveszhetett volna egy okosabban, megfontoltabban és átgondoltabban felépített, de mindenféleképpen egységes Európa kiépítésének irányában, de nem így történt. Az az állapot, ami ennyi problémát tud szülni és eltűrni, az a rendszer, ami ezeknek a problémáknak a létrejöttét és hosszú távú meglétét lehetővé teszi, az egyértelműen reformálásra szorul, ezen nincsen vita. Hogy voltak és vannak olyan társadalmi csoportok, akik a hátrányát látták egyes európai) uniós rendelkezéseknek (pl. egyes halászok az Egyesült Királyság parti városaiban)? Igen, ez valóban így van. Tagadhatatlan. De elképesztő még a feltételezés is, hogy az esetleges kiválás után minden visszatér majd a régi kerékvágásba. A tagállamainak biztosított pl. halászati jogokat és lehetőségeket az Unió csak még jobban fogja ezután védelmezni, hiszen már egy külső partnerrel fog szembenézni, akinek nem tartozik semmivel. A közösségen belül még lenne lehetőség ezeknek az eseteknek az orvoslására, azon kívül erre nincsen mód. Még rosszabb idők jönnének, és még csak lehetőségük sem lenne már arra, hogy igénybe vehessék azokat az eszközök, amelyek egyedül képesek lennének tényleges változást, számukra egy jobb helyzetet, elérni. De egyáltalán hogyan is lehetne a megoldás egy múltba tekintő, a régi kor árnyaiba révedő vízió esztelen hajkurászása, egy olyan kor visszaálmodása, amely már csak a történelem törvényei alapján, egyszer és mindenkorra véget ért. Nincsen két azonos pillanat, ahogy egy letűnt korszakot sem lehet visszaállítani a történelemben. Egész egyszerűen így működik a világ. Ezek self-evident igazságok. Lehet ellenük hadakozni, de végső soron felesleges. A legfontosabb most az, hogy a britek fenntartsák régi jó hagyományaikat, hogy megfontoltan, nem a semmibe ugorva, vághassanak bele majd két nap múlva az újratervezésbe. A következő két szavazás még létfontosságú. Ha ezeken szavazáson újfent győzni tud a józan ész, akkor már belevághatnak, akár egyedül, akár segítséggel, ha kérik, abba a hosszú munkába, ami remélhetőleg a most már tisztábban, józanabbul gondolkodni képes nép újabb döntésében fog majd kicsúcsosodni. Egy újabb referendum az egyetlen megoldás, ami végleg pontot tehetni ennek a rendkívül fájdalmas, minden szereplő számára csak sebeket okozó ügy végére. De odáig még hosszú út vezet. (És milyen páratlan húzása lenne annak az oly gyakran ironikus sorsnak, ha éppen azok a személyek, akik a leghangosabban virtuskodtak, bármilyen indokuk is volt arra, az elszakadás mellett, éppen ők lennének azok, akik történelmi távlatból nézve, szavazataikkal lehetővé tették most, hogy Európa kitarthasson az egyetlen még jövendőbeli sikerekkel kecsegtető irány mellett; kitarthasson az előremutató út mellett.)

No comments

Írja meg véleményét!