A római jog – egy kapocs, ami összeköt

Egy nagy jogász előtt (is) tisztelegve

„Már pedig a mi a jogászt jogászszá teszi, nem ama tételek ismerete, hanem ezen jogi szemlélés módja, a jogászi gondolkodás methodusa.”

Schwarz Gusztáv

Vannak olyan állandó értékek és gondolatok, amelyek megbecsülhetetlen és soha meg nem kérdőjelezhető értékként szállnak le, illetve át hozzánk elfeledett évek, évtizedek, sőt évszázadok emlék-, és képzeletfelhőin át, hogy egyszer szemünk elé kerülve, egyszer s mindenkorra mindent megváltoztatva szívünkbe és lelkünkbe vájódva gyökeret verjenek elménkben. Nem számítanak a ködösítés és feledítés évei és kitartó gyakorlata, néhány gondolat búvó patakként mindig ott csörgedez a felszín alatt és csak arra vár, hogy valaki végre újra hátát és térdeit begörbítve lehajoljon búvóhelyük kisajtaja elé és előhívja őket. Nagy filozófusok, írók és költők műveiben bukkannak fel a leggyakrabban ilyen elfeledett gondolatokat, amelyek feltehetően (mily megnyugtató e gondolat) megszületésük óta csak arra vártak, hogy valaki végre észrevegye őket. Egy új látásmód, egy új gondolkodási vagy világnézet, egy új felfogás, olykor csak ennyi kell ahhoz, hogy ezek a kincsek a felszínre kerülhessenek.

Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy egy értelmes ember, különösen Európában, tisztában legyen azzal, hogy a római jog volt az egyik pótolhatatlan ajándék, amit az ókori Róma az utókorra hagyott (természetesen a Colosseum, a római birodalom-eszme, és egy fejlett államrendszer modellje mellett – ne feledjük az amerikai alapító atyák a felvilágosodás gondolkodói mellett az ókori római források ismeretét tartották a legfontosabbnak, amit nagy mértékben kamatoztattak is államuk alkotmányának megírása során). De hogy a római jog igazi értéke miben áll, azt már kevesen tudják (talán még a jogászok közül is).

A továbbiakban, Schwarz Gusztávnak a Jogtudományi Közlöny Harmincadik évfolyamának 24. számában megjelent tanszékfoglaló előadásából idézem azokat a sorokat, amelyek nemcsak a jogászok, de az értelmesen gondolkodó európaiak számára is különleges kincsként szolgálhatnak.

Néhány általános információt előrebocsátva, annyit mindenféleképpen érdemes röviden felvázolni, hogy ma a kontinentális jogrendszerek „a jogot” magát, a szabályrendszert hivatalosan két nagy területre bontják, a közjogra és a magánjogra (ezt a felosztást egyébként a rómaiak után következő generációk ugyancsak egy híres római jogász, Ulpianus, gondolatára vezettek vissza, aki azonban feltehetően ezt az éles elválasztást és egy erre épített jogrendszert rendkívüli ellenkezéssel fogadott volna). A „magánjognak két különböző természetű csoportja van.” Az egyik, ami a család és az egyes egyének „beléletét” szabályozza.  „E fejezetben, melyet jó részben a kedély jogtudományának lehetne nevezni, a kosmopolitikus jogrendezésnek szava nincs: ez a tér az, a hol mai érzésünk szerint a nemzeti jogérzés megnyilatkozhatik.” Tulajdonképpen két fejezete volt a magánjognak, a családjog és az öröklési jog, amely nemzetenként mindig is változó és egyedi volt. Ezekre az ókori római jognak nagy behatása valóban nem lehetett.

