A dátum 1943. december 13., a helyszín a Magyar Tudományos Akadémia. A főhős Tomcsányi Móric, Temesvár szülöttje és Budapest halottja, a XX. századi magyar közjogtudomány egyik legkiemelkedőbb alakja. A neve jogászi körökön kívül, és ma már sajnos azon belül is, nem kifejezetten ismert, de mindez halhatatlan géniuszának erejéből semmit nem vesz el. Közigazgatási jogászként a múlt század első felének kiemelkedő jogászgenerációjában is kitüntető szerepet vívott ki magának. Jelenleg azonban minket szerteágazó munkásságából mindössze az alábbi kis gondolatfoszlány érdekel. A Közjog – Magánjog címet viselő értekezése, amelyben valóban a jogtudomány egy ősi, és valóban még mindig a mai napig (sem) lezárt vitáját járja röviden körül a mi szempontunkból, most inkább azért a néhány sor miatt érdemel figyelmet, amivel tanulmányát zárta.

„Vannak, akik azt hiszik, hogy a közjog és a magánjog elhatárolásának és tagozódásának kérdése a kollektív szellemi állami berendezkedés fokozódásával, az állami cselekvés körének jelentékeny bővülése folytán elveszti fontosságát. Ezt a felfogást nem tehetjük magunkévá. Magánjog, magáncselekvőség, bár szűkebb körben, erősen kollektív életszemléletű államban is létezik és csak ott szűnhetik meg, ahol individualizmusról többé egyáltalán nem lehet beszélni: a szélső kommunista állam egyéni szabadságot megsemmisítő vagy csak névleg fenntartó világában.

Az egyéni szabadság és az államhatalmi beavatkozás terjedelmének kérdése – ismételjük – világszemléleti és jogpolitikai kérdés. S itt még mindig a régi igazság mutatja a helyes utat: az emberi életnek főtényezője: az egyén és a köz, az individuum és a nemzeti (állami) univerzum. Az egyik a másikat támogatja, kiegészíti, s a kettő együtt képes csak az emberi haladás eredményes szolgálatára.”

„Korunk, súlyos megpróbáltatásokkal járó életünk világszerte és természetszerűen az állami cselekvőség fokozásának, terjeszkedésének irányát mutatja.

Csak arra vigyázzunk, hogy az emberiségnek ilyen válságos korában és a velejáró nagymérvű közérdekű korlátozások között se pusztuljon el az individuum s lelke: az egyéni szabadság.

Ne feledjük, hogy az egyén, az emberi létnek ez az alapsejtje, maga is öncél, s arra a civilizációnak, de magának az államnak is exisztenciális szüksége van. Elvégre erős állam is csak erős emberekből állhat.

Az egyéni eszme és szabadság elsorvasztásával az állam a lassú enyészet útjára lépne, és önmaga ásná meg akaratlanul is a saját sírját.” (Tomcsányi Móric: Közjog – magánjog: felolvasta a M. Tud. Akadémia II. osztályának 1943. december 13-án tartott ülésén Értekezések a filozófiai és társadalmi tudományok köréből. Magyar Tudományos Akadémia, 1944. 28-29. o.)

Ezek a megállapítások 1943-ban láttak napvilágot. Mind jobb, mind baloldalról a felbomlás réme tartotta uralma alatt a régi értékekre és hagyományokra felépült európai rendszert. A jobboldali fenyegetés pár éven belül összeomlott, a bal oldali pár évtizedre berögződött, Európa jelentős részén. Nem kívánunk most vitába szállni Tomcsányi professzor megállapításaival, mint közjogász a nemzet és a magánpolgár viszonyát, talán, nem is láthatta volna másképpen. A magánjog mindig elismerte, hogy sosem írhatja felül a közjog szabályait, és sosem volt képes megakadályozni annak a saját terrénumára való olykor erőszakos, olykor álcázott benyomulását. Az egészséges egyensúly kialakítása a két jogterület felett olyan jelentős lépések megtételéhez, olyan jelentős küzdelmek megvívásához szükséges, mint például az állam mindenhatósága mítoszának lebontása, az állampolgári kiszolgáltatottság, olykor kényelmes, illúziójának elkergetése. A magánjog sosem tagadta, hogy közösségben élő alanyok viszonyait rendezi (hiszen egy alany magamagával nehezen tud viszonyba lépni), csak arra kért teret és leget, hogy ezen magánviszonyok szabályozásába a köz, az állam kívülről ne akarjon beleavatkozni. Majd ezt a közösség tagjai megoldják. Természetesen a szélsőséges magárahagyottság hajlamos az emberekből a legrosszabb kihozni, ezért a jogok védelme céljából a közhöz fordulás lehetőségét szabályozó közjogi szabályokra is szükség van. Ezt sem vitatja a magánjog, de ahhoz az elvhez, saját túlélése és a magánemberek érdekében, akiknek legszorosabban vett életét az ő szabályai uralják, feltétlenül ragaszkodnia kell, hogy „a törvényhozás tevékenysége ott tűnik fel egyedül üdvösnek, hol egyesek erejét a cél nehézségei meghaladják. Ennél tovább az állam nem mehet; az egyéni szabad mozgásba benyúlnia, az egyesek helyett gondolkozni s cselekednie nem szabad.” (Ökröss Bálint: Codificatio. Jogtudományi Közlöny 1866. évi folyam 40. szám.) És ez a gondolat már jóval Tomcsányi professzor értekezése előtt megjelent. Éppen a magyar magánjogtudomány első felívelésének hajnalán tartottunk. Aki pedig megfogalmazta, Ökröss Bálint (1829-1889), akinek szerteágazó munkássága nemcsak a magánjogra, de többek között a büntetőjogra is kiterjedt, természetesen egészen más korban élt és tevékenykedett, mint híres jogászutóda. Nem kellett látnia világháborút, sem nemzetszocializmust, sem kommunizmust, de látott bizony forradalmat, látott szabadságharcot és látott kiegyezést. Ő még értette, hogy mit jelent az, hogy a szabadság és az egyenlőség egymás nélkül értelmezhetetlen fogalmak, teljesedésbe csak együttesen futhatnak. Ahogy azt is tudta, hogy az emberjogokat egyedül a törvényhozás garantálhatja mindenkinek, a törvényhozás hasznosságát éppen ezért sosem kérdőjelezte meg. De annak túlzott elharapózását már igen. Erős állam csakis erős emberekből épülhet fel. Ez örök igazság. De az az állam, amely a kevesek, a boldog kevesek kiszolgálására rendezkedik be, amely a magánautonómia, a független és eredeti gondolkodás határait igyekszik félelemkeltéssel, érzelmi, lelki és anyagi bizonytalanság keltésével a számára tetsző határok közé szorítani, az, ha hihetünk a magyar közjogászság egyik legnagyobb képviselőjének, a saját halálos ítéletét írja alá. Téves úton jár az, hogy egy állam azonosítható annak mindenkori vezetőivel, nem. Egy állam egyszerre a múlt, a jelen és a jövő állampolgáraié. A múlt polgárainak emlékét sértjük, ha tálcán kínáljuk legbecsesebb jogainkat egy állam közösségének aktuális hangadóinak és a jövőt áruljuk el, ha nem lépünk fel ilyetén próbálkozásaik ellen. De a legnagyobb bűnt a jelennel szemben követjük el. A jelennek fordítunk hátat, annak minden lehetőségével, amit csak számunkra tartogat. Ha nem használjuk ki ezen kapott, vagy kért lehetőségeket, akkor a jelent és így önmagunkat áruljuk el. És ezáltal mindenkori társadalmunkat is. Államunk múlt, jelen és jövő polgárait, mindenkori embertársainkat. Egy állam sosem lehet egyenlő annak vezetőivel, nem. Az állam az állampolgárainak közösségével egyenlő. Bármilyen államszervezetet hozzanak is aktuálisan létre. A vezetők és a (meg)vezetettek nem két társadalom, két kaszt, hanem egy közösség tagjai. A vezetőknek talán sajátos jogosítványok ad a közösség, átmenetileg, mindannyiuk boldogulására. Ezekkel a jogosítványokkal, azonban mindig sajátos kötelezettségek járnak együtt. Ha ennek a kötelezettségnek a vezetők nem tesznek eleget, a jogosítványok is elvesznek. Ha a közösség tagjai nem értenek egyet a vezetők megítéléséről, akkor az aktuális erőviszonyok döntenek. De mit lehet tenni egy olyan közösség tagjaiként, amelyben a többség úgy látszik nincsen tisztában és nem is hajlandó tisztába jönni a közösség minden tagjának tényleges viselt dolgával? A kisebbségi jogok ebben a helyzetben tehetetleneknek bizonyulnak. Nemcsak a muníció kell egy háború megnyeréséhez, hanem egy megfelelően kiképzett hadsereg is, megfelelő parancsnoki gárdával. Egy demokrácia hadserege a képességeihez képest tanult és művelt, érdeklődő, kíváncsi és egészséges mértékben gyanakvó állampolgárok többsége. Ahol ez a többség hiányzik, ott azt tesznek meg a polgárokkal a mindenkori vezetők, amit csak akarnak. Nemcsak az ellenfeleikkel, de a híveikkel is. Hogy hogyan lehet egy ilyen hadsereget felállítani? A polgárok önálló indíttatása nélkül és megfelelő tanári gárda nélkül sehogy. Egy demokrácia nem lehet erős, erős polgárok nélkül. Egy diktatúra annál erősebb, minél alacsonyabb a képességeihez képest tanult és művelt, érdeklődő, kíváncsi és egészséges mértékben gyanakvó állampolgárok száma. És most tessék visszagondolni a történelemre. Vajon melyik államok bizonyultak végső soron sikeresebbnek? Amelyek megvetették a szellemi erőfeszítést, a kíváncsiságot és a kételyt, vagy amelyek biztosították azok egészséges, és a történelem tanúsága szerint fokozatos fejlődését? És Önök milyen múltat, jelent és jövőt szánnának mindenkori közösségi tagtársaiknak és így maguknak? Milyen sorsot szánnának ebből adódóan mindenkori hazájuknak?

No comments

Írja meg véleményét!