You just have to ask the right question.

Brexitről

Csak a kérdést kell jól feltenni.

2016. június 23-án a brit állampolgárok többség úgy döntött (illetve annak a véleményének adott hangot), hogy Nagy-Britannia lépjen ki (hogy Nagy-Britanniának ki kellene lépnie) az Európai Unióból. Ez az eredmény tagadhatatlan. Ahogy a népszavazás eredményességét és/vagy a döntés érvényességét sem sikerült érdemlegesen megkérdőjelezni. Azóta eltelt két és fél év. Azonban mostanra már e döntés (lehetséges) sötétebbnél sötétebb következményei is egyre világosabbá váltak. Így mostanra kiderült, hogy e döntéssel nyerni senki sem nyer; legalábbis a közvetlenül érintett felek közül nem.

De ezek a sötét kilátások sem tehetik az első döntést meg nem történtté. Az első népszavazás eredményét tiszteletben kell tartani. Ahogy ezt a brit kormány is tette. Ahogy azt az Európai Unió is tette. Az Európai Unió családja elfogadta és tiszteletben tartotta egyik családtagjának távozásra vonatkozó óhaját. És a családnak elsősorban a saját családtagjaiért kell felelősséget vállalnia. Nagy-Britannia úgy döntött, hogy kiszakítja magát ezen sokszereplős “családi jogviszonyból”. Így a feleknek úgy kellett egy megállapodást létrehozniuk kölcsönösen egymással, ahogyan azt egy „egyszerű” szerződéses “vagyonjogi jogviszonyban” a saját érdekeit képviselő két félnek kellett tennie, és ahogyan azt tették is az idők kezdete óta. Egyik fél sem kapott többet a másiktól, mint amennyit az adni hajlandó volt. És így egy megállapodás meg is született. Hogy ez igazságos volt-e vagy sem, ez csak a felek mérlegelésén múlott, és azt akkor és ott a tárgyalóasztalnál ülő két fél azt igazságosnak tartotta. Majd ezt a megállapodást az egyik fél kénytelen volt, vagy legalábbis kénytelen lesz visszamondani. És ezzel előreláthatóan az adott fél számára az elképzelhető legrosszabb szcenárió volt bekövetkezni.

De van megoldás. Ahogyan azt az elmúlt hónapok eseményei mutatták, az a brit kormány és azok a brit képviselők, akiket a nép, e bizonyos döntése meghozatala után, azon döntés végrehajtásával fenntartott bizalmával megtisztelt, e feladatának eleget tenni nem tudott. A kormány és a parlament, amit a nép azért hozott létre, hogy azokat a feladatokat, amelyeket maga magának kellene egyébként megoldania, de amire egész egyszerűen már csak létszáma okán sem lehet képes, képtelen volt ezen átruházott hatalmával élni, vagyis a feladatot képtelen volt ellátni. Így újra a népnek kell a saját sorsát a kezébe venni. A feladatokat újra magára kell vállalnia. És a nép ennek a feladatnak csak döntéssel tud eleget tenni. A népnek ugyanis más eszköze nincsen.

Ez nem a korábbi döntés felülbírálása lenne. Hiszen az a döntés ettől függetlenül tökéletesen érvényes maradna. Nem, ez a döntés egy attól teljesen független, új döntés lenne. Nem a korábbi felülírása, utólagos érvénytelenítése, annak tiszteletben nem tartása. Ezt a korábbi, 2016-os döntését a nép meghozta és a végrehajtását megkezdte. Csak a végrehajtás bizonyult sikertelennek. Mert az az eredmény, amit végül is a végrehajtás szült, nem volt az eredeti döntés elvárásaival egyező. Egyszerű (vagyonjogi) jogviszonyokban ez olykor meg is esik. De most nem egyszerű (vagyon)jog(i)viszonyokról van szó, ahol az egyéni, vagy az önérdek uralmát a lehető legmeszebbmenőkig tiszteletben tartva kell eljárni. Ez a döntés még csak jogi döntésnek sem volt tekinthető. De még csak politikainak sem. Ez a döntés történelmi volt. Ez a döntés egy nemzet, mi több egy nép sorsáról szólt. Ez a döntés ugyanis nemcsak a britekről, hanem az európaiakról is szólt. De mégis mindez most mellékes. Ahogyan azt az egyszerű tényt is figyelmen kívül kell hagyni, hogy a britek kezébe most olyan lehetőség került, amit egyszerű állampolgárok a jogviszonyokban, bármilyen jogágba tartozók is legyenek azok, sosem tehetnek meg. Ugyanis a britek most látva korábbi döntésük következményeit, újabb döntésükkel – látszólag – előzetes döntésük következményeit semmissé tehetik. Ilyen lehetőséget a jog – a lehető legszűkebb kivételekkel – sosem adhat. Hiszen akkor mivé lenne a jogbiztonság és a jogba vetett bizalom elve. Azonban ez csak látszólagos (utólagos) semmissé tétel lenne. Ez a második döntés ugyanis nem az elsőre tekintettel születne. Ez a döntés egy, újabb, a korábbi döntés körülményeitől teljesen eltérő, helyzetre adott válasz lenne, ami egyébként mellesleg egy korábbi döntés következményeire is hatással lenne. A népnek bármikor jogában kell állnia, hogy dönthessen minden egyes adott helyzetben a jövőbeni sorsa felől. Hiszen a nép nem a döntés jogát adja át választott szerveinek, hanem csak az adott, már meghozott döntése végrehajtásának feladatát. És a nép mindenkori döntése, mindenkori legutolsó döntése az, ami köti az általa választott szervek kezét. Ha a választott képviselők pedig elbizonytalanodnak a nép akaratában, akkor nemcsak lehetőségük, de kötelességük a népet akarata felől, nem újra, hanem bármikor, megkérdezni. Hiszen a végső hatalom és a végső döntő szó mindig a népé kell, hogy legyen. Tulajdonképpen csakis ettől demokrácia, a demokrácia. Csak a kérdést kell jól feltenni.

No comments

Írja meg véleményét!