Azonban, és itt újfent átadjuk a szót Schwarz professzornak, „a vagyonjog és ismét ennek legfontosabb része, a forgalmi jog mai természete szerint mindjobban a nemzetközi rendezés felé hajlik. A forgalom, mely ma távolságot nem ismer, a szabad költözködés, mely a távol idegent holnap szomszédunkká teszi, és a folyton haladó kultura, mely nem ismer el különbséget a belföldi és az idegen jogvédelmi igénye között: oly jogrendezést kivánnak, melyet honfi és idegen egyformán megért, és mely a népek magánjogi érintkezését nemzeti válaszfalak által meg nem neheziti. … Nemzeti jogról beszélni e téren manap nem sokkal jobb, mintha valaki nemzeti mathematikáról szólana.” És most már elárulhatom, ez az írás 1895 (!)-ben jelent meg. Hol volt akkor még Európa a saját Uniójától, hol voltunk még bármilyen nemzetek feletti egységesedés vágyon és ábrándon túllépő kinyilatkoztatásától? De már akkor is voltak olyanok, akik ráismertek, hogy nem feltétlenül a nagy általánosságok, eszményképek, hiedelmek, vagy hagyományok lehetnek azok, amik a legmeggyőzőbben alátámaszthatják a nemzeti válaszfalak ledöntésének szükségességét, hanem egy olyan sokak által kizárólagosan tényszerűnek, (helyesen vagy inkább helytelenül) minden szubjektívumtól, érzéktől és érzelemtől mentes jelenségnek tartott szabályrendszer, mint a jog. A jog, amely a maga tisztaságában már a legfejlettebb „római jogi korában” sem ismert vallási előírást és hiedelmet, amivel szemben elvárás, hogy letisztult mivoltában csak az erkölccsel tartson fenn kapcsolatot, de a vallás szabályrendszerét rekessze határain kívülre. Nem azért, mert a vallás bárminemű negatív színben tűnne fel előtte, nem. Hanem azért, mert a vallás elsősorban hit kérdése és így választás, döntés kérdése. A jog szabályainak való engedelmesség, a legszélsőségesebb eseteket kivéve (amikor már a jog saját célszerűségének szembemenve működik, amikor már nem az emberek, a lehető legtöbb ember biztonságát, jólétét, boldogulását biztosítja, hanem éppen a közösségi hálók és kapcsolatok, az embereket összekötő ősi bizalom feldúlását célozza), minden embertől magától értetődően elvárt követelmény. Hogy ki követeli ezt tőle? A többi ember, akivel szövetségre lépve közösségbe tömörül(t), mindannyiuk közös boldogulására. Akikkel együtt elfogadta azokat a szabályokat, amelyek ezt a közös boldogulását elősegíthetik, illetve biztosíthatják. Amikor az ember egy állam polgárává válik, vagy az marad, ha szabad akaratából cselekszik így, akkor ezzel hallgatólagosan elfogadja a közös szabályok betartásának kötelezettségét. A vallás azonban nem lehet objektív, hiszen saját értékei vannak. Ezekkel az értékekkel pedig maradéktalanul nem feltétlenül tud, illetve kell mindenkinek azonosulnia. Szubjektíve mindenki eldöntheti, hogy akar vagy képes-e így tenni. A vallás is egy közösség szabályrendszere, de ennek a közösség a polgári államok korának kezdete óta már nem kell, illetve szabad a jog közösségének megfelelnie. A jog lett így az, ami mindenki számára azonossá és közössé vált. A vallást pedig azért nem engedheti túl közel magához a jog, mert csak így óvhatja ésszerű objektivitását és befolyásmentességét.

De ássunk egy kicsit még mélyebbre Schwarz professzor gondolataiban: „És vajon melyik jog volna az, mely egész fejlődési története szerint jobban illenék ezen nemzetközi jogrendezés szerepére, mint az úgynevezett római ? «Úgynevezett rómainak» mondom, mert ha e jog fejlődési menetét szemléljük, meggyőződhetünk, hogy az annyiféle nemzet munkájának eredménye, mintha kezdettől fogva egyenesen nemzetközi jog czéljára szánták volna. A római jog története a nemzeti római jognak világjoggá való átalakulása története. Az a jus civile, a mit Sext. Aelius Paetus Catus az ő Tripertitumában összefoglalt, még római nemzeti jog volt. De a mióta Róma Italia teljes legyőzése után birodalmát a tengeren tul kiterjeszti; a mióta a pun háborúk után világvárossá kezd fejlődni: az idegen befolyás nőttön nő.” „[F]ejlődése tetőpontját pedig elérte a római jog a második században, abban az időben, midőn külföldiek léptek a római caesarok trónjára. Trajanus és Hadrianus spanyolok voltak és ez időtől fogva idegenek fejlesztik a római jogot. Salvius Julianus az edictum perpetuum szerkesztője, a római jogtudomány egyik fejedelme, afrikai volt. Idegen, ismeretlen kultura, vallás és jognézetek elöntik Rómát, a peregrin jogászok a nemzeti jus civile egyszerű, de harmonikus épületéből egyik követ a másik után kiveszik és lassan, észrevétlenül a jus gentium világjogával helyettesitik. A második századnak Salvius Julianus mellett legnagyobb jogásza, Africanus, mint neve mutatja, afrikai volt. Egy másik kitűnősége minden időknek, az elegáns Gajus mindenesetre peregrin, alkalmasint kisázsiai volt. A nagy jogászcsászár Septimius Severus Afrikából származott és lángelméjü feleségének, a Syriából származó Julia Domnának, a harmadik század Mme Récamierjának — mint Réville nevezi — udvarán Afrika és Kisázsia összes szépszellemei játszottak szerepet. Ez udvarnál nőtt nagyra Papinianus, a császárné rokona, ez udvarnál Ulpianus is a tyrusi származású, a kinek irataiból egymagukból a Justinianus Digestainak 1/3 része került ki. Valóban, midőn a Julia Domna fia, Caracalla az óriási világbirodalom minden alattvalójára kiterjesztette a civis Romanus nevét, csak a tények consequentiáját vonta le: üres czim volt már rég a hajdan büszke név, görögök, phöniciaik, zsidók, punok, spanyolok, gallok, az összes provincziák peregrinusai rég dethronizálták a rómaiakat az államban, a vallásban és mindenekelőtt a jogban. A spanyol Trajanustól a bolgár származású Justinianusig az akkor ismert világ népeinek legjobb szellemei egyesültek a római jog átalakításában: a római jog, mely mint egy város nemzeti joga jelentkezik a XII t. táblában, mint három világrész nemzetközi joga záródik a Justinianus codificatiójában.”

Rendkívül érdekes belegondolni, hogy annak a római jognak a kidolgozásába, amit ma tiszta európai kincsnek tekintünk mily sok akkori afrikai, kis-ázsiai jogász vett részt, sőt, a legtehetségesebbek éppen az ősi római, és a mai európai területeken kívülről származtak. Az, hogy az utókor hogyan módosította gondolataikat, hogyan igazították az itáliaiak, a franciák, a németek saját igényeikhez az ókori forrásokban talált félmondatokat és töredékeket, hogyan bővítették azok jelentését olyannyira ki, hogy már eredeti szerzőjük sem ismerne rájuk, sőt talán dühöngene is, ha tudná, hogy hova hajlították és hajtották gondolatait („Tényleg az a jog, melyet «mai római jognak» vagy pandektajognak nevezünk, oly távol áll attól a jogtól, melyet Labeo és Capito, vagy akár a Julianus és Celsus idejében ismertek, mint a mily távolság a mivelt népek joga között ma sehol sincs. Reá nem ismerne Africanus, sőt maga Tribonianus fejét rázná, ha látná, mily elméleteket hozunk ki az ő Corpus Jurisából.”), arról itt és most nem feladatunk értekezni. (Habár kifejezetten érdekes eredményre vezetne; elég ha csak a fentebb említett közjog-magánjog elválasztásra gondolnunk.) Pusztán arról van szó, hogy minden a rómaiak után következő korszaknak igénye volt egy eszközre, egy mankóra, amit saját szükségletei szerint alkalmazhatott, olykor kissé átformálva, a mindenkori jelenbeli problémáinak megoldására. Erre a római jog tökéletes volt. De az a tény, hogy minden generáció, minden korban ilyen vagy olyan módon, de visszatalált a római jog kebelére, hogy abból kiszívjon, amit csak tudjon (majd jól hasba rúgja táplálóját) egyértelmű jelzéssel bír. És ez az anyajog, amely már kifejletté válásával is a diverzifikációt hirdette, hiszen megszületését is a különböző népek gyermekeinek együttműködése tette lehetővé, még távolról sem fáradt ki. Habár Rómának el kellett veszítenie ősi mivoltát ahhoz, hogy ezt a kincset ránk hagyhassa, de mégis ennek mi micsoda előnyét élveztük. Ez az anyajog még mindig erős és tiszta, habár, ha eredeti mivoltára akarunk rálelni, akkor évszázadok hordalékát kell róla lelapátolnunk. Ez a jogtörténészek szakterülete, de az eszme, amit maga ez a változatosságában is egységes jog képvisel, az még mindig itt van, él és virágzik csendben, némán közöttünk, lappang, és csak arra vár, hogy újfent ráleljünk. De amíg olyan kiemelkedő elmék megfogalmazásában áll a rendelkezésünkre ezen eszme igazolása, mint pl. Schwarz Gusztáv, akinek talán már fentebbi gondolatai is igazolják, hogy miért tekinthetjük őt minden idők egyik legnagyobb magyar magánjogászának, és amíg van erőnk és lehetőségünk kutatni ezen megerősítések, ezen erőforrások után, addig talán még van esély arra, hogy egyszer ez az egységes jog újfent hazát talál magának.

No comments

Írja meg véleményét